A CZÍM-ALAK.

A mi az állatszelidítő a fenevadak ketreczében, a mi a hindu kigyóbűvölő a csúszó-mászói között, a mi a ló-idomár a fék-nemszokta szilaj ménnel szemben: az a «lélekidomár» a lelkes állatok világában.

Új szó, rossz szó, de nincs más.

Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni.

Egy közönséges ember, a kinek nincs a kezében sem Mózes varázspálczája, sem villanyütésű Cagliostro-bot, még csak egy csendbiztosi korbács sem, a ki nem rendelkezik Monte Christo-i mesés kincsekkel, nem hoz magával hódító külsőt, a ki nem művész, nem költő, nem hős, még csak nem is politikai celebritás.

És mégis csodákat tud tenni.

Kitalálja annak a gondolatját, a kivel beszél, azt a gondolatot, a mit az elmondott szó gondosan rejteget.

Eléje kerül a szándéknak s kihallgatja a titkos vágyakat.

Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst, éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz.

A kétségbeesettet, a ki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.

Lát szivet és lelket, a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.

Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepett is egyszerre otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuoz a hegedűn.

Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelidíteni.

A hű czimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét és védeni tudja magát messze időre tervezett kelepczéi ellen.

A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.

Kiszemel száz életfogytig elitélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé, a kire minden nap rábizza az életét.

Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kaczérság mintaképét.

És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: «a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát».

És ez az ember a mellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem önfeláldozó martir, nem megváltó szent, hanem rendes, közönséges észjárású ember, a kinek minden vágya, öröme, fájdalma, olyan mint más emberé szokott lenni: a ki épen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája, de egész ember.

Azért idomár a lelkek fölött.

Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.