A VÉGZETES SZEMÉLYCSERE.

Az első csárdásnak vége volt, czigányok húzták a kopogóst; huszonnégy pár tánczolta egész tűzzel: «három a táncz!» volt a jelszó, szokás szerint.

Ebben csak az a nevezetes, hogy mind ez a budai királyi várpalota termében történt: ugyanabban a teremben, a melyben a trónbeszédet olvassa fel a király mind a két «ház» előtt.

A koronázási tánczestély volt ez.

A csárdás után szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két koronás fő folytatni fogja a cerclet. Most egy órára a legmagasabb urak is a theázó-termekbe vonulnak vissza.

A bálteremből pedig tódul a fiatalság a buffetbe.

Minden ember fiatal «ma». Húsz esztendő ki lett törülve életéből a mai nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogy ne lett volna fiatal minden ember?

Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő, bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a pengő sarkantyúk, az arany czafrangos nyakkendők, mind fiatalítanak, még a kinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg épen nagyon hozzá illik a magyar ruhához.

A gazdag buffetben negyven udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a vendégeknek. Maguk az inasok is tekintélyes egyéniségek. Egynek a melléről sem hiányzik valamely érdemrend. Némelyiké egészen válláig végig van rakva keresztekkel és medaillokkal. Világos sárga frakkjuk van, fekete, kétfejű sasos bordürrel, oldalukon vékony koszperd. A vendég uraknak még most nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap óta miniszterek.

Még tegnapelőtt azzal köszöntöttük őket, hogy «servus pajtás», s ma már, «hogy állok a grácziádban, kegyelmes uram?»

A buffet melletti kék teremben vannak kisebb kerek asztalok, a melyek mellett (kerek asztalok szokása szerint) rendesen még egygyel több ember elfér, mint a mennyi már körül ülte.

A kiknek elég praktikus eszük van, nem tapostatják le a sarkantyuikat a buffetben, hanem igyekeznek egy ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt aztán nincs pártkülömbség.

Minden ujon letelepülő hoz magával valami uj anekdotát a bálteremből. Gyönyörű calembourgok! A távollevők rovására nevetni mindig egészséges. Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem győzi mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik a mit mondott. Egész legenda támad körüle.

Nagy későre érkezik a teremből a lakomázók közé az ujdonat belügyminiszter.

A legtökéletesebb gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a hölgyeknek, a veres frakkban veszedelme a rókáknak, a nemzeti viseletben pedig közszeretet tárgya.

Milyen jókat mondott annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa jó emlékezet.

– Ez volt a meleg nap! Száz kitünő hazafit egyenkint bemutatni!

– Ide kegyelmes uram! Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt és fajdsültet?

– Köszönöm! Én csak teázom.

– Itt van az én helyem. Átengedem, szól felkelve a helyéről, egy Zrinyinek öltözött balközépi képviselő.

– Ne félj tőlem, tigris, nem foglak el.

– Azt ki tudja? A helyemre ülhetsz bátran. Nem fogsz rebellis lenni tőle.

(«Tigriseknek» hítták azon időben a Tiszapárt szónokait: nem azért, mintha ennek a nagy macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna magukat félelmessé, hanem azért, mert a Tigris-vendéglőben tartották a gyűléseiket.)

A tigris átadta a helyét a miniszternek s kicsörtetett a tánczterembe, az ott maradt hölgyek közül valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor csendesen kezet szorított a szomszédjával, a ki ülve maradt.

Ez egy magas, széles vállú férfi, a kinek halavány arczát csaknem arab metszésű vonások teszik feltünővé: a szakállal összefolyó bajusz szénfekete és ritka, az ajkak vékonyak, az orr hajlott, a szemöldöke egyenesek, a homlok kétfelé osztott, külön domborodva, s hanyagul lehajló üstöktől árnyalva. Csak az az egy veszi el az arcz keleties typusát, hogy a hosszu, sötét pilláktól környezett szemek zöldes-kékek.

A sokféle változatú magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a legegyszerűbbnek, mente és attila egyformán fekete szövetből, asztrakán prémmel, kard, gombok, mentekötő oxydált ezüst, csak a menteláncz csatját képező onyx Medusa-fő a megnézni való rajta. Szakértők szerint ez egy muzeumba való példány.

A magyar udvari estélyeken az is az exotikus élvezetek közé tartozik, egymásnak a mentekötőjét, kalpagforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket ér forintokban, némelyiknek története is van, a mely Zsigmond királynál kezdődik, némelyiknek meg olyan története van, a mi a zálogházban végződik.

A fekete ruhás összébb húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a miniszternek; egy sárga frakkos rögtön hozta a kegyelmes úr számára a pekkót, rum nélkül, czukor nélkül. Így szereti. Ezek a derék emberek nagy tapintattal birnak az ilyenben!

– No ma nálamnál csak egy ember boldogabb a két magyar hazában, s az Rózsa Sándor, mondá a miniszter.

– Hát kiszabadult?

– A holnapi hivatalos lap hozza az általános amnestiát minden politikai elitéltnek. Én már ma kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábiztam a Lászlóra, hogy vigye el magával a kedvencz korcsmájába, a «kis pipá»-ba, traktálja meg az én rovásomra.

Ezt a Lászlót is jól ismerte mindenki. A gentleman miniszternek vígjátékba való komornyikja volt.

– Karikás uram a magas vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a korcsmájában, s az ó-budai dalárda hangversenynyel örvendezteti meg. Mert hát vannak nekünk hires embereink, politikusok, költők, muzsikusok, de csak legnépszerűbb azért mégis a betyár.

A fekete ruhás közbeszólt.

– Hát Rózsa Sándor politikai elitélt?

– Legalább a birái azzal indokolták a húsz esztendei fogságát.

– E szerint most már egy fogoly sincs a váczi börtönben?

– De egy még ott maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen kivel tarklizni, hanem azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy esztendeje van leülni való.

– Kalondi?

– Igen. Szegény Kalondi, olyan tisztességes úr volt valaha!

– És én azt mondom neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha azt a postakirablót bocsátod szabadon, mert az a politikai elitélt, s Rózsa Sándort tartod meg a porkoláb számára piketpartienak, mert ez egy közönséges zsivány.

(Ilyen szabadon szoktak a magyarok a minisztereikkel beszélni.)

– És te ezt honnan tanultad?

– Az ábrázatjaikból. Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben. Beszéltem is velük.

– Hahaha! Hát te vagy az a hires Lavater?

Az egész asztal átvette a kaczagást.

A halványképűnek egy arczvonása sem mozdult.

– Hát én ajánlok neked egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled arra, hogy te három nap alatt szabadon fogod bocsátani azt a benntartott postakirablót, s három hét mulva egy regement katonát fogsz kiküldeni, hogy fogja el neked megint a népdalok hősét, a dicső Rózsa Sándort.

– Tartom a fogadást! Mit adok, ha vesztek?

– Akkor adsz nekem valamit, a mi neked semmibe sem kerül, én nekem semmit sem használ.

– Ha pedig te veszted a fogadást, akkor te adsz nekem valamit, a mivel te is nyersz, én is nyerek, az ország is nyer.

– Áll!

Kezet adtak rá. Senki sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak külön-külön, kiki a magáét.

A halványképű aztán felkelt a kerek asztaltól s elhagyta a termet. Tapasztalt ember, mikor látja, hogy egy társaságban az ő rovására akarnak mulatni, azt teszi, hogy felkerekedik, s átengedi a tért a mulatni vágyóknak.

– Furcsa ember ez a mi Lándorynk, mondá egy öreg mágnás, a ki már eddig is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a bölcselkedőnek. Mindenféle bogarai vannak!

– A börtönöket tanulmányozza, magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári jelölt az igazságügy-miniszteriumnál.

– Furcsa egy passio!

– Tiszta bolonság! Német tudóshoz illő foglalkozás! mondogatták innen is, onnan is.

A miniszter védelme alá vette a megtámadottat.

– De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvencz eszméje, a minek az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, a ki csupa madártojásokat gyűjt; megvan neki minden species: a strúcztól elkezdve a kinai fán termő, virágból kikelő kacsatojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis tojását hajhászsza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, a ki meg csupa pókokat gyűjt, az egész életét a pókoknak szenteli s valamennyinek tudja az egész genealogiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, a ki meg a koponyákat tanulmányozza. A kit csak megkaphat, leültethet, megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal, adja neki a koponyáját, annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak azok érdeklik, a kik tíz esztendőn felül vannak elitélve. Ezeknél kezdődik nála a «báró». Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a gyilkosok physiognomiáját. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy könyvet fog róla írni.

No már ez csakugyan elég ok volt az általános derültségre.

Ez alatt egy fiatal úr, a kezében egy hosszú, elefántcsont fogantyús pálczával, odasugott egy szót a kegyelmes úr fülébe, mire az, ott hagyva a teáját, rögtön kisietett a tánczterembe.

A zenekar tagjai (katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem jöttek vissza a terembe.

Az átjárót egy szűkebb szoba képezi a buffetből.

Itt útját állta a miniszternek az a bizonyos tigris, abban a Zrinyi-jelmezben.

– Azt mondtad az imént, hogy «ne félj tigris, nem foglak el». Hát én azt mondom neked, hogy fogass el rögtön.

– Mi jóért?

– Megmondom. Holnap ki lesz hirdetve az általános amnestia minden politikai elitéltre.

– Már eddig valamennyi szabadon van.

– De egy benn maradt: Kalondi.

– Az közönséges postarabló.

– Nem az. Elfogta a postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek «mi ránk» veszedelmet tartalmaznak. Felismerték, elfogták, a birák előtt közönséges rablónak vallotta magát, hogy szövetségeseit, a kik a merénylettel megbizták, bele ne keverje.

– S kik voltak a szövetségesei?

– Ma együtt teáztál velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy tizenöt évre elitéljék, mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre. Vagy őt is bocsáttasd szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.

– Jelentést fogok tenni, mondá a miniszter s azzal eltünt a «fehér terem» ajtaján.

A Zrinyi-dolmányos ott maradt, azon a helyen, a melyen elhagyta.

Néhány percz mulva visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában valamit rejtegetett. Oda sietett a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a kalpagjában. Egy távirat.

– Meg vagy elégedve?

– Köszönöm.

A miniszter az elfogadóterem felé sietett, a hol a szolgálattevő hivatalnokok voltak. Útjában összekerült a fekete ruhással.

– No a fogadás első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel hazaeresztik.

– Jó volna, ha a második felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az igazi rablót még most megkaphatnád a «kis pipá»-ban.

– Azt már nem teszem.

(Nem is volt az már akkor ott!)

Ez a kis intermezzo, mint a futó tűz, terjedt el egyszerre a fényes társaságban. Mikor a felséges pár a fehér teremből kijött, már minden beavatott ember tudta, a ki csak valaha magyar politikával foglalkozott.

Hja! Furcsa az a magyar politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik oldala éles, a másik tompa és sima, és mégis ugyanaz a kard.

És a király, közbámulatra a kör-fogadást (cercle) megkezdve, azt a Zrinyi-jelmezes képviselőt tüntette ki megszólításával, a kiről e perczben jelenték fel neki, hogy ő volt annak a kardnak az éle.

– Ma nagyon szép napunk volt.

– De az «éjszakája» még szebb, fölség!

A király kezét nyujtá a megszólítottnak.

A teremben, mint egy csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen «Éljen a király».

A kik értették, hogy mi történt? nagyot gondolkoztak utána.

… Szent-Istvánnak nemcsak a koronája ereklye, hanem a jobb keze is az.

*

A fekete ruhásnak a részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a jövendőben és a gondolatokban.

Hogy a fogadásának az első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó volt, de annál rosszabb az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, a mint haza szabadult az alföldi pusztára, csakugyan ott kezdte, a hol elhagyá. Első dolga az volt, hogy valamennyi hajdani czimboráját mind összegyűjté s azokat, a kik elárulták, statárium elé állítá, főbe lövette, börtönben rekedt czinkostársakat kiszabadított, s réme lett az egész alföldnek. Kétségtelen, hogy sok rablókaland lett az ő nymbusának a takarója alatt elkövetve: minden futó betyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző kurrensben a Rózsa Sándor czimborájaként lett a fejére díj kitűzve.

A hogy Szegedre hazaérkezve legelőször lóra tett szert, az egészen humoros ötlet volt tőle. Lovat venni nem volt neki szabad, lovat lopni pedig még kevésbbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártól. Mikor azt megkapta, felült rá, utána eredt a csiszárnak, azt megállította az úton s visszavette tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott érte, s a pénzt sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a zsiványlogika.

Még sokkal nevezetesebb volt az, a hogy egy vén czinkostársa szerzett magának «alkalmatosságot». Ott volt bezárva a szegedi várban, sokszoros rablógyilkosságért. A mint a rabtelegraf útján értesült a vén rabló a «vezér» kiszabadulásáról, természetesen ő is kötelességének tartotta a tömlöczből megszökni, épen heti vásár volt, a vidékről jött szekerek ott álltak sorban a piaczon, azok közül kiszemelt egyet, a melyen senki sem ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s az egész vásáros népen keresztül elvágtatott, a hídnál egy vámszedő, meg egy csendőr fel akarta tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával egymásután leütötte, s aztán keresztül hajtott a hidon, nyomába sem értek. (Az idén lőtték agyon üldözés közben.)

Ilyen vakmerő ficzkókból állt a hirhedett rablóvezér gárdája, a kikkel bekóborolta az egész Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten már a Krasznánál beszéltek a viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga terepének a viszonyairól. Tudta, melyik bérlő mikor ad el nagyobb mennyiségű búzát, s a pénzt otthon tartja bérletfizetésre. Azt azután megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a pénzt kínzással kicsikarni, ez volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról hazatérő egész kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az elsőtől az utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az pedig, hogy egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, a miknek soha senki nyomába nem akadt többé, ez meg már épen a hőstettek számába ment.

Valószínű, hogy a rablókalandokat nem is mind a hirhedett rablóvezér intézkedésére követték el. A példa ragadós. Azután bementek azok a városokba is, s bezárt falak közül elemelték a legnehezebb Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni, mint a hogy a szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból kilő, s aztán egy tojáshéjból húz elő. Csak hogy a tisztelt hatóság azt a tojást nem találta sehol, melybe egész gulyák és vas szekrények el lettek dugva.

Valami mesemondáshoz hajló csoda testierő híre járt a rablókkal. S ez valóban igaz volt. Tanuskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim pánczélos szekrény, melyet (üresen) ott hagytak egy mocsárban, úgy összetörve, mint egy gyermekjátékot. Egyike a rémhírű rablóknak, (valami «Farkas» nevű) akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a börtönéből: holmi ringy-rongy húsz fontos lánczot összetörni, keresztvasakat kifacsarni gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy olyan börtönbe dugták, a melynek nem volt ablaka, s a láncza végére egy százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el ne futhasson. És ő azzal a nehéz vasgolyóval keresztül törte a börtöne alatti vastag téglaboltozatot, s a bombával együtt odább állt.

Egy másik sokat emlegetett rabló, mikor kézrekerült, azt az alibit hozta fel, hogy ő egy vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló kétségbe vonta. Ekkor a vádlott, hogy állítását bebizonyítsa, megkapta a fogaival a nehéz iróasztalt, mely a vallató biró előtt állt, hogy a levegőbe emelje. (A kezei össze voltak bilincselve.) A bíró észrevéve a vádlott szándékát, hirtelen felugrott az asztalra. Hát aztán a vádlott felemelte az asztalt a bíróval együtt a levegőbe az állkapczájában. Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.

S a megdöbbentő merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon: felhatoltak magasabb körökbe is.

Egy napon az előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában hires kardvívó. A szabadságharcz alatt egy csodával határos hadi tett hőse. A konspiracziók korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap mulva egy Dunaszigetnél fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát annak micsoda vasgyúró mesehősnek kellett lenni, a ki ezt az athletát meg tudta fojtani, mint egy gyermeket! Egy erdélyi mágnási családnak okozott akkor nagy nyugtalanságot egy ilyen kivételes testi erővel felruházott alak, a ki sok furfanggal és ügyességgel, hamissággal, mint törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanuba véve a forradalmi vezér eltüntetésével.

Itt már a regényes rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb családi élet, s a politikai zűrzavarok rejtélyeibe.

Majd hozzá szegődtek a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, a ki orosz herczegnőnek nevezte magát, kezdett feltünni a fővárosban, nyilt házat tartott, szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltünt. Élettörténetét a moszkvai törvényszék írhatná le, ha az is tudná egészen.

Azután megjelent a fővárosban egy pár magasrangú franczia gavallér, fényes nevű urak, vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak Párisból, magától az osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz. Finom, elegáns társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket. Egy éjjel aztán azok is eltüntek «hopp hirével». A legveszedelmesebb szélhámosok voltak, a kiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már. Ajánló leveleik, érdemrendeik mind hamisak. Itt jártuk összeköttetésbe volt hozva egy hires ékszer- és értékpapirrablással, a mi egy külföldi főuri kastélyban ment végbe azon időtájott. Mért huzódtak ezek mind ide?

Világítsunk bele egy kissé e zűrzavarba.

Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot, a melyben az államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak.

A szabadságharcz korszaka után idegen tisztviselőket, birákat, s azoknak a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba. Ezeknek is elébbvaló dolguk volt inkább azokat üldözni, a kik a politikai rendszer, mint a kik a társadalmi rend ellen vétenek. Az egész társadalom, úr és paraszt az üldözötteknek fogta pártját. Az idegen hivatalnokot és az ő szuronyosait megtréfálni, rászedni, a bujdoklót elmenekültetni volt a legszebb virtus. Tanuja a korszaknak az a népdal, mely a zsandárokról szól, ezzel a refrainenel: «Dárum madárum! Agyonverünk a nyáron!» A «futóbetyár», a «szegény legény», meg a «bujdosó guerilla» körülbelül egy fogalommá vált. A franczia-olasz hadjárat után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot. Olyanformán gyökeresen, hogy ugyanazt a fát, a gyökereivel fölfelé, s az ágaival lefelé ültették el a földbe. Egy esztendeig a «hajdani», a 48 előtti «hazafiak» kormányoztak. Ezeknek meg épen nem lehetett a népszerűség ellen véteni azzal, hogy a törvényen kívül álló embereket hajszolják, hisz akkor meg épen azt énekelte a nóta, hogy majd jön Türr és Garibaldi, s hoz kardot-puskát. Azután jött megint egy más változás. A tekintélyes, a népszerű, a jóbirtokú és tanult hazafiak egyszerre mind leköszöntek a hivatalaikról, a hivatalviselés megbélyegző stigma lett. Az üres bureaukat azonban ismét be kellett tölteni. Az egyszer eltávolított idegeneket nem lehetett ujra visszahozni, tehát odaültették, a ki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim elvállal, kétes hirű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű, de hazai szülötteket. No ezekkel meg aztán épen paradicsomi élete volt a törvények ellen vétőnek. Hisz az a biró volt maga a társadalom üldözöttje, a ki tudta jól, hogy őtet a saját pandurja is lenézi.

E mellett az általános politikai helyzet egyre elviselhetlenebbé lett. Az egész nemzet forrongásban volt. Minden eszköz jónak látszott már. A ki az állami rendnek, a kormányzatnak, a társadalomnak ellensége volt, az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s az a mágnás, a kinek a pusztáját az bekalandozza, mind egy «követ fujt», összezavarodtak a fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emissariust alig lehetett megkülömböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól. Mind a kettő ugyanazon éj takarója alatt járt.

Ezt a «kedvező» helyzetet használta fel az internationalis kalandorság, a maga mesterségének czéljaira.

Volt egy ország, a hol a rendőrségnek a működését megbénítja az egész társadalom ellenszenve, a hol a biró tehetetlen, bátortalan, a csendőr ügyetlen, a detektiv maga is czinkostárs, a hol a haditörvényszék elé nem állítanak mást, mint ujságírót.

A kinek valami oka volt Páris, London, Berlin vagy Szent-Pétervár rendőrségének a kiváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a partraszálláskor elfogják, hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét, csak arra vigyázzon, hogy valami politikai gyanuba ne keverje magát. Ha pedig megszorítják, menekülhet könnyű szerrel, akár Bukarest, akár Belgrád felé, vagy épen az olasz határon át, nyitva minden ajtó.

Ezt az állapotot kapta örökségbe az uj «alkotmányos magyar kormány».

A mint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.

Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéseül, felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió kehely nincs már meg, hanem a vérben egyesülés most is megvan.

Az emigransok visszatértek, képviselőkké lettek, a nemzeti hadsereg kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak, a király és királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a szabadságharcz sebesült vitézei közt oszták ki, a négy vágással ott a királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.

Hanem azért még jó idő telt bele, a míg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentul nem azok a jó hazafiak, a kiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, a kiket tömlöczbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti legendák hőse.

Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött maga a nymbus környezte rablóvezér.

Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító rablásokat követett el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.

Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, a midőn a Tisza áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sujtó nagy elemi csapást, csónakra kelt a rablóbandájával s egy földbirtokosnak a kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta, s az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerítette pénzének előadására, a midőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek s azoknak a helységből a segítségükre senki nem mehetett.

Ez a czudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett, a kit most már nem a félős pandurok, hanem maga a nép kerget határról határra.

Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a nemzeti kaszinóban összetalálkozik Lándoryval s diadalmas tekintettel mondja neki:

– No a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement katonát Rózsa Sándor ellen, mégis elfogattam.

– Tudom. Egy rokona lepte meg a mezőn, a mikor mélyen aludt.

– Hát már ezt is tudod?

– Hiszen én vettem ki a hollétének a titkát a «selyem ángyó»-ból.

(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland történetben. Szegeden lakott, a rablóvezér asszonya volt.)

– E szerint a fogadást én nyertem meg.

– Még nem. A rablóvezért még csak megfogtad, de el nem fogtad.

– Hogyan érted ezt?

– Úgy, hogy:… Láttál már rókát vadászni agárral?

– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár, meglapul s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik, meg-meg felver egy nyulat a fektéből, maga belefekszik annak a helyére s aztán engedi az agarat a nyul után szaladni.

– Hát épen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi birádat, csendbiztosodat, ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak összeszedni, more patrio, kisebb-nagyobb fokú kínzással, hamis vallomásra birni, úgy hogy utoljára, ártatlan nyulat eleget, de a ravasz rókát nem fogják el a te agaraid.

– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a «run»-hoz egy nagyon hozzáértő «falka-nagy»-ra van szükségem, a kinek rendkívüli hatalommal kellene felruházva lenni, hogy minden birósági és közigazgatási közeg a rendelkezésére álljon, s a kinek az a vállára teszi a kezét, s azt mondja neki «kövess», úr, vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.

– S van ilyen embered?

– Igen. Te vagy az.

– Én?

– Igen. Abban a pillanatban, a mikor azt mondád, hogy összetévesztettem a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, a mivel küzködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A konspiratiókat betakarja ama «multakra vetett fátyol». De a gonosztettekre büntetés vár. Ki bir azzal a tehetséggel, hogy az egyik füvet a másiktól meg tudja külömböztetni? Neked kell vele birnod. Ha az «akárki»-re bizom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt hagyja ott, mert félti a kezét a csipésétől. De te botanikusa voltál az emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét. A mit a fogadásunk dijául feltettem, ez volt: «én is nyerek vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele». Vállald el e rendkívüli megbizatást.

– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.