A KARÁCSONYFA ALATT.

A karácsonyest is elérkezett, a gyermekek örömünnepe. Sok vágy, öröm, kedves meglepetés éri az embert az életben, de azzal az áldott izgalommal egy sem ér föl, a mit gyermekkorunkban a Jézuska jövetele hozott.

Godiva földszinti szállást kapott Münchenben, a hol a festőszoba mellett mindjárt egy háló kamrácska is volt, a miben alhatott, nem kellett hosszú utat tennie hazulról az atelierig. Festői czélból igen alkalmas hely volt. Nagy ablak, keresztfa nélkül, mely kertre nyilt, és északnak fordulva, jó világítást adott, hanem lakályosság szempontjából annál rosszabb. A földszintes szoba falai nyirkosak, padlata hideg, s a nagy ablak miatt a szoba, a mint a vaskályhában kialudt a tűz, egyszerre jégveremmé lett. Annálfogva a falakat, meg a padlót mind pokróczokkal kellett betakarni, s az ablak rámáját ruggyanta csövekkel leszorítani.

Godiva otthon töltötte a karácsonyestét. Ismeretségeket nem keresett még. Tanárának a neje ugyan meghívta magához, de ő valami ürügyet keresett, hogy ne fogadja el a meghivást. Gyalog a nagy hóban elegáns társaságba menni nem lehet, s a droschke sokba kerül. A pénzzel pedig nagyon gazdálkodni kell, mert fogytán jár. Eleinte nagyon könnyen költöttek, sokat kellett beszerezni, festékeket, festő állványt, pódiumot, fütő szereket, lámpást, thea-főzőt, spanyol falat, tükröt, tányért, evőeszközt, vizes kancsót és egy becsületes karos széket, a miben meg lehet pihenni a munka után. Az ember csak akkor tudja meg, mikor megpróbálta, hogy milyen nagy luxussal jár a szegénység.

A házmester szolgálta ki, mérsékelt havi díjért, de fűteni és a ruháit kitisztogatni, meg edényt elmosogatni, bizony magának kellett.

Még így is sok pénz fogyott el, pedig a legolcsóbb kocsmából hordatta az ételt, este csak theázott. S ha egyszer egy jó napot akart magának csinálni, akkor rántott levest főzött, habart tésztával, a mit úgy hínak nálunk, hogy «koldus leves». Nagyon jó az!

Karácsony-estére valami extra készült. Piritós kenyér, pariserrel. Otthon biz ezt a favágók eszik. De ha azoknak jól esik!

Vendége is volt hozzá. A kedvencz modellje. A házmester négy esztendős leánya, a kis Rieke, a ki az ő rajzaihoz pozirozni szokott, naponkint tiz pfenningért.

Godiva a kis gyermek örömére karácsonyfát is csinált, az is eredeti gondolat volt. Egy lombos fenyőfa a tél mezején, ágai tépett vattával beborítva, mintha hó nyomná le, s azokról üveggyöngyökből jégcsapok csüggnek alá, lefesteni való csendélet. A kis Riekét természetesen jobban érdeklik a czukorangyalkák és az ezüst fonálon csüggő datolyák. Egyre azt kérdi, hogy mikor lesz szabad azokat a fáról leszedni. Addig is meg kell elégednie azzal a piros harasz fejkötővel, a mit a Jézuska hozott neki.

Godiva elmélázva ül a karácsonyfa előtt. Viaszgyertyácskák helyett az egyetlen petróleum lámpa vet arra világosságot, de az is – festői ötlettel – hótakarta kunyhónak dekorálva.

Végig gondol azon a husz karácsonyfán, a mit életében látott. Elkezdve a másodikon (az elsőre nem emlékezhetett) a mikor egy jóságos anyai arcz szorítá az övét magához. Még most is emlékezik arra, hogy az ő arcza hideg volt, az anyjáé pedig forró.

És a legutolsó karácsonyfa. A tavalyi!

Husz villanylámpácska világította meg. Bámulva mosolygó arczok állták körül. Csillogó ékszerek, elmés meglepetések, ritkaságok körüle halmozva. Egy arany remontoir óra is volt az egyik ágon, a melyiknek a czédulájára «Péter» neve volt felirva. Hogy sírt az örömtől az öreg ficzkó, mikor azt átadták neki!

Selyemruhák suhogása suttogott körül. Dicsérő, hizelgő, magasztaló szavak. Epedő sovárgó, hódoló pillantások czikáztak. Ylangylang parfume-illat terjengett. Aztán szétnyilt az étterem szárnyajtaja:

«Madame, est servie.»

Igenis! A házmester meghozta papirba takarva a négy szelet pariser-hurkát, meg a két darab rozskenyeret.

– No kicsikém, hát már most pirítsuk meg a kenyeret.

Godiva odaszökött a kályhához, kinyitva annak az ajtaját, s a parázsnál elkezdte megpirítani a hosszunyelű villára szurt kenyérszeletet.

– Egy úr kérdezősködik Schalkaug kisasszony után odakinn, mondá a házmester.

– Valamelyik művész?

– Nem. Igen tisztességes ember; macskaprémes bundája van.

– Hát bejöhet; csak vendég ne legyen: mert nincs több két tányérunknál.

A házmester bebocsátotta az idegen urat.

Godiva majd kiejtette a láttára a kezéből a kenyérszeletet vasvillástul.

Lándory volt a Jézuska küldöttje…

– Ah! Lándory úr! kiálta fel meglepetten, felszökve térdeiről, s aztán az első gondja az volt, hogy egy félig kész női arczképet, mely a falnak volt támasztva, hirtelen a fal felé fordítson. Hát hogy kerül ön ide?

Azzal eléje sietett, kezet szorítani vele.

– Párisba van utam. Rosszúl választottam a vonatot. Itt tudtam meg, hogy az este kilenczkor érkezők csak éjfél után két órakor mehetnek tovább Strassburg felé. Azt gondoltam, hogy ezalatt felkeresem önt s itt töltök egypár órát.

– Hanem akkor ön nagyon szüken fog kijönni; mert nekünk igen sovány vacsoránk lesz, s már is ketten vagyunk hozzá.

– Oh annyira meggondolatlan nem vagyok. A pályafő restauratiójában összeszedtem a táskámba, a mi csak kapható volt; ma nagy lakomát fogunk csapni.

S azzal kinyitva a táskáját, egyenkint lámpafényre hozá a sok drágaságot, a mely a bajor főváros büszkeségét képezi: a füstölt libamellet, a pompás weiszwurstot; töredékét egy baumkuchennek; gorgonzolát; bécsi Kaisersemmelt, narancsokat, sőt még egy palaczk «mussirender Sektet» is. Azok mind helyet foglaltak a behavazott kunyhó előtt.

A kis Rieke tapsolt örömében.

– Ez lesz aztán karácsony!

– No ez nagyon szép öntől, hogy így megemlékezett rólam, monda Godiva, lesegítve Bertalanról az uti felöltőjét. Üljön le ide a karszékbe.

Még azonkívül volt két szék a szobában. Az egyik a művész, a másik a modell számára.

Godiva már most abba hagyta a kenyérpirítást, s hozzálátott inkább a felterítéshez, a mi nagy körültekintést igényelt, mert csak egy asztal volt, s azon állt a karácsonyfa: azt pedig megbolygatni nem lehet, mert a vatta-hó mind lehull róla.

– Hagyja csak, kisasszony. A művészek kezükből is tudnak enni.

– Kivált, ha van mit. De nagy hiba a karácsonytól, hogy deczember 25-ikére esik. Ön bizonyosan hallotta azt a diák-bonmot-t, mikor a tanár azt kérdezte a studiótól: «mikor vannak a legrövidebb napok?» «Rendesen a hónap végén». Lássa ön; már egészen «étudiante» lettem.

– Annak örülök. Sejtem, hogy önnél is rövidülnek a napok.

– Nagyon.

– Egyrészt azért is jöttem ide. Ezt ugyan elvégezhettem volna levél utján is; de most egy útban ezen is átesünk. Hát a «Kis emberek»-re kaptam már kiadót.

– Ah! Godiva kétkedve tekinte rá.

Bertalan elérté a kétkedő tekintetet.

– Nagyon megtetszettek neki a képek is, meg a szöveg is, a mit ön maga írt. Kész szerződést adott át, a mit önnek alá kell írni, ha elfogadja.

– Ha elfogadom-e?

– Az első kiadásért ád ötszáz forintot; s azután minden újabb kiadásért háromszázötvenet.

Godiva nem akart hinni a mondottaknak, gépiesen ismételte a hallott szavakat.

Bertalan eléje tette a szerződést.

Csakugyan élő szemeivel olvashatá Godiva, hogy az egy valóságos komoly egyezség, egy kiadó, meg egy szerző között. Nem tréfa.

– No hát aláírja? Van irószere? Festőknek nem szokott kalamárisuk lenni.

– Az önhöz írott leveleimből tudhatja ön, hogy nekem van. Hanem a kis hálókamrámban áll.

– Hát halaszszuk az irást a vacsora utánra. Melyiken kezdjük?

– Hát a theán. Már meggyujtottam a spiritust.

– Vigyázzon, hogy meg ne gyujtsa magát a spiritusszal.

Bertalan addig felnyitotta a sectes palaczkot, s a habzó édes borral teletöltött három poharat. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kis Rieke leszürcsöli a maga poharáról a túlömlő habot.

– Az első kiadásnak a tiszteletdíját már át is adta nekem a kiadó, beszélt csak amúgy félvállról odavetve Lándory, s a közben tanulmányozta Godiva arczvonásait.

A szemöldökei öszehuzódtak a leánynak, s a szemei kerekre felnyiltak.

(Ez most azt gondolja, hogy az egész kiadói szerződés csak egy kegyes mese, s az az ötszáz forint tisztességes ürügybe burkolt ajándék.)

Lándory elővette a tárczáját, s kivette belőle az ötszáz forintot.

– A szerződésben egyuttal ez is nyugtatványozva lesz.

– Én úgy értettem a szerződésből, mondá a leány büszkén és gyanakodóan, hogy a tiszteletdíjat a kiadó akkor fizeti, a mikor a munka megjelent.

– Hát hiszen már megjelent; azt is elhoztam, mondá Lándory, s ekkor meg az oldalzsebéből huzott ki valamit. Az egy szépen bekötött füzet volt.

– Ah! kiálta fel Godiva, a meglepetés sikoltó hangján. Ezt bizonyára nem lehet rossz néven venni egy kezdő szerzőnek, a ki a legelső munkáját nyomtatásban megjelenni látja. Olyan nagy volt a megzavarodása, hogy a theafőzőt a kezéből az ablak hidjára dobta, s ez által az égő spiritus elől a keblére locscsant.

Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen oda ugrott s a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit megégette a tenyerét; de azért nem lehetett panasza.

– Mondtam úgy-e, hogy vigyázzon azzal a spirituszszal!

Godiva zavarban volt és elpirulva: az a mysteriosus kis könyv jó volt azt elpalástolni; a kezébe kapta s felnyitá kiváncsian.

Díszes kis gyémántkiadás volt, olifant papiron; a képek az Angerer-féle cinkographiával, a szöveg elzevir betűkkel. Maga is nagyon meg volt a kiállítással elégedve.

Tehát még is igaz. Ez az ember nem csal. Még jótettképen sem követ el csalást.

– De ön igazán rossz ember. Duzzogott Godiva Bertalanra. Kezdi a «geräucherte Gänsebruston» s utoljára hagyja ezt, a mi a fődolog.

Nem birta elrejteni az örömét. Mi a hadvezérek diadala a hadi troféumok láttára ehhez az elégtételhez képest?

– Hát hiszen én is tudom, mi a hatáskiszámítás.

Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. «Ez sikerült! No ez jobban is üthetett volna ki.»

– Kár, hogy a szövegét nem értem. Ki fordította magyarra?

– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadás számra. Erre azonban nem válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kinál.

– El kell fogadni! kapott rajta Godiva. De rögtön elkomolyult megint.

Bertalan ismét leolvasta az arczáról azt a gyanakvó sejtelmet.

– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom nem volna továbbra is az «ehrlicher Makler» szerepét játszani.

Godiva arczán ismét bizalom derengett.

– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni, talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Úgy-e Rieke, a füstölt libamell csak jobb, mint a képes könyv?

– Ez az úr jól mondja.

Godiva tehát hozzáfogott a házi asszonyi tiszthez, felszeletelte a körömfaladékokat, legelőször a kis leánynak adott mindenből, aztán maga is hozzá látott. Még a borból is ivott. Ez ugyan nem a Mumm grand vinje, mint a tavalyi; de talán jobban izlett.

A mit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a derült hangulatot.

– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, a mint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon jól tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: a ki a «kis embereket» szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az ön «albumait.» Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendantul a «kis emberek»-hez, e czím alatt «nagy gyerekek», annak lenne ám még csak kelete! Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem tanácsolnám: a «kis emberek» a naiv, kedélyes közönség számára vannak teremtve, a «nagy gyerekek» pedig a pikáns satyrikus genre publikumára számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön «kis emberei»-ről mind igen kedvező birálatokat hoztak, egyuttal kibeszélték, hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, a kinek egyéniségét, mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi high-life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a «nagy gyermekek»-ről; melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk megismerni. No iszen megindult erre minden oldalról a nagy «tintamarre.» Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a karrikatur gyűjteményben megjelenni? Én kaptam e tárgyban legalább ötven levelet, a melyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e merényletről? szándékozom-e azt megakadályozni? akad olyan ember is, a ki «Erpressungsversuchot» emleget. És mind valamennyi önnek az adressét kéri tőlem.

– Felelt ön nekik?

– Igen. A következő sorokat, a miket hektograf utján sokszorozva küldék meg valamennyinek: «Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt aláhuzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.» Bizonyos vagyok felőle, hogy mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, a melynek a czímén az ön keze irását megismerték. Úgy-e nem kapott tőlük levelet?

– Egytől sem.

– Hát csak hadd kalimpázzanak.

Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arczán egy-egy perczben át is villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az, mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a felhő. Édes malicia, jól eső keserűség volt az arczán. Az is elmult rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a többinél.

Lándory azt is kiolvasta az arczból.

(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, a mit elválásunkkor, utolsó szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)

Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az utiböröndjéhez ment: (az volt a szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A karrikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.

– Tessék! Tegyen ön velük, a mit akar.

Ez a daczoló tekintet, ez a keserü hang olyan mély bepillantást engedett a leány lelkébe. Ez végkép szakítani akar azzal a világgal, a mely őt kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, a mik oda vezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.

– Magamhoz veszem őket, mondá Bertalan, s azt fogom tenni velük, a mit jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.

– De szabad választás utján.

A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory észrevette azt s fölkelt a karszékből, odaültette a kis lányt, ő maga ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kis leány aztán a karácsonyfa czukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá s a karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajjon mit beszéltek neki azok az angyalkák?)

– Most azonban azokat a megírni és aláirni valókat rendezzük el; mondá Lándory, a pompás lakoma befejeztével.

– Fogalmaznom is kell valamit? kérdé Godiva.

– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.

– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos irást el se tudok kezdeni.

– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom önnek.

– Akkor át kell mennünk a kis kamrába; ott vannak az irószereim.

Azzal gyertyát gyujtott egy kis antikutánzat tartóban s maga elől ment a háló szobába.

Akkora volt az csak épen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya előtt állt egy picziny kis asztal, azon voltak az irószerek és egy kitárt könyv. A ki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett pamlagul használni.

Godiva, elől menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni s a fali fülkébe, több könyv közé bedugni.

– Micsoda könyv volt az? kérdé Bertalan.

– Az én olvasmányom. Egy regény.

– Ejh! Godiva kisasszony. Hát előttem akar hazudni? Az egy nyelvtan volt.

– Ejnye, de gyors szemei vannak. Hát nyelvtan. Oroszul tanulok.

– Az sem igaz. Az egy magyar nyelvtan.

Godiva arcza lángvörös lett.

– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.

– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen szivesen fogja önt látni.

– No hát, mondja ön a tollam alá, mit írjak?

Godiva leült az ágy szélére.

Bertalan lediktálta neki a meghatalmazást.

– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már bőkezübben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, a mi szükséges. Most már nem kell önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják. Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.

Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg arcz volt.

Visszatértek az atelierbe.

Bertalan megnézte az óráját. Féltizenkettőre volt.

– Én nem tartok órát, mondá Godiva; átellenben épen a torony. Annak az órájáról mindig meghallom, mennyi az idő.

Így beszélnek a művészek, a kiknek az órája német szón van. Lándory kászolódni kezdett.

– Mit csinálna ön még az indóházban? szólt Godiva. Maradjon még. Majd készítek punchot.

Godivánál volt rhumos palaczk. (E nélkül művész-atelier nem is képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.

A punch elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a tanulmányait, a miket idejövetele óta készített; Bertalan végignézegette azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kivánságait. A kis Rieke ezalatt hiven aludt a karszékben.

Egyszer aztán megkondult a harang az átelleni toronyban.

Itt az éjféli misének a készülője!

– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek, mondá Lándory, prémes kabátját felöltve.

Godiva csendes szemrehányással állt előtte, mintha azt mondaná:

– Hát semmi egyéb mondanivalód sincs hozzám?

Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá, nagy halkan:

– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az atyjának az ügyében hozott itélete a törvényszéknek, mely szerint Traumhold bankár, az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett teljesen feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.

E szókkal a hiteles másolatban kiadott itéletet odatette Godiva kezébe.

Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva s elkezdett hangosan zokogni.

Bertalan odahajolt hozzá, engesztelve, kérlelve, hogy felemelje.

A hangos sírásra felébredt a kis Rieke.

Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, oda rohant Lándoryhoz, megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva, elkezdte a hátát püfölni.

– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te «Schweinehund!» Hagysz neki mindjárt békét?

Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, a ki a maga apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utóljára Godivára is elhatott ez a derültség, ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettejük között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta Bertalan orczáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállczibálással. Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül czepperlpolkát tánczolni, nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kaczagott.

Nagy merénylet! Münchenben! Éjfélután, egy fertály egyre!

A házmester bejött s elvitte a kis Riekét aludni.

Akkor aztán Lándory is búcsuzott.

– Isten önnel. Sietek a vasuthoz.

– Várjon, szólt Godiva, én is önnel megyek.

– Hová? kérdé Bertalan elbámulva.

– Én? Bécsbe.

– Minek?

Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő itéletet a keblébe dugva, így szólt:

– Oda akarom tenni ezt az itéletet, egy immortelle koszorúba kötve, az apám sírjára.

– Már én megtettem azt, mondá Bertalan.

Godiva megdöbbenve nézett reá. Tekintete azt mondá:

«Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember vagy-e te?»

Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!

– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva, szólt Bertalan a baráti kézszorításnál.

– Mondja meg.

– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból, mert ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?

Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: «Gyógyíthatatlan mellbajt? akkor itt maradok».

Lándory búcsuzott és tovább ment.

No, de jó, hogy van Isten az égben és van háziúr az emeleten. Reggel korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes férfiu nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, a ki éjszaka «orgiákat» rendez az atelierjében.