NEM NEVET MÁR.

Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott. Lándory még akkor is aludt.

– Uram. Már nyolcz óra elmult.

Lándory felugrott az ágyból. Boszus volt magára.

– Hogy tudtam ennyi ideig elaludni?

– Esős idő van, s az ablaktáblák be voltak téve.

– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy a Péter majd bejön, s kinyitja az ablaktáblákat.

Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az ablaküvegeken.

– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanúl. A Péter nem fog azokért bejönni, mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, feltörte a lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényből és megszökött velük.

Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a szeméből.

– A Péter! kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. A hű, öreg cseléd!

– Igen. A Péter, mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szuró szemei csaknem gunyosan néztek féloldalt Lándory arczára, mintha azt mondanák: «látod? Téged az meglep, engemet nem».

– De hát bizonyos az? kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen felszedve magára.

– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam be minden ajtót.

Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, midőn a két úr Staunerrel együtt a corridoron végig haladt. Aztán együtt mentek a bankár hálószobájába.

Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra emelve, kezét ökölre szorítva, míg a másik kezével a torkához látszott kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé fordulva; arczán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a tegnapi arczra.

Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma foltot hagyott a szőrmén.

Az orvos megállapította, hogy cyankali mérgezés esete forog fenn.

A helyszini vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett mikép lett végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti szekrényét, abból a cyankali jegygyel bélyegzett üveg ki volt véve s az asztalon eldobva, egy kifacsart czitrom héjával együtt.

A további vizsgálat még halmozta a bűntanujeleket. A hivatalos pecsétek a comptoir-ajtóról le voltak szakgatva; a Wertheim-szekrények ajtai feltárva, a kulcscsomag a tresor závárába dugva. Bankjegycsomagok, aranypénzgöngyölegek mind eltüntek. Egy göngyöleg, a miben husz krajczárosok voltak, ketté volt törve s aztán a földre dobva.

Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű chiffoniére, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni az öreg hivatalnok utiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak. Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livreére, mit Péter tegnap este viselt.

A kapusné azt mondá, hogy ő reggel hajnal előtt, mikor még sötét volt, csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, a kit ő a könyvvezetőnek nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a szeméig lenyomva, kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a könyvvezető. A jó reggel kivánásra épen úgy mordulta el poroszos kiejtéssel a szokásos «morjen»-t, a hogy máskor. Odakinn az utczán rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öreg úr szavajárásával mormogva «Hundewetter!» azután tovább czammogott, épen olyan koszrogó léptekkel, a hogy az öreg úr szokott.

Ekkor Lándoryt kérdezte ki a rendőrbiztos.

– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?

– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak bonyolultabbá teszi. Felvilágításokat csak ő maga adhat. A becsülete hozzá volt kötve az életéhez.

(Most az egyszer ő is tévedt!)

Most Stauner úr adta elő a tapasztalatait.

– Én az éjjel vacsora után, a mint a gyertyát eloltottam, felöltözve maradtam, csak a czipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s czipő nélkül odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek. Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Ébren figyeltem minden neszre. Hallottam, hogy ujra nyilik egy belső ajtó, nagyon csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban küzdőé; azután elcsendesült minden.

– Mennyi időköz lehetett az ajtónyilás hangja és a hördülés között? kérdezé a biztos.

– Talán öt percz. Külömben feszült, válságos helyzetben az időszámítás csalhat. Azt azonban már minutányi pontossággal megmondhatom, hogy mikor mit észleltem ettől fogva, mert az órámat oda tettem magam elé. Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja van. Beletelt húsz percz, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasuthoz vivő omnibus gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki. Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az utczára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibus elé, bal kezében egy bőröndöt vitt. Az utczának mind a két szegletén volt felállítva egy detectivem, azzal az utasítással, hogy a ki csak az éjjel a Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról-nyomra kisérje s ha utra kel, utazzék vele együtt s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön ide a palotába. Az omnibus kétszer állt meg ez utczában. Hét órakor az emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kisért alak személyleirásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első osztályu jegyet. Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam őt, a hogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen átsiettem a mellékszobákba s felfedeztem a pecsétek erőszakos felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az ablakból a második detectivnek s táviratot küldtem általa a pozsonyi, érsekujvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleirás szerint felismerendő utazót tartóztassák le.

– Sietek a vasuthoz! mondá Lándory a tudósítás után.

– A nyolcz órai vonat is elment már.

– Külön vonatot rendelek.

– Kár lesz önnek magát fárasztani és költségbe verni, mondá önérzetes nyugodtsággal Stauner ur. Itt van már a zsebemben a második távirat a detectivemtől: Pozsonyban kelt: «Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála».

Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a «kezdő» pályatárssal, mintha mondaná magában:

– «Igy szoktuk «mink» elfogni a tolvajt, röptiben.

Lándory olvasva e gondolatot a kis ur arczán, magában gondolhatott rá vissza ilyesmit: «a ki maga is el akarja magát fogatni».

Az elfogott inast is a nagy rémpör többi sorsosai közé szállíták. Ennek már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolni valója nem volt.

Az itéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnpör számára alkottak.

Lándory az alatt, míg a biróság az óriási vizsgálati adathalmazzal küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, a kik az ál-Monterossot a Vág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kiséretében fölkereste mind azokat a helyeket, a melyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása történt: hol pihent meg? hol rajzolt az albumába? hol tartott falatozást? minő táskát hordott magával?

Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a mit soha sem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral reteszelte el, a minőt az orosz utazók hordanak magukkal s mely minden ajtóra alkalmazható.

E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pinczéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Lándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha hire futamodik, hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.

Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az administrativ közegek intézkedése alá került. A megholt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták s ellene a kártérítési keresetet megindították.

Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az ujabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.

Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól?

Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát?

Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba dönté s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a bizalma hozzá? Vagy valami dæmoni boszuállása egy eltiport teremtésnek: «ha elrontottad a sorsomat; már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agoniámat»?

Gyávaságot nem tételezhetett föl arról a leányról.

Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: «még látni fogjuk egymást; – és ugy, hogy nem én jövök el önhöz».

Tehát bizonyosnak hitte, hogy az fog eljönni ő hozzá.

A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kiván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad.

Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a gyámságot.

Másnap ott volt a lakásán Godiva.

Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, a kire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arczczal.

– Vártam önre, mondá neki.

Hát ráismert? A sűrű fátyolon keresztül.

A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arczáról.

Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, a mi az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámlobbanás fényétől átvilágítva.

El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna.

Ugyan miért jött?

Talán azt az igéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset apródonkint fogja neki egykor visszaadni, a ki elrabolta?

Lándory nem ért rá kérdést intézni hozzá.

A leány, a mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta a kezét, s e szókat mondá, mély heves hangon:

– Uram! Gazember volt-e az én apám?

Lándory visszadöbbent e hangtól, e szótól.

A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még határozottabban ismétlé a kérdést.

– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a ki legjobban tudja, gazember volt-e az én apám?

– Nem!

Lándory épen olyan hevesen adta meg a választ.

A leány még mindig nem eresztette el a kezét.

– Igaz lelkére mondja ön ezt?

– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta, becsületes ember volt.

A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba borult fejét.

– Mégis meg kellett neki halni! suttogá alig hallhatóan.

Lándorynak az ajkán volt már a vígasz, «hiszen meggyilkolta a saját szolgája». – Banalis phrasis. Elhallgatott vele.

– Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben.

– Az, hogy az apám meghalt, rebegé a leány, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, a ki nem volt szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinok, a kik csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak s mindig csak jót tegyenek; az az ember, a ki engem úgy szeretett – nem mint egy jó ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért? Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akart vele tenni? Ez a gondolat megőrjit. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá!

– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szivem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.

– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, a min kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt czinkostárs, miért ellene az a meggyalázó eljárás?

– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasuton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.

– Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, a mit az ő jóhiszeműsége okozott?

– Én ugy tudom, hogy bőven fedezi, sőt meghaladja.

– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? a bünvizsgálatot?

– Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket érdekel, s a mi még tisztázva nincs.

– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, mely a vádoló követelésének megfelel?

Lándory most már kezdte kitalálni Godiva észjárását.

– Hol vennők azt az összeget?

– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy tőkepénzekről, a ki ingyen jegygyel, a mit egy vasutigazgató (régi jó barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.

– Hát rokonai?

– Rokonaim? kiálta fel csodálkozva a leány. Hát vannak egy bukott ember leányának rokonai? Azok félnek tőlem, mint a bélpoklostól. Nagynéném, a ki házunknál mint női családfő szerepelt, a mint a nagy szerencsétlenség hírét vette, összepakolt és haza futott. Mikor meglátogattam, látásomra elájult; mikor eltávoztam, akkor felocsudott s hallám az ajtón át, mikor a cselédnek kiadta az utasítást: «Ne ereszszétek be hozzám ezt a szerencsétlen leányt többé. Görcsöket kapok, ha meglátom». Miattam nem lesznek többé szívgörcsei. Szegény apám temetésénél egyedül voltam a gyászkiséret, – egész a kriptaajtóig. Azt az egy «birtokunkat», a hol atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ. – De nem jól mondám; – egy emberem mégis maradt: – az ön tilinkósa, Stauner ur. Ez a derék ember, mikor a palotánkban és a villánkban a szekrényeket és a szobaajtókat lepecsételték, volt olyan gondoskodó, hogy az én számomra nyitva hagyatott a badeni nyaralóban egy hajdani cselédszobát és oda áthordatta a saját garde de robeomat, a mi valószínüleg magántulajdonomat képezi, annak az értékesítéséből tudtam kifizetni a gyászruhámat s a temetési költségeket.

Itt megpihent a leány, mintha még egyszer végig gondolna azokon, a mik vele ama három szörnyű nap alatt történtek.

Azután összeszedte lelki erejét és tovább beszélt.

– Ez a derék férfiu azonban még valami mást is adott át, a miről azt mondá, hogy ez az atyám pénzszekrényében találtatva, mint engemet illető magántulajdon, nekem rögtön kiadatni rendeltetett. Egy életbiztosítási bárczát. Azt mondta, hogy azt jól megőrizzem, mert ez a jövendő sorsomat biztosítja. Tanácsolá, hogy legjobb lesz, ha rögtön megnevezek valakit, ismerőseim, rokonaim közül, a kit a gyámhatóság törvényes gondnokommá tegyen. Ismerősök? Rokonok? Hol keressem őket? – Bocsánat! Még egyet elfeledtem. A carricatura albumaimat is kiszolgáltatták. Hát hisz abban mind együtt vannak. Válogathatok közülök. Ott a képeik. A majmot? az elefántot? vagy a tigrist? – Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen van egy ismerősöm, a kinek a gúnyképe nem került a gyüjteménybe, a ki nekem azt előre megjósolta, hogy én őt nem fogom oda rajzolni. Önnek a nevét mondtam ki. A jeles férfiú azt felelte rá, hogy ennél okosabb választást nem is tehettem volna, s tanácsolá, hogy a mint ön a kinevezést elfogadja, azonnal siessek fel önhöz, s mutassam meg azt a polizze-ot önnek s hagyjam itten. Ime átadom.

Godiva az oldalán függő kis bőrtárczából kivette a biztosítási kötvényt, s átnyujtá Lándorynak.

– Ön ismerős e kötvény tartalmával? kérdé Godivától Lándory, miután átolvasta azt.

– Nem értek hozzá, de Stauner úr megmagyarázta a főbb ismerni valókat. E kötvény szerint, egy elsőrendű nagy biztosító társulattól 24 éves koromban kétszázezer ezüst forintot kell kapnom.

– Ön azonban most még csak husz éves.

– Igen. És e szerint most már csak két dolog között van választásom. Az egyik: stornirozni az egész biztosítást. Stauner úr azt nekem igen jól megmagyarázta. A biztosító társaság a kötvényemet a határidő letelte előtt is visszaváltja, a biztosított összeg egy harmadában. Ha akarom, most rögtön kaphatok érte hatvanhatezer hatszázhatvannyolcz forintot és egy huszast ezüstben. Ez eddig Stauner úr véleménye. A mi ezután következik, az a magamé. Én tehát választhatok két dolog között. Az egyik: felvenni a váltságdij összegét, s elmenni vele valahová, a hol nem ismernek, s a hol majd nagyhamar megismernek, s ott élni őrjöngő vigasság között, mint illik olyan némberhez, a kinek nincs joga azt kivánni, hogy becsüljék. S ha ez a pénz elfogy, majd gondoskodik másról az, a ki a mezők (és a boulevardok) liliomait ruházza!… Ön lesüti a szemeit? Ön elpirul helyettem. Jön a másik választás.

Bertalan ez alatt csendesen felállt s karjait összefonva nézett le az ülve beszélő leányra. Talán azért kellett a szempilláit lesülyesztenie.

– A másik alternativa pedig ez, – folytatá Godiva. – A biztosítási kötvény szerint az egész kétszázezer ezüst forintnyi összeg esedékessé lesz, ha én hamarább meghalok. S ebben az esetben az összeg az én természetes örökösömre száll át. Az én természetes örökösöm az atyám csődtömege. Fedezi ez az összeg azt a követelést, a mi az atyám becsületét eltakarja?

Ennél a kérdésnél a leány is fölkelt a helyéről s olyan közel lépett Bertalanhoz, hogy szavainak forró lehellete annak az arczát égeté.

– Mire gondol ön? kiálta rá Bertalan, megkapva a leány karját, mint a hogy visszarántanak egy meredély párkányáról alátekintőt.

A leány hideg nyugalommal felelt.

– Ne féltsen ön semmi meggondolatlan lépéstől. Én azt is megtanultam a biztosítási kötvényből, hogy az egész összeg elvész, ha a biztosított öngyilkossá lesz.

– Hát akkor minek volt az a kérdés?

– Hm. – Különös dolog! – Az én koromban levő leányoknál olyan könnyen megy az. Nem kell azért a negyedik emeletről leugrani. Elég a negyedik emeletre felszaladgálni. Nem kellenek ahhoz sublimátok, nem kell a nagy Duna árja, egy pohár hideg viz is oda vezet.

– Én megtiltom önnek ezt a gondolatot! szólt nyers hangon Bertalan, erőszakosan átszorítva a leány kézcsuklóját.

– Hogyan? Ön megtiltja nekem még a gondolatot is a halálra. Hát van önnek hatalma én előttem becsukni a tulvilág ajtaját?

– Van! És én megakadályozom abban, hogy arra gondoljon. Üljön le és hallgassa csendesen, a mit mondok.

A leány daczosan veté hátra a fejét és nem ült le.

– Hát jól van. Maradjon állva! Csak egy szót mondok önnek. «Még most» egyetlen «bűn» vádja sem terheli az ön atyjának a lelkét oda fenn, az ő örök birája előtt.

– Tudom.

– Ne szóljon közbe! Ön azt nem tudja. Ön azt hiszi, hogy egy biztosító társaságot megcsalni nem bűn? Tán annak a pénztára a «cassa nemonis», a mibe orzó kézzel bele szabad nyulni? Hisz annak vagyona becsületes úton gyült s az is árvák és özvegyek örökét képezi. Ön meggondolt csalással akarja letörülni a homályt az apja nevéről, a mit még eddig arra csak a balszerencse vetett!

– Uram! – hebegé a leány megrendülve, s szemei bámulva meredtek a vele parancsolónak megigéző szemeibe.

– Még most az a tett, a mi önnek az atyját egy más életbe vezette át, csak félig bűn, a másik fele erény. Ön ki akarja azt egészíteni, hogy egészen bűn legyen?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy én nem hiszem, hogy Traumhold bankárt az inasa gyilkolta meg.

A leány e szóknál, nyitva maradt ajkakkal, elforduló szemekkel rogyott egyszerre térdre, igézője lábaihoz s megragadta annak a kezét, először a csókjaival, azután a könyjeivel árasztotta azt el.

Sirni megtanította már ez az ember.

Nagy nehezen tudott szavához jutni a zokogástól.

– Hát önnek «is» van hite emberi becsületességben? Hát ön is megtalálta azt a gondolatot, a mit én csak félve rebesgettem? Én! Én, és a végtelen szeretet volt az oka, hogy ez a rémtett megtörtént.

– Beszéljünk nyugodtan. Üljön le szépen.

– Nem. Nem. Jól van így. Imádkozom. Vezeklem. Gyónok. Addig maradjak így. Csak egy szót még. Hát ön azt hiszi, hogy az az ember, a ki önmagát e rémtettel vádolja, egy mesés önfeláldozást követett el?

– Kisasszony! Én vizsgáló biró vagyok. Engem nem kérdeznek ki.

És ebben az erőszakolt komolyságban annyi önkéntelen humor volt, hogy a leánynak a szemeiben, a könyeken keresztül megjelent az első mosoly!

– Parancsoljon velem. Engedelmeskedni fogok!

– Ön egykor azt kivánta tőlem, hogy ismertessem meg a saját jellemrajzával. Én akkor azt mondtam: mélyen érző, mélabús kedély, erős akarat. Unja a nagy jóllétet, bosszantja az örök hizelkedés. Vágyik a balsorsot megismerni, a mely küzdelmet ád, s kiváncsi rá, ha egyszer ezek a mosolyfinta arczok rögtön csufondáros torzképekké válnának körülötte és azt kiáltanának mind: mért nem sirsz hát? Hát az most mind előtte áll. Hajdani ismerősei meg is követelik, hogy a véletlen összetalálkozásnál agyonsirja magát; ha nem teszi, megneheztelnek érte.

– Mért nem vagyok férfi?

– Van valami a mi a nem külömbségét elenyészti. A genie. Kegyednek határozott tehetsége van a rajzoláshoz.

– Ön kezdi el a hizelkedést?

– Semmi hizelkedést sem mondtam. Csak tehetségről beszéltem, a mi még magában egy nagybecsü semmi. Sok tehetségből lett már himpellér, kontár. Ön még nem tud semmit. De ha mivelni fogja azt a tehetséget alapos tanulmánynyal, a mit a természettől kapott, ebben egy életfeladatot fog találni.

– Irtózom a női piktoroktól.

– Nem azoknak a phalanxát akarom én, hogy ön is szaporítsa, a kik kövér hentesnéket arczképeznek, s minden műtárlaton megdöbbentik a közönséget egy-egy lehetetlen compositióval, melynek aztán mæcenást kell keresni, a ki a falról eltávolítja. Az ön tehetsége önálló, független, dæmoni tulajdon, az emberi indulatok, szenvedélyek, gyarlóságok eltalálása. Önből arczképfestő nem lenne soha, mert azt nem köszönné meg senki. Önnek tanulni kell azoktól a nagy mesterektől, a kik ezt a nemet tökélyre emelték. Ebben fog ön találni foglalkozást, időjártával biztos kenyeret, és a mi legfőbb: nevet.

– Új nevet?

– Igen. A Traumhold névnek – egy ideig – szomorú hangzása fog lenni. Az albumában ezzel a névvel láttam önt szerepelni: «Schalkaug».

– Igen. Azt választottam tréfából.

– Hát most viselje komolyan. Ön el fog menni Münchenbe. Ott vannak jó barátaim az akademiai tanárok között. Azokhoz fogom önt ajánlani. Úgy fognak önnel bánni, mint testvérek. Szigoruak lesznek, és azt vegye tőlük jó néven. Egy fejbólintás azoknál már az elismerés netovábbja. Soha sem fog tőlük egy szót is hallani, a mi csak megközelítőleg is hasonlítana a bókhoz. Azután dolgozni fog ön, mint egy napszámos, a milyen hosszú csak a nap. Olvasni is kell mindent, a mi a művészet történetére vonatkozik. Egy új nagy világ fog ön előtt kitárulni, a hol csupa lángelmék laknak. Egy külön világtörténet, a melynek multja elhomályosítja a királyok és hadvezérek történetét. S a jelenje is fenséges ennek a külön világnak. Nincs összetartóbb, hivebb, önfeláldozóbb népe a földnek, mint a festőművészeké. A szobrászok már hidegebbek, elzártabbak. De a festőknél elenyészik minden, a mi válaszfalt képez a világon, ott nem ismernek különbséget fajok között, együtt fogja ön találni a lengyelt az oroszszal, a francziát a némettel, disputálnak mindig, de csak a művészetről, de össze nem vesznek soha. Ott egyenrangu a nő a férfival, sőt a mi képtelenség, még a nagy művész is a kis művészszel.

Godivának a szemei kezdettek szokatlan fényben ragyogni.

– Ott majd «act»-okat is fog rajzolni. Ez az első hallásra összeborzongatja, ugy-e? Pedig a ki embert akar rajzolni, annak ismerni kell az embert. Ezt itthon nők nem tanulhatják. Mit mondanának hozzá a szent Bécsben, ha egy művésznő élő szobrokat rajzolna le? A vén István-torony is megcsóválná a fejét. Münchenben ezt rendes dolognak tartják. Egész néposztály abból él, hogy actot áll. És aztán meg fog ön még valamit ismerni, a miről soha fogalma nem volt. A koplalást. De milyen humorral tudják azt a festők élvezni. Egy knackwurst, a mit két szobatárs egymással megoszt, egy pár burgonya, a mit a vaskályhán megsütöttek, de aztán az az aranyos jó kedv hozzá! Belzazar lakomája szegénység a mellett. Vendégséget csapnak, de kevés a gulyáshus és sok a vendég, felszaporítják hát paprikával, hogy a vendégeknek a szája lángot vet tőle, és így aztán kifutja a lakoma. A derült kedélytől nektárrá változik maga a víz is.

– Én tudok rántott levest főzni! dicsekedék Godiva ennél a themánál, s valami gyönge mosolyforma ismét derengett az arczán.

– No erre legtöbb szükség lesz a művészi pálya kezdetén. Később aztán, majd ha egy pár sikerült rajz kerül ki az ön keze alól, annak a számára szerzünk rendes vevőt. Nem magas műbarátokat: fakó kiadókat, a kik nagyon szerény igények szerint díjaznak, de nem kell nekik azt mondani rá, hogy «kérem», vagy «köszönöm». Később majd ők fognak kérni, ha egyszer a Schalkaug név híre emelkedik. Akkor aztán terjeszkedünk. Nos hát elfogadja ön az én tervemet?

Godiva sietett a kezét nyujtani.

– Akkor hát térjünk át a dolog prózájára. Önnek természetesen pénze nincs?

– A mit az öltönyeim eladásából bevettem, azt mind elköltöttem a temetésre.

– Ajándékot pedig ön senkitől se nem várhat, se el nem fogadhat. Megálljunk csak, hátha találok valamit. A Péternél elkobzott értékek között találtatott egy ezüst szelencze, a miben pénz csörög. Ennek czímpaizsára ez a név van vésve: «Godiva» és egy évszám «1848.»

– Ez az én születésem éve. A perselyt a bank-igazgató keresztapámtól kaptam, a ki azóta minden évfordulónál tett bele egy arany koronát.

– Milyen szerencse, hogy azt is elrabolta a Péter, mert ha ott hagyja, azt is ott rekeszti az osztrák rendőrség. Így azonban az én kezembe kerülve, azt, mint önnek magántulajdonát, a saját felelősségemre kiadhatom.

Lándory előkereste a szekrényéből a mondott perselykét.

– Igen. Ez az. Jól ismerem, mondá Godiva.

– E szerint ebben kell lenni husz koronának. Ott a kulcs a persely füléhez kötve, nyissa ki.

Godiva felnyitá a perselyt s kiönté ölébe annak a tartalmát.

Csakugyan husz arany korona volt benne. Születésnapi ajándékok.

Godivának két nagy könycsepp hullott a szeméből az aranyakra.

Utolsó vagyona volt az! Megannyi emlék. Vigasság napjainak emléke egytől egyig.

Lándory elfordult tőle, hogy a börzeárfolyam lasjtromában keressen valamit.

– A koronának az ára most tizenhat és fél forint. Itt váltsa ön be, mert az szokatlan pénzfaj. Münchenben nem ismerik. A magyar leszámítoló banknál váltsa ön be, ott legkevesebbet vonnak le belőle. A perselyt tartsa meg emlékül.

– Úgy teszek.

– E szerint lesz most önnek háromszáz huszonnyolcz forintja. Huszonnyolczba fog kerülni az utazás Münchenig. Az egyedül utazáshoz hozzá kell önnek szokni. Önt nem fogja megsérteni senki.

– Már hozzá kezdtem.

– Marad azután még háromszáz forintja.

– Az nekem igen soká fog tartani.

– Azzal ne áltassa magát. Azt elhiszem, hogy ön képes lesz legszigorubb nélkülözéseket elvállalni, de vannak mulhatlan kiadások. Szállást nem fogadhat se messze a város központjától, se a negyedik emeleten, mert oda a tanárja el nem jár. Ateliert is kell tartania, még pedig a legalkalmasabbat. Azonkivül modelleket is kell fizetnie. Az a háromszáz forint a legfeszesebb számítás szerint alig fog önnek tovább tartani, mint az esztendő végeig. Addig kell önnek valamit szerezni.

– Képzeletem sincs róla, mi úton?

– Szeret ön kis gyermekeket rajzolni?

– Az kedvencz mulatságom.

– No hát csináljon ilyen rajzokat, s küldje el nekem. Én majd találok itten valami jámbor poétát, a ki önnek szöveget ír hozzá, s aztán majd akad kiadó elég, a ki azt megvásárolja. Ez a legkapósabb munka.

Godiva lehajtotta a fejét, s a mellett félig zárt szempillái alól olyan szomorú érzékenységgel nézett fel Lándory arczára, hogy az könnyen kiolvashatta e tekintetből a leány gondolatát.

«Te magad fogsz lenni az a poéta, te magad fogsz lenni az a kiadó!»

– Jól van, megrajzolom.

– Tehát a viszontlátásig – Schalkaug kisasszony!

Godiva még egy szót mondott Bertalannak az elválás pillanatában, két kezével megszorítva annak a kezét.

– Védelmezze ön meg az apám becsületét!