A MÉREGKEVERŐ.

A mint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása után.

Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, a kiket két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két esztendő nagy idő s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, csak helyet változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén oda közös pénzügyérnek, a harmadik a király oldala melletti miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek ültek.

Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, a kivel találkozik, olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a hires angol, a kit a vadak elfogtak, aztán tetőtől talpig czifrára megtätowáltak. Az egyiknek nem jut hirtelen eszébe a neve: «a! a! Lándory!» Ez bámul rajta, hogy még él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli, a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, a ki miatt nem járhatott a társaságba. Most már újból salonképes. És aztán beszél neki minden ember az öt milliárd hadisarczról.

Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt dolgait, a nagy rémpörrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napoleonról beszél.

A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, a kivel fogadott valamibe amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna, mert az épen jó helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy emlékeztető levelet kell küldenie: Kegyelmes uram, kedves barátom! A fogadásomat megnyertem: «te adsz nekem valamit, a mi neked nem kerül semmibe, és a mi nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy elitélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnestiát». A gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett pariet. Hanem az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a belügyminiszter és az igazságügyminiszter is érdeklődik: azok pedig új emberek; az egész rémpör, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát élőszóval kell elmondani a magyarázatot, indokokat, hogy miért van az ötszáz illavai rab között egy, a ki nem tartozik oda.

Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet Kalthahn Péter számára.

Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe: a miről ő neki ismét nem volt tudomása. Persze, az ujdonságrovatot nem olvasta el a lapokban: külömben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva s ennek következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosujvári fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.

Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie Budapestre, hogy az igazságügyminisztertől új engedélyt kapjon a szamosujvári fegyencztelep meglátogatására.

Ez időköz alatt megint nyilt alkalma valami csodálatos rendkívüliség által hiressé tenni magát.

A trieszti Generali biztosító intézet kerestette fel hivatalosan, azzal a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége halálával esedékes 200 ezer forintot, a halál napjától számított 4%-os kamatokkal.

Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában semmiféle biztosítási polizze.

Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be van jegyezve, a pénzt fizetik.

S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s azokon történt változtatásokat.

Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres plajbászszal.

«A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető három éven keresztül fizette a biztosítási díjt.»

S ez a határozat két nappal előbb lett hozva, mint Traumhold bankár rejtélyes halála bekövetkezék.

Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási összeg a társulat pénztárában, négyes kamatra, félévi felmondással, majd egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.

Hogy ez nem maradt titokban, az természetes.

Talán másutt is, nemcsak Magyarországon, erősen megbámulnának egy embert, a kit 200 ezer forinttal erőszakosan kinálnak, s azt feleli erre, hogy csak hadd maradjon ott, a hol van.

Ez is az unicumok, a hihetetlenek muzeumát öregbíti.

Lándory, a mint a szamosujvári fegyencztelep igazgatóságának szóló rendeletet megkapta, sietett fel Erdélybe. Két nap alatt odaért Szamosujvárra.

Az ottani állami fegyház hajdan apáczakolostor volt, ölnyi széles falai, kettős vastag vasrácsok az ablakain, a lépcsőzetek, folyosók mindenütt dupla vasrostélyajtókkal elzárva. A bejáratainál fegyverben álló őrség, mindenütt szigorú rend, felügyelet. Nyolczszáz ember van ott együtt, a ki mind tíz éven felüli szabadságvesztésre van elitélve. A gonosztevők mágnási háza ez.

Csakhogy ezek mind dolgoznak. A földszinti termek megannyi műhelyek: asztalosok, kádárok, kerékgyártók, nyergesek dolgoznak a mester utasítása szerint, a mester maga is fegyencz. A lakatosműhelyben egy hirhedett betörő tolvaj felnyithatatlan zárakat készít. (Saját találmánya, a párisi világtárlaton díjat kapott érte.) A kápolnának a falaira szenteket és angyalokat fest frescóban egy elítélt rab, a másik az oltárszobrokat faragja. Valaha utonálló volt mind a kettő.

Az óriási konyhában roppant kondérokban főzik a jóizű ételt, s a nagy kemenczékből épen akkor szedik ki az illatozó czipókat.

A nagy hálótermek az első emeleten nappal üresek; külön vetett ágya minden rabnak, a falon egy táblácska a nevével és életkorával.

Lándory megdicsérte a vezető igazgatót azért, hogy e táblákról elhagyták a fegyencz vétkének megnevezését, a hogy korábban szokás volt.

A második emeleten vannak a szabóműhelyek, a pokróczszövő székek, a daraszológépek.

Lándory nem idegen abban a társaságban.

A rabok optimátesei az ő kezén keresztül kerültek ide.

Ő is rájuk ismer: azok is ő reá.

Megtalálja a varrógép mellett Rózsa Sándort, a puszták fejedelmét; a gyapjutépő gépnél a rablóvilág Herculeseit, Farkas Bénit, Krokmanlikot, s beszédbe elegyedik velük.

Egy hosszú teremnek a zugában, az ablak előtt ül magányosan egy magas szál férfi, rövidre nyirt sűrű őszhajjal, s ir.

Ez a társaság könyvvezetője. Mert a consortiumnak rendes üzlete van: mindenki keres, pénzt szerez; annak kétharmada az államé, a miért ellátást ad, egyharmada a munkás fegyenczé, a mit kiszabadulásakor megkap, vagy időközben elküldhet a családjának. Erről pontos számadást kell vezetni. A ki ezt a hivatalt végzi, az a «bankár».

Lándory ráismert benne Kalthahn Péterre.

– Ez a legveszedelmesebb gonosztevő az egész társaságban, sugja fülébe halkan az ellenőr.

– Ismerem, mondá Lándory. Kezemben volt a feje.

– Azóta még qualifikálta magát. Megduplázta a kapitulatióját.

Lándory odament a számadásai mellett ülő fegyenczhez. Az szabály szerint felállt a közeledtére s katonás állásba helyezte magát, s mint egy felhúzott óragép, melynek a rugóját megnyomják, elverte a kötelességszerű mondatot:

– Nevem Kalthahn Péter, negyvenöt éves vagyok felekezetnélküli, nőtelen, trencsénmegyei születésű; vétkem orgyilkosság és rablás, gazdámat megmérgeztem, és pénztárát kiraboltam. Ezért halálra lettem itélve, kegyelem útján büntetésem tizenöt évi fogságra változtattatott. Másodszor az illavai államfegyházban kitört fegyenczlázadásban tettleges részt vettem. Ezért újabban tizenöt évre lettem elitélve.

– Tehát összesen harmincz éve van neki, mondá Lándory az igazgatóhoz fordulva.

– Csak huszonhét és fél: harmadfelet már leült.

– Hogyan tűri büntetését?

– A legnagyobb nyugalommal. Épen azért a legveszedelmesebb ember. Nagyobb befolyása van a fegyenczekre, mint minden felügyelőnek és papnak. Ha mások türelmetlenkednek, ő csendes szavakkal lecsillapítja őket. A legmakacsabb természetű rabokat meg tudja puhítani. S ezen álarcz alatt a legengesztelhetetlenebb rosszakarat rejlik nála. A feje tele van kiszabadulási tervekkel. Önnek lesz alkalma még ez órában meggyőződni arról a roppant nagy befolyásról, a mit ez az ember a többi fegyenczekre gyakorol. Egy fegyencz meghalt, azt fogják temetni. Nazarénus volt. Semmiféle felekezethez nem tartozott. Annálfogva pap nem fogja neki a végkiséretet adhatni. A fegyenczek lelkiismeretét nem lehet kényszer alá vetni. A nazarénusság nagyon terjed közöttük. S ez még jó, mert a nazarénusnak kötelessége a maga patriarchája előtt minden bűnét meggyónni. Ez az ember az ő patriarchájuk. A temetésnél ő fog szólni. Semmi egyebet nem szabad neki elmondani, csupán a Miatyánkot. Majd meglátja ön, hogy mit tud ez az ember egy Miatyánkból csinálni?

A vár harangja megszólalt: a készülőre szólt.

A fegyenczek egyszerre abba hagyták a munkáikat, a foglárok «sorakozz!» szavára kettős sort képeztek, s a fegyveres őrök kiséretében elhagyták a műhelyt.

Kalthahn Péternek előbb egy elővigyázati rendszabályt kellett magán megtörténni hagyni. A két kezére könnyű bilincset tettek.

– A veszedelmesebb raboknál alkalmazzuk azt, mondá az igazgató, midőn a fogházon kívül bocsáttatnak. A temető kívül van. Ha bilincs nem volna a kezükön, könnyen zenebonát kezdhetnének.

Igaz, hogy imádkozni összebilincselt kézzel is lehet.

Lándory az igazgató kiséretében lement a külső udvarra; a hol az egész fegyencz nép össze volt már gyülekezve. Az udvar közepén egyszerű deszkakoporsóban feküdt a halott. Ősz hajú, borostás arczú vén ember. Hatvanöt évének felénél többet vasrostély mögött élt le. Most már megszabadult.

A raboknak daltársaságuk is van, szabad nekik énekelni. A ki betanította őket, valamikor pópa volt. Nagy vétség miatt lett életfogytig elitélve. Itt most karmester, énektanító. Gyönyörű hangja van.

A rabok kardalát viszhangozzák a komor falak, s mikor annak vége van, hat bajtárs vállára emeli a koporsót, melyben a halott fedetlen arczczal az ég felé fordulva fekszik, s azzal megindul a hosszú menet a kapun keresztül, négyes sorban. Két sor fegyencz középen s két sor foglár szélről, élesre töltött szuronyos fegyverekkel.

A temető nem messze van a fegyháztól: csupán az ő számukra van az ott. Némelyik sírnak a fejénél kereszt is van; a többinél csak egyszerű fejfa. Két kezdő betűje a névnek, aztán meg a halál éve és napja. Ha jönne még valaki tudakozódni az ott alvó felől, megtalálja a fegyház halottas könyvébe beirva az egész nevét. De hát ki keresné őket? Időjártával benövi a sírt a fű, élő fát nem ültetnek rája.

Az új lakost lebocsátják társai a megásott gödörbe, a közben tréfálkoznak vele: «nem cserélnénk madráczot, komám?» mond az egyik. «Ennek már szabad pipázni!» biztatja a másik: «hogy fog ez holnap bámulni, hogy nem költi fel a porkoláb!» «Hallgassatok el!» kiált rájuk a rabok patriarchája, s a sír szélén állva elmondja fölötte a Miatyánkot.

Minden mondás után szünetet tart, az meg van neki engedve, hogy a hallgatók meggondolhassák jól, hogy mit kértek attól a nagy birótól?

Lándory csakugyan meggyőződött róla, hogy lehet gyülekezet, melynek közepette az Úr imája a minden szónoklatok leghatásosabbjává emelkedik. Az utolsó mondatnál: «szabadíts meg a gonosztól», sokan elkezdenek zokogni.

Azután a szónok egy marék porondot szórt a sírba; a körülállók mindegyike hajított utána egy göröngyöt; négyen a kapákhoz fogtak s aztán zuhogott alá a sírba a föld. Bevégezte egy rövid ének.

Ismét hangzott a foglárok szava: «sorakozz! indulj!» Az élőhalottak visszatértek a sírkertből a másik temetőbe, a börtönbe. A harangszó elhallgatott. A munka újra kezdődik.

– Kalthahn Péter, maradjon idelenn? parancsolá az igazgató.

A nevén szólított azon a helyen állt meg, a hol a parancsszó találta.

– Ön magányosan akar vele beszélni? kérdezé az igazgató Lándorytól.

– Igen. Egyedül. Üres a «dühöngők» zárkája!

– Üres.

Az egy földszinti szoba, az őrhelylyel átellenben, melynek vasajtója egyenesen az udvarra nyilik; ablaka magasan van, kettős rácscsal ellátva. Azonkívül a vasajtón is van egy szellentyű, melyen keresztül a börtönbe láthatni. A zárka bútorzata egy ágy, asztal és ülőke; mind nehéz, tömör tölgyfából faragva: azokat össze nem lehet törni, sem fegyverül használni.

Az igazgató felnyittatá a zárkát.

– Két fegyveres foglár az ajtóhoz álljon.

– Szükségtelen, mondá Lándory. Ne legyen a közelemben senki.

– Bocsásson meg, uram. Én ugyan nagyon jól ismerem önnek a személyes bátorságát a gonosztevőkkel szemben. Az a hirhedett rablógyilkos odafenn a gyapjutépő gépnél maga beszélte el, hogy a vizsgálat előtt ő volt a legdühösebb önre s esküdözött, hogy ha egyszer egy kést kaphat és önt megláthatja, ha békó lesz is a két kezén, le fogja önt szurni. Erre ön felhozatta őt magához, levetette róla a lánczokat, bezárta mögötte az ajtót, s akkor letett eléje egy éles kést az asztalra, s azt mondá neki: «te azt beszéled, hogy ha egyedül kaphatsz, egy késsel a kezedben, hát azt a szívembe fogod ütni. No hát itt van a kés, hadd látom, van-e bátorságod, hogy megölj?» S erre a szóra a sámsoni erejű gonosz elkezdett reszketni, térdre esett és gyónt. Ezt megtehette ön a Krokmanlikkal, de ne kisértse meg a Kalthahn Péterrel, mert az egy raffinált komédiás: szeliden beszél önnel, alázatos arczczal, teljes nyugalommal. És a legnagyobb szelidségből egyszerre a rézbőrű indián szilajságával szökik önre, s ha megragadja önt azokkal a rettenetes ökleivel, a mik a vasrudat elhajlítják: ön egy percz alatt veszve van.

– Nem félek tőle. Egyedül akarok vele maradni.

– Azért én a közelben leszek. Ez az én kötelességem.

Lándory előre ment a zárkába, utána Kalthahn Péter, a kinek a kezeiről levették a bilincseket.

Mikor egyedül maradtak, Lándory leült az asztal mellé, megjelölve Kalthahnnak a helyet, hová álljon.

– Kalthahn Péter, ön azt vallotta magára, hogy gazdáját Traumhold bankárt megmérgezte.

– Úgy van.

– Ez nem igaz. Önnek nem lehetett azt az embert megölni, a ki önnek gyermekkorától fogva jóltevője volt, a ki önnek apját, anyját tartotta holtukig. Ön az egész családnak kedvencze volt, mi vihette volna önt arra az elhatározásra, hogy gyilkosává legyen a jóltevőjének?

– Sokat olvastam a hirlapokban hasonló esetekről, hogy inasok, hivatalnokok, a kik hosszú évsoron át a becsületesség mintaképei voltak, egyszerre csak elrabolták a rájuk bizott pénztárt, ha rákerült a sor, gyilkoltak is: és aztán elszöktek a rablott pénzzel, s éltek vigan szép leányok társaságábon, dinom-dánom, dobzódás között. Kedvet kaptam hozzá. A példa csábít.

– Én pedig azt mondom önnek, hogy ön nem keverte a mérget Traumhold számára, s az egész szökése a kirabolt pénztárral csak úgy volt intézve, hogy önt a legelső állomáson elfogják, s önnek a gyilkossági és rablási bűnténye csak eltakargatása volt Traumhold öngyilkosságának.

Péternek még az ajkai is elsápadtak e szóra.

– Esküszöm, uram!

– Ne esküdjék! Én minden körülményt ismerek. Traumhold olyan bajba keveredett, melyből világi fogalmak szerint más menekülés nem volt, mint leszámolni az élettel. Becsülete és vagyona, a látszat menthetetlenül elveszve. De volt egy nagy összegre szóló életbiztosítása. Ezt meg akarta a leánya számára menteni. Ezért vállalta ön magára a gyilkosság vádját. Ez öntől mesés önfeláldozás volt.

– Nem! Nem! Nem! kiáltott a rab, s most már szikráztak a szemei, s öklével a mellét verte. Én voltam a gyilkosa.

– Csak nyugodt vér, Péter, mondá Lándory, odalépve a rabhoz s vállára téve a kezét. Önnek az egész elvállalt bűne egy nagy hiba volt: egy tévedés. Az a biztosító társaság, melynél Traumhold halál esetére szerződést kötött, néhány nappal előbb már határozatot hozott, mely szerint a biztosított összeg még öngyilkosság esetében is ki lesz fizetve. Ime, nézze ön ezt a nyomtatványt. Olvassa el az aláhúzott sorokat.

Péternek a hideg veriték gyöngyözött a homlokán, mikor e sorokat olvasá. Nagy küzdelemnek kellett odabenn támadni a lelkében. Azonban ismét csak visszanyerte a fegyencznél szokásos óvatosságot.

– Hát én ebből mit tudok meg?

– Azt, hogy a biztosított összeget kifizetik Traumhold örökösének még akkor is, ha annak nem gyilkos kéz, hanem saját akarata idézte is elő a halálát.

Péter most már ravaszul nevetett.

– Hát most én ezen mit vegyek magamnak? Hiszen ha visszavonom a vallomásomat, ha azt mondom: én nem öltem meg a bankárt; ravaszság, tréfa volt az egész pénztárkirablás és ha azt nekem kegyesen el is hinnék; s az azért kapott tizenharmadfél esztendőmet ide ajándékoznák: még akkor is maradna a másik tizenöt esztendő a hátamon, a mit az illavai lázadásban való részvételért kaptam. Nekem is van életbiztosításom tizenöt esztendőre, hahaha!

Ez a cynikus kaczagás itt a börtönben úgy hangzott, mintha valami csontházból a váz-emberek kezdenének el a hozzájuk betévedt halandóra nevetni.

– Ön ebbe a lázadásba valószinűleg akarata ellen keveredett, mondá Lándory.

– Nem, uram. Egyike voltam az «értelmi szerzőknek», a hogy hivatalosan mondják. A kitörésnél ott voltam a vezér Monte Rosso oldalánál. Az a golyó, mely őt leteríté, épen úgy találhatott volna engem is. Mi igen jól értettük egymást. A törvényszék semmiképen nem becsülte túl az érdemeimet, mikor tizenöt esztendővel tisztelt meg. Tessék elhinni, hogy ez olyan szabott ár, mint a két krajczáros zsemlyéé.

– Mindegy, szólt Lándory szárazon. Azért ön mégis amnestiát kapott, minden állítólagos, vagy valóságos vétségeire nézve s a mai nappal megszünik rab lenni. Szabad emberré lesz.

Ez a nagy mondás épen semmi hatást sem tett a rabra.

Az obligát térdreborulás, kézösszekulcsolás, hálálkodás, mind elmaradt.

A hallott örömhir által meglepett ember közönyösen állt az «evangelium» hirdető előtt. S még az ajkait pittyeszté:

– Minek nekem az az amnestia? szólt vállvonva. Hát hová jutok én ezzel? Itt most solid alkalmazásom van. A társaság, a melyben élek, respektál, tart reám valamit. Mindnyájan ismerjük egymást. Tudjuk, hogy kik vagyunk? egyikünk sem kérkedik; az igazi érdemeink köztudomásra vannak. Szükségeinkről gondoskodva van. Kapunk jó ételt, kenyeret (a milyet Olaszországban csak a herczegek esznek, mikor nevüknapja van); kapunk egyforma divatú ruhát, éjszakára tiszta ágyat, nappal becsületes munkát; vasárnap pihenünk, énekelünk kardalban, muzsikálunk, olvasgatunk. Felügyelőink, előljáróink az igazgatón kezdve az utolsó foglárig, szigoruan, de emberségesen bánnak velünk. És aztán mind azért, a mi velem a vasrostélyon belül történik, nem kell senkinek azt mondanom, hogy «köszönöm». Nem követel magának részt a háládatosságból senki. Úgy vagyok itten, mintha valami kisebbszerű asteroidba belelőttek volna, a melyen nem fér el több ezer embernél, s a hol minden embert a mennyei gondviselés lát el minden szükségessel. A paradicsomi Ádám, Éva nélkül! Nem kivánkozom a régi földre vissza többet. Mit keressek én még a világban? Szolgának neveltek: semmi mesterséget nem tanultam. Ahhoz meg, hogy fát vágjak az utczán, nincsen izlésem. Ha most innen kilöknek, rosszabb vagyok a partra dobott halnál. Ki fogad meg cselédjének egy börtönből kiszabadult méregkeverőt?

– Én veszem önt magamhoz, mondá Lándory.

A rab összecsapta a kezeit.

– Ön akar engemet magához venni? «Ön?» és «engemet?» Ez, uram, bocsásson meg ön, ha igazi nevén mondom; (fegyencz vagyok, nem tudom válogatni a szót) ez hetvenkedés! Hogy ön akar engemet szolgájának megfogadni, a kire rábizza éjjeli álmát, ivópoharát, az ételét! Mi akar ez lenni? Fogadott ön valakivel, hogy ezt is meg meri tenni? Ön experimentálni akar rajtam, mint mikor a megkötözött kutyán vivisectiót visznek véghez, mint mikor a tengeri nyúlba beoltják az ebdühöt. De én nem vagyok se kis kutya, se tengeri nyúl. Nehéz indulatokkal teljes, haragot eltevő, nyájaskodásokkal meg nem engesztelhető ember vagyok. Hagyjon itt engemet! Higyje el, hogy a magam helyén vagyok. Ha zsivány kell önnek, a kivel kisérletet akar tenni, válaszszon a kilenczszáz közül vaktában egyet. Lehet, hogy szerencséje lesz vele. Lehet, hogy megtanítja a farkast apportirozni. De engem ne vigyen ki innen! Kérdezze meg csak az igazgatót.

– Én pedig önt fogom innen kivinni, s ezt nem azért teszem, hogy lélektani merész kisérletet kezdjek el önön végrehajtani. A mint a börtönajtón kilépünk, azt mondom önnek: «Kalthahn Péter! Erre van éjszak, arra nyugot, amarra dél, emerre kelet! tessék választani, melyik égalj lesz önnek jobb». Hanem ön arra fog jönni, a merre én megyek, maga jó szántából, és mellettem marad, minden kényszerítés nélkül.

– Erre kiváncsi vagyok, mondá a fegyencz, karjait keresztbetéve mellén.

– Engem nem valami kisérleti hóbort hozott arra az eszmére, hogy egy méregkeverésért elitélt orgyilkost szabadítsak ki a börtönből, hanem erős fogadás, a mit haldokló nőmnek tettem. Szegény Godivámnak utolsó kivánsága az volt, hogy szabadítsam ki az ő érette ártatlanul szenvedő Pétert.

– Micsoda Godiva? kiáltá fel a rab.

– Traumhold leánya: az én nőm. Két évig éltünk együtt, míg a halál el nem szakított. Boldogok voltunk.

– Traumhold Godiva az ön neje? kiabált a fegyencz. Annak a férfinak a leánya, a ki ön miatt halt meg: elkárhozva ezen a földön és a másvilágon! Mit tett ön vele? Erőszakkal kényszeríté, bűvitalt adott neki?

– Önként választott gyámjának, s egy évig művészi munkával tartotta fenn magát az én tanácsom szerint.

– Munkával? Munkával? dörmögé a rab. Ezt már elhiszem. Ez az ő vonása.

– A szünidő alatt Münchenből lejött hozzám a falusi jószágomra, a nővérem látogatására. Nővérem hirtelen meghalt. Mi megszerettük egymást és összekeltünk.

– Mesének tetszik ez, mert nagyon szép.

– Hát egy bizonyítványt is mutatok önnek. Olvassa el ezt a legutolsó levelét a biztosító társaságnak.

Odaadta a rabnak a levelet.

Péter összehúzott szemöldökkel olvasta az irást, beleütögetve az öklével s egyes szavakat mormogva belőle: «született Traumhold Godiva», «meghalt Capri szigetén, mellbajban», – «eltemetve Bartafalván Magyarországon». (Hazahozta magával!) Mégis igaz hát. Szerette nagyon. S nem vette fel a pénzt a halála után.

Azzal hirtelen odafordult Lándoryhoz.

– Hallotta ön őt még kaczagni valaha?

– Mindennap.

– Hát vissza tudta adni, a mit elrabolt tőle? A nevetését? Hát miért kellett neki meghalni?

– Azért, mert nagyon szeretett.

– Hát valóban gondolt ő a szegény Péterre valaha? Nem szidott, nem átkozott? Az apja gyilkosát?

– Hisz engem is azért szeretett meg, mert azt mondtam neki, hogy nem tartom önt Traumhold megölőjének.

– Uram! Ön mégis csak vivisectiót követ el rajtam, mint a megkötözött kis kutyán. Most már a szivemet bonczolja!

– Hát még valamit mutatok önnek, Péter. Itt van a jegyzékkönyvecském, a melybe hol én karmoltam valami vázlatot, hol a kedvesem rajzolt bele egy-egy alakot, a mi elénk került Capriban, vagy Nápolyban. Keresse ön fel benne az utolsó lapot.

Azon a lapon volt lerajzolva egy fegyencz, két kezén békóval, a mint egy dupla rostélyú ablakon kibámul; a kép alá irva: «emlékül férjemnek».

Annak a fegyencznek az arczában saját magára ismert Kalthahn Péter.

Azzal ez a kemény ember, a milyen hosszú volt, úgy vágta végig magát a zárka kőpadlatán arczczal s elkezdett ordítva zokogni, mint egy vadállat.

Erre berohant a zárka ajtaján az igazgató, a porkoláb, az őrök.

Lándory inte nekik, hogy csak maradjanak.

Lehajolt a fegyenczhez, hogy felemelje a földről. Nem birta. Az a lábait tartá átölelve: a saruit áztatta könyeivel.

Aztán, mikor elvégezte, térdre emelkedett, s vad indulattal szakítá kétfelé a mellén rabköntösét, durva szőrös mellét kimutatva, mintha azt akarná, hogy a lelkébe lássanak.

– Most már, uram, követni fogom önt, mint az árnyéka, s meghalok önért, a mikor kelleni fog.

A fegyházigazgató nagyot bámult ezen a beszéden.

– Hová követnéd te ezt az urat, Kalthahn Péter, mint az árnyék? Van te neked még huszonhét esztendőd árnyékban henyélni való.

– Kalthahn Péter hátralevő büntetése legmagasabb kegyelem útján el van engedve, mondá Lándory, átadva a hivatalos levelet az igazgatónak.

Az egyik bámulatból a másikba esett.

– Uram! Ön a legveszedelmesebb gonosztevőt ereszti szélnek! Hisz ez azon fogja kezdeni, hogy önt magát megöli az úton s aztán rablóbandát szervez.

– Velem fog maradni.

– Talán magához veszi komornyiknak? Vagy tán épen pinczemesternek, vagy szakácsnak? Nem mondok ellene. Csak azt az egyet kérem, hogy ha egyszer meglátogatom önt uri kastélyában, ebédre ott ne maraszszon.

Ezen lehetett volna nevetni is.

– Biztosítom önt, igazgató úr, hogy Kalthahn Péter soha sem volt méregkeverő.

– Mit szólsz ehhez Péter?

– Nem voltam az.

– Hát akkor miért vallottad ezt magadra? Hát a bankár pénzét ki rabolta el?

Lándory köhécselt.

– Kalthahn Péter nem fegyencz többé. Kérem a polgári ruháit előkerestetni.

– Azok jó hátul vannak eltéve a raktárban. Harmincz esztendei pihenésre. Most csak még egy kérdést Kalthahn Péterhez. Nem vallatásképen, hanem csak kiváncsiságból. Az az illavai lázadás is csak «félreértés» volt? Olyan hallucinatio?

– Nem. Az komoly dolog volt.

Lándory eléje vágott.

– Én annak is tudom a titkát.

– Azt nem tudja ön, uram, szólt Péter határozott hangon, mert azt csak ketten tudtuk: s az egyik már halott.

– Sokat tanultam én már a halottaktól.