AZ ELRABOLT KINCS.

Több szót nem lett váltottak. A hivatalos formaságok betöltettek. A fegyház igazgatósága kiállította Kalthahn Péter számára a szabadon bocsátási levelet; a harmadfél év alatt félretett munkadíját leszámlálták a kezébe; polgári ruháit, a melyeket elfogatásakor viselt, előkeresték a számára, a fegyenczruhákat átvette a ruhatárnok s aztán egész csendben bocsátották el az intézetből. A többi fegyencznek nem hirdetik azt ki, hogy egy társuk kegyelmet kapott, mert az mindig felháborodást kelt a hátramaradtakban.

Péter új gazdájával együtt a városi vendéglőbe sietett. Lándory az ebédet oda hozatta a szobájába kettőjük számára. Még most nem állt fenn közöttük az úr és szolga közötti viszony, még most csak utitársak voltak. Ebédelhettek egy asztalnál. Itt senki sem ismerte őket.

Péternek annyira ment a helyzetismerete, hogy maga rendelt magának ebédet: ürütokányt zöld paprikával, egy pint rózsamálit borvízzel. Saját zsebére megy ma, van pénze!

Az ember úgy falt, mint egy vadállat. Ebéd után Lándory szivart adott neki. Az meg épen a paradicsom volt rá nézve. A raboknak nem szabad se bort inni, se dohányozni. Péter ugyan komiszabb szivarral is beérte volna, nem vágyik ő havannára, míg Lándory meg nem magyarázta neki, hogy az ember a saját érdekében szokta az utitársát jó szivarral megkinálni, hogy ne bűzöljön az orra alá a 4 krajczáros patkányfarkkal.

Mikor aztán egész derült kedélybe hozta az emberét, akkor elkezdett vele beszélgetni. Ez volt a szokása vizsgálóbiró korában is. Rózsa Sándorral gyakran elkvaterkázgattak, mikor felhozatta a rablót a börtönből magán szobájába, s aztán pipaszó mellett sok egyetmást megtudott az ember, a mit semmi tortura napvilágra nem hozott volna.

– Ne hidd ám azt, Péter, (Lándory most már tegezte emberét) hogy én valami cagliostrói bűvészetben járok, a mikor azt mondom, hogy sokat tanultam a halottaktól. Többször vezettek azok már engem az élők nyomába. Most is épen a meghalt Monto Rosso vezetett rá a te illavai lázadásod titkára. Azt mondád, hogy ez a nevezetes kalandor elesett annál a kitörési merényletnél.

– Két golyó találta; épen mellettem állt, egy vasrudat emelve a kezében.

– Tehát egymás mellett álltatok; legbensőbb szövetségesek. Ez az első nyom. Te, a büntudattal nem terhelt, ártatlanul elitélt, és ő, a sokszoros gonosztevő: szövetségesek. – A második nyom, a te magaviseletedben levő ellenmondás. – Előttem így szólsz: «nem akarom a börtönt elhagyni». Adod a cynicust. Neked jobban tetszik idebenn, mint odakinn. Jó ember a porkoláb. A rabok herczegi prófuntokat esznek. A kegyelemlevéllel a markodban vissza akarsz térni a vasrács mögé, s leülni a harmincz esztendőt. Illaván pedig összeesküszöl a rabtársakkal, hogy a börtönből kitörj erőszakkal, életedet koczkára téve s a másokét fenyegetve. Ez az erős ellenmondás valóságos bösztörzárat (vexirzár) képez a lelkeden.

Péter önelégülten mosolygott azon, hogy ő ilyen derekasan be tudta magát zárni.

– Csakhogy én ezt a zárat fel tudom nyitni.

Péter fújta a füstöt a havannából. Azt hitte, hogy azzal befellegzi magát.

– Az a Monte Rosso sokszor megfordult Traumhold üzletében, s te ott találkoztál vele. Neked akkor is gyanus volt az az ember s gyanudat nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán összekerültetek, mint elitélt fegyenczek, az illavai nyereggyártóműhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, a ki százezreket hordott a bankba s mindig parfümözött bankókat osztott borravalónak, s a hűséges inas, a ki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind a kettő fegyencz-zubbonyban. Minő találkozás. «Servus pajtás!» Akkor aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monte Rosso internationalis rablótársaság nagymestere, Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár gyilkosa és kirablója. «Ez az én emberem!» mondá magában Monte Rosso. S föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy a mint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent össze-vissza, csak mikor a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját, az a szó a megtartani való: a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét, nem ért meg semmit, bár mindent meghall.

– Ön ezt is tudja?

– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alphabet szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig ott van a hálószobájukban. Tehát a Monte Rosso elmondá a Kalthahn Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Francziaországban, a halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincses szekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy port vert fel Európaszerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe s általános örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöcsre hagyja a roppant nagy uri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden karbunkulusainál. Mert a ki ezzel rendelkeznék, liczitáltathatna rá: ki ad többet érte? A majoresco-e, vagy az unokaöcs. A kincses szekrény jól el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbiró nem birta a hurokra került rablóból kivenni.

Péternek melege kezdett lenni, nem győzte magát a borvizes borral lehűteni.

– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; a míg egyszer el találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra vezette a vizsgálóbirót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold bankárnál hagyta letéteménybe s most a Lis Blanc örökösök ennek a hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékü szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. A míg mi itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül, addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az átok alól.

Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva, lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem szivta többé, hanem összegyürve a pofájába tömte, azt gondolta Illaván van, a börtön udvaron, a hol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.

– Ezért álltál te szövetségbe Monte Rossóval, ezért tervezted vele a kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! E szóknál megragadta a nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése, mint a villanyütés.

Az meg volt bénulva, mint egy álomjáró.

– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, a mely minden sötétségbe belát? hebegé ez ember.

– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az itélet. Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni, a hogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencséni erdők útjain keresztül, felkeresítek azt a várromot, a melyben a Lis Blanc szekrény el van rejtve. Monte Rossonak kellett egy vezető, a ki a vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy legyetek csak egyszer ott, a hol a kincs előkerül, a vasrúddal leütöd a czinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték hogyan jusson el a gazdája kezébe. Lehet, hogy Monte Rosso is épen ilyen jó szándékkal volt te irántad.

Péter a falnak támaszkodott a hátával, mintha oda szegezték volna.

A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a mámorgerjesztőhöz, midőn az elitélt rab azt hallja, hogy a birája kitalálta a fenkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte.

Csak annyit tudott kinyögni:

– Megigérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja deríteni?

– Megigértem.

– Akkor mondok önnek valamit. Monte Rosso nemcsak annyit mondott el nekem, de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincses szekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat; e nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meglehet venni az őröket, a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyenczek adott szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok kötnek egymással szövetséget. Monte Rosso leírta előttem a helyet, a hová a Lis Blanc-féle kincseket elrejté.

Lándory, a szívdobogását nehezen álczázó nyugalommal leste a fegyencz fölfedezését.

Az, elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki? Azután odalépett Lándoryhoz s a tenyerével félig eltakarva a száját, sugdosott a fülébe.

– Az elrablott szekrény Lietava várromjaiban van elrejtve.

– Trencsénmegye határán?

– Ott. A hradnai várkastélyon tul terülő erdő közepén.

– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút közelében. Valamikor hires, nagy erősség volt, a Rákóczy-harczok alatt. Ide hozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz át akart állni.

– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alaku torony. Úgy hiszem, templom lehetett valaha. Egy néhány pilléren még látszik a fresco-festés maradványa, többek között egy cherub fej. Ettől a festett faltól három lépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyilása. Abba vitte le Monte Rosso a szekrényt s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy egy két mázsás kőkolonczot, valami kifaragott erkélytámaszt, a mi eddig a kapu előtt feküdt, elczepelt egy teremig s azt ott lefektette, a falra pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy mindazokat a várromokat, a melyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá, hogy hamis nyomra vezesse őket, a faragott kőkoloncz, a mit a várrom látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben találnak, a falraírt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, a mi magától mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre vezeti a kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint a mit elmondtam.

– Az legyen hát az első dolgunk, hogy Lietavát felkeressük.

– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást annál a sírboltnál, a hol drága úrasszonyom nyugszik.

– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett. Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, a mit végakaratául reám bizott, majd ha az utolsó terhelő vádat atyja nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez kaptam, s a hogy Godiva kivánta, ez összeget alapítványul letettem árvaleányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni, akkor odamehetünk hozzá, s megsughatjuk neki: «most már elköltözhetsz a tulvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép fényes arczczal, minő az üdvözülteké».

– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak! Nem csoda, ha megelőz. Úgy lesz jó, a hogy ön mondta. Hanem már most azt is hadd adjam elő, a mit az én földhöz ragadt eszecském kigondolt.

– Beszélj, Péter.

– Mi nekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám kiemelnünk, hogy arról kettőnkön kivül senkinek ne legyen tudomása.

– Magam is gondoltam erre. Én sem bizom másban annyira, mint saját magamban.

– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a mélyébe ennek a rémvilágnak még sem láthatott bele. Ön még is ellenség volt közöttük. De én czimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész mechanizmust, a mi az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: még ez a társaság nem lett megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttól, a ki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni, mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, a ki csempészett szivart sziv. Ha ön azt, a mit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti, bizonyos lehet róla, hogy a párisi czinkostársak hamarább megjelennek a lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandurjaink.

– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, a míg minden a kezem között nincs.

– Nagyon kérem önt, hogy «aztán se» tegye. Mind a kettőnk élete van itt koczkán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harmincz évre elitélt rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbiró, a hirhedett nagy férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! Ha most közhírré leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket s azokat tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyübb ficzkó is egyszerre rájön, hogy azokat én árultam el, azért kaptam kegyelmet, s akkor én nekem nincs többé ezen a planétán megmaradásom. De még ön is a zsebében fogja hordani mindenütt a halálitéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elitéltette. Ezt igen természetes dolognak találják. De, hogy az ő jól eldugott zsákmányukat elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt már ők a birák, s ön a gonosztevő!

– Jól van, Péter, odáig csak titokban maradhat a dolog a míg mi ketten, mint két angol tourista, elbarangolunk, a trencséni fenyvesek rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégis csak nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, a mikor a szekrényt, becses tartalmával együtt, a seigniersi uraknak átszolgáltatom.

– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a hirlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom) ön maga elviszi azt Seigniersbe. Ott a végrendelet által jogosított családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok: itt a keresett végrendelet. Nem kivánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a préfetnél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának biztosítva van, a hivatalos nép soha sem tudja meg, hogy előkerültek-e a gyémántok s honnan jött elő a testamentum?

– Hát a te számodra se vegyem fel a kitűzött jutalmat?

– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön házánál leszek? ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk meg a gyöngeségemet: az ön szivarjait is szivom? Nem akarok azzal a csunya hallálal kimulni, hogy a pénzemért öljenek meg.

Lándory elnevette magát s önkéntelenül kezét nyujtá az öreg ficzkónak.

Az pedig nagy halkan azt mormogá a fogai között:

– Így, lám! Nekem ez a kézszorítás többet ér egy zsák aranynál.

– No hát, öreg czimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép titokban visszalopni!

Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy ő neki Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden vendéglős azzal fogadta, hogy «alászolgája Lándory úr!» A piaczon a parasztok, mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták el a lovát, vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.

Természetes: mikor valakinek az arczképe minden élczlapban állandó figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsivány történeteinek a czímlapján ékeskedik, hát akkor az ilyen markirozott arczra mindenütt ráismernek.

Fordítani kellett a terven.

Visszaemlékezett rá Lándory, hogy a midőn először járt Lietava romjait megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban volt szállva. A nagy tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a szabadságharczban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él, magáról sem ad hírt, a másokét sem adja tovább.

Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől is, s a zsolnai vasuton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nem igen biztatnak a megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbe-görbe ösvények a várfalakig, a miket legelésző barmok tapostak: de a ki ezeken elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltünővé teszi magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak «jó napot Lándory úr!»

Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter kiséretében, egyenesen odautazik Radnára s a vendégszerető özvegy kastélyában megszáll.

Mikor itt járt harmadfélév előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat: kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megigérte, hogy még egyszer visszatér s akkor festőt is hoz magával.

Péter lesz a festő.

– De én nem tudok egyebet pingálni, mint háromorrú embereket a falra.

– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.

– De én nagyon goromba vagyok, nem hiszik el, hogy piktor vagyok.

– Akkor hiszik el épen.

(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett, mely már ebből a virtusból kivetkőzött.)

Lándory tehát Budapestre érkezve, vásárolt egy épen akkora festékes ládát, a mekkorának a rendőri körözvényben le volt irva a Lis Blanc-szekrény; azután egy erős átvető bőr iszákot, a melyben a láda épen elfért, továbbá rajzmappát, meg két, bőrrel behúzott, hatalmas vasbotot, a mit szükség esetén feszítő rúdnak is lehet használni. Végül egy pár oldalzsebbe eltehető franczia lámpát, mely külső kinézésére olyan, mint valami tubákos szelencze.

Két nap mulva ott voltak Péterrel a radnai kastélyban.

Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.

Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő hajlékában a látogató; kivált az olyan, a ki másodszor is eljön.

Lándory bemutatá neki az utitársát.

– Hahn, festőművész úr.

Az úrnő azt mondá, hogy hallotta már egyszer a nevét.

Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, a minek a háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap reggelre négy ökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kisérje a várromokhoz az urakat.

Az odavezető úton csak ökrös szekérrel lehet járni.

A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, a mik azóta történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi napokat, hogy halt meg a karjai között.

De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, a mit a szájába dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig birta a szemeinek könyezését orrfuvással takargatni.

– Az utitársam nagy náthát kapott az úton, magyarázá Lándory.

Jó szerencse, hogy a háziasszony szemeit is elhomályosítá a köny.

Értette már most a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad erdőket, embernemlakta várromokat festetni.

Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta; de most már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek való, a miknek a jobbra-balra tátongó kátyukban az eleje délnek, a hátulja északnak hajlik, s épen azért nem dőlhet fel.

Elől ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette, nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott, hogy ha dülőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fentartsa az egyensulyt. A szekér oldalába lombos galyak voltak tüzködve, árnyékot tartani.

Szép, derült késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal melegebb van, mint a sík alföldön, a mit már a ködök nyirka hűvösít. A gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül közzétévedt szurokfenyő sötét zöldje tünik ki itt-amott belőle; a kecskerágó bokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója piroslik.

Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit körülburjánozta a bozót s a megnyilt táj közepén előtünik a nagyszerű várrom, egész kisérteties fenségében.

A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában: az ökröket kifogják az igából s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a másik az urak holmiját czepeli utánuk.

– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél, mond Lándory. Még most nincs rá szükség.

– Itt hagyjuk? kérdé nagyot bámulva Péter. Hát aztán?

– Aztán majd visszaküldjük érte az erdőkerülőt.

Most már aztán értette a dolgot.

Ha az ember archæolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott emlékeket, kopott betüket keres közte; ha az ember csak tourista, akkor iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsucsra felmászni, s nagyot nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi, hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb a háttér?

A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal hozott falni valókat, a kulacscsal és szalmás butykossal együtt: a két úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben gyönyörködjenek; azok legelőnyösebben tünnek ki a reggeli világításban.

Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az urakat vezetni olyan helyekre, a honnan igazán szép kilátás van.

A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sürű csalánbozót közül kivirító veres paréj kórókat, a mik embermagasnyira felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A bástyaterem pedig, a melyben az erkélykő a falnak támasztva látszott, különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt turva.

Az erdész mondá, hogy bolond emberek járnak itten, a kik kincseket keresnek.

Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolcz boltív fut körbe, a mi egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom lehetett; sejteni engedik a góthidomú keskeny ablakok. Az alatta levő üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani családi sírbolt. Az egyik ablak közén még megvan a kemény czementvakolat s azon a freskófestésű cherubfő.

– Hát mit mondtam önnek, Hahn úr? kiálta fel Lándory diadalmasan, hogy a góth építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta! Tizenkét tudós archaeologgal bizonyított ellenem, a kik azt állították, hogy a góth architectura nélkülözte a freskófestést. Ime itt van előttünk az élő tanujel.

Péter nagyot bámult. Még ilyennel soha sem vádolták. Hogy ő tizenkét archaeologgal czimborázott volna össze.

– Csakugyan valóság, felelé, megadva magát a tények hatalma előtt.

– Ezt érdemes lenne lefesteni. Még pedig ugyanazon színekkel.

– Aha!

– De nincs itt a festékes ládánk.

– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz olyan szíves, hogy elhozza.

Az rögtön készséggel vállalkozott rá.

– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének. Monda Lándory.

– Már mint én, úgy-e? hagyta rá Péter.

A mint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele, a mit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást, meggyujtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe, jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen, mely a hajdani kriptába tátongott alá.

Lándorynak az alatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.

De nem sokat végezhetett azon a feladaton, mert az alatta levő üregben, a mint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. A medve téli álmára tért már; nincs se zab, se málna. A Lis-Blanc grófok kincseit egy ilyen fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely czímerükben három fehér liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.

Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.

A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!

A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén s ő e mellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit s hátrálás közben vasbotjával védte magát.

Lándory odarohant Péter segítségére s hátulról kegyetlen nagyot húzott a maczkó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna tőle.

Ekkor aztán a medve ott hagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész haragjával.

Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a medve tarkóját.

Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy köszöntőt s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, neki iramodott a lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.

A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára, az erdőkerülő azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot, de valószinüleg elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy sebesen, a meddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte magát s elbusultan tovább czammogott.

Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajtsár, favágók, mind összeszaladtak a csudájára.

Vajjon nem ette-e meg azt a két urat ott a várban?

Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt tépve meglehetősen, de nagyobb bajuk nem történt.

– No hát hol a festékes láda? kérdezé Lándory a csősztől.

– Itt van tarisznyástul.

– Dejsz én nem festek itten, debachált Péter, a hol az embert medvék akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!

Nagyon jól adta a megijedt piktort.

– No hát majd festek én! Duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a festékes ládával s ment vissza a köröndbe. Mikor onnan megint előjött, már akkor a festékesláda helyett a Lis-Blanc szekrény volt a tarisznyában.