A «SZÜKSÉGES SEMMI».

Szép mulatság az, a mit magyarul úgy hínak, hogy «Pontiustól Pilátushoz való szaladgálás». A kinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükség a műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét megtalálja.

Lándory már korábban hozzáfogott, (a mint Párisba megérkezett) hogy a Lis Blanc contra Traumhold ügyben a felmentő birói határozatot megkapja. Az ám!

De nem olyan könnyü munka ám az, mint egy öt felvonásos drámát megirni!

Legelőször is rajta ült a processuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és a De L’Aisne marquisé.

Már pedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból, könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a czethalból, sőt emberileg lehetségesebb volt Pompéjit kiásni a lávaréteg alól, mint egy processust, a minek a két végét két prókátor fogja kiördögidézni.

Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestatiókkal és ellenprotestatiókkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem tehetett semmit.

… tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communarddal…

… tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog szenvedni, s ez esetben De L’Aisne Alfréd marquisra száll át a Lis Blanc örökség s vele együtt a felperesi jogczim a Traumhold ügyben…

… tekintettel arra, hogy ha nem azonos Raoul Ripaille communard Lis Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf valósággal él-e? existál-e? testi lételének örvendez-e?

… tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére mulhatatlanul szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megczitáltatása egy esztendő és egy nap alatt való megjelenésre…

… tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz Raoul Ripaille communarddal, és csakugyan számüzetésre változtattatik át a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a senatus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus rendeltetik ki curátorává?

Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a tombeau d’Izoardi jelenet, a mely által constatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és ugyanazon személy Raoul Ripaille communarddal, hogy csakugyan él, s nem halattatik meg; már most csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és számüzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostoha anyja-e, vagy a nagybátyja?

Erre felelhet meg a seigniersi alprefectura.

Lándory birt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniersi souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villamtelegráf, annál fogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokróczok koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra és leszáguldott a kies tájéku Seigniersbe. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este megint vissza fog térhetni.

A souspréfet urat ott várta, a míg megérkezett, az iroda előtermében.

Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját ujra láthatja. Bevitte a dolgozó szobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját, a míg meg nem invitálta.

– Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre, az én kis tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk falusiasan! Érte fogok önnek menni kocsival, várjon rám a vendéglőben.

Lándory megköszönte szépen a meghivást, s aztán egyenesen rátért a sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges documentumot a Lis blanc ügyben.

Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.

– Mit akar ön uram? hiszen már háromszor elküldtem, háromszor visszaküldték!

– Hogy lehetett ez?

– Hát legelőször is, mikor ez az én clerc-em megcsinálja az irást, kapja magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá, a mi már használaton kivül van helyezve. Persze, hogy nem fogadták el. Visszaküldték s fizettettek velem huszonöt frank birságot, s kaptam egy megintést, hogy felhagyjak a napoleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg, (látott már ilyet?) ez az ügyetlen két balkezü ember elmulasztja a most már Párisban lakó grófnő névaláirását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot s én kaptam egy orrot és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláirásának hitelesítése egyértelmü a hamisítással. Végre aztán harmadszorra minden egészen szabályszerüleg elkészült, ennek a szerencsétlennek csak a czímet kellett az okiratra ráirni. S tudja ön, mit tett vele? A «Cour d’assises»-hez czímezte az okiratot, azt gondolta, ez is criminalitás. Onnan aztán nem irtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két szegletét behajtva az irásnak. Tetszik tudni, az ilyen hivatalos okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven, hogy «szamárfül».

– Tudom.

– E szerint én nekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank kiadásom s egy nagy orr, meg két szamárfül bevételem.

– De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségü hivatalnok.

– Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik sem tudja az esztendőnek tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne hagyjon belőle.

– De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?

– Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk «itten». Ez az ember egy szükséges semmi.

– Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.

– Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy hatalmas protector, a ki «minden». És még ezenfölül «férj» is. Még egészen élete delén levő férfiu, tele villanyossággal, életörömmel. A feleség szintén igen kitünő tulajdonságokkal biró hölgy, a ki ellen csak az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.

– Ki? Az asszony?

– Az ám.

– Hát egy kis pehely van az állán? No azért még nagyon tiszteletreméltó lehet.

– Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. Volt azonban egy közös gyámleányuk, egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszi baraczk! A magas állású urnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a felesége nevelt leányát elcsábítsa, ezt a világ nem bocsátaná meg neki, a prépost excommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifju urat, a ki minden vizsgán keresztülbukott és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt. Lesz belőle clerc és férj. Nem kivánnak tőle egyebet csak azt, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, a melyben a magas protectora. Ennek a ficzkónak a legjobb dolga van a világon. Jól eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége selyemszoknyáját a glacis-n, s felemelt fővel áll meg a marchande des modes kirakata előtt, nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, a mikor «kell» és a hivatalba, a mikor «nem kell», ott lövi a nyulakat, itt a bakokat. A protectora mindent elvégez helyette. Ilyen a «szükséges semmi».

Boisgoberry úr jóizüen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem osztotta a jó kedvét, annak valami jutott az eszébe.

– S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?

– Nem lehet. Igen hatalmas protectora van.

– S ön nem mer e hatalmas urral szembeszállni.

– Tudja ön? Nekem igen kedves benső jó barátom.

– Hát én nem bánom, de mi lesz már most a Lis Blanc-féle okirattal?

– Azt most negyedszer én magam fogom megirni, nem bizom többé az ifju urra. Tessék önnek addig az alatt megtekinteni a város nevezetességeit. Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői szállásán s aztán elviszem magammal kocsin az én tusculánumomba, kedélyesen megebédelünk, ön még az esti vonattal vissza mehet Párisba.

Hisz ez nagyon kedves ember, mondá magában Lándory, mikor elhagyta a prefecturát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője által elrontott protokollumokat maga ujra irogassa.

Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.

Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.

A mint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghivott vendég korábban látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a házi asszonynak.

A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame «elfogad».

Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.

Arra az inas bevezette az elegans salonba, a hová nehány percz mulva kijött az oldalszobából a házi asszonyság.

Egészen azon kor divatja szerint volt öltözve, a mi nem vált előnyére. Kissé nagyon el volt testesedve.

A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztül kötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.

Hanem azért Lándory inquisitori szemeit nem csalták meg a szalagok. Észre vette, hogy azok valamit rejtegetnek, a mi a férfi arcznak szokott kiváltságos dísze lenni.

Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött.

A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták. Lándory világért sem hozta elő az ebédre hivást. Az asszonyság maga említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni, pénteken a prépostnál ebédel, s aztán beziguet játszanak hárman a maire-rel. A mint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját s iparkodott háttal kifelé megtalálni az ajtót.

A mint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A cabriolet ott állt a kapu alatt.

– Épen önnek a házából jövök, mondá a souspréfetnek. Tisztelegtem az asszonyságnál.

Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.

– Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek, hogy önt ebédre hittam? Hisz nem a házamhoz hittam önt, hanem a tuskulánumomba!

– Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstul rohanjak be a házba. Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!

– Chut! Ej ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel összeakadni! No hát, vegye ön fel a paletotját és menjünk. Nem szabad a háziasszonyt megvárakoztatni.

(Tehát házi asszony is van a tuskulánumban?)

A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat, ott egy csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remisebe, aztán este nyolcz órára ismét jöjjön vissza, az «urat» a vasutra fogja szállítani.

– Készen van az okiratunk? kérdezé Lándory.

– Mind készen van. Csak a tanuk aláirását kell még a jegyzőnek hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazficzkó a hivatalba. Nem tudtam felhajhásztatni.

– Hátha estig nem kerül elő?

– Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.

Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengetyűt. A házikó előtt kis kertecske volt, cziprus bokrokkal és télizöld gulákkal. A csöngetésre magától felnyilt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után, midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karonfogva vezeté azt fel a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacziczus jött eléjük, a ki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr, minden bejelentés nélkül, ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadó terembe.

Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.

– Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! biztatá a vendéget a souspréfet. Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a háziasszonykához.

Lándorynak feltünt az, hogy nem a háziasszony jön a vendéget elfogadni, hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarkális szokás.

A szobájában találtak rá, a hol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak: «monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal austro-hongrois. – Az én kis keresztleányom».

A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom, halványpiros arczczal, igen nagy dióbarna szemekkel, karcsu, nyulánk termettel, gyermetegen leeresztett sötétszőke hajjal. Csupa szelidség és szemérmetes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.

Épen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házi sipkát, a mire szemérmesen megjegyzé, hogy az meglepetésül készül «a férjem nevenapjára».

Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon; iszonyú sok megbizatása van, egész nap dologban jár, de az ebéd órájára pontban itthon lesz. Még soha sem váratott magára az elnézett «quart d’heure de grace»-ig sem.

Ez tehát nagyon derék férj lehet.

Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.

Lándory megkisérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele, de mindennel «echéc»-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor «La légende des siécles»-jét, a souspréfet közbe kiáltott: «hüh! hogy olvasna az én keresztleányom ilyen rettentő dolgokat!» Kisült, hogy még regényt sem olvasott soha és szinházba nem jár, csak a «passiojátékokra». Ellenben festeni tud, de csak virágot, olajnyomatú minták után, a férje szobájának a diszítésére. Azután a madarakról kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis hangtalan exotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett vissza, az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha pedig a lábainál doromboló angora cziczára vitte át a beszélgetést, az is csak arra vált be, hogy a cziczának csak addig szabad a szobában lenni, a míg a férj távol van, mert az még a macskára is féltékeny.

– De hol az ördögben késik olyan soká? zúgolódék a a souspréfet, mikor az óra már elütötte a négyet. A nőcske maga is nyugtalankodni kezdett, ez még soha sem történt, hogy a férje megkésett volna! Vajjon nem gázolta-e el valami postaszekér? nem döfte-e fel valami tehén? nem esett-e rá valami háztetőről egy cserepező legény? a mik mind meg szoktak történni.

Végre öt perczre négy után hangzott a csengetyü jeladás, s arra jött vágtatva fel a lépcsőn a várvavárt boldog férfiú. Az asszonyka minden teketóriázás nélkül eléje futott az ajtóig, ott karjai közé temette, csókjaival elborította, s midőn szabadon bocsátá, ott állt Lándory előtt – a kis jegyző.

Hát itt van odahaza a «szükséges semmi».

Boisgoberry úr nagyot nevetett, mikor a kis clercet a két vállánál fogva, mint házigazdájukat, Lándorynak bemutatta.

A fiatal férj rendkívül örvendett, hogy szerencséje lehet ily kitünőséget házánál elfogadhatni, s azzal, hogy hatalmát tüntesse, parancsoló hangon utasítá az asszonykát, hogy siessen az ebéd után látni, a minek az engedelmesen szót fogadott.

Azzal fidélis kötődéssel fordult a souspréfethez.

– Nos hát, keresztatyus! Volt sok dolog ma az irodában?

– Igen! Fripon! Nekem magamnak kellett helyetted az egész relatiot megírni. Most már csak siess a hivatalba, a mint a kanalat letetted, és coramisáld az iratot, ne az én nevem alá, hanem a préposté alá írd a hitelesítést. Már most aztán csak arra kérlek, hogy tintával ne öntsd le porzó helyett az irást. Aztán majd beszéljünk róla, hogy hol jártál egész délelőtt?

– Hát én kérdezem öntől, hol járt ön egész délután?

A souspréfet explodált a nevetéstől.

– Akaszszanak fel! – Lássa ön, mr. Lándory, így paczkáznak a főnökeikkel az ilyen gaminok, a kiknek hatalmas protektoruk van.

Ezenben fel lett tálalva; az ebédlő igen kényelmes kis helyiség, nem nagy társaságnak való, de négyecskén, mint most, igen jól lehet benne megférni. A menu pompás volt, a borok kiválogatottak, a pezsgő veuve Cliquot. Már azt el kell ismerni, hogy a «szükséges semmi» igen jól eszik és iszik. És mind ehez cordialis jó kedve van. Egyre csipkedi, szurkálja Boisgoberry urat, eszébe hoz bolondos kalandokat, a miket az nagyon restelni látszik. Egészen oly modorban henczeg, mintha ő volna az, a ki a souspréfet urat felkantározza, az asszonyka nem győzi lehurrogatni, s eleget pirul helyette.

Hanem a souspréfet úr áldott jó keresztapa. Minden tréfát, minden mókázást felvesz.

Mikor azonban már a fekete kávéra és a chartreusere kerül a sor, kénytelennek érzi magát megszomorítani a társaságot, s hivatalos komolysággal szól az ifjú házigazdának.

– És most jegyző úr! Hirtelen öntse a gallérja közé azt a chartreuset, s aztán lovagoljon fel (sarkantyút hordott a clerc mindig) a hivatalába és végezze el a tudvalevő teendőket. Lándory úr még ma meg akarja azokat kapni, hogy az esteli vonattal visszamehessen Párisba.

A ifju úr felállt engedelmesen és megtörlé a száját.

– De aztán gyorsan visszajöjj! – mondá a gyöngéd asszonyka.

– Biz az pedig sem gyorsan, sem lassan nem fog mai nap visszajönni, mert annak vele kell menni Lándory úrral, hogy Párisban is jelen legyen a coramisatiónál. Azért csak pakold neki össze az utitáskáját s küld utána az irodába.

– Ah, szólt az asszonyka duzzogó hangon Lándoryhoz: az nem szép öntől, hogy elrabolja tőlem az én kincsecskémet.

S e közben olyan csunya szemeket vetett rá, hogy Lándorynak nagy önuralmába került visszatartani a nevetését.

– Nincs kegyelem! hatalmaskodék a souspréfet; officium pæcedit!

Ekkor aztán az asszonyka durczásan felállt az asztaltól, otthagyta a vendégeit, utána szaladt a férjének; a szomszéd szobából át lehetett hallani a szapora csókokat, a bucsúzó nyafogás hangjait, a melylyel az eltávozót útjára bocsáták.

Mikor ketten maradtak egyedül a souspréfettel, azt mondá Lándory:

– Uram! Nekem úgy tetszik, hogy «a szükséges semmi»-nek a hatalmas protectora, a kivel önnek lehetetlen szembe szállani, senki sem más, mint ön maga.

Boisgoberry úr olyat nevetett erre, hogy a fehér mellényének a gombjai felpattogtak bele.

– Ön csakugyan genialis ember! Hogy kitalálta egyszerre! Ezt nevezem gondolatolvasásnak! – Hanem valljuk meg az igazat, ezuttal monsieur Houdin, kicsinyben mult, hogy hamis zsebben nem kereste az én pisztolyból kilőtt zsebórámat!

– Vigyáztak rám a «Spiriti miei».

– Aha! Ezt a Bosco szokta mondani, mikor valami espiégleriehez készült: «Spiriti miei, ubbedite!» Úgy-e bár, mikor meglátta ön azt az áll alatt keresztül kötött nagy máslit?

– Hanem monsieur, mit gondol ön, mi lesz abból, ha egyszer madame megtudja, hogy ön nem eszik halat a plébánossal, meg a mairrel pénteki napon, s beziguet nem azokkal játszik?

– Nem lehet, drága barátom. A plébánosnak meggyónom a bünömet, az tehát a gyónás titkát el nem árulhatja, a maireről pedig én tudom, hogy hát ő hol szokott ebédelni? Egyik kéz a másikat mossa. Aztán az egyik pénteken én viszek haza húsz frankot a feleségemnek, a mit a beziguen nyertem, a másikon a maire ugyanezt a maga életpárjának, az asszonyok már előre örülnek a pénteki halebédnek, szörnyű módon.

Az asszonyka visszajött, ki voltak sírva a szemei, még mindig szájszücsörítve nézett vasvilla szemekkel gonosz férjrabló vendégére. Lándory aztán feltalálta magát, megköszönte a szíves vendéglátást s azt mondta, hogy utána siet a jegyző úrnak a prefekturára, majd segít neki. – Erre aztán mosolyra vonult a kis menyecskének az ajka. – Boisgoberry úr még ott maradt.

Lándory elmentében arra gondolt, hogy szép találmány az a «szükséges semmi» intézménye, csakhogy nem Boisgoberry úré az első feltalálás dicsősége.