LIDY CARCASSE.

A mint a leány fel lett öltöztetve a grófné szobaleányának a ruháiba, a mik épen a termetére illettek, behivatta őt magához Medea. – Sidonia grófnő mellett ott maradt Hermione kisasszony ápolónak.

A leány ügyetlenül járt a női öltözetben, minduntalan megakadt a térde lépés közben, látszott, hogy férfiruhában járáshoz volt szokva. Egész magatartása, fejhordozása is csupa garçonos volt, s nagyon hozzá illett az arczához. Szénfekete göndörhaja oldalt volt elválasztva, mozgékony szemöldei, eleven villogó szemei, természettől piros arcza, gúnynyal felhúzott szája, előrenyomuló hegyes álla, lüktető orrczimpái inkább egy női ruhába öltözött ifjonczot árultak el, mint fiatal leányt. A domború mellkas, a széles váll, a keskeny csipő még öregbíté a csalódást. – Medea az első pillanatra valóban meghátrált előle, azt hitte, hogy fiú. Csak azután, mikor a szobaleánya biztosította felőle, hogy ez valóságos nőnemű gyermek, állt vele bátran szóba.

– Önnek a neve «Lidy Carcasse».

A megszólított a leggyönyörűbb két fogsort mutatta meg erre a szóra, elnevetve magát.

– Igen, madame, de csak két esztendő óta, az előtt úgy híttak, hogy Lidy «Saint Jean». Én játszottam a Champs Elyseés-ben szent Jánost a bibliai tableaux vivants-ban, s hogy még az előtt hogy hittak, azt nem tudom, mert elfelejtették a tenyerembe irni. Azután, hogy kinőttem a szerepkörömből, beálltam az auteuili dynamitgyárba tölténykészítőnek, s minthogy oda csak férfimunkásokat vesznek fel, azért fiúöltözetbe bujtam. Ügyes voltam, a munkavezető a legveszélyesebb munkáknál alkalmazott, ott alaposan kitanultam a robbanó szerek gyártását, azoknak a shrapnellekbe elhelyezését, a bombák tempirozását, a robbantó gyutacsok titkait. Mikor aztán a commune uralomra került, annak a szolgálatába álltam, tiszti rangot kaptam, én voltam a felügyelője annak a gyárnak, mely a rue Mouffetardban a dynamit granátokat készítette. Már elébb neveztek el Lidy Carcassenak; (világító tűzgolyó).

– És most hajlandó volna ön ezt a fényes nevet valami kevésbé ragyogóval felcserélni?

– Mindennel, madame, egész le a fénymázos skatulyáig.

– Megunta ön a communardokat?

– Tökéletesen. Nem azért, mintha a nézeteiket nem helyeselném, hanem azért, mert ők nem veszik komolyan. Tessék elhinni, madame, hogy az egész commune harczaiban egyedül az «internationalisták» voltak a «fene gyerekek». Az elite trouppot képezték a betűszedők, a gépészek, a lakatosok, meg a czipészek; a szabók már nem sokat értek. Azután jöttek a lengyelek, a piktorok, meg az omnibuszkocsisok. Végre a kiszabadított rabok. Ezek tudnak verekedni és sápadt arczczal a szuronyoknak helytt állani! Az ujságirók csak vezetni szeretnek, de hátulról. A többi aztán csak lármázni tud, vagy fedett helyről lövöldözni, de a tüzet ki nem állja. A mint egy golyót hallanak döngeni, lekapják a fejüket, mintha darázs volna. A bolondok! A darázstól van mit félni, mert az körülrepül, úgy csíp meg, de ha a golyó egyszer eldongott a fülünk mellett, az többet vissza nem jön, hogy megcsipjen. No nem igaz, grófnő?

– Nem tudom. Én sohasem találkoztam se golyóval, se darázszsal.

– No a grófné mama már beszélhetne egyikről. Neki három röpült el a feje fölött. – «Csak» golyó.

Medea elhatározta magát, hogy rátér a kényes kérdésre.

– Mondja ön meg, mi dolga volt önnek Raoul Ripaillal? Beszélhet előttem őszintén, én már «voltam» asszony.

– Az igen egyszerű: felesége voltam neki.

– Felesége? Hát nem tudja ön, hogy annak már van neje?

– Nem kérdeztem tőle.

– Megesküdött vele?

– Természetes! A ki az internationaleba belép, annak nehéz esküt kell letenni, hogy hű marad; ha áruló lesz, halál a fejére! Az nem olyan könnyen vehető eskü, mint a milyent a Saint Germain l’Auxerroiban szoktak kicserélni.

– Tudta ön, hogy Raoul Ripaille egy főúri családnak a tagja?

– Azt mindenki tudta. Hanem arról, hogy Raoul Ripaille miket tett, miket végzett a commune dolgai alatt, több kérdést ne intézzen hozzám a grófnő, mert arra, hogy őt el nem árulom, még mindig köt az esküm.

– És mégis elárulta ön őt.

– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a Montmartret is megostromolták a versaillesiak, Raoul Ripaille egy csoport internationálistával lemenekült a katakombákba. Én is velük akartam menni, de engem visszautasított, «Asszony nem kell ide!» Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a boltozatra hajítja fel, úgy töri össze magát és ellenségeit.

Medea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.

Lidy Carcassenak pedig egyre mosolygott az arcza.

– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utczaszögleteken, meg az affiche oszlopokon, a miken az volt hirdetve, hogy a ki Raoul Ripaillet felismerni tudja, jőjjön oda a tombeau d’Isoardhoz, jutalmat kap, mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve, hát akkor én azt gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloakák undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaillet, a milyennek én máskor is láttam már, s az által megmentem az életét, mint ha ő rettenetes igéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe röpíti. No hát nem volt igazam, grófnő?

– Igaza volt.

– Én előre közöltem a nézetemet a communardok elfogatására kiküldött őrnagygyal, az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy a fenyegetését be ne válthassa s a mikor kilépett az oduból s daczosan odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy a nevét elkiáltsam, mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt rántva a hüvelyéből s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez tőlem, madame?

– Nem volt az.

– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Oda kiáltott a katonáknak: «ez nem tiszt hanem némber! tépjétek le róla az egyenruhát!» És mikor leszakgattak rólam mindent, csufságra, nevetségre oda voltam dobva, a mikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy a rámhulló ütéseket hárítsam-e el? akkor oda rohant hozzám s a csizmája sarkával megrugott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek a sebhelye itt van a csipőmön. Akarja látni, madame?

– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiáltá Medea, kezével eltakarva az arczát, mely egyszerre lángra gyulladt.

Lidy Carcasse pajkos mosolylyal csusztatá vissza a félig felkapott öltönyét s bizalmaskodva suttogá:

– Bizony nem asszony ön, hanem csak leány.

– Elhiszem, hogy ott van.

– Ott is fog maradni, a míg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A leány arcza e perczben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor, madame, egy egészen idegen férfi, a ki addig hideg vérrel, közönyösen állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét s rádobta a mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?

– Nem tartozik hozzánk.

– Nem is fog ide tartozni valaha?

– Ne adj’ Isten!

– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan hüséges kutyája lenni, a ki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt s a tolvajt, a ki az ágyához közelít, bizony megharapnám.

– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! ön nálunk marad s jó dolga lesz.

*

Medea utána gondolt a hallottaknak.

Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással lett kiegészítve: «irgalmasság, szemérmesség.» – Erények. De gyönge szív. – Az a rugás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!