AZ ASSZONYOK ESZMÉNYKÉPE.

Azt tartják, hogy akkor a legveszedelmesebb a férfi az asszonyokra nézve, a mikor ittas. – Valószinű. – A mámorban varázslat van, az indulatok lángra gyulladnak, a szenvedély elfoglalja az ész helyét és ez mind megigéz.

Medea volt az egyetlen nő az asztalnál, Hermionéról azt mondták, hogy nem jöhet fel a szobájából, kegyetlen nagy migraineje van. – Medea maga többet tudott barátnéjáról. – A mint meghallotta, hogy Hermione rosszul van, hogy orvost is hozattak a számára, azonnal lesietett hozzá, a rendes uton, a folyosókon és a lépcsőn át. – Ott azonban zárva találta az ajtót, s kopogtatására azt a választ nyerte a belül levő kenő asszonytól, hogy Lándory úr határozottan megtiltotta, hogy a nejét a beteghez bebocsássák. – Akkor hát csak azért is meg kellett azt látogatnia. Mire való az a rejteklépcső? Arról nincs tudomása az ápolónőnek. Medea a titkos csigalépcsőn át ment le Hermionéhoz. Soká nem időzött nála, csak a míg megkérdezte, hogy mi baja van? Ezt a betegséget ő sem találta valami regényesnek. De azt nem tudta volna magának megbocsátani, hogy a társalkodónéját, mikor az beteg, meg se tekintse. – A férjének nem mondta el, hogy a tilalmát megszegé. – Kitalálta, hogy Bertalan miért iparkodik tőle távol tartani magát, s hogy feltünővé ne legyen, ő sem közelített hozzá. Azt megmondták neki, hogy a férje adja be az orvosságot Hermionénak. – A vacsoránál a nő az asztal egyik végén ült, a férj a másikon. – Lyonel ült Medea jobbján.

Igen érdekes tárgyai voltak a beszélgetésüknek a tegnapi vadászat hevélyes kalandjai. Lyonel komolyan életveszélyben forgott. A medve a nagy duvadak között nem a legutolsó ellenfél. Erős, mint az oroszlán és ravasz, mint a róka. A négy mázsás maczkó, melyet Lyonel egy lövéssel leterített, holtnak tetteté magát, s mikor a vadász odasietett hozzá, akkor egyszerre talpra ugrott, s hozzá csapott hatalmas tenyerével. Lyonel a puskájával fogta fel a csapást, a mi aztán annak az agyát törte ketté, úgy, hogy Lyonel kezében nem maradt más, mint a puska csöve. Az egyik cső ugyan meg volt töltve, a medve azonban hátulsó talpára felállva, egy fejjel túlmagaslotta a vadászt. Szétmarczangolhatta egy percz alatt, mielőtt vadásztársai segélyére siethetnek. – De Lyonel nem veszté el a lelkét, a tört puskacső végét a medve szájába dugta s fél kézzel meg tudta nyomni a fegyver ravaszát, az eldördülő lövés abban a perczben zúzta szét a medve agyát robbanó lövegével, a mikor már annak a hatalmas toppancsa a vadász vállát érte.

Medea önkénytelenül összeborzongott.

– De hát minek koczkáztatja ön így az életét? – szólt szemrehányólag.

– Hát mire őrizgessem ezt az én életemet, van arra valakinek szüksége? Valami kerget engem oda, a hol a halált első kézből adják. Legközelebb megpróbálom a Kirau-Ea vulkán fenekére leszállni, mely minden harmadnap kitör. Az olyan napokon, a mikor pihen, le lehet a fenekére menni.

Így tesznek azok, kiket szenvedélyük kerget.

Hiszen könnyű volna őket megmarasztani, hogy ne menjenek oda. Miért nem mondják hát?

Aztán azzal is ki lehet fejezni a kétségbeesést, ha az egyik poharat a másik után fenékig kiiszsza.

– Hát miért nem vagyok olyan derék ember, mint a férjed?

Az is egyik kellemes stádiuma a részegségnek, mikor az imádó a szép asszonynak a férjét kezdi el magasztalni.

– Ez a Bertalan egy valóságos Krisztus!

– No, no! Lyonel! Én vallásos vagyok. Nem szeretem, ha szent nevekkel tréfálnak.

– Én a Renán Krisztusát értettem. De komolyan mondom, Bertalan túl tesz rajta. Csak most tapasztaltam épen. Mikor odalenn jártunk a kertben, s a kedvencz szilvafáját lekoppasztva találta. Egy perczre felindult, a második perczben azt mondta: «Nagyon jól van». A Krisztus hasonló esetben átkozódott.

– Lyonel! én elfutok innen, ha így beszél.

– Én csak a szentirásból idézek, mikor a Krisztus a fügefán gyümölcsöt keresett, s nem talált rajta egyebet levélnél, megátkozta azt, hogy soha se teremjen gyümölcsöt, ott van Máté evangeliumában szóról-szóra.

– Soha sem képzeltem, hogy te így ismerjed a szentirást.

– Oh, kérem, folyvást azt tanulmányozom. Hát nem tudja ön, hogy maltai lovaggá akarok lenni, egyházi rendbe lépek rövid időn? Lemondok a szép, bűnös asszonyokról.

– Lyonel, ön olyan tárgyról kezd el beszélni, a mit én nem hallgatok meg.

– Lássa ön, Bertalan ebben is hasonlít Krisztushoz. Megint a szent-irásból idézek. Mikor a házasságtörő asszonyt eléje hozták, azt mondá: «Bocsássátok meg neki, hogy vétkezett, mert nagyon szeretett».

Medea felugrott a székéről:

– Ez már sok!

– Hiszen nem téged értettelek, – szólt Lyonel ittas nevetéssel. – Dehogy téged! Te egy szent vagy. Hanem azt a szép bűnöst, az ördögi szép Scillát.

Erre a szóra aztán kiszaladt a szobából Medea.

Lyonel keserűen kaczagott, mint a hogy szokott a részeg ember, mikor annak örül, hogy egy szép asszonyt, kit hizelgéseivel meg nem tudott hódítani, kiméletlenségével el tudott kergetni.

– Nagyon ki vagy te már világítva, Lyonel komám! – mondá neki e vitéz tett után Alfréd.

Erre aztán úgy tett, mint a ki észre veszi, hogy őt most ittasnak tartják, s minden áron be akarja bizonyítani, hogy ő egészen józan, elkezd okos dolgokról beszélni, idézi a bölcs mondatokat, a miket olvasott, magyaráz és bölcselkedik, míg utoljára lehúzza a feje és mint az agyonlőtt, összeroskad.

Ekkor aztán felveszik és nagy részvét mellett elszállítják a szobájába.

Medea tudta jól, hogy ez mind szinjáték. Ez az ittasság csak tettetés. A mint Lidy értesíteni fogja Lyonelt, hogy Lándory a társasággal leült a tarokk-asztalhoz, ő azonnal sietni fog a találkozóra. Nem jön a corridoron keresztül, ott a cselédek megláthatnák, hanem Hermione szobáján át, mely a földszinten van, s onnan a rejteklépcsőn fel. Lándory nem zavarhatja meg a légyottot, mert azt az összebeszélt czimborák lefoglalva tartják s el nem bocsájtják reggelig. Ez vendégregula. A házigazdának játszani kell, a míg a vendégei játszókedve tart. Különben sem jönne a nejéhez át most, a midőn ragályos beteggel érintkezett. És aztán – máskor sem szokott az idejönni! A nő teljesen szabad.

Nyugtalanul járt fel s alá szobájában s elgondolkozott rajta, hogy minő vakmerő kisérlet az, a mire ő most vállalkozott! Egészen közel hivni magához a rettegett veszélyt. Nem futni, nem bujkálni előle, odaidézni maga elé. Fiatal leánykorától fogva, egész a gyermek-évekig visszaemlékezve, ez az alak volt sorsának dæmona. Szép, szeretetreméltó, csábító dæmon. Eszményképe a férfinak, arczban, alakban tökéletes mintakép. S átvilágítva a lángész belső tüzétől. A rossz szenvedélyek mind úgy ragyognak nála, mint a legnemesebb indulatok. De egy igaz nála, az őrjöngés az elnyerhetetlen után, mostoha nővére iránti szerelme. Ez kergeti őt egyik világrészből a másikba, a fenevadakkal való küzdelembe, a tengerviharba, a forradalom iszonyai közé, az orgiákból a cloacákba, – az éjszak jéghegyei közé s le a vulkán fenekére. Ha meg lehetne őt ebből gyógyítani? – Medea bizott lelki fölényében. Vértezve érezte magát aczél erénye által. Bizott abban a hatalmában, a mi őt győztessé tette Alfréddel való menyegzői éjszakáján, akkor még leány volt, most már asszony és anya.

De hátha még sem úgy lesz? Hátha a csábítás varázsa erősebb, mint a női erény? Hátha maga a női erény sem egyéb, mint ki nem talált rejtély? De ha kitalálják? Ha meglelik a kulcsát?

Kezdte megbánni, a mire vállalkozott. – De már a visszalépés lehetetlen volt.

Az éjszaka rossz tanácsadó.

Azok az apró dæmonocskák, a kik a női szivre leskelődnek, a sötétben könnyen szárnyra kelnek; jön a kiváncsiság; – a tilalmas utáni vágy; – régi emlékek; – bohóság; – tréfa; – a nyugasztaló példák csábja (hisz mások is «így» tesznek) – a titok biztonsága, (hisz senki sem tudja meg) – s utoljára eléjön a féltés; – (Scillát említették! Hát még a Lidy Carcasse?) a «talio» törvénye a szerelem codexében is ott áll. – Egyszer csak szédülni kezd a fej, s a szív heves dobogáshoz kezd, mikor a titkos lépcsőkön a léptek csikorognak.

Nem jó a tüzzel játszani!

Lidy Carcasse halkan kopogtatott Lyonel ajtaján.

– Az urak kártyához ültek már.

Lyonel előjött s Lidyt meglátva, pajkosan belecsipett a karjába.

– Ejh! Ne veszkődjék. Hagyja azt a szép asszonynak.

– Azóta nem is beszéltem veled – mondá Lyonel – a mióta a tombeau d’Isoardnál elbucsúztam tőled.

– Igen, a csizmasarkával.

– Még nem feledted? Én csak arra emlékszem, milyen szép voltál akkor, te kis bichette.

– Mondja el ezt mind asszonyának.

– Ne duzzogj! Revanchet adok.

– A revanchet majd én adom. Jőjjön szépen utánam.

A hátulsó lépcső, a mi csak vízfelhordásra szolgált a cselédeknek, sötét volt, tapogatózva lehetett csak haladni le a földszinti folyosóig. Annak a végében volt a Hermione szobájához vezető ajtó.

Lidy Carcasse benyitott az ajtón, maga után vezetve Lyonelt, kezén fogva.

Az előszoba sötét volt. A gyertya kiégett a tartóból, melyet este az asztalra tettek. És a pálinka is kifogyott a palaczkból. A kenő asszony, a kit oda ültettek e két világítás közé, azoknak kifogytával mélyen elaludt a karszékben, azt két hajdu sem birja életrerázni holnap reggelig. Lyonel nem is vette észre ez emberi alakokat a sötétben.

Lidy a hálószoba ajtaját nyitá fel előtte s maga a küszöbön kívül maradt.

Hermione ágya a szoba fülkéjében volt, az ágyfüggönyök hosszan leeresztve. Az éji asztalkán égett a petróleum lámpa.

– Hol itt a titkos lépcső? suttogá Lyonel.

– Az ágyfüggönyök mögött, felelt Lidy. Hermione kisasszony majd megmutatja.

– Ah! Ez érdekes bejárás a paradicsomba.

A férfi hangra megszólalt az ágyfüggönyök mögül egy nyöszörgő panaszhang.

– Ah uram! Ön oly soká elmarad! Senki sem jön felém. Iszonyuan szenvedek. A mustárkovászt nem tudom levenni. Úgy éget, mint a pokol! Segítsen uram!

(Azt hitte, hogy Lándory jött hozzá, az orvosságot beadni.)

Lyonel odament az ágyfülkéhez, s kiváncsian széthúzta az ágyfüggönyöket. Visszarettent. Hermione térdei görcsösen fel voltak húzódva! arcza szederjes kék, ajkai fakók, szemei megtörve.

De a mint megpillantá Lyonelt a beteg nő, egyszerre kivillantak az elhaló szemek, dæmoni kisértetfényre lobbanva, könyökére emelkedett s száraz ajkait ördögi mosolyra vonta szét.

– Ah! ön van itt!

– Mi baja Hermione? suttogá Lyonel. Ön cholerában van?

– Ne törődjék velem! lihegé a kóros s félrerántva reszkető kezével a hátulsó kárpitot, rámutatott az ágy mögött megnyiló ajtajára a titkos csigalépcsőnek. Siessen fel oda!

Még a halál kínjai között is ez volt az uralkodó gondolatja! Elpusztítani ennek a háznak a boldogságát!

Medea szíve lázasan dobogott, a mint a titkos lépcső fokai nyikorogtak a gyors léptek alatt.

Percz mulva előtte állt – az, a ki az asszonyok eszményképe.

Egy ijedt, sápadt arcz, izzadó homlokkal, kimeredő szemekkel, rémületre nyitott ajkkal. S ez a mintaképe a daliáknak ezen kezdi az üdvözletét:

– Az ön férje meg van őrülve! (A hang úgy jön ki a száján, mintha a torkát szorongatnák.)

Medea bámulva néz rá.

– Hogy egy cholera beteget tart itt a házánál! Azt maga ápolja, orvosságot ad be neki, mustárt rak rá! Hisz ez egy veszett vad állat. Ez a Lándory.

– De Lyonel. Hisz Hermione…

– Mit? Hermione! Ha az édes anyám volna, se tűrném velem egy házban, ha cholerába esett.

– Ön úgy tud félni! A tegnapi medveölő!

– Ejh! A medvével megbirkózhatom. Fegyverem van, megölhetem vele. De ez iszonyú rém ellen nincs oltalom. Hasztalan minden vitézség.

– De hát nem olyan szörnyű rém az!

– Mit tudjátok ti, hogy mi az? De én jól ismerem, mert ott jártam, a hol a fészke van, a Ganges mellett. Tíz kisérővel mentem ki a szarvorrú vadászatra. Egy este az egyik megkapta e rettentő mirigyet, s reggelre kilencz halva volt közülök. És én nekem ott kellett néznem a tűzrakás mellett, hogy fetrengenek körülöttem, kínlódva, átkozódva, a legrettenetesebb nyavalyában, a mi ellen nincs segítség. Még most is előttem látom a torz arczaikat, a fülembe cseng a nyavalygó ordításuk. Inkább egy anakonda fészekbe taposnék bele, mint hogy egy ilyen beteget lássak.

Csorgott a veríték a szép homlokáról.

– De hát azért jött ön ide hozzám, hogy nekem ez órában kórházi értekezést tartson valami epidemiáról?

Ez a gúnyos észrevétel némileg magához téríté Lyonelt. Észrevette, hogy nevetséges szerepet játszik. Fordított hirtelen a modorán.

– Abból láthatod (szólt tegezve Medeát), mennyire imádlak, hogy a mitől egyedül rettegek a világon, a kórágyon keresztül is idehatoltam hozzád.

S azzal gyöngéden át akarta ölelni Medeát.

Medea szeliden elhárítá magától az ölelést.

– Kérem önt Lyonel, beszéljünk úgy, mint két testvér, a kik egymást szeretik, úgy, hogy nem kell azt titokban tartaniok.

– Tehát szeretjük egymást? kérdé Lyonel, helyet foglalva a pamlagon Medea mellett.

– Gyermekkorunk óta.

– De most már nagy gyermekek vagyunk, s a nagy gyermekek másként szeretnek.

– Tudod, hogy én előttem mindig eszménykép voltál. Úgy szeretnélek, ha egészen az lennél, szólt Medea.

– Én is azt akarom. Hát mi hiányzik nálam?

– Semmi sem. Hisz van nemes szived, magasra vágyó szellemed. Lehetsz azzá, a mivé én szeretném ha lennél.

– Szeretem, mikor egy nő az erényprédikáczióhoz kezd, az biztató jelenség. Fogsz nemsokára sirni is? Semmi sem kedvesebb tünemény a világon, mint a haldokló erénynek a vére, a könny. Fogsz sirni a kedvemért?

– Lyonel! Ne érints így!

– Hát talán metaphysicai értekezéseket tartani jöttem ide?

A nyitva maradt rejtek lépcsőn át felhangzott a kínlódó nyögése.

– Oh mon Dieu! comme je souffre! Oh Jesus Christ! ayez pitié de moi.

Lyonel lángjai egyszerre jéggé fagytak megint.

– Ah! Ezt nem lehet kiállni! Ez bolondság! Nincs a közeledben valami eczet?

Medea szolgált neki egy kis flacon vinaigre de toilettel.

Azt Lyonel egészen elfecsérelte a kezeire és az ábrázatjára. Egészen eczetszagú volt, mikor ujra helyet foglalt Medea mellett a pamlagon.

Az elvesztett hangulat nem akart visszatérni.

– Mindig azt a vadásztűz mellett fetrengő kilencz indust látom magam előtt.

– De, kérlek, légy férfi!

– Az vagyok! S ha kétségbevonod, megölöm a férjedet ebben az órában.

– A férjemet? Miért?

– Azért, hogy ne légy az övé! Azért, hogy az enyém légy! Hát nem érdemli-e, hogy megöljem, mikor ezt az átkozott kelepczét csinálta a számomra?

– Miféle kelepczét?

– Ezt a halódó asszonyt ide alant.

– Hisz ő nem tehet arról, hogy Hermione beteg lett.

– De tehet arról, hogy maga járt hozzá ápolni s aztán megint visszajött közénk, magával hozva a bacillusokat.

Medea nagyot nevetett erre.

– A bacillusokat! No te ugyan derék vitéz vagy! Hisz én magam is ott voltam Hermione betegágyánál.

Erre a szóra, mintha a tarantál-pók csipte volna meg, ugrott fel Lyonel Medea mellől.

– Te is voltál nála! Hisz akkor ez egy pokolbeli complott, a mit ti valamennyien én ellenem koholtatok!

– Csak nem fogsz segítségért kiabálni talán?

– Ah, ez eltürhetetlen!

Lyonel rohant az ajtó felé.

– Ne arra, Lyonel! A cselédek meglátnak! kiáltá Medea megijedve.

– Bánom is én! Azon az uton, a min jöttem, vissza nem megyek, ha mindjárt mind a három istenasszony száll is le ide, s engem választ Parisának.

Azzal hevesen felszakította az ajtót s keresztül a dajka szobáján, rohant ki a folyosóra. Majd összeütötte a homlokát a Péterével.

Nem kérdezte tőle, hogy hát neki mi keresete van itt?

– Szaladj! kiáltá rá. Keresd fel a kocsisomat. Rögtön fogjon be. A Lidy hozza le a köpenyemet a szobából.

Azzal rohant le a lépcsőkön, ki a kertbe. Még ottan is üldözte az az undorító opiumbűz, a mire az orr visszaemlékezik, ha egyszer megismerte.

A kocsi előgördültéig vissza sem jött a kertből. Akkor aztán föladatta magára a köpenyét. Úgy fázott, hogy a fogai vaczogtak bele. Segíteni kellett neki a kocsiba felülésnél, úgy el volt gyengülve.

Mikor aztán már fenn ült, a Lidy Carcasse betakargatta a térdeit a párduczbőr lábpokróczczal, akkor azt sugá neki oda a Lidy Carcasse:

– «Raoul Ripaille!» Azt a rugást visszaadtam!

Aztán tovagördült a sandlaufer.