«IMÁDLAK!»

A mint Lyonel kocsija kirobogott a kastély felvonó hidján, azt mondá Péter Lidynek:

– No már most én meg a többieket dobálom utána.

Három óra volt már hajnal felé.

A tarokk-parthie rendkivül érdekessé vált. A táblán tizenkét «quadrupla kettős», négy «bukott solo» és három «ultimo» volt följegyezve. Nincs rá eset, hogy ezt délnél hamarább ledolgozzák. Lándory nagy nyerésben volt. Gavallér ember, még ha otthon nincs is, sem kelhet föl ilyen helyzetben a játék asztal mellől. (De hát az, a mit nyer, nem ér föl azzal, a mit ezalatt veszt másutt! Azt hitték a játszótársak.) Három magyar úr volt az asztal mellett Lándoryn kívül, Alfréd még nem egészen volt nyeregbiztos a tarokkban, Párisban nem játszák azt. Ő csak nézte a játékot, s Lándorynak «szorított».

Azt, hogy egy kocsi gördült ki a felvonó hídon, nem vették észre a nagy pagát-üldözésben, három ököl ütötte az asztalt, s volt erős «hallali», midőn a «run» csakugyan «kill»-el végződött. Murczusnak elfogta Lándory a pagátját is, a huszonegyesét is, pedig tizenegy tarokkja volt. A játékot is elveszté 33-ban.

– Ez aztán őrült szerencse!

Az ajtón belépő Péter megvárta, hogy számítsák ki az urak, mennyire megy a bukás? Csak azután szólt oda az urának, félig hallható sugással.

– Megint visszatért. Jó volna a pezsgőt beadni.

– Mi az? Mi tért vissza? Kérdezé az effendi, látva, hogy Lándory leteszi a kártyát a kezéből s felkelni készül.

– Semmi, semmi! mond Bertalan. Egy perczre ki kell mennem. Nyomban visszajövök. Addig Alfréd lesz szíves helyettem játszani.

No ezt meg kellett akadályozni! Lándorynak nem szabad a kártyaasztalt elhagyni.

– Ah, Alfréd nem ért ehhez! ellenkezék az effendi. Valami pezsgő beadásról hallottam. Azt inkább elvégezheti Alfréd. Kinek kell pezsgőt beadni?

– Oh, igen szivesen! Ajánlkozék rögtön Alfréd. Te csak maradj.

– Hát úgy is jó lesz, szólt Lándory, visszaülve a helyére. Hermione kisasszonynak kell pezsgőt beadni kanalanként.

– Hisz az igen kellemetes gyógykezelés. Erre mindig vállalkozom. Szép hölgynek pezsgőt beadni.

– Hát csak arra ügyelj, hogy a pezsgő még jeges legyen s azt mindig az eruptio után kell beadni, a míg csak meg nem szünik.

– Eruptio után? hebegé Alfréd elhüledezve. Hát mi baja Hermionénak?

Péter sietett felvilágosítással szolgálni.

– Hát csak egy kis «nostras»-sa van szegénykének dél óta.

Erre a szóra egyszerre talpra ugrott valamennyi vendég.

– Micsoda? hörgé az effendi. Cholera van a háznál! S te ezt nekünk nem mondod? Hát micsoda házigazda vagy te?

– S még maga jár oda hozzá ápolgatni! szörnyüködék a Murczus. S aztán visszajön közénk, idehordani a bacillusokat. Mi ugyan azt a kártyát forgatjuk a mi az ő kezében volt. Hisz ez méregkeverés.

– Ugyan ne ijedjetek meg, urak! csitítá a felháborodott társaságot Lándory. Hisz olyan ártatlan baj ez, mint a fejfájás. Holnapra felépül belőle. Az meg már tiszta parasztbabona, hogy ez még ragályos is lehessen. A bacillusok theoriája zöld mese! Csak ti mulassatok tovább. Én utána nézek, mert az orvos instructioit nem érti az itteni cselédség. Öt percz mulva visszatérek.

Dejszen ez az öt percz unos-untig elég volt arra, hogy az egész vendégsereget mozgósítsa. «Hol a plaidem? Hol a havelockom?» Vége volt a quadrupla kettősök vonzerejének.

– Hol van Lyonel? jutott eszébe Alfrédnek. Őt kellene értesíteni.

– A gróf úr az imént távozott el a hintaján. Bátorkodott alázatosan értesítést adni a Péter.

– Lyonel már elfutott? Akkor sauve qui peut!

Mire Bertalan visszatért, már akkor csak az effendit találta a kártyázó szobában. Az is csak azért maradt hátra, mert nem találta a kalapját. Csak a piros fez volt a fején, a mit kártyázás közben használt, azért is hitták effendinek.

– No látod. Egészen megfordult a baj. Biztatá őt Bertalan. Beállt nála az izzadás, most már túl van a veszélyen.

– De köszönöm én szépen az ilyen mulatságot! Nekem kezet ne adj! Hozzám ne közelíts! Máskor, ha choleraispitályt nyitsz a kastélyodban, hijj magadhoz felcsereket, meg tilogusokat vendégeknek, ne vadász pajtásokat!

Azzal el-kirontott, ott hagyta a kalapját is s elmenekült a többiek után egy veres sipkában.

Lándory fogta a szivacsot s letörülte vele a tábláról a bukásokat, neki magának nem volt. A «rezeket» és «csontokat» a Péter visszarakta a tartályaikba.

Lándory nem kérdezte senkitől, hogy hát Lyonel megvan-e még? kitalálta az első kocsigördülésről, hogy ő fut elől.

A mint a vendégtávozás után a házat rendben hagyta, maga is ment a szobájába lefeküdni. A beteg is elaludt már, annak most már nem kell egyéb, mint nyugalom.

Medea izgatottan járt alá s fel a szobájában.

Egész kedélye fel volt háborodva. Ő azt az egész jelenetet nem ilyennek képzelte előre. A csáb és az erény közötti küzdelemről szóltak az ábrándjai, akár mi lett volna a vége, az tragikai kimenetel lett volna. Lehetett volna belőle nagy szerencsétlenség, végződhetett volna magasztos diadallal, de hogy ilyen csufondáros kudarczczal végződjék, az rá nézve is megszégyenítő volt. Egy ember minden poklokon keresztül üldözi s mikor végre megtalálja, akkor megszalad egy «uram Jézus» kiáltástól.

Ki volt ábrándulva az eszményképéből. Nem félt többé, hogy szeretni találja. A kit a hősköltemények lovagjának képzelt, az egy közönséges vadászszá változott át előtte, a milyen van az oláh plájászok között elég, a kinek van ahhoz bátorsága, hogy jó lövőszerszámmal, gyakorlott kézzel leterítsen akár egy vadállatot, akár egy embert, de nincs lélekereje szembeszállni egy arcznélküli rémmel, a melynek emberölő hatalom van adva, azért, hogy kiragadjon a keze közül egy emberéletet.

Mennyivel nagyobb hős az a «másik!»

Hallgatta az éj csendjében, hogy gördül ki a hidon át egyik hintó a másik után.

Közben hallotta a férje szavát Hermione szobájában, ki a betegnek vigaszt hozott, annak a betegnek, ki az ő boldogságát semmivé akarta tenni. A nyitva hagyott rejteklépcsőn át minden szó hallható volt, a mit oda alant kimondtak. «Jó éjt! Aludjék csendesen. Megfordult a betegsége».

Mikor az utolsó kocsi után becsukták a kaput, bejött hozzá Lidy.

– Nem parancsolja, hogy levetkőztessem? kérdezé az asszonytól.

– Nem kell. Magam is elvégzem. A vendégek eltávoztak?

– Mind elmentek.

– Hát Lis Blanc gróf?

– Ő volt az első, a ki elment.

– Mehet ön is aludni, Lidy.

Azután egyedül maradt, levetkőzött, felvette a háló pongyoláját.

Valami végtelen ürességet érzett a lelkében.

Eddig volt előtte egy nagy, rémületes bálvány, egészen aranyból, kárbunkulus szemekkel, a kitől rettegett, de ez a félelem határos volt az imádással, most azután az a bálvány cseréppé törött, nem maradt belőle semmi.

Valami gondolatja támadt. Nem is gondolat, ösztönszerű vágy talán? Mikor az utolsó ajtócsukódás után mély csend következett a kastélyban, lehuzta a czipőit, úgy ment ki a szobájából, hogy a lépteit ne hallja senki. Végig tapogatózott a sötét folyosókon, megtalálta a tizenkét lépcsőt, aztán tovább botorkált, míg végre rátalált a kezével arra a kilincsre, a mely Bertalan szobáját kinyitja. Megpróbálta azt elfordítani, az ajtó zárva volt.

Bertalan felneszelt a kilincsforgatásra s a szobából kikiáltott.

– Nos! Ki az? Mi baj?

Medea elváltoztatott hangon sipogá.

– Én vagyok itt. A Lidy.

Bertalan mogorva hangon válaszolt.

– Hát mit akar itt a Lidy? Nem lehet hozzám bejönni. Már lefeküdtem.

Erre a saját hangján szólalt meg az asszony.

– Én vagyok itt! Medea!

Erre a szóra kiugrott az ágyából a férj, s az ajtóhoz futott.

– Te vagy itt Dea? Mi bajod van? Miért jösz ide?

– Semmi bajom. Egy szót akarok mondani.

– Velem nem beszélhetsz most. Én ragályos beteget ápoltam egész nap.

– Nem bánom! Én is voltam nála. Bocsáss be. Valamit akarok mondani.

Erre a szóra kinyitá az ajtót Bertalan.

– Mit akarsz nekem mondani Dea?

– Azt, hogy «imádlak» s itt akarok maradni nálad.

Már akkor a nyakában csüggött Bertalannak, s a csókjai égtek az ajkain és szemein.