AZ UTOLSÓ SZÓ.

Szerteszét voltak már válva, ki-ki egymástól és mindannyi valamennyitől.

Egy teljes év lefolyt, a nélkül, hogy akár személyesen, akár levélben, jelezték volna egymásnak a világon létüket Sidonia, Medea és Bertalan.

Pedig ez idő alatt valami olyan esemény is jött közbe, a mit érdemes lett volna a családi krónikában feljegyezni. Deának fia született, a kit egész Nagy-Enyedre kellett bevinni keresztelni, mert másutt nem találtak kálvinista papot. Csak azért is, truczczból is Bertalannak keresztelték. Medea nem invitált meg senkit a keresztelőre, sem a férjét, sem az anyját. Úgy sem jött volna el egyik is. Mindegyik felbontatlanul küldte volna vissza a levelét.

Sidonia grófnőnek volt külömben a legreálisabb oka a haragtartásra Medea ellenében. A többi mind csak tréfa. De hogy Medea elvitte az anyjának a hintaját ama bosszuságteljes napon, s abba a kényszerű helyzetbe hozta a grófnőt, hogy egy parasztszekéren, melyben kukoriczaszárból volt az ülés, zötyögtesse magát hazáig, ez soha meg nem bocsátható. Sidonia rögtön elcsapta a kocsisát, s Medea felfogadta. Még ez is hozzá!

Medea e szerint igen csendesen élhette a napjait Dorogmándon. Senki sem jött hozzá látogatóba. Volt, kivel mulasson: egy kis leánya, a ki már beszélt, s egy kis fia, a ki még szopott.

Egy késő őszi délután annál jobban meglepte Medeát, hogy egy hintó gördült be a kastély udvarára, melyből Sidonia grófnőt látta leszállni.

A grófnő tíz évet látszott vénülni egy esztendő alatt. Bottal járt. Egyszer kificzamította a lábát, mikor a lovak elragadták s a hintóból kiugrott. Azóta biczczentve jár. Medeával még ezt sem tudatta.

Medea eléje sietett. Olyan hosszú idő óta nem látta az anyját, pedig olyan közel voltak a kastélyaik.

– Hagyd el! Hagyd el a kérdezősködést! Hogy mi baja a lábamnak? Az csak hagyján. Sokkal nagyobb bajom van most. Azért jöttem hozzád. Nincs kivel beszéljek róla. A mi elmult, elmult. Én is elfelejtettem, te is felejtsd el. Óh az a Lyonel!

– Megint róla akarsz beszélni?

– Róla, a máglyára tenni való gazemberről!

– Ah, most ez a czime?

– Azt tudod, hogy maltai lovaggá tette magát?

– Nem tudom.

– Még tavaly. Csak azért tette, hogy a Lis Blanc birtokot a kezébe kapja, mielőtt nagykorúvá lesz, s az én gyámságomat megszüntesse. A mint aztán ezt megkapta, rögtön csinált egy praktikát De L’Aisne Alfréddel. Annak átadta a dominiumait, magának biztosítva százötvenezer frank élethosszig tartó járadékot. De L’Aisne viszont oltárhoz vezette Scilla kisasszonyt, csinált belőle marquisnőt. Az új marquisnő elment Moszkvába, s Lyonel, a maltai lovagok szent küldetésének tartotta utána menni. Alfréd a birtokban maradt. S nekem az egész saját vagyonom ott van beruházva a seigniersi birtokban, a párisi palotában. Aztán a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjamat sem fizetik. Most én perelhetek e miatt De L’Aisne Alfréddel. Ki tudja érem-e a végét?

– De hisz úgy tudom, hogy a mostoha fiad viszont te neked engedte át az albisorai birtokot, a mit te az eladott gyémántok árából vettél.

– Igen. De épen az volt a pokolbeli gazság, a mit ez a két szélhámos velem elkövetett. Nekem engedte ám át az albisori birtokát Lyonel, de azt nem mondta meg, hogy arra előbb kétszázezer forintnyi adósságot vett fel, s azt be is tábláztatta. Most ezt a kétszázezer forintnyi összeget követelik rajtam a hitelezők, s ha ki nem fizetem, kihuzzák alólam a földet, elviszik a fejem fölül a házat. Nekem nem marad hátra más, mint cyankalit innom.

– De hiszen neked sok pénzed volt.

– Elvesztettem a turfon. A ló-sport nem asszonynak való. A jockey-im nagyon megcsaltak. Ha kifizetem a saját tartozásaimat, egy sou nélkül maradok.

– Ez bizony nagyon kellemetlen helyzet.

– Kellemetlen helyzet? Nem azért jöttem én hozzád, hogy tőled megtanuljam, hogy a helyzetem kellemetlen! Hanem hogy segíts ki a zavaromból.

– Én? Hogy segíthetnék én ezen a bajon?

– Add kölcsön azt a kétszázezer forintot, a mivel a Lyonel hitelezőit kielégítem. Nálad megvan az az összeg, a mit az az ember nálad hagyott.

– Micsoda «ember?»

– No hát, Lándory, no.

– Úgy? A Lándory! Az nem az enyim. Az a Lándory leányának a pénze.

– De te rendelkezel vele.

Medea összeszedte egész erélyét.

– Kedves mamám! Én azt az összeget, a mit Lándory munkájával, eszével szerzett a gyermeke számára, a te Lyoneled adósságainak a kifizetésére oda nem adom.

– Meg tudnád ezt tagadni az édesanyádtól?

– Már megtagadtam.

– És engeded hogy engemet kiűzzenek a házamból az ég alá?

– Az én házam nyitva előtted mindig, jőjj ide és lakjál itten.

– Ahhoz nem szoktam, hogy magamon kívül más úrnőt ismerjek a háznál.

– Légy te az úrnő: én leszek, a ki engedelmeskedik.

– S te eltaszítasz engemet, az anyádat, egy emberért, a ki téged csufosan elhagyott, megvetett? Te olyan szívtelen nő vagy, mint a milyen szívtelen leány voltál gyermekkorod óta.

Ettől a szótól túlcsordult a keserűség pohara.

– Jól van, anyám. Hát beszéljünk egymásnak a szíveinkről, a hogy te kivánod. Kezdjük el az én keresztelőm napján. Mennyire szerettek engem a szülőim már a születésem órájában, azt megmondja a nevem. Ha az egész bibliát felhányják nem találnak nevet a mely gyűlöletesebb legyen az enyémnél. Neveztek volna el Delilának, Jezabelnek, Herodiásnak, nem volnék úgy megbélyegezve, mint ezzel a névvel Medea, a mit ti választottatok ki a számomra. Mások boldogan emlékeznek vissza az édesanyai arczra, melyet bölcsőjük fölé láttak hajolni. Én nem láttam a tiedet soha. Mikor már az eszemet bírtam, gyakran úgy tettem, mikor ágyba fektettek, mintha alunnám s hallgattam, mit beszéltek fölöttem a cselédek, a kikre bízva voltam: «csak ez ne született volna!» Azon nőttem fel, hogy nekem nem kellett volna születnem. Hogy az én világra jövetelem szerencsétlenség. Gyermek voltam, és nem játszottam soha. Félve néztem a mások játékát, azt tudva, hogy azoknak szabad vígnak lenni, mert azokat szeretik, engem gyűlölnek. Ha egy karácsonyfát akartam látni, leszöktem a kapusnéhoz: az állított fel olyant a gyermekei számára. Nekem nem hozott a Jézuska soha Istenajándékot. Hát rászoktam arra az eszmére. Nekem ne ajándékozzon senki semmit, de én sem adok senkinek ajándékba semmit. Aztán kolostorba küldtek. Rossz voltam, tudom jól. Több büntetést kaptam egymagam, mint az egész leánysereg összevéve. Nem akartam a hittanító szavait elhinni. Mindennap azt hallottam, hogy nekem pokolra kell jutnom, másutt nincsen helyem. Aztán kaptam egy új apát. Öreg ember volt, beteges. Őtet ápoltam. Nekem panaszkodott. A gyermeknek. Aztán kaptam egy mostoha testvért, a kit te szerettél, kényeztettél. Te biztattad, hogy szeressen engem. És én bennem volt valami érzés, a mi iszonyattal töltött el, a mikor te azt mondtad, hogy csókoljuk meg egymást. Aztán magára hagytuk az öreg embert. Te adtál nekem pompás ruhákat, s bevezettél a fényes világba, a hol azt tanultam, hogy vagy minden embert meg kell vetnem, vagy saját magamat. Ekkor az öreg ember meghalt. Nagy zavar lett a családban az örökség miatt. Ezt a nagy zürzavart kiegyenlítettétek szépen azzal, hogy engem dobtatok oda áldozatnak. Hozzáadtál engem egy félemberhez, a kinek a teste állat, a lelke ördög, de nyomorult mind a kettő; a ki ellen a menyegzőm éjszakáján úgy kellett magam védelmeznem, mint a pápua leánynak, az erdőben rátámadó pávián ellen. S mikor ettől megszabadultam s végre elém hozott a sors egy férfit, a ki egész ember: becsületes szív, tiszta lélek, csupa szeretet, s ez az ember engem megszánt, megszeretett, magához emelt, akkor te mindent elkövettél, hogy ezt az embert meggyalázd, elkeserítsd, hogy engem nyomorulttá tégy. Belevittél a kisértetekbe. S mikor megszabadultam csoda által, tisztán, ismét beletaszítottál a sárba. És azt, a ki fölemelt, megtisztított, a halál elé állítottad, rákényszerítetted, hogy magát és becsületét gyilkoló kézzel védelmezze, s mikor az nekem minden büneimért megbocsátott, akkor elüldözted tőlem, élő férjnek özvegyévé tettél. De mindezt megbocsátottam neked. Hanem azt a perczet, a melyben ama bajadére velem szembe állva, azt mondá nekem: «egyenlők vagyunk, ön is olyan mint én!» hogy ezt a pillanatot megszerezted nekem, hogy ezt megérdemeltetted velem, azt nem felejtem el neked soha! Ez van a szivemben! Már most tudod. De mert világra hoztál, ebben a kastélyban, ezért a nagy tartozásomért, itt hagyom neked ezt a világot. Légy te e kastélyban az úrnő! Én majd ölembe veszem a két porontyomat. Valahol majd csak találok menedéket.

Sidonia egy üdvözlő szó nélkül hagyta el a leányát.

Nem akarta elhinni, hogy ez az ő arczképe, a mit Medea eléje tartott. Azt hitte, a tükör a hibás.

Lándoryt átkozta magában, a gonosz varázslót, a ki így el tudta bűvölni a leányát. Ezt az engedelmes leányt, a ki mindig azt tette, a mit az anyja parancsolt neki.

Az ajánlott alamizsnát nem fogja tőle elfogadni.

Még voltak halavány reménységei.

Háromfelé is elkötötte a sorsát.

Mielőtt arra a nehéz lépésre szánta volna el magát, hogy a leányához forduljon segélyért, előbb a párisi ügyvédét bizta meg, hogy ajánljon egyességet De L’Aisne Alfrédnek. Ő, okiratokkal bebizonyíthatólag, hétszázötven ezer frankot ruházott be a seigniersi uradalomba, s a párizsi palota átalakítására, a képtárra. Ezt a jogos követelését elengedi neki, ha a marquis viszont elvállalja a Lyonel adósságait, a melyek az albisorai birtokra lettek betáblázva. Ha erre nem áll rá, ő birói zárt fog kérni a Lyonel vitalitiuma ellen.

A másik vállalata az volt, hogy megszerezte az utolsó pénzén a longchampsi győztes paripát, a Gladiateurt, s átküldte Angliába a Derby versenyre. Ismerve a nevezett paripákat, bizonyos volt felőle, hogy a nagy díjat ő nyeri meg. Akkor a paripát is eladva nyereséggel, legalább egy időre segít a pénzzavarán.

A harmadik vállalkozása már csakugyan határos volt a kétségbeeséssel. Annyira megalázta dölyfös lelkét, hogy levelet irt Moszkvába, De L’Aisne Alfrédnének! A Scillának! Apellált a marquisnő «nemes» szivére. Neki csak egy szavába kerül, hogy Alfrédet és Lyonelt rábirja az általuk felvett adósság elvállalására, lerajzolta előtte a zavart, a melybe juttatták. Biztosra vette, hogy ez önmegalázás által az egykori tánczosnőt egészen meg fogja hódítani.

Mikor aztán a Medeával történt szakítás után visszatért az albisori kastélyba, egész halom levelet talált az iróasztalán. Azokat a czímeikről megtekintve, nagy hirtelen osztályozta. Négy vagy öt Bécsből volt keltezve, ezeket félre dobta, fel sem bontá. Tudta olvasatlan, hogy mit tartalmaznak. Exekuczióval fenyegető hitelezők billet doux-jai. Kár az időért, a mit az ember az elolvasásukra fordít. Ellenben nagyon megörült a londoni keletet mutató levélnek, egy másikon már messziről megismerte párizsi ügyvédjének a lapidaris irását, a harmadik levél Moszkvából jött, orosz felirással, s ebben, a fogásáról itélve, a papiron kívül egyébnek is kellett lenni.

Legelébb is a londoni levelet szakítá fel.

Hiob hir volt benne! A Gladiateurt leverte egy ismeretlen nevű magyar paripa a kisbéri ménesből. A grófnő annyit veszített a fogadásokon, hogy ha most rögtön eladja a versenyparipáját, annak az ára épen fel fog azokra menni.

Ez kemény csapás volt!

Következett a párizsi levél. Az ügyvéd hosszasan értesíté a grófnőt a hivatalos eljárásáról. De L’Aisne Alfréd a grófnő beruházásaival szemben azzal a követeléssel áll elő, hogy ő meg adjon számot az eladott Lis Blanc gyémántokról, a mik hozzáértők becslése szerint, megértek nyolczszázezer frankot, s a miknek az eladására nem is volt a grófnő felhatalmazva. A mi a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjat illeti, erre nézve De L’Aisne marquisnak az a nézete, hogy azzal az általános örökös, Lis Blanc Lyonel tartozik. De L’Aisne Alfréd csak annak a vásárlója, s az ő szerződésében ez a teher nincs fölvéve. Tehát ezzel a követeléssel forduljon Lyonelhez. Ebből nagyon kellemetlen per lesz. Szeretné, ha más ügyvédet választana a grófnő.

Kezdett vele a világ körben tánczolni. Ez a remény is meghiúsult.

Most már félve nyúlt a harmadik levélhez, a moszkvaihoz.

Az ollóval kellett felmetszeni, mert ugyancsak le volt kötözve és pecsételve.

A tartalmát nagyon könnyű volt elolvasni. Irás nem volt benne semmi, hanem egypár remekül hímzett, finom selyem harisnya! No hogy ne legyen kénytelen az ember «mezítláb elszaladni» ebből a kastélyból.

Ez az affront végső dühbe hozta.

Látta, hogy a kihez csak fordul a panaszával, az mind kigúnyolja. Senki sem érez iránta irgalmat. Mindenki azt mondja: «úgy kell neki!»

– No hát legyen egészen «úgy!»

Egy idő óta fényképezéssel foglalkozott.

Hallotta egykor Traumhold bankár történetéből, hogy azt a szolgája azzal a cyankálival mérgezte meg, melyet a leánya a fényképek előállításához használt.

Erre gondolt, mikor azt a csendes mulatságot megszerezte magának.

Előkereste a fényképészeti szerek közül azt a fekete üvegcsét. Aztán töltött magának vizet egy ezüst pohárba. Az üveg tartalmát betölté, s betakarta a kehely ezüst fedelével. Azt hallotta, hogy a méreg veszti a hatását a napfényen.

Hagyta azt magában elolvadni.

Mindent tulélhet az ember, csak azt nem, ha kinevetik.

Hát megsiratni fogja-e valaki?

Senki.

Hallhatta elégszer, mikor a high life-nak egy-egy hirhedett alakja, a kártyán, a turfon vesztett összegek miatt, az életét oltotta ki, hogy mit mondott fölötte az egész világ? Azok, a kik vele együtt mulattak, a kik belevitték, a kik a köntösén megosztoztak! Ő rá is épen olyan «búcsuztató» vár.

«Nem lehetett rajta segíteni! Bolond volt!»

Minden ember kiszedi a fényképalbumából az arczmását, s eldugja, hogy ne lássa többé. A ki a nevét kiejti, előre bocsátja ezt a szót, «szegény bolond». Ez az ő «titulusuk».

Csak egyféle emberfaj sír fölötte. A hitelező. De az is csak az «akczept»-jét siratja. Ezek azok az örökösök, a kik nem nevetnek!

Eszébe jutott, hogy ilyen megfordított örökösök levelei most is hevernek az asztalán.

Meg akarta magának szerezni azt az utolsó mulatságot, hogy ezeknek a fenevadaknak az acsarkodásában gyönyörködjék! Hogyan fenyegetőznek, hogy készülnek üldözni. Haha! Milyen fintor pofákat fognak majd vágni, mikor becsapja az orruk előtt az ajtót: «no hát jőjjetek utánam!»

A méreg szépen olvadozott már az ezüst pohárban. Nehéz, vérfagyasztó illata az egész szobában érezhető volt.

A mint egyikét a kezébe akadt leveleknek felbontá Sidonia s elkezdte a tartalmát olvasni, bámulva tekinte szét maga körül. Azt hitte: álmodik. Újra elolvasta. A szemei elkezdtek ragyogni; az arczát őrjöngéshez hasonló mosolygás derengeté. A levél reszketett a kezei között. Felkapta a méregpoharat s a nyitott ablakon át kiönté annak tartalmát.

És azután, arczát az ég felé emelve, azt a levelet kebléhez szorítá mind a két kezével. Más ember azt mondta volna: «van Isten az égben!» ő azt rebegé: «van még ember a földön!»

S azzal térdre esve, a mellét megüté az öklével.

«Miserere mei Domine! Mea culpa, mea culpa, oh mea maxima culpa!

Pedig oltárkép sem volt előtte, – sem közönség, a ki látja.

*

Lándorynak elég dolga volt a képviselői pályán. A kiről megtudják az országban, hogy dolgozni tud, az biztosítva van az unatkozás ellen. Alig volt ideje nagy néha a jószágára kirándulni. Azt sem örömest tette. Mindenütt beszélő üresség fogadta. Fájó emlékek.

A Godivának tett fogadása rég be lett váltva: Traumhold nevét áldották az árvák.

A Svábhegyen vett magának egy kis villát; abban töltötte az idejét, a mi a bizottságok üléseiből fenmaradt. Ott laktak ketten, Péterrel; a míg csak a hó le nem esett.

Egy este, mikor megérkezett a villájába: tüzet látott konyhájában égni.

Ki főz itt vacsorát? Péternek nem kenyere a szakácsság.

A ki a tűzhely előtt állt, s valamit kavargatott egy serpenyőben, az volt a Lidy Carcasse.

Bertalannak nagyot dobbant a szive.

– Maga itt van, Lidy? Mit főz?

– Gyermekpépet.

Bertalan nem kérdezett többet. Futott a konyhából a szobába.

Az asztal mellett látott egy nőt ülni, a ki csücskés pohárból itatgatott egy kis porontyot az ölében.

Nem is lépett, csak úgy odaesett melléjük; két karjával átölelve mind a kettőt.

– Nem versz ki bennünket? – kérdezé az a nő.

Hány csók volt elég erre megfelelni?

Medea nem akart belőle magának: csak «ezt, ezt!»

– Hát a másik hol van?

Azt már lefektették az apja ágyába: elálmosodott; de ez az egyik ugyan protestáló kedvében volt: a kis kurucz! nem hiába fiú: követelte a maga jussait, nem hagyta magát szép szavakkal elámíttatni! úgy lármázott, úgy kiabált s czibálta annak az odakerült embernek a szakállát.

– Te nem is tudtad, hogy mi a világra jöttünk.

– Tudtam mindent. Lidy minden nap levelet írt az urának, a jó Péternek.

– Hát a Lidynek férje a Péter?

– A mióta csak a házunkhoz került.

– S nekem azt mondták, hogy… (Nem fejezte be, a mit mondani akart, másfelé fordítá a szót) és ők el tudtak lenni egymástól távol, olyan hosszú ideig!

Két nagy könycsepp gyűlt a nőnek a szemébe.

Lándory lecsókolta azokat.

S többet aztán nem beszéltek arról, a mi elmult ama «hosszú idő» alatt.

– Megváltoztam nagyon ugy-e? rám sem ismersz? – kérdezé Dea, mikor végre kielégítve a kisebbik Bertalant, egészen a férjeé lehetett.

– Akár újra megesküdjem veled.

A Lidy tűzről pattant menyecske volt, nagy hirtelen vacsorát főzött mindannyiuk számára; a házastársak egy tálból ehettek ismét: ideben és odakin.

Medea arczán nem látszott más, mint boldogság.

– De még is volt valami komor vonal a két szemöld között, a mi egy elmulni nem akaró gondot jelzett. Bertalan addig kereste, a míg kitalálta.

Mikor már elteltek a maguk örömével, azt mondá a nejének:

– Nem szólsz az anyádról?

– Nem. – Az a redő a homlokon még mélyebbre húzódott.

– Hát majd én beszélek róla. Szegény Sidonia grófnőnek a birtokát Lyonel nagyon megterhelte adóssággal. A hitelezők már elakarták kótyavetyéltetni az albisorai kastélyát. Én jókor megtudtam a dolgot, s segítettem a baján. Megkapta a kétszázezer forintot.

– Hol vetted e pénzt? – Kérdé elbámulva Medea. Hiszen még nálam van!

– Boldogult első nőmnek, Godivának volt egy életbiztosítása, a mit én soha sem vettem föl; azt mondtam, hogy majd ha egyszer akad egy olyan ember, a hozzám tartozókból, a ki nagyon rá lesz szorulva: annak által adom. Ő lett olyan ember. Én az ügynökömet úgy biztam meg, hogy az Assicurazioni Generalitól kifizetett összeget úgy adja át Sidonia grófnőnek, mint a «katholikus bank» kölcsönét, melyet «két» száztóli kamatra osztogatnak; ne tudja meg, hogy tőlem jön az a pénz. Így el lett az fogadva, s most már Sidonia nyugton lehet; nem háborgatja az utolsó menhelyén senki.

Az a ráncz eltűnt a homlokról végkép.

Bertalan nevetni kezdett.

– De ezuttal nem sikerült egészen a csel. Nézd ezt a levelet. Ma kaptam azt az anyádtól.

– Az anyám írt te neked?

– Olvasd el.

Medea mohón nyitá fel a levelet, s bámulva olvasá.

«Nagyon tisztelt uram.

«Ezuttal én vagyok a gondolatolvasó, én találom ki az ön titkos gondolatjait. A pénz, mely nagy veszedelmemből kimentett, nem származik semmi katholikus bank pénztárából, hanem öntől. Ezt a felfedezést nem azért közlöm önnel, mintha a két perczent kamatot is el akarnám szédelegni. Fizetem pontosan. Csak azt nem birom megérteni, hogy mehetett az olyan gyorsan? Holott én csak negyednapja beszéltem erről a leányommal, s ő akkor az én kérésemet categorice visszautasította. Megtagadta tőlem, hogy az ön tőkepénzét nekem általadja. Ezt nem birom összehozni. Fogadja köszönetemet.

Sidonia.»

– Te visszautasítottad az anyádat én értem? – szólt Bertalan gyöngéd érzelemmel.

– Ezt egy évvel hamarább is tehettem volna; ugy-e?

A levélnek még utóirata is volt.

«Mihelyt Medeával legközelebb összejövök (most egyhamar nem érek rá, millió a dolgom) azonnal proponálni fogom neki, hogy igyekezzék önnel kibékülni. Én azonban távol maradok önöktől örökre, a mivel úgy hiszem, legőszintébb hálámat tanusítom ön iránt».

Medea nem várt, a míg ezt proponálni fogja neki az anyja.

Aztán volt miről beszélniök egyéb.

Másnap reggel azt mondá Bertalan Deának:

– Én most bemegyek az országházba s kérek magamnak egy havi szabadságidőt, s majd az alatt együtt elmegyünk barátfalvi otthonunkba.

– De azt csak nem hozhatod fel indokul, hogy a feleséged megérkezett.

– Nem! Nem! Azon nagyot nevetne a tisztelt ház. A választóimnak még nem tartottam «beszámoló beszédet.»

– Azt majd én is meghallgatom.

– Délre visszajövök. Addig hagyok neked itten valami olvasmányt, hogy el ne undd magad. A mint egy levelet elolvastál belőle, vesd a tűzbe. Neked egyedül van ehez jogod.

S átadta a nejének Lis Blanc gróf «revelations»-jait.

Mikor visszaérkezett az országházból, a nő akkor dobta a kandalló tüzébe az utolsó lapot.

Aztán oda vonta a férje fejét a keblére, s nézett hosszasan, sokáig annak a tengerkék, biztató szelíd szemeibe. Bámulta őt.

– Te ezt tudtad mind! És mégis el mertél engem venni!