A COLUMBUS TOJÁSA.

Lyonel annyira helyreépült már, hogy a kezeit kibonthatták a kötőlékeiből, a homlokán kapott seb is behegedt. Fekete kesztyüket viselt, a miken a hiányzó ujjak ki voltak töltve vattával.

Egy napon meglátogatta Alfréd, a ki még mindig Kolozsvárott időzött. (Nagyon beleszeretett Erdélybe, – ha igaz.)

– Nos hát hogy vagy? Tudod már a kezednek hasznát venni?

– A hogy vesszük. A szivart a számba tudom tenni vele, s a levest is fel tudom kanalazni.

– Én tudok Londonban egy gépészt, a ki olyan műujjakat készít, hogy még majd vadászhatol is.

– Köszönöm szépen.

– Hát irni tudsz-e már?

– Talán bizony valami leirni valót hoztál a számomra? hogy üres óráimban egy kis mellékkeresetem legyen? Az bizony nagyon jól fog esni, mert Sidonia mama azt vette a fejébe, hogy semmi sem térít meg úgy az igaz útra, mint ha az apanageomon túl nem küld semmi pénzt, ez pedig már két esztendőre el van költve.

– Hát hiszen épen azért jöttem hozzád, hogy rajtad is segítsek, meg magamon is.

– Az utóbbit nagyon elhiszem.

– Tudod, hogy mit igértél, mikor vállalkoztam rá, hogy elkisérlek ebbe az érdekes világrészbe?

– Különös, hogy te olyan jól emlékezetedben tartottad.

– Hogy a váltóadósságaimat kifizeted. Azok most megint lejártak, be is vannak pörölve. Ujra alá kellene írni. Azért kérdeztem, hogy tudsz-e már írni?

– Én ehhez az igéretemhez föltételeket kötöttem.

– Hát én azokat mind teljesítettem. Megigértem, hogy Medeával összehozlak, titkos légyottot kapsz s ez alatt a férjet leszegezem egy helybe. Megigértem, hogy Lándoryt pisztoly végére kerítem eléd. Megtettem mind a kettőt. Ott voltál. Előtted volt az asszony is, a férfi is. Hogy a pisztolyod hátrafelé sült el, arról én nem tehetek. Még ide a helyedbe is eljött Medea, akkor meg kidobtad.

– Mert most már Scilláért őrjöngök. Ah, ha te tudnád, hogy micsoda nő az!

– Ha én tudnám, hogy Scilla micsoda nő! Ez jól volt adva. Mintha nem az ő finom szájacskája ette volna meg a chaussée d’Antini palotámat, meg a chevreuxi uradalmamat.

– Igen, de engemet szeret!

– Az már más. Nekem csak szeretőm volt. Hanem hát most azt a bolondot vette a fejébe, hogy tisztességes asszony akar lenni. Grófné, vagy marquisné. Azon alul még egy krajczárt sem enged.

– Én el is veszem.

– Vennéd, ha lehetne.

– Hát lehet. Megmondtam neki itt ezen a helyen. Sidonia mamán jelenlétében. Lehetővé fogom tenni. Elválok a nőmtől.

– Kifelejtettél a számításodból egy coefficienst. Azt, hogy Scilla nemes lelkű leány.

Erre mind a ketten kaczagtak.

– Becsületemre mondom. Nem tudja a lelkére venni, hogy valamelyik imádóját mezítlábra levetkőztesse. Engem is azért dobott ki a hajóból, hogy a vízbe ne fuljak. Most már nincs is szüksége rá. Oroszországban egész új aranybányákat nyitott meg. Azt mondják, hogy az egész orosz hadi flotta az ő tengeröblében horgonyozott. Egyszer az orosz czár nagyon megsajnálta az éhező montenegróiakat, s nagy summa pénzt assignált a főemberének, hogy azért küldjön a pártfogolt hű fajrokonoknak egy gálya rozsot. De sohse sütöttek abból lepényt a jámbor csernagorczok. Mikor kérdezősködtek a gabonás hajó után, az volt rá a válasz, hogy elsülyedt a «Scilla» örvényében.

– Ez most a pénzre nem ád semmit. Neki név kell.

– Hát’sz azt kaphat nálam. Nekem kettő is van.

– A czimeres név kell neki. Tudom, hogy te hagynál választani. De jó szerencse, hogy a mennyei gondviselés egy őriző angyalt rendelt a számodra. A magas lelkű Lis Blanc grófnő meghozatta a papád végrendeletének a másolatát, s azt kegyes volt Scillának megküldeni. S a mint ez a nemes keblű leány abból megértette, hogy te rögtön elveszted az egész örökségedet, a mint a katholikus hitből kitérsz, azt mondá: «Nem! Ezt nem vehetem a lelkemre. Inkább kitépem a szivemből azt az érzést Lyonel iránt, ha elvérzik is fájdalmában, de mezítlábos grófot nem vezetek az oltár elé». Ez jó sakkhuzás volt.

Lyonel káromkodni készült.

– Hanem én tudok egy még jobbat, a mi egyszerre «sekk–sakk!» S a királynét elveszem.

– Hogyan?

– Hát mondtam, «a királynét elveszem!»

Arra összenéztek. Megértették egymást és elkezdtek kaczagni.

Aztán együtt maradtak egész estig s kidolgozták az egész sakkfeladványt. «Világos indul s harmadik huzásra mattot mond».

Lis Blanc grófnő nem sokára egy tökéletes bocsánatkérő levelet kapott a mostoha fiától.

Lyonel elismerte illetlen magaviseletét. Hibáját az ördög incselkedéseinek tulajdonítá. Varázsigézete alatt állt annak a női dæmonnak, a kire most már iszonyattal gondol vissza. Álomnak véli, hogy valaha ezt még nőül akarta venni. ✝✝✝ három kereszt jelölje a nevét a kisértő rossz szellemnek. Kéri, hogy fogadtassék vissza Sidonia mama hajdani kegyeibe. Esedezik, hogy bocsánata jeléül jöjjön le még egyszer Albisorára. Vegye át a kastélyt, mint úrnő, a ki abban korlátlan hatalommal intézkedik. Különben ő maga fog mezítláb, egy ingben, szőrkötéllel a nyakán, Canossába zarándokolni stb.

És Sidoniának oly nagy volt az elfogultsága kedvencze iránt, hogy rá hagyta magát szedetni e bűnbánattal teljes levél tartalma által. Még az nap sietett Albisorára Lyonelt meglátogatni.

Bezzeg másforma fogadtatás várt most rá, mint a milyen a minapi volt. Lovasfutár jelenté előre a közeledtét. Az egész oláhság ki volt rendelve a kastély kapujába, hogy az érkező hintót vivátokkal, puskalövésekkel és georgina bukétokkal fogadja. Az előcsarnokban glédába állítva várt a cselédség, volt kézcsókolás elég. A lépcső alján várt reá Lyonel, salon kabátban, a gomblyukába egy margerita tűzve, Sidonia kedvencz virága, és mögötte három attiladolmányos uri ember, a kiket Lyonel egyenkint bemutogat az anyjának: (a neveiket maga sem képes összehozni) tiszttartó úr, fiskális úr, jegyző úr.

– De micsoda nagy parádéval fogadnak itten engemet? Kérdezé Sidonia grófnő, a ki a puskalövéseket különösen elengedte volna.

– Az uradalom új földesasszonyát üdvözlik e hű emberek. Tudod, hiszen értesítettelek, hogy én a nevemre írt albisorai uradalmat formaszerűen a te nevedre kívánom átiratni, s a tulajdonjogot minden jogczímmel te rád ruházom át.

Sidonia meg volt hatva a fiui kegyeletnek e nagyszerű tanujele által.

És azután Lyonel, karját nyujva Sidoniának, felvezeté őt a kastély termeibe. Ott már az író-szobában el volt készítve minden a hivatalos ténykedéshez. Az engedély okmány három felzetben megírva, bezsinórozva, kellő bélyeggel ellátva. Azt a jelenlevő társaság előtt felolvasták. Egészen rendben volt. Semmi kifogás ellene nem támasztatott. Lyonel sajátkezűleg aláírta, kezének nyomoréksága miatt marokra fogva a tollat. Azután a közjegyző írta alá, majd a tiszttartó és a fiskális, mint tanuk, végre Sidonia grófnő. Ütöttek rá tömérdek pecsétet. Egy példány a közjegyzőnél marad, egy a megye levéltárába lesz letéve, az eredetit átadták Sidonia grófnőnek, a kinek az arcza ragyogott e perczben a diadaltól.

E hivatalos ténykedésre következett egy fényes lakoma, a miből nem hiányzott a híres kolozsvári töltött káposzta, levelensült, az arany galuska, a foghagymás felsár káposzta czikával és zöld paprika-salátával, egy szóval mind az, a mivel a kegyetlen «thugok» a vendégeiket agyon szokták fojtogatni, hozzá keresdi bor, a mely mellett elbujhat minden rajnai! Leültek egy órakor az ebédhez, igaz magyar szokás szerint, s felkeltek fél nyolczkor, ugyanazon szerint. Akkor már sötétedni kezdett, s a vendég uraknak még messzi volt hazáig.

Mikor végre magukra maradának, akkor azt mondá Sidonia Lyonelnek.

– Ez mind igen szép volt édes fiam, hanem, már most szeretnék veled a fődologról beszélni, a miért idejöttem.

– Legyen szerencsém hozzád a szobámban, mondá Lyonel, a ki az egész ebéd alatt nem ivott mást, mint forrásvizet, teljesen józan volt. Lehetett vele okosan beszélni.

– Arról a nőről kívánsz megnyugtató nyilatkozatot tőlem, ugy-e bár? Kezdé Lyonel, midőn a szobájába érve, Sidoniát egy karszékkel megkinálta. Minthogy a nevét egyikünk sem kívánja többé kimondani, nevezzük őt a «Syrén»-nek.

– Találó név.

– Tehát tudd meg, hogy a mennyire szerettem eddig, annyira megvetem most azt a teremtést. Itt a levél a mit hozzá írtam. Sajátkezüleg. Nagy kínnal. Ökölre fogva a tollat. Nehéz lesz elolvasnod, majd elmondom a tartalmát. «Közöttünk mindennek vége. Ön egy borzasztó jellem. Én türelmes vagyok a szerelem minden botlásai iránt, de a szívtelenséget elítélem. Azt, hogy ön amerikai petróleum királyokat, angol peereket és orosz herczegeket tönkre tett, megbocsátom, de a mit legújabban megtudtam önről, az önnek az alakját egyszerre a láthatáron alól sülyeszti előttem. (Ugy-e, milyen erőteljes styl!) Megtudtam, hogy ön egy ízben, egy egész gabonával terhelt hajót, mely az orosz czár kegyes indulatából az éhező montenegrói népnek volt szánva, nem irtózott elkaperezni. (Erős szó, de ideillik.) Ez qualificálhatatlan eljárás volt! Ám merítette légyen ön ki a főurak aranybányáit, de elrabolni az éhező szegények szájából az utolsó falatot, ez jezabelség. (E szót én csináltam, ő rá illik.) Ez oly fekete szívre mutat, melyet Golkonda minden gyémántjai sem fényesíthetnek meg. Én önt nem ismerem többé, s jegygyűrűjét ezennel visszaküldöm. Éljen vígan! Lis Blanc Lyonel». Meg vagy vele elégedve? Én ezt a levelet te nálad hagyom. Te küldd el a Syrénnek. Ő holnapután tartja a búcsúelőadását Budapesten, legyen ez az én búcsúszavam, a befejező üdvözlet hozzá.

Sidonia grófnő egészen el volt érzékenyülve e levél tartalmától. Mégis alapjában nemes szíve van ennek a Lyonelnek.

A levélnek még egy utóirata is van.

«Ne hogy azt mondja ön, hogy Lis Blanc Lyonel gróf önnek adósa maradt, én, hogy az ön vétkét expiáljam, küldeni fogok az inségben hagyott montenegróiaknak, mennyit irjak ide mamán?

Sidonia meghőkölt.

– Elég lesz ötezer forint.

– Átkozott kevés egy országnak! Nálad van a pénz?

– Épen annyi van nálam.

– Dugd ide a zsebembe.

– S azzal felmarkolta a tollat, s kiegészíté a levél végsorait e szavakkal:

… ötezer, számszerint 5000 frtokat osztr. ért.

S azzal borítékba tette a levelet, lepecsételte s átadta Sidoniának.

E szerint a grófnő teljes elégtételt kapott a rajta esett megbántásért, ugyanazon a helyen, a hol a sérelem elkövetődött.

Megcsókolta Lyonel homlokát.

– Most már okos ember vagy. Remélem, hogy ilyen is fogsz maradni.

– Oh én egészen megjöttem a világból, drága mamám. Huszonkét éves vagyok csak és már nem áll előttem semmi a mi után vágyódjam. Én lemondok végképen a világról, s a föld minden gyönyörűségeiről.

– No, no, Lyonel, mit akarsz ezzel mondani?

– Dönthetetlen elhatározásom, hogy belépek a maltai szent lovagrendbe.

– Lyonel!

– Igen. Harczoló szerzetes leszek, s áhítatos vezeklésben töltöm el hátralévő napjaimat.

– Lyonel! Te valami iszonyú galádságon töröd a fejedet!

– Oh ne gyanusítsd kegyeletes missiomat.

– Te maltai lovaggá akarsz lenni azért, hogy akkor az atyád végrendelete szerint rögtön a kezedbe kapd az atyai birtokokat, s az én gondnokságomtól megszabadulj. Akkor aztán De L’Aisne Alfréd elveszi Scilla kisasszonyt, csinál belőle marquisnőt, s ti ketten, szép egyetértésben megosztjátok egymással azt, a mit birtok!

Lyonel nagyot kaczagott.

– Oh, milyen nagy diplomata veszett el benned, drága szép mamám! Hogy ki tudod találni az embereknek a legtitkosabb terveiket is!

Sidonia grófnő a dühtől és ijedtségtől reszketve állt fel a karszékéből. A fogai összevaczogtak. Most értette már meg, hogy milyen csuffá lett téve. Megfosztva a Lis Blanc vagyon kezelésétől egyetlen hóbortos ötlet által. Egy Megæra tekintetével nézett Lyonelre, s összeszorított fogai közül azt mondta neki:

«Raoul Ripaille!»

*

Pedig hát ez volt a «Columbus tojása».