GYORS FORDULATOK.

Lándory, a midőn megtudta, hogy hosszabb ideig lesz kénytelen Párisban időzni, felhozatta az otthon hagyott naplóit, a miket a rémper lefolyása alatt irt, s azokból dolgozott ki valamit, a mi a rendes kriminal-történetek szinvonalán felül emelkedik, a nélkül, hogy a regény felhőiben veszne el. Csak a maga számára irta azt meg, a nélkül, hogy arra gondolt volna, hogy ezt a meghatározhatlan genret a közönség olvasmányává tegye valamikor. Vannak emberek, a kiknek az ilyen munka a legkedvesebb mulatság.

Épen e mulatság közepett lepte meg az ő kedves barátja Alfréd, egy délután. Már három nap óta nem élvezte kellemetes társaságát.

Valami külső jel mindig elárulta Alfréd kedélyállapotját. Nagyon igyekezett mosolyogni, hanem a mellett a homlokán veres foltok tüntek elő, a visszafojtott boszú bélyegei.

– Ah! Azt hittem már Párisban sem talállak: előre mentél? Ezzel köszöntött be Lándoryhoz.

– Én? Hová?

– Hát haza Magyarországba.

– Búcsúvétel nélkül nem hagynám itt az ismerőseimet.

– Van rá eset, mikor az ember megteszi. Egyébiránt gratulálok.

– Mihez?

– A nagyszerű diadalhoz.

– Hogyan? Én vettem volna be Tashkendet?

– Azt nem, hanem Scillának a szivét.

– Ah. Arról a drámai próbatétről beszélsz, Phædrából? A mit a jelenlétedben terveztünk ki. Hiszen tudod, hogy én voltam «Hyppolit».

– Sőt azt is tudom már, hogy ki az a Terpsychore és Melpomene. Hát Terpsychore úr vagyok én, monsieur Melpomene pedig vagy te.

Bertalan elnevette magát.

– A calembourg nem rossz. Csak az a kár, hogy nem talál.

– Kedves barátom, mondá Alfréd, végig heveredve egy long-chaise-en. Scilla kisasszonynál nem szükség azt a titoktartást őrizgetni, a mit más hölgyek irányában minden igaz gentleman kötelességének tart. Tudhatod, mint grand inquisiteur, hogy a bűnösnek az absolut tagadás csak akkor segítség, ha bűntársa nincs. A te bűntársad maga mindent kibeszél. Azon kezdte velem, hogy kidobott az ajtón, s minden összeköttetést merőben megszakított. Az arczképeimet mind visszaküldte, még pedig a rámáikkal együtt. S egyenesen a szemembe mondta, hogy nem akar többé az árnyékomban megpihenni. Nos, hát! fog-e vallani a vádlott? mi?

Lándory nem akarta engedni, hogy ez az ember még fölényt kapjon vele szemben.

– Hát jól van, barátom, ha te kivánod, hogy igazat mondjak, megteszem. Scilla kisszivű. Ő nekem azon a találkozáson, a melyre te annyi gyanút alapítasz, mindent elmondott. Hiszen egy ötödrész apja vagyok. Mikor te veled összeköttetést kezdett, te akkor épen a roppant Lis Blanc-féle örökséget kaptad meg. A Lepelletier-utczai palota tanuskodik róla, hogy annak igen jó hasznát tudtad venni. Most ez a nagy úri vagyon ismét gazdát cserélt; neked az ősi birtokod marad. Az a serénység, a melylyel Seigniersben a neked hagyományozott száznyolczvanezer frankot megmenteni siettél, elárulja, hogy neked erre az összegre is szükséged van. Tudod? Ne vedd tőlem rossz néven, hogy ilyen őszintén beszélek! Te kényszerítesz rá. Scilla kisasszony nem akarja a lelkére venni, hogy tégedet teljesen tönkre tegyen.

– Nemes lélek! szólt ironiás nevetéssel Alfréd. És te kegyes gyámatyja a gyémántszívű áldozathozónak! Tehát engem azért dobnak ki a hajóból, nehogy el találjak sülyedni a hajóval együtt. Örök hálára érzem magamat lekötelezve. Ime a kapandó száznyolczvanezer frankon nem fogok tehát Scilla kisasszonynak gyémántokat venni, hanem birkákat és igás ökröket a jószágom számára. Ez hát jó nekem. De mit szólsz ahhoz, hogy nem csak engemet dobtak ki az ajtón, hanem a nagy vasutkirályt, Maltout urat is, a ki rögtön kész volt az üresen maradt helyemet elfoglalni? Már attól csak nem tart a nemesszívű angyal, hogy annak a százmilliói is elolvadnak az ő szép szemei tüzénél? Nem is titkolt előtte semmit, mikor a Croesus fényes ajánlatait eléje terjeszté. Havonkint új equipage, mint hajdan Arnould Zsófinak. Végig se hagyta beszélni. Elmondta őszintén, hogy mióta téged megismert, azóta nem tart férfinak senkit. Elmondott neki mindent, tudod? mindent! A pusztai rózsa történetén elkezdve. Elvetted az eszét, őrjöng utánad! Itt hagyta Párist. Felmondta a szerződést az operánál. Fizeti a bánatpénzt. Oda dobja a palotáját a hitelezőinek. Szalad utánad a ti fővárostokba: Moszkvába, oda szerződött.

– Hiszen nekem nem fővárosom Moszkva. Én Magyarországon lakom. Az meg Oroszországban van.

– Hát az «más?» No de még is közel van hozzátok?

– Kétszáz mértföldnyire tőlünk. Hál’ Istennek!

– No én hát nem bánom. Én geographiát fiatal koromban sem tanultam, vénségemre nem tanulok. No hát egyszóval együtt laktok valahol a tatárok között, a kik hosszúszárú csizmában járnak: s szakállukat hagyják szakállnak. Az mindegy. Oda fog menni Scilla, már el is szerződött, két-három nap alatt indul.

– De már ezt csak nem én értem teszi. Hiszen tudod, hogy nekem itt kell maradnom Párisban.

– Már nem kell itt maradnod. Hisz ez adja meg a kellő világítást a képnek. Lyonelt már utólérték valahol Egyptomban, megjött a hivatalos és nem hivatalos levele is Lis Blanc-ékhoz, a gyámi hatalom autorizálva van, te megkapod a per-beszüntető okiratot, azután mehetsz, semmi sem tart tovább itten.

– No ez igazán kedves hir rám nézve.

– Valamint a többi is az volt. Hát hiszen én csak arra való vagyok a világon, hogy neked kellemetes hireket hordjak. Elvetted tőlem az örökségemet, elvetted tőlem a szeretőmet. Hanem azért jó barátok maradunk. Most csak azt szeretném még, ha elvennéd még Medeát is. Hanem kérlek nagyon, hogy siess vele, mert a visszautasított pénzkirály rettentő boszut esküdött ellened; fel fogadta, hogy oda fog menni Lis Blanc-ékhoz, s elbeszéli nekik az egész pusztai rózsa históriáját. Akkor lásd meg aztán, hogy micsoda szemeket forgat majd reád alá felé, az én istenasszonyom!

– Úgy? Azzal fenyegetett a Croesus? Hát akkor megvárom, míg elmondja. S majd csak azután megyek a Lis Blanc palotába.

– Hát nem is vagy kiváncsi a hirekre, a melyek a te kedves védenczed, Lyonel úrfi felől érkeztek? Értem! értem! Mindent értek. Nem tudom, jól tanultam-e a mythologiából, hogy egyszer Vulkanus olyan finom lánczot kovácsolt, a mivel Marst és Venust együtt összekötözte, hogy aztán nem tudtak belőle kibontakozni. Nagyon jól van. Mielőtt elutaznál, remélem, hogy a búcsúlakomát «en famille» megüljük.

Lándory meg volt felőle győződve, hogy ez az ő kedves barátja a legnagyobb hideg vérrel tudná ő vele megitatni egy ilyen búcsú lakomán az aqua tofanát.

Lis Blanc Lyonel az Alfréd által említett magánlevelet Hermione kisasszonynak irta. Ragyogó tollal rajzolá élményeit, tapasztalatait a Faraok hazájában, a veszélyes vadászkalandokat, vad törzsek általi megtámadtatását, a homok sivatagon kiállt szenvedéseit, a fojtó Samumot, s végül beszélt a szíve világáról, melyben még nagyobb vihar dul. A régi és örök szenvedélye még jobban kínozza, mint valaha. Az az őrült vágy az elérhetetlen ideál után, mely eddigi bolondságainak okozója volt, mely lelkét a végletekbe vadítá, a távolban még jobban emészti. Ez kergeti őt a halálba, de a halál fut előle. És így tovább!

Ezt a levelet Hermione kisasszony természetesen átadta Sidonie grófnőnek, Sidonie pedig felolvasta azt Medea előtt.

Medea nem szólt reá semmit.

Az anyja elkezdett sopánkodni, a bujdosó fölött.

– Ez nem Francziaország számüzötte, hanem a tied.

Medea közel volt hozzá, hogy kitörjön. De félbeszakítá a jelenetet az inas, ki azzal lépett be, hogy itt van Maltout bankár úr.

– Vezesd ide. Én kérettem őt hozzánk.

A bankár belépett, helyet foglalt.

– Maradj itt. Mondá Sidonia a leányának, a ki távozni akart. Téged is érdekel az ügy. Megbocsát uram, hogy ide fárasztottam.

– Régi hódolója vagyok a grófnőnek.

– Nem bízhatom az ügyemet másra, csak önre. Én el akarom adni a Lis Blanc-féle gyémántokat, minden feltünés nélkül.

– Rossz időben grófnő. A köztársasági kormány épen most árverezteti a koronagyémántokat.

– Azt hiszem, hogy épen azért lesz most több vevő a piaczon. Egyébiránt nem támasztok tulzott igényeket az árak dolgában.

– Fel van ön hatalmazva e családi kincsek eladására, grófnő?

– Teljhatalmat ád férjem végrendelete minden adásvevésre.

– S mit akar ön a gyémántok árával kezdeni?

– Itt ismét az ön közvetítéséhez kell fordulnom. Erdélyben tudok egy birtokot, mely a leányom, atyjáról örökölt, jószágával határos. Roppant nagy erdőségek, hatalmas vadászterület. Azt szeretném megszerezni.

– S mit akar ön egy ilyen nagy erdővel, grófnő, a miben nem terem más, mint medve és vadkan?

– Épen az kell nekem. A birtokot a fiam, Lis Blanc Lyonel számára akarom megvenni és az ő nevére iratni. Őszintén megvallom önnek a szándékomat. Én ezt az új világot itt Francziaországban nem tudom megszokni. Vallásos érzületem fel van háborodva mindazok felett, a mik itt történnek. Vissza akarok költözködni a leányommal együtt Erdélybe, a hol már egyszer laktam. S óhajtanám, hogy ha a mostoha fiammal is megkedveltethetném azt a kedves, szép országot. Ő szenvedélyes vadász. Itt bennünket gyűlölnek azért, mert gazdagok vagyunk, a magyaroknál ünnepelni fognak.

Medea közbe szólt hevesen.

– Egy dologról elfeledkeztél! Hogy a commune vezéreire nézve minden európai ország megtagadta a menedékjogot.

Sidonia bámulva nézett rá.

– Hát te azt honnan tudod?

– Minden hirlapban olvasható.

– Hát mit tartozik ez ránk? Lis Blanc Lyonel gróf nem volt petroleur.

– De volt Raoul Ripaille.

– De ezt nem tudja senki Magyarországon.

– Egy ember lesz, a ki tudni fogja; Lándory. S annak csak egy szavába kerül, hogy Lyonelt az országból kitiltsák.

E szavaknál egészen felhevült az arcza Medeának.

– De Lándory nem fogja azt az áruló szót kimondani, szól halkan Sidonie, mert annak a kedélyállapota azt nem engedi.

Sidonie grófnő előtt a nemes jellem, a becsületérzés, a nagylelkűség csak «kedélyállapot».

E névre a bankár is felvillanyozódott.

– Ah! Az a monsieur Lándory! No ennek a kedélyállapotjáról én is tudok egy mesét mondani. Lehet Medea grófnő előtt valami Scilla kisasszonyról beszélni?

– Oh kérem! szólt Medea daczos nevetéssel. A férjem, Alfréd marquis az alatt a hat óra alatt, a míg férjem volt, beszélt nekem Scilla kisasszonyról annyit, hogy ön nem mondhat felőle valami ujat.

– No ez pedig valami új lesz. Tehát, a gyémántok eladása perfekt dolog, az erdélyi birtokvevés fait accompli. Bizza reám mind a kettőt a grófnő. És most hadd mondjam el a pusztai rózsának a történetét.

Még azon a napon meghivót kapott Lándory a másnapi estélyre, Lis Blanc grófnőhöz. A meghivó sajátkezűleg volt irva, mentségül az idő sürgős rövidségére.

Lándory tudta, hogy no most kezdődik a harczjáték.

Ezuttal a szokottnál is fényesebb társaság gyült össze a Lis Blanc palota disztermeiben. Az elfogadó terem egész az ajtajáig tömve volt, s az urak közt lehetett látni olyanokat is, a kiknek a gomblyuka piros szalaggal volt ellátva. A hajdan itt fényeskedett rendcsillagok, sajnos, hogy most is eclypsisben voltak.

A belépésnél Sidonia grófnő, szokott előkelő grácziával nyujtá kezét Lándorynak; Medea grófnő egy csoport öreg úrral beszélt a terem egyik arkádja alatt. Lándorynak alkalma nyilt több rendbeli ismerős úrral üdvözleteket cserélhetni, s néhány ismeretlen úrnak bemutattatni, kölcsönös szerencsének tartva a megismerkedést, míg végre odajuthatott, hogy Medeával találkozzék.

Minő találkozás volt az!

A «leány» elpirult és lesütötte a szemeit, mikor Bertalan megszólítá. Eddig «asszony» volt, elvált nő; hideg, lenéző, csufondáros, most egyszerre «hajadon» lett, szüzies, elfogódott. Mint egy új leány, a kit most vezetnek be először a társaságba.

Hová lettek azok a lefelé forgatott szemek? a mikből csak úgy sugárzott ki a negativ polus visszataszító deleje. Most félénken lecsukott szempillák alá lezárva, a mik csak néha-néha emelkednek fel, félig, a lopva leső szemcsillagok fölül, s a mint egy harmadperczre a férfi szemével összetalálkoznak, félénken lecsukódnak megint.

A hangja is reszketett. Nem disputált már, minden szót ráhagyott, csupa engedelmesség lett, s milyen könnyű volt megnevettetni! Háladatos volt a mondott tréfákért, s jóizűn kaczagott rajtuk.

Aztán jött egy más udvarló. Lándory visszalépett. S akkor Medea ismét egyszerre a régi lett, a hideg, lymphatikus, szenv nélküli szépség.

Sidonia grófnő oda lépett Bertalanhoz, s elmondá neki, hogy a mai estély azért volt ily sietősen rendezve, minden etiquette szabályok ellenére, egyik napról a másikra, mert a mai nappal lép hatályba az ő gondnoksága, a mi egyuttal Lándorynak az itteni működését kivánt czélhoz vezeti. A hivatalos teendőket majd holnap a déli órákban elintézhetik.

Lándory nem késett legmélyebb háláját kifejezni a grófnő iránt, hogy az ő kedvéért ily rendkivüli módszereket vett alkalmazásba.

Ott volt Alfréd marquis is, aztán meg Maltout bankár, a kik kiváló nyájasságaikkal tüntették ki Lándoryt. Általában az egész társaság, férfi, nő arczán mind azt olvashatá, hogy őt most mind olyan szemmel nézik, mintha ő foglalta volna el Tashkendet.

Ah! Ime! Még a derék Boisgoberry úr is itt van! Az is siet a kedves jó barátját Lándory urat üdvözölni, s mint afféle provinczialis enfant terrible mindjárt azon kezdi, hogy:

– Hah! Ön boldog kópé! Hát hogy vannak a Soubise palotában? Hein?

– Köszönöm. Nagyon jól! Felel Lándory nevetve, s aztán rögtön visszacsavarintja a vizeslepedőt a kedves barátjának a fejére. Hát a népkerti kis tuskulánum szemérmes tündérkéje mit csinál?

Ekkor aztán a souspréfet úr rovására megy a mulatság.

– Ah! Szörnyűség! Ne is beszéljünk róla! uram barátom! Képzelje! Megcsalt. Megszökött. Az átkozott!

– Megszökött? és kivel?

– ’Sz ez az absurdum. A saját férjével szökött meg! Azzal a ficzkóval, a kit én szükséges semminek neveltem, s ki hitte volna, hogy még szükségtelen valami legyen belőle? Addig nyafogott, kunyorált a nyakamon a kis boszorkány, addig czirógatott, a míg rávett, hogy annak a mihaszna naplopónak adjak ki egy fényes bizonyítványt hivatalbeli szolgálatai, rendkívüli tudománya és szorgalma felől. Ezzel aztán a gazember kieszközölte, hogy seigniersi jegyzőhelyettességből előléptette a miniszter az auteuili valóságos jegyzőségbe. S most énnékem, ha pénteken halat akarok enni, el kell utaznom Auteuilbe.

– Hát hisz ott még jobb pisztrángokat kapni.

– Igen ám, de oda meg a feleségem is mindig velem akar jönni.

– Rettenetes állapot!

– Micsoda erkölcsök, mikor az ember még a felől sem biztos, hogy egy fiatal asszony nem szökik-e meg a saját férjével?

Lándorynak nagyon tetszett ez a kis tréfa. Hát még a «szükséges semmi» is túl tudott az eszén járni az ő protectorának!

Alfréd a vállát érinté Bertalannak.

– Dea kéret, hogy jőjj oda, valamit fog játszani az orgonán. Szándd magad rá az áldozatra.

– Oh én szeretem az orgonát.

– Templomban. De egy asszony, a ki orgonaszóval tölti meg a házat. Stabat mater! Mit tegyen akkor a pater?

Medea már akkor csakugyan a művészi élvezetekbe fojtá a társaságot, mikor Lándory megérkezett az orgonaterembe, Bach, Hændel és Mendelsohn remekei következtek egymás után. Maga a játszó művésznő, megdicsőülten, ég felé emelt szemeivel, hasonlított szent Cecziliához, a mennyei művésznőhöz.

A mint Bertalant megpillantá, néhány accord után befejezte a megkezdett zsolozsmát, s azt mondá a hozzá közel álló bámulóinak:

– A classicus dallamok után hallgassanak meg önök egy «corsicai népdalt».

És aztán elkezdte a corsicai népdalt.

Az első accord után, mintha valami szellem kapta volna föl a földről Lándoryt: ez a corsicai népdal a «magyarok hymnusa». A Kölcsey-dal:

«Isten áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel!
Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel!…»

A szemeit érzé elhomályosulni. Ott van, ott van az a húr a szívben, a mit ha megütnek, a ki vasból van is összerendűl bele. Az oltár előtt, az Isten előtt letett eskü nem lehet ennél erősebb szívvallomás.

Senki sem ismerte más azt a dallamot.

Senki sem tudta, hogy mi beszél abban. (Sidonia legkevésbé.)

De ha Lándory nem értette volna azt meg, ha abból a szempillantásból, a mit a játszó nő ezalatt feléje vetett, mindent olvasni nem tudott volna, akkor az egész tudományát eldobhatta volna a lomtárba.

Az a forró kézszorítás, a mit bucsúzáskor kapott Medeától, csak a pecsét volt már az elolvasott iráson.

Mindent tudott.

Pedig még eddig egy kérdés és egy válasz sem lett váltva kettőjük között.

Lándory korán elhagyta a fényes társaságot. Úgy szólván szökött.

Eltünését hamar észre vették s az egész társaságban csak egy vélemény volt felőle.

«– Hja! A kinek olyan erős mágnese van!»

Igaz, hogy az volt. Egy nővel sietett találkozni. A kit nagyon szeretett.

Haza ment. Bezárkózott a szobájába. Aztán előkereste az iróasztala fiókjából azt a lezárt etuit, a miben Godiva arczképe volt rejtve. Capri szigetén festette azt egy fiatal művész. Remekmű volt. A miniature kép szemei úgy tudtak nézni, mintha elevenek volnának, a száj úgy tudott mosolyogni, mintha beszélni akarna.

Azt oda tette maga elé s beszélgetett vele.

Ő is néma, a kép is néma. Mégis beszéltek egymással.

Vagy csak ő szólt ahhoz.

– Mit tegyek? Mit határozzak? Elbocsátasz-e magadtól? Megengeded-e, hogy újra szeressek a világon, úgy, a hogy téged szerettelek? Te neked nincs már sem mult, sem jövő, az örökkévalóságban élsz. Mondd meg, mi vár reám? Üdv-e vagy kárhozat? Légy elevenné még egyszer. Jőjj elém! Oszdd meg velem a lelked világosságát! Helyet adsz-e más arcznak a szivemben? vagy ki akarsz törülni belőle mindenkit örökre? Ints! Szólj. Én látlak és hallok!

… Vajjon tud-e hát lelket fölidézni, holtat megeleveníteni?

Másnap korán reggel egy névjegyet hozott be Lándoryhoz Péter, «La-Harpe, könyvkiadó».

A régi, jó nevű firmát jól ismeré.

Látogatója kitünő, derék öreg úr, a hatvanas években, rögtön azon kezdé, a miért jött.

– Önnek egy becses munkája van, a mit én óhajtanék kiadni.

– Nekem? Munkám? Én nem vagyok iró.

– De igen. A magyarországi nagy internationalis bűnper emlékirata. Nekem az igazságügyminiszter beszélt róla, s a hogy annak egyes részleteivel megismerkedtem, elhatároztam, hogy azt kiadom, ha ön beleegyezik.

– Nem tudom, hogy érdekli-e a közönséget.

– Mint szakmunka is érdekelni fogja az avatott köröket, de mint olvasmány is. Én ajánlok önnek szerzői díjul ötszázezer frankot.

Lándory rábámult.

– Tréfál az úr?

– Nem értem a kérdést. Mi volna benne a tréfa?

– Fél millió frank.

– Hát ez önnél csoda? Akárhány szerzőnek a munkájáért koczkáztattam már én ennyit. Ezért a dijért aztán enyém a mű tulajdonjoga örök időkre, illusztrált és stereotyp kiadásokra, dísz kiadásokra, és két sous-s colportage füzetekre, minden európai nyelven való fordításra, és hirlapokban való közlésre. Nekem van egy lapom, melynek közönségét a munka által megsokszorozni remélem. Évenkint csak a lapnak a szerzői díjak czíme alatti rovata három millió frank. S aztán ez önnek egy pár esztendei munkát fog adni. Korántsem kinálok ajándékot.

Lándorynak pedig az járt a fejében.

Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy ilyen meglepő ajánlatot helyes speculatióból tehessen egy vállalkozó. Ennek a háta mögött valaki van. Talán Lis Blanc grófnő? Az akarja a családjának tett nagy szolgálatokat ily delicát czím alá burkolt módon megfizetni?

– Uram. Ebbe a vállalatba ön bele fog bukni.

– Azt bizza ön rám.

– Hát ráállok a szerződésre, hanem egy föltétel alatt. Bele kell tenni az alkulevelünkbe, hogy ha a kiadómnak a vállalat nem sikerül, én a kapott szerzői díjat visszafizetem.

– Megengedem, hogy bele tegyük, már csak azért is, hogy birtokában legyek egy olyan unicumnak, a minőnek mását egy kiadó sem foglalta még eddig rámába, mert a mióta a könyvnyomtatást feltalálták, még az meg nem esett, hogy a szerző a honoráriumot visszaerőltette volna a kiadójára, hanem ez ugyan a dolgon nem változtat semmit, mert ön akkor rosszul ismeri a becsületes kereskedőt, ha felteszi róla, hogy az egy kifizetett összeget visszavegyen, a miért a vállalatba belebukott.

– Nekem ez az egész dolog mégis hihetetlennek tetszik. Gondolja meg ön, uram, hogy én ezt az egész hirhedett rémpert úgy vezettem, hogy egy fillér jutalmat nem kaptam érte. Nem fogadtam el egy mellemre akasztott érdemrendet, mert az is aranyból van. És most egyszerre fél millió frankot zsebeljek el, mint egy Afrika-beutazó, ezekért a tapasztalataimért. Uram! Én most olyan nyugodtan alszom! A mi adósság van, mind a fejem alatt van, más tartozik vele nekem, nem én másnak. Ha most ilyen nagy összeget elfogadok, az fog rajtam feküdni, mint az incubus, hogy ki vagyok fizetve.

– Ez a felfogás egészen becsületére válik önnek. Hanem én most még egy szó-szólót hivok a segítségemre, a ki az ön scrupulusait szét fogja tördelni – egy nőt.

– Egy nőt! Kiáltja fel Lándory, helyéből fölpattanva, Sidoniára gondolt. Vagy Medeára. Vagy talán Scillára? Kitelik ettől az eszeveszett tündértől ilyesmi.

La-Harpe úr kedélyesen gyönyörködött Lándory felháborodásán.

– Igen is. Azt a nőt, a kinek arczképe ott van önnek az iróasztalán, Traumhold Godivát. Az atyja jó barátom volt. A leányát is ismertem. Ezen rémper ölte meg a bankárt, és az árnyék, a mit a jellemére vetett, még most is rajta borong. Ezt a homályt kötelessége önnek eloszlatni. Ezt követeli öntől az az arczkép ott! Nézzen a szemébe. Traumhold becsületét úgy adhatja ön vissza, ha emlékiratait a világ minden nyelvén közzé teszi.

Lándory először életében érezte magát legyőzve.

– Elfogadom az ajánlatát, mondá a kiadónak.

– Nálam a kész szerződés. Olvassa ön át. Sok terhet fog magára venni. Kidolgozás, commentálás, revisio, mind együtt jár. Nem lesz tréfa dolog. Aztán, ha csakugyan úgy tetszik önnek, beleszurhatja azt a clausulát is. Majd jót nevessünk rajta a végén.

Kezet szorítottak s meg volt az egyezség. A szerződést majd hitelesíteni fogják a közjegyzőnél.

Aztán szerencsét kivántak egymásnak, az első kötet kézirat átadásánál a tiszteletdijból százezer frank lesz folyóvá téve. Ha holnap, hát holnap.

A bankár eltávozott.

Bertalan ott maradt az iróasztala előtt s hosszasan bámult arra az arczképre.

– Hát csakugyan megjelentél? Csakugyan megszólaltál? Helyesled? Biztatsz? Átadod a helyedet?

Addig nézett a mosolygó képre, míg a könnyei a szemében el nem homályosíták azt; akkor megcsókolta forrón, keservesen, utoljára.

Aztán lezárta azt. Visszatünt a megjelent lélek a tulvilágba!

A déli órára volt Lándory hivatalos Sidonia grófnőhöz; sietett pontosan megjelenni a Lis Blanc palotában.

Mind a két urhölgyet együtt találta. Vártak reá.

Medea kissé haloványabbnak látszott, mint máskor.

A hölgyeken kivül még a családi ügyvéd volt jelen.

A hivatalos okmányok kicserélése után az ügyvéd eltávozott, magukra maradtak.

Következett a sor, hogy Lándory búcsút vegyen.

– Mi önnek olyan sokkal tartozunk, hogy azt nem tudjuk meghálálni, mondá Sidonia.

– A mit tettem, puszta kötelesség volt, grófnő, a mit mindenki irányában teljesítettem volna. Követelésem nincs irányában, de kérésem van. A kérelem merész, mert semmi jogczimem nincs hozzá. Én Medea grófnő kezét kérem öntől.

Bertalan állva beszélt a grófnő előtt, kezében tartva a kalapját.

A grófnő inte neki, hogy üljön le a mellette levő karszékbe. Medea az anyja mellett ült a pamlagon.

A marasztalás kedvező jel volt.

– Az a szó, a mit ön kimondott, uram, se nem váratlan előttem, se nem kellemetlen. A legelső találkozásunk alkalmával erre gondoltam én. Emlékezhetik rá, mikor a seigniersi téli kertben hálámat említém, s ön erre azt mondta, hogy a hála egy neme a gyűlöletnek. No ugy-e hogy nem volt igaza?

– Mégis azt mondom, hogy a hála nem azonos a szerelemmel. A hála adósság, a szerelem adomány. Érzés, mely alkotót nem ismer, születik magától. A mit a Lis Blanc családért tett egy hivatalos egyén, az legyen mind elfelejtve. Itt egy igénytelen ember áll, ki nem kinál mást, mint szivét és lelkét. Ha Dea grófnő előtt ez értékkel bír, elfogadásával holtig boldoggá fog tenni.

Sidonia a leányra nézett. Medea némán nyujtá a kezét Lándorynak. A keze reszketett. Bertalan alig észrevehető csókkal érinté azt.

Sidonie nyugodt hangon folytatá a beszélgetést.

– Őszintén örülök, hogy eszméink így találkoztak. Szivesen fogadom el önt vőmnek. Elég hosszú idő óta ismerjük egymást, ön minket, és mi önt. Nincs szüksége közöttünk a hosszas körülményeskedésnek. Ön sem barátja a nagy szertartásokkal járó egybekelésnek ugy-e bár?

– Sőt ennél van helyén a legnagyobb egyszerűség.

– A polgári házassághoz nem kell előleges hirdetés, egyházi eskü pedig önök között Francziaországban nem jöhetne létre, miután ön, mint tudom protestáns. E szerint nem kell három hetet várni a kihirdetés miatt. Talán három nap is elég lesz önnek, hogy az ügyeit rendezze Párisban?

– Nekem semmi rendezni való ügyeim nincsenek itt.

– Annál jobb. Nekünk se kell több haladék három napnál. Ez sem a házasság miatt, mint inkább holmi birtokviszonyok rendbeszedése végett. Mi ma rögtön lerándulunk Seigniersbe, s onnan holnapután éjjel visszatérünk. Következő nap reggel tizenegy órakor ön eljön hozzánk a maga tanujával, s azzal együtt felmegyünk a közjegyzőhöz. Visszatérve, egy rövid déjeuner után, rögtön kezdődhetik a nászut.

– Nagyon jó, grófnő.

– És most beszéljünk a dolognak prózai körülményeiről is, a mikkel szintén tisztába kell jönnünk. A leányom hozománya áll egy erdélyi nemesi birtokból, mely egészen adósságmentes. Mind a mellett is a jövedelme alig éri el az értékének három százalékát. Így van az minden birtokkal, a mit messze kézből kezelnek, gazdatisztekkel. Rossz esztendőben semmit sem látunk belőle. Én azt az ajánlatot teszem önnek, hogy e kétséges jövedelmű földbirtok helyett fogadjon ön el tőlem, a leányom hozományaképen háromszáz ezer frankot. Ez összeget ön, mint gyakorlati gazda, a saját birtokába beruházhatja, vagy ha tetszik, jól jövedelmező állampapirokat vehet rajta, vagy a birtokát új szerzeménynyel nevelheti. Bele egyezik-e?

– Én Dea grófnőnek a kezét és szivét kértem. Boldoggá ez fog tenni. Rangjához méltó állást tudok számára biztosítani. A mit ön, grófnő, a vagyoni ügyben határoz, az nekem mind jó. Semmi kifogásom ellene.

– Tehát ebben megállapodtunk. És most kivánjunk egymásnak szerencsét. Három napig távol leszünk Páristól. Akkor végezzünk gyorsan. Ezzel aztán sok mindenféle mende-mondának is vége szakad egyszerre.

E szóknál büszke mosolylyal nyujtá Lándorynak a kezét. Bertalan gondolkozott rajta, hogy megcsókolja-e azt a kezet? Ha arra hallgatott volna, a mit erről a hideg, mosolygó arczról leolvasott, nem tette volna meg.

Másnap szét lettek küldve, sárga japáni papirra litographiázva a szokásos értesítések az ismerősökhöz, hirlapokhoz és celebritásokhoz: «Lis Blanc Sidonia grófnő örömmel tudatja, hogy leánya, Mezőhegyessy Medea grófnő, Bernátfalvai és Csikvacsarcsi Lándory urral folyó hó 16-án tartandja esküvőjét».

Előtte való nap még minden lap azzal volt tele, hogy az ünnepelt és elkényeztetett művésznő, Scilla, elhagyja a párisi operát s egy sokat emlegetett orosz főur kedvéért Moszkvába költözik.

Az a szerencséje volt Lándorynak, hogy még akkoriban a pays des Tzigánes-ról nem tudtak semmit, mindenki orosznak nézte és hirdette. Hiszen csak pár évvel előbb nevezte még Plonplon herczeg Lándory egész nemzetét «quelque nation anonyme»-nak.

E néhány napot eltöltötte a búcsúlátogatásokkal.

Péter is megtartotta a búcsúlakomát, a maga pályaczimboráival a Chateau Rougeban. A másik estén aztán azok adtak neki revanche-piqueniquet a Lis Blanc palota konyhájában. Reggelig mulattak.

Reggel pedig le sem fekhetett Péter, mert az volt az összekelés napja, s neki az uti málházáshoz kellett látni, aztán meg az urának a haját felbodrozni. Azt nem engedte másnak.

– Uram! mondá Péter e műtét közben. A palotában valami tréfa van készülőben. Circe asszony (úgy hitta Sidoniát) elhozta Seigniersből valamennyi férfi cselédjét. Azok ott vannak consignálva mind a couloirok-ban. Még a vadászát is elhozta, de még a szerecsenjét is. A ficzkó azt hiszi magáról, hogy ő valami Hercules. Ott produkálta előttem az erejét, székeket emelgetve a fogaival. Én aztán egyszer megkaptam a salavárijánál fogva félkézzel s felemeltem székestől a levegőbe, mint egy kis kutyát. Akkor aztán alább hagytak a hetvenkedéssel. Úgy hiszem, hogy ha mi ketten összefogunk, hát ránczba szedjük őket.

– Péter! Te be vagy rugva! Mondá rá neki az ura.

– Nem én. Csak egy kicsit visszaemlékezem a Lis Blanc úr «revelation»-jaira.

Lándory La Harpe urat kérte fel tanunak, vele ment számozatlan remise bérkocsin Lis Blancékhoz. Reggeli órákban esvén meg a szertartás, a szerint volt öltözve, fekete salon kabátban, gomblyukában egy szegfüvel, zergeszin pantallonban, a menyasszonyon fehér selyem ruha volt, uszálylyal, fején divatos hajdísz. (A myrtusz koszorut kétszer nem lehet feltenni.)

A házasság-kötés a polgári hatóság előtt egészen úgy ment végbe, a hogy azt az ország törvényei parancsolják. Hiteles bizonyitvány lett róla kiállítva, s a férjnek kiszolgáltatva.

Nyoszolyó leányok nem voltak, hisz nem templomban történt az esküvő.

A szertartás után a férj és feleség egy kocsiban hajtatott vissza a palotáig. Ez a Lándory bérkocsija volt.

A bérkocsis azt kérdezte a megérkezés után, hogy várjon-e?

Lándory azt mondta neki, hogy várjon.

Azzal felvezette a karján a nejét a délszaki virágokkal feldiszített lépcsőkön.

Sidonia grófnő a lépcsőházig kijött eléjük. Mind a ketten kézcsókkal üdvözölték. Fekete csipkeruha volt rajta, a nyakán igazgyöngy collier.

Egyenesen a felterített asztalhoz siettek. Több vendég nem volt, mint a két tanu.

Medea tanuja volt Boisgoberry úr.

Szerényebb, igénytelenebb szertartást már kívánni sem lehetett. Mind a két tanu a polgári osztályhoz tartozott. Pedig kaphattak volna marquist is.

Bertalan és Medea egymás mellett ültek az asztalnál.

Még ez ideig Bertalannak egy pillanatig se volt alkalma ahhoz a nőhöz, a kit élettársául választott, csak ennyi kérdést is suttoghatni: «szeretsz-e?» Nem tudott: csak hitt. Szavát nem, csak gondolatját hallotta addig, abban hitt.

A dejeuner fényes volt, a szolgálat pontos, a borok válogatottak.

Az utolsó toast után Sidonie grófnő asztalt bontott; a nagy toiletteből át kell öltözni az uthoz.

Ez is rendes szokás.

Az urak meg rágyujtottak egy szivarra, s aztán egy utolsó kézszorítással búcsút vettek a boldog vőlegénytől. Üdvkivánatok fölöslegesek voltak: az már megvan.

Lándory, a mint egyedül maradt, átment az orgonás salonba. S ott elgondolkozott az eddig történteken és az ezután történendőkön.

Hogy következtek ezek mind egymás után. Az illavai vendéglőben megejtett «felfedezések» után, idáig? Először a kötelességérzet, majd a szánalom egy szerencsétlen teremtés iránt, a nemes ember hajlama a veszélyben forgó megmentésére; azután a becsülés, utoljára a szerelem.

De hát vajjon ő szeret-e?

– Igen! A míg azt hitte rólam, hogy Lohengrin vagyok, valami félisten: addig félig imádott, félig megvetett; de most, midőn tudja, hogy egész ember vagyok, mostan szeret: egészen szeret.

A hölgyek nem sokáig várattak magukra; egy rövid óranegyed alatt készen voltak az uti toilettejükkel s átjöttek a terembe, a hol Lándory várt reájuk.

Sidonia grófnő szürke kashmir uti öltönyt viselt; hasonló öltöny volt Medeán is.

Mind a kettőjüknek a fején, áll alatt átkötött szalagcsokrú, florenczi rizsszalma kalap, mely csak a fej hátulját takarta. Kezeiken svéd keztyű.

Sidonia grófnő egy cassettet hozott a kezében, azt Lándorynak nyujtá.

– Lándory úr, szólt a vejéhez. Ön elérte a mit óhajtott, megkapta Medea leányom kezét. Ime itt van ebben a cassetteben leányomnak a hozománya, a mit megigértem. Háromszázezer frank bankutalványokban: vegye át. És most Isten önnel. Nem szükség egymással találkoznunk többé. Mi utazunk a leányommal Erdélybe, ön pedig kisérheti Moszkvába Scilla kisasszonyt!

De ha előre meg nem lett volna neki mondva! ha nem olvasta volna az öreg Lis Blanc «felfedezéseiben», hogy mind ez így fog megtörténni!

Ha a saját elméje nem mondta volna meg neki, hogy a háládatosság egy fajtája a gyülöletnek, s igen rossz fajtája: kivált büszke, hatalmas, gazdag embereknél!