A KELENGYE.

Sidonia grófnő el volt készülve a következményekre. Tudta jól, hogy mit tett. Elgondolta, hogy e komoly, sőt mondhatni atrobilosus ember, mikor ilyen sértés esik rajta, mikor ily keserű hálátlanság, kicsufoltatás, megszégyenítés éri, méltó haragjában mindenről meg fog feledkezni, a szégyenpénzt odadobja az ajándékozó arczába, s arra, miként egykor Alcibiades az aræopag előtt, felkapja a feleségét s erővel elviszi magával. Erre a drastikus jelenetre volt készen tartva az egész cselédség az előszobákban. Sidonia nyugodtan játszott a kezében levő kis tekenősbékával, mely a villanycsengetyű zsinórján függött: egy ujjnyomás rajta s azonnal berohannak mind a terembe, komornyik, inas, vadász, groom, szerecsen. Ellenben arra is készen volt Sidonia, hogy Lándory nagyot nevet a dologra, hóna alá csapja a pénzes cassettet, s azt mondja: «adieu mesdames: én hát megyek Scilla kisasszony után: önök pedig mehetnek Raoul Ripaille után!»

Csak arra az egyre nem volt készen a grófnő, a mi valóban bekövetkezett.

Lándory nyugodtan tette le az asztalra a kezébe adott cassettet; egy szót sem szólt a grófnőhöz; még az arcza sem gyuladt ki semmi indulattól, hanem odafordult egyenesen Medeához, a karját nyujtva neki.

– Adja kezét kedvesem; menjünk!

– Kedvesem!

És Medea felállt az anyja mellől, a kezét férje karjába akasztá; és ment vele.

Sidonia meg volt dermedve a bámulattól. Nem akart hinni az érzékeinek. Lehetetlenség ez! Hát őt csalta volna meg a leánya, nem a hitvestársát?

– Te «ő» vele mégy? kiálta fel önfeledten.

Medea szelid méltósággal felelt rá.

– Ő neki esküdtem hűséget.

S azzal maga nyitá fel az ajtót Bertalan előtt s elől ment: ő lépte át előbb a küszöböt. Az ajtó bezárult utánuk.

Sidonia első dühében nem akarta elhinni, hogy le van győzve. Megszorítá a kezével a villamcsengetyű serkentőjét s aztán várta, hogy a cselédjei elő fognak rohanni.

Senki sem jött be.

Hallott odakünn valami férfihangokat; de azok inkább vidám jellegűek voltak, mint haragosak. Majdnem összetépte a csengetyűzsinórt és még sem jött be senki hozzá. Hová lettek ezek?

Aztán hallotta, hogy egy kocsi gördül ki a kapubolt alól. Az ablakhoz futott. A kapus tisztelgett az ezüstbuzogányával. Pedig annak is meg volt parancsolva, hogy ha zajt hall, rögtön zárja be a kaput. A kigördülő kocsi Lándory remisehintója volt; a kocsis mellett Péter ült, a ki a kalapjával köszöntött fel valakinek a palota ablakába, bizonyosan valamelyik szobaleánynak. A kocsi ablaka le volt eresztve s a grófnő láthatta Medea kitekintő arczát. Jó kedve volt.

– Itt az ördögök játszanak közbe! kiáltá magánkívül. Hát senki sincs itt?

Ekkor az oldalszobából sietve jött hozzá Hermione. Az is látta ugyanazt az ablakból, a mit Sidonia. Az még jobban el volt rémülve.

– Elvitte magával! Lihegé.

– De hol van az a sok naplopó, hogy nem jönnek a csöngetésemre?

Hermione rátalált a talány titkára. A villamcsengetyű zsinórjában egy helyen ketté volt vágva a vezető sodrony. Ki tehette azt?

Hermione maga futott ki az inasokat keresni. Az öreg Jeant megtalálta valahol, azt hozta magával a grófnő elé.

– Hát ti miért nem jöttetek be a csengetésemre?

– Nem hallottunk mi egy csepp csengetést sem. (Az öreg ficzkónak még most is jó kedve volt a punchtól.)

– Hát nem tudtátok a kötelességteket, mikor láttátok, hogy az az ember a leányomat magával viszi?

– Nekünk az volt parancsolva, hogy ha erőszakkal ragadja el Medea grófnőt, azt akadályozzuk meg.

– Hiszen erőszakkal vitte el!

– Dehogy is vitte. Inkább nagyon is gyöngédek voltak egymáshoz. Mikor felsegítette a grófnőre a waterproofját, meg is csókolta.

– S Medea elfogadta a csókot?

– Nem, madame: rögtön visszaadta neki.

– Takarodj az ostoba inas élczeiddel. Még az van hátra, hogy cancant tánczoljatok előttem. Gyere vissza! Az inasával jó czimboraságban vagy. Keresd fel, mielőtt elutaznának. Vesztegesd meg, hogy tudósítson, hová mennek?

– Madame. A Péter nehéz ember.

– Eh mit? A ki pénzért szolgál, az pénzért megvehető. Eredj dolgodra.

Sidonia és Hermione elbutulva néztek egymás szeme közé, mikor egyedül maradtak.

– Ezzel megbuktunk. A pénzt itt hagyta, s a nőt vitte el. Mindent előlről kell kezdeni újból.

Mikor aztán egymás mellett ültek a kocsiban, azt kérdezé Medea Bertalantól.

– Hát már most hova megyünk?

– Hát legelőbb is neked kelengyét venni. Hiszen egy szál ruhában szöktél el velem.

– Az igaz. Az uton pedig kell valami.

– Hajtassunk a Palais royalba.

– Nem! Nem! Ott minden drága, menjünk az «Au bon marché»-hoz, ott sokkal jutányosabb.

Tehát már azt keresi, hogy hol lehet olcsóbban kapni valamit! A ki máskor a louisdorból nem kért vissza, s az udvarmesterére bizta a számlái kifizetését.

Hát azután elmentek az «Au bon marché» üzletbe s ott összevásároltak mindenfélét, a mire egy asszonynak utközben szüksége van. Medea éléthalálra tudott alkudni és válogatni. Bertalannak nem engedett beleszólni. Úgy tudott rá zsémbelni, mintha már hét tél, hét nyár házasai lennének: «Te bizony elpazarolnál egy milliót is haszontalanságokra».

Késő este volt, mikor hazakerültek. Fél várost be kellett szaladgálni. Medeának eszébe jutott, hogy a hirlapban olvasta, hogy itt meg amott sokkal olcsóbb czipőt, keztyűt lehet kapni mint másutt: azt a helyet fel kellett keresni. No meg aztán egy bőröndöt is kellett venni, a mibe mind az jól elférjen.

Mikor a hôtelbe kerültek, a hol Lándory szállva volt, Medea azt a vallomást tette, hogy ő olyan éhes, mint egy sappeur. Bertalan egy kabinet separét ajánlott.

– Nem! Nem! Vitessük fel a vacsorát a szobánkba.

Lándorynak szerény szállása volt a vendéglőben. Egy előszoba, mely egyuttal az inas lakásául szolgált, aztán egy nagyobb terem, a hol dolgozott és látogatókat fogadott el, meg egy benyiló hálószoba.

– Hisz itt pompásan elférünk, szólt Medea, midőn körültekintett a teremben. A benyilóba is bedugta a fejét, aztán hirtelen visszakapta. A szobaleány épen akkor állította fel a második nyoszolyát. Hát mit vacsoráljunk? Én szeretnék egy poulardot.

– És olasz salátát hozzá? kérdezé Bertalan.

– Nagyon jó lesz, de sok-sok galambbegyet rajta!

– És egy omelettet?

– Azt, azt!

– Befőttel?

– Nem! Sonkával.

– És egy giardinettot?

– Jó lesz! A sajtot megeszed te.

– És veres bort?

– Nem. Nekem fehér kell. Tudod? Csak azért, hogy ellentmondhassak.

Hát biz ez nem volt olyan lucullusi lakoma, mint Medea első házasságának a bevezetésekor. De minden jól esett.

Csak «egy» palaczk boron osztoztak meg. Attól is a második pohárnál már le-lecsukódtak Medea szemei, pedig csak Muscat Lunel volt. Hová lett a hősnő, a ki amaz emlékezetes estén a gyakorlott rouét az asztal alá áldomásozta? Nem ivott, még is mámora volt.

Aztán még a «pusztai rózsa» történetét se volt neki szükséges elmesélni. Tudtak annál még sokkal szebbeket is.

Másnap tizenegy óra volt, mikor a reggelit felhozatták maguknak. Egymás mellett ültek a pamlagon, úgy reggeliztek.

Az ilyen Istentől megáldott órában nem létezik a külvilág. A két ősember ismét ott ül a paradicsomban, a mindent tudás almafájának árnyéka alatt. A nő szemében olyan fény ragyog mint mikor a tenger világít, s phosphortündöklésében eddig láthatatlan világ csodái nyüzsögnek. Mennyi látni való van ebben a pellucidus oceánban! Minden arczvonása bájt, boldogságot sugárzik vissza. Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb költemény: rim nélkül, assonance nélkül, metrum nélkül. A szív van minden életműszerben; az lát, hall, izlel, az éhezik, az lakik jól. A földgömb lehull alóluk; elvész az ürben, egyetlen érzés tart fenn a magasban. A mult eléjük jön, mint jövő; s a perczből örökkévalóság lesz.

Míg egy kopogtatás szét nem foszlatja az egész tündérábrándot.

Nem Mihály arkangyal jön a lángpallosával; csak a szobapinczér. Hanem a mit a kezében hoz az alpacca tálczán, à peu près ugyanaz. Paradicsomzáró! Egy névjegy Hermione kisasszonytól.

Válogatva sem lehetett volna kikeresni kedvesebb látogatást ebben az órában.

– Tessék! mondá Bertalan fanyalogva, s felkelt Medea mellől, hogy udvariasságból eléje menjen az ajtóig a hölgyvizitnek.

A pinczérnek, úgy látszik, hogy igen nagy véleménye volt a bejelentett személyiségről, mert a szárnyajtó mindkét battantját sietett feltárni. Nem férne be Hermione kisasszony az egyik ajtószárnyon?

A következő percz megoldotta a talányt.

Hermione kisasszony után következett két livrées inas, a kik egy rengeteg nagy bőröndöt czepeltek utána, s azt letették az elfogadó (étkező, dolgozó, stb.) szobába.

Hermione kisasszony meg sem látta Lándory urat, tökéletesen ignorálni látszott a jelenlétét. Egyenesen Medea grófnő elé libegett.

– A grófnő a grófnőnek jó reggelt kivántat általam. Itt küldi utána a kelengyéjét.

Medea Hermionéra bámult, s elfelejtette neki azt mondani, hogy «tessék helyet foglalni!»

Ellenben nagy elhallgatás támadt.

Lándory azonban megnyomta a villanycsengetyű gombját kétszer. Arra megjelent a szobaleány. Csinos kis, becsületes arczú alsacienne.

– Lisette! szólt hozzá Lándory. Önnek van vőlegénye?

– Igen, monsieur!

– A ki rögtön elvenné önt, mihelyt a kelengyéjét beszerezné?

– Bizony monsieur.

– Én önt boldoggá teszem. A feleségem kétféle kelengyét kapott. Szüksége csak egyre van: a másik fölösleges. Ő az egyiket önnek ajándékozza. Ön becsületes leány. Éljen boldogul.

A mamzell odafutott Medeához, kezet csókolni e nagylelkűségért, s aztán a pinczérrel együtt fülönfogta azt a kisebb, egyszerűbb bőröndöt, a mit tegnap hoztak haza az uraságok.

– Nem azt. Mondá Lándory. Hanem emezt itt, a mit most hoztak be. S a pompás bőröndre mutatott, melynek ezüst plaquejára az egyesült Lis-Blanc-Mezőhegyessy czímerek voltak felirva. Ez az önök kelengyéje.

Hermione kisasszonynak a fején egy türlütütükalap volt, azon egy egész braziliai babuka volt, még annak a babukának a bóbitája is reszketett a felindulástól.

Medeára nézett. Hát engedi ezt az asszony? Hát ki itt az «úr» a háznál?

Bertalan odament ezek után Medeához, s megcsókolta az ajkát.

És Medea azt türte!

Azután leült melléje mosolyogva, mintha szenki sem volna rajtuk kívül a szobában, s a marasquinós poharat odakoczintva a másik pohárhoz, azt mondá vidám hangon.

«Viva noi!» (Éljünk mink!)

És Medea kiitta a poharát.

Hermione kisasszony dühtől reszketve futott ki a szobából.

Lándory Péternek kiáltott.

– Hordasd le a málháinkat, és hozass egy bérkocsit. Ideje a vasúthoz mennünk. Kedvesem: vedd fel az utiköpenyedet.

– Hová utazunk? kérdé Péter az urától.

Az furcsa képpel nézett rá.

– No csak azért kérdem, mondá Péter, mert a czimborám a Jean, most volt itt és tíz napoleont nyomott a markomba azért, hogy tudósítsam őt rendesen, hová megyünk, hol állapodunk meg. Meg vagyok vesztegetve. Soha becsületesebb uton nem loptak még pénzt. Engedje meg uram, hogy áruló legyek.

Lándory nagyot nevetett.

– Hát csak áruld el neki bizvást a titkot. A Schweiczon keresztül utazunk haza Bernátfalvára.

– Nem mulasztandom el hűségesen megszolgálni a corruptió zsoldját.

Mikor Hermione kisasszony a felindulástól fulladozva, elmondta a hallatlan eseményt Sidonia grófnőnek: az csakugyan egyszerre nevető görcsöket kapott bele.

– Hahaha! Arczul mert engem ütni az az ember! Felcsufolt a saját leányom előtt.

– S még megcsókolta utána!

– Hahaha! Szembe mer velem állni! S mikor én békejobbot nyujtok eléje: ráüt a kezemre. Ezért a szive közepébe fogok neki szúrni, olyan tőrrel, hogy elveszti bele az eszét, azt az ő nagy eszét, a mire olyan kevély. Hahahah! A pusztai rózsa meghódítója! A szinpadi bayadére elbüvölője! A grófleány «ura!» A lelkek vadszelidítő idomárja. Majd meg fogja tudni, hogy mi lakik még egy asszonyi szívben! Hahaha! Hermione! Irjon ön rögtön Lyonelnek. Tudja, mit kell. Hahaha!

Orvosért kellett küldeni sietve, hogy megszüntesse a kinzó kaczagást.

… Az a varázsló el tudta rabolni az egyik nő arczáról a nevetést, s tudott belőle adni annyit egy másik nőnek, hogy pokoli kinok közt fetrengett bele.

Ezért a kínos kaczagásért tenger sírás lesz a fizetés!

Még egy keserűség várt a napok folyamán Sidonia grófnőre.

Valami homályos öröme derengett annál a gondolatnál, hogy a hova «ezek» most mentek: Magyarországon a Frankhonban kötött polgári házasság érvénytelen; az ottani törvények előtt Medea csak szeretője az «emberének». Hanem ezt is elborítá végkép az a Péter által Jeannak küldött tudósítás, miszerint Lándorynak első dolga volt, Budapestre érkeztével, «oltár» elé vezetni Medeát s egyházi szertartás mellett szentesíteni a házasságát a «szénatéri» templomban.

Még akkor széna-térnek hítták a mostani «Calvin-tért».

Még ez is! oltár elé! Mintha volna azoknak a templomában oltár! Egy tyukpettyes cathedrájuk van mindössze a szegényeknek!