MONSIEUR DE L’ANE DORÉ.

– Fogadjunk, Péter, száz forintban egy garas ellen, hogy engemet Francziaországban mindenütt «Arany szamár»-nak fognak nevezni, – mondá Lándory.

Péter a fejét rázta.

– Az ellenfogadás részemről könnyelmű elpazarlása volna a garasoknak.

(Világos a «beleesés». Csak egy betü különbség: Lándory L’ane doré.)

Az úr úgy bánt a szolgájával, mint a hogy legbenső barátjával szokott az ember bánni, s a világ előtt az úr és cseléd közötti viszonyt csak Péter feszes magatartása tanusítá, – meg a leborotvált bajusz. – Különben a régi gazdájánál is úgy volt szoktatva.

Lándory még Bécsből írt monsieur Boisgoberrynek, a seigniersi souspréfetnek, útra kelte előtt; tudatva vele, hogy a Lis Blanc szekrény megkerült: az elveszett ékszerek, s a zárt végrendelet benne vannak. Ő azokat személyesen fogja elszállítani Seigniersbe: kéreti tehát a souspréfet urat, hogy hivatalos hatáskörénél fogva, a meghalt gróf hagyatékának præsumtiv örökösét és prætendenseit e levél kelte után számítandó nyolczad napra hívja össze a seigniersi maire hivatalába, a hol részéről az átadásnak meg kell történni.

«Akkor» nyolcz napot kellett számítani a párisi útra: Genuán, Marseillen keresztül.

Különben Lándory nem ment egyenesen Párisba, hanem Versaillesben állapodott meg; ott egy napot időzött, az igazságügyminiszternél kihallgatást nyerve s onnan utazott el, pontosan a kijelölt napon Seigniersbe.

A seigniersi uradalom az Isle de Franceban fekszik – egész napot tartott az oda utazás – a rendkivül rossz út miatt.

Valóságos inzultus és rágalom ilyesmit kimondani. Francziaországban «rossz utak!» – Hát ezek olyan «ad hoc» rossz utak voltak.

A seigniersi birtok ura hirhedett volt a nagyszerű haltenyésztéséről; egyik nagy jövedelemforrása ebből fakadt.

Páris körülzárolása alatt mr. Boisgoberry souspréfet úr, strategiai elővigyázatból, átszakíttatta mind a halas tavak gátjait, azok aztán alaposan megrontották a chausséekat; történetesen azonban a németeknek nem esett a hadműveleti tervükbe a seigniersi kastélynak a megostromlása, mert különben ők majd helyre hozatták volna az országutakat. Így tehát Boisgoberry urnak megmaradt az a boldog tudata, hogy intézkedései miatt nem taposhatták meg idegen lovak patkói a seigniersi virányokat. Csakhogy az idegen eltávozta után megint a saját lovai is csak nagy bajjal járhattak rajtuk. Az utak helyreállítása sok pénzt igényelt; az uradalom pedig per alatt is volt, birói gondnokság alatt is volt: a jövedelem élvezőjének Alfred de l’Aisne vicomte urnak sokkal élvezetesebb kiadásai voltak, mint hogy azok mellett még útcsinálásra is vesztegethette volna a pénzt. A bérlők hevenyésztek faderekakból átjárókat a felvettetett hidak helyébe s more barbaro, a hol járhatlan volt az út, kicsaptak a gyepre. A maire és a souspréfet még nem igen mertek parancsolgatni, mert nem tudhatta az ember, hogy ki lesz az úr ebben a zavaros világban.

A helység, mely az uradalomnak a nevét adja, csinos kis mezőváros szép városházával, prefekturával és tisztességes vendéglőkkel ellátva. Ezeknek egyikébe szállt meg Lándory, sárpettyektől alig látszó bérkocsijával.

Ott megtudta, hogy Lis Blanc grófnő is ugyanoda van szállásolva leányával, társalkodónéjával és több rendbeli cselédjével együtt. De l’Aisne vicomte pedig az átellenben levő fogadóban tanyázik.

Az történt, hogy erre a napra mind a ketten kiadták a meghivókat – egymásnak: kölcsönösen magukat tartva a gazdának, s a meghivottat a vendégnek.

Ebből aztán az lett, hogy egyik sem szállt a kastélyba, s egyik sem gondoskodott a vendéglátásról, a mi egészen természetes volt.

Lándory bejelenté a megérkezését a mairien, s ott tudomásul vette, hogy déli tizenkét órakor lesz a hivatalos tárgyalás ez ügyben, a mikorra sziveskedjék megjelenni, a corpus delictivel együtt.

Egyéb látogatást nem tartott szükségesnek.

A hotelbe visszatérett találkozott a lépcsőn két hölgygyel, kik lefelé jöttek. Mind a kettő mély gyászban volt, arczaik sűrü fátyollal takarva. Az egyik, a ki termetére fiatalabbnak látszott, úgy haladt el mellette, hogy az arczát sem fordítá felé; hanem az idősebb megállt, s az arczába nézett; még vissza is fordult.

Lándory azt hallá suttogni: «ez ő!»

Ő is kitalálhatta, hogy ezek «ők».

Egy óra mulva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kisértetve Péter által, ki a kincses szekrényt a táskájában hozta utána.

Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinczialis gavallér, a ki nagyon el volt merülve a hirlapolvasásba, s e mellett folyvást fredonnirozott, mintha csupa chansonetteket olvasna.

Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpczös kis bonhomme, ki nem késett azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénynyel, s végül meghívta őt szalonka-vadászatra.

A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetü, finom, sovány arczu typikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező szavakat igyekezett osztogatni, és soha sem odanézett, a hova beszélt.

Az új ajtónyilásnál a két lefátyolozott hölgy lépett be.

Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket a számukra elkészített pamlaghoz.

Azután jött még egy gazdatiszt forma egyéniség, a ki meghúzta magát egy széken, s igyekezett magát semmi irányban nem compromittálni. Valószinüleg egyike a tanuknak.

Jövetelét előre hirdeté a következő, a szép Helenából énekelve a «Creta szigetre! Creta szigetre!» áriát. Ez volt Alfred vicomte, stereotyp mintája a «gommeux»-nek.

(Legujabban ez a név váltotta fel a petit crévét.)

Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy «ez ő!» Feltette a «pincenez»-ét az orrára, úgy vette szemügyre.

Lándory aztán megértette vele, hogy minden medaillonnak két oldala van, s kinézett az ablakon.

Erre aztán a vicomte odasasirozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causirozni: olyan vidám enyelgő modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig felveté az arczáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a másikat szivesen látni «diner»-re a kastélyban.

– Hát önnek mi véleménye van, Dea grófnő? szólítá meg az ifjabbat. – Az volt az elvált felesége.

– Nekem mindegy! – volt a válasz.

Ez volt az első hang, melyet hallott ez ajkakról Lándory.

A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő hang, a mely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.

Utolsónak érkezett meg, mint illendő, mr. Boisgoberry, a souspréfet; magas termetű, gyomros, tekintélyes alak, kopasz fej, a homlokon egy csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára letarolva a mező; arcza leborotválva, két oldalszakáll kivételével, élénk meghazudtolásául a hivatalszoba falára felakasztott arczképnek, melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt bajuszszal és hegyes szakállal ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párisban volt. Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt, csak pofaszakállt.

A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket, megtartva a rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a mögötte álló Pétert, mint esetleges tanut jellegezve. Rögtön hozzá fogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s leülve a rácsozott hivatal-asztalhoz, helyet kinált a jegyzőnek az asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait és czéljait, ékesítve a tényállást pathetikus megjegyzésekkel s költői magyarázatokkal. Ez már chablon a souspréfet urnál. Fantasztikus feldíszités nélkül, s a geographia, topographia és ethnographia adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tényállást megállapítani nem tud.

Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniersi kastélyba, hogyan vitték el a meghalálozott gróf ékszeres szekrényét, melyben a család egy milliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül a gróf által, a jelenlevő tanuk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt iratot. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely a gróf fiának kizárásával, de L’Aisne Alfréd marquist teszi általános örökössé, a ki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában, az ottani főinquisitor, mr. Bertalan de Lándory által elfogatott, convinkáltatott, s e kitünő prestigitateur által, a hypnotizmus segélybe vétele mellett a kincses láda rejtekhelye kitudatott: mely is feltaláltatott a Volga melletti Trente cinque tartomány egyik várromja pinczéjében a jelenlevő főinquisitor által, ki ezt személyesen ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott corpus deliktit tegye le a præfectura asztalára.

Minderről a kis jegyző által protokollum lett fölvéve.

Lándory inte Péternek, hogy tegye le a szekrényt a rácsos asztalra.

A szekrény előtünésével valami csendes suttogás zugott végig a jelenlevők során.

– Felhivom a meghivottakat, a kik jelen vannak, folytatá a souspréfet, hogy constatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghivottaknak, az ifjú marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa elmondja a többit.

Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok nélkül helyezte maga mellé az asztalra.

Lándory felnézett a plafondra. Boszantotta az a hamis pathos. Ő tudta, hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.

A jelenlevők mind elismerték, hogy ez a valóságos Lis Blanc-szekrény.

Ez a hivatalos tény tehát be volt fejezve.

A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy sziveskedjék felolvasni az általa megírt protokollumot, a minek a fiatal úr tehetsége szerint megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligrafiájának a lehüvelyezésében.

– Van rá a jelenlevőknek észrevétele? – kérdé a souspréfet.

– Nekem van, – mondá Lándory.

– Tessék előadni.

– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha a tisztelt jegyző úr a nevem végére ygrec-et kegyeskednék írni «é» helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. («Az nem lényeges dolog!») Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik a várrom, a hol a szekrény feltaláltatott («Az irrelevans dolog») s a vármegye nem Trent cinque, hanem Trencsén, franczia ortografiával «Traintchaine». («Van-e még valami baj?») És hogy én nem a hypnotizálás, se nem a clairvoyance útján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.

Már ebben nem engedett a főúr.

– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hirhedett Hermann, s a még hiresebb Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hypnotizmus egy tudomány uram, mely egykor a birói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni. Fluidumok, mediumok ismeretesek előttünk.

– No hát legyen úgy! hagyta rá Lándory. Azonban, a mit kifogásolok az egész exposéban: tehát nem csak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincses szekrényen kivül egy értékpapircsomag is, mely ötszáz ezer frankot képviselt. Ezt szeretném bele igtattatni.

Ez meg már épen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni az ő exposéjában.

– Azt mi jobban tudjuk uram. A mi nincs itt, az nem tárgy. A végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot képviselő értékpapirjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy, sem ahoz igényt tartó hagyományos nem létezett; annál fogva azt a hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk uram!

– Nekem okom volt azt a megjegyzést tenni. Mondá Lándory.

– Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel jegyző úr. Intézkedék az elnök.

A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta azt jobbra-balra, az nem nyilt ki. A család jelenlevő tagjai sem tudtak felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, a nélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.

Mindenki megbukott a kisérlettel, még a gépgyárból előhivatott műlakatos is.

– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni, mondá Lándory, mikor már megunta a kinlódást nézni.

A Péter aztán egy percz alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az alatt még csak a második födél volt látható minden zár nélkül.

– Hát ez hogy nyilik fel?

– Azt is az én emberem fogja megmutatni.

– Hát ő azt honnan tudja?

Lándory ironiás mosolylyal mondá:

– A hypnotizmus. Tetszik tudni.

Mr. Boisgobbery csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadnia a választ, a saját nyilvánítása alapján.

– E szerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek erre jogot?

– Tetszik tudni: a «nagy inquisitor» vagyok.

– Akkor a felelősség önt terheli a szekrény tartalmáért.

– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény előbb azon homályos gentleman kezében volt, a ki ezt innen elvitte, s a felnyitás titkát az is jól tudta, s e szerint azt vehette ki belőle, a mi neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem róla, miszerint a gróf sajátkezű jegyzéke szerint minden megnevezett tárgy együtt van benne.

Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a szekrénynek.

Az is megtörtént.

Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A kiváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a fátyolaikat is hátravetették az arczukról.

A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a tárgyjegyzéket, s a jegyző irta azoknak a megnevezéseit a protokollumba. Ez eltartott másfél óráig.

Az elragadtatás általános volt.

Bizonyára kár lett volna ennyi kincsnek ott maradni eldugva, a Volga mellett!

Legnagyobb tetszést vívott ki a fekete gyémánt.

– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává, mondá Alfréd Medeának, én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.

– Sajnálom, hogy a jó akaratot nem viszonozhatom, mondá a fiatal grófnő, miután az egész a bátyámé.

– Talán még nem? Mondá a vicomte, hideg, kegyetlen gunymosolylyal. (Ő is tudta, hogy hol van Medeának a bátyja.)

Végre rákerült a végrendeletre is a sor.

Az ezt lepecsételt tanuk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik bemutatott irat, s az elnök constatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.

Akkor azután ő saját maga felmetszette a pecséteket.

A végrendelet egy egész ivnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt gróf keze irásával.

Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik. Az okok megszüntek. Lyonel családot alapított; egészen atyjának akarata szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik s Lyonel általános örökössé lesz kinevezve.

Azonban a hagyományozó nem tett le a scrupulusairól. Jónak látta körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre. Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, a ki a birtok jövedelméből annyit juttat a mostoha fiának, a mennyit jónak lát. Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostoha anyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Medea grófnő megkapja az apai birtokát Erdélyben: neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott adósleveleit.

Ellenben következtek azok az esetek, a melyekben Lyonel ismét elveszíti az apai örökséghez való jogát, s helyébe lép az első végrendelet hagyományosa, De l’Aisne Alfréd marquis.

Ilyen eset az, ha Lyonel a római katholikus vallást elhagyná s akármi más hitre térne által.

Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely Francziaország ellensége.

Épen úgy az egész birtok szállni fog De l’Aisne Alfréd marquisra, ha Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális jegyzet: hasonló beszámítás alá esik a «polgári halál» is.

Ellenben: (ez a pont arra nézve, a ki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort szinét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni, például a maltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot szabad rendelkezésére, még ha a nagykoruságot el nem érte volna is.

(Ehhez már csakugyan clairvoyance kellett!)

Az aláirás biztos, szilárd kézvonással odakanyarítva.

Mikor a négy rét hajtott ivet szétnyitották, annak a belsejéből még egy vékony papirlapra irott pótrendelkezés került elő.

Ez volt az említett codicillus.

Ebben a hagyományozó a készpénzével és értékpapirjaival rendelkezik.

Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek, százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöcscsének: a többit jótékony czélokra; szolgáinak, tisztviselőnek, gyóntatójának huszezer, Hermione kisasszonynak tizezer frankot: a végrendeletet végrehajtó souspréfetnek szintén annyit.

– E szerint «ennek» mégis csak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe, mondá Lándory.

A souspréfet úr még mindig védeni akarta a positióját.

– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol kapható az ötszázezer frank papirban?

Többen is visszhangoztak neki: Alfréd meg a pap.

– Gombát ér! Heringfejet ér.

– Én tudom, hogy hová lett és hol kapható meg, szólalt meg Lándory.

Ezzel egyszerre az általános érdeklődés tárgyává lett.

– Ő tudja! Hát mért nem mondja?

– Ha megengedi a souspréfet úr, hogy előadjam.

– Nagyon kérem. Tessék ide mellém leülni.

A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; a melyet sietett alája tolni Alfréd marquis.

Hisz ez derék férfiu!

– Legyen szives előterjeszteni becses véleményét.

– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank, a Traumhold bécsi bankár tömegében található fel; a kinél azt a rablást elkövetett Monte Rosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.

– Tehát mégis ér valamit a codicillus! rebegé a souspréfet úr.

– Van Isten az égben! sohajta fel a plebános.

– Ön valóban nemes szívü férfiu; nyilvánítá ki véleményét Alfréd marquis, minden indokolás nélkül.

Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. Traumhold bankár leánya neje volt Lándorynak: most Lándory a neje virtualitásainak az örököse; nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a ránéző hagyatékot félmillió franknyi idegen vagyon terheli, a midőn a letéteményező maga nem jöhet elő, azt visszakövetelni.

Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért megdicsérni, hogy nem lop.

– Igazítsa ön ki rögtön ygréc-re Lándory úr nevének végbetűjét! Rivallt rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön igyekezett eleget tenni.

– Úgy szintén a «L’Autriche»-t igazítsa ki «La Bulgarie»-ra.

– Inkább La Hongriera, ha úgy tetszik. Esedezék Lándory.

A kis jegyző aztán odairta neki «Lohengrin»-t.

– És én most ezzel feladatomat befejeztem; mondá Lándory az elnökhöz fordulva; nem kivánja ön további személyes jelenlétemet?

A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napi dijai és a többi végzésileg fognak megállapíttatni.

Lándory erre azzal válaszolt, hogy mind ezekről lemond: utazását tanulmányozási czélból tette; a többi pedig «nobile officium».

Azzal kurtán üdvözölve az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a prefekturát.

Nem mentek egyenesen vissza a hôtelbe, hanem egy sétát tettek a platánsorral szegélyzett folyócska partján végig.

– Különös az, szólalt meg Péter, hogy az érdekelt felek közül az egyik nem mutatott jó kedvet, a másik nem tüntetett boszúságot a végrendelet felolvasásakor: pedig azt már a legrosszabb vaudeville-iró is utasításba tette volna a szereplő szinészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után «nyertes fél arcza sugárzik, vesztes félé elsötétül».

– Hátha ezek jobb szinészek. De más alapja is van az egykedvüségüknek. A végrendelet egy pontja De l’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis Blanc-birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal tünik el a világból. Már pedig, ez órában, mind a nyertes, mind a vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül az egyik utóléri. A grófnő diadalát lehüti a rettegés, a marquis bánatát enyhíti a reménykedés.

– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arczán, midőn önnel voltam szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal grófnőnek mi oka lehetett azokat a csoda szép szemeit olyan öldöklő modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? Majd ki tudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak össze a társaságból.

Lándory most egyszerre ezzel a kérdéssel lepte meg Pétert:

– Tudsz te lovagolni?

– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.

– Akkor szerezz ma estére egy hátas lovat a városban, s végy lovagló csizmát és ostort magadnak.

Mikor a hôtelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák s a kocsisok jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új statutió végbement.

A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra. Levelet hozott neki a grófnőtől.

A levélben meghivás volt a mai ebédre, a Lis Blanc-kastélyban, déli hat órára.

Lándory válaszolt, köszönte a meghivást, ott lesz.

Péter utána ment az inasnak.

Jó vártatva visszatért, s hamisan hunyorítva a félszemével:

– Mindent tudok, mondá. Egyszerre jó pajtások lettünk a collegával. Régi cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában.) Kiváncsi volt rám. «Te vagy az a méregkeverő?» kérdezé tőlem.

– No hát, hogy ne volnék az?

– Akkor collegák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, a mitől az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád úgy-e bűvész, halottfeltámasztó, ördögidéző.

– A bizony! Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez viszonlelkesedést idéz elő. – Hát ti a korcsmába tértetek vissza ekvipázsaitokkal? kérdezém. Nincs istálló a kastélyban?

– Istálló csak van! de se egy szál széna, se egy szem zab.

– Hát nem tartott a marquis lovakat?

– Odabenn Párisban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak, Lis Blanc grófnak hirhedett écurieje volt. Hámos lovai, arab paripái, különösen a gazdasághoz való trakhéni ménei jutalmat is nyertek a világtárlaton. De a mint a marquis átvette az örökséget, az egész ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt: azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül hallottam) a grófnő és a marquis, a mint a beiktatás után magukra maradtak a belső szobában, csunya nagy perpatvar támadt közöttük. A grófnő szemére lobbantotta a marquisnak, hogy mind elpocsékolta a gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. Erre aztán azt vágta vissza neki a marquis, hogy «ön épen azt teheti a Lis Blanc gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres szekrényt találjam». «Azt meg is fogom tenni!» mondá a grófnő. «Akkor jó lesz önnek sietni a vásárral, mert a versaillesi bonhommeok piaczra akarják dobni a korona-gyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon leverik az árát.»

– A gutát! Ilyen hangon beszélnek egymással? mondám én.

– Ez még hagyján! monda ő. De azt láttad volna, mikor a souspréfet, a ki az új (de régi) örökösöket beigtatta a birtokukba, s a kulcsárt előre bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a termekbe s nagy pofával hirdette, hogy ime mindent a régi rendben találtak: hát ott is folyvást azon veszekedett az öreg grófné a marquissal, hogy az eredeti festményeket kicserélte müncheni másolatokkal. Ezen patvarkodva el-elmaradtak egy-egy gyanuba vett Rembrand-képnél. Plane egy rámánál, a melyben egy Meissonier szemtelenűl helyettesítve volt egy olajnyomattal, csaknem hajba kaptak, úgy hogy utoljára a souspréfetnek nem maradt más vezetni valója, mint az ifju grófnő. Az meg csak ődöngött, a fejét erre-arra hajtva, mintha nem is tudná, hol jár? Egyszer aztán, a mint egy ajtót felnyittatott a souspréfet, lekötelező mosolygással mondta, a hogy szoktak az ilyen hivatalos urak: «Ez pedig itten a grófnőnek hálószobája!» Tudod? Az a nászéji szoba. A közepén egy feldöntött asztal, összetört porczellánok, szétgurult poharak társaságában, mellette egy nilus-kék atlaszszal bevont causeuse, mely világos tanujelét hordta magán annak a katasztrofának, mikor valaki többet ivott, mint a mennyit megbirt; no hiszen azt a képet, azt a szemet láttad volna, a mit Dea grófnő mutatott erre a látványra! Hej, hogy csapta be azt az ajtót souspréfet úr orra előtt s azzal megfordult a sarkán s kiszaladt az erkélyre. No majd beszélek én még neked erről a nászéjről, mikor egyszer együtt keverjük a mérget: absynthet, veres borral! Ma estére aztán jól kicsipd az uradat; mert sok szem megakad rajta!

Lándory utána gondolt a Péter által elmondottaknak. Végig menve az egésznek során, kezdte megérteni azoknak a félelmes szép szemeknek fenyegető ragyogását.

… Ha azt tudják, hogy Pétert, mint elitélt méregkeverőt hozta ki a börtönből Lándory, akkor az ő életének megelőző körülményeiről is jó értesüléseiknek kell lenni…

… ha az a szó, a mit Hermione kisasszony az öreg Lis Blanc grófnak elmondott, «egy olyan férjnek való ritka példányról», Medeának is fülébe jutott…

… s ha szóbeszéd tárgya volna az, hogy egy jámbor samaritánus, ki két évig ápolt gondosan egy hitvest, a Középtengernek egy szigetén elzárkózva a világtól…

… akkor aztán könnyű megérteni, mit beszél az a lefelé nyiló szem, az a középen felnyiló száj, mely fehér fogait mutatja: «Vigyázz! Ez éget! ez harap!»

Még is be mert lépni ennek a szép fenevadnak a ketreczébe.

Sidonia grófnőre nem volt semmi meglepő sem a végrendeletben, sem a codicillusban. Mindkettőnek a tartalmát ismerte lényegében Lis Blanc házi papja, s ez közölte azt a grófnővel. Úgy, hogy a grófnő egész felkészülten jött már Seigniersbe. Előre küldte a szakácsát a statutió lakomájához szükséges minden felszereléssel: még virágokról is gondoskodott. Az akkori divat szerint az étkező asztalt telehintették üvegházi virágokkal. A porczellán, ezüstnemű is megfelelt a pompás menünek. Hasonlított ez a lakoma a debreczeni büvész Hatvani professor vendégségéhez, ki egy üres konyhából a sultán ebédjét hordatta elő a szolga szellemeivel.

Csupa férfitársaság volt, a két házi úrnőt kivéve, kik együtt vitték a «honneurs»-öket. A városka notabilitásai: a helyőrség parancsnoka segédtisztjével, gyárosok és szállítók, a kikre az uraságnak szüksége van.

Lándoryt mindenki sietett protegálni. Először mindenki meg volt lepetve, hogy nincs turbán a fején, sarkantyus csizma a lábán. Azt, hogy francziául hall és beszél, természetesnek találták. És aztán, a ki csak előfoghatta, mind iparkodott vele, még az ebédhez ülés előtt, megismertetni a legközelebbi mult idők sensatiós eseményeit.

Még mindig a commune leveretése volt a kedélyeken uralkodó tárgy, ahhoz tudott mindenki valami új adattal szolgálni. Talán hallottak róla már valamit, hogy itt van egy csoda-ember, a ki két esztendeig nem olvasott ujságot. Lándory hallgatta mind azt áhitatosan, mintha csupa ujdonság volna rá nézve. Majd a hölgyekkel váltott néhány szót, s azon az alapon, hogy Medea grófnő atyai részről a magyarokkal rokon, beszélt neki egy pár érdekes apróságot arról az országról, a hol a birtoka fekszik. A grófnő még emlékezett vissza a gyermekkorából arra a vidékre. Csakhogy igen messze van. Két nap kellett kocsin ülni s egy helyütt, a hol elvitte a hidat a megáradt folyam, tutajon átkelni. Lándory kellemes ujdonságot vélt a grófnővel közölni, a midőn értesíté, hogy oda most már vasút vezet: a pályaház ott van a kastély parkja végében, egy nap alatt Budapestről oda lehet jutni. A főváros is sokat változott azóta, hogy a grófnő utoljára látta. Most egy sugárutat törnek rajta végig, mely a párisi Boulevard Sebastopollal akar valaha versenyezni. Erre csak egy iróniás mosoly felelt és azon száraz válasz, miszerint a grófnő nem igen reméli, hogy akár Magyarország fővárosát, akár az erdélyi kastélyát valaha meglássa.

Itt azután el lehetett szakítani a beszélgetés fonalát.

A komornyik jelenté, hogy fel van tálalva s szétnyitá az étterem kettős szárnyajtaját. Lándoryt az a kitüntetés érte, hogy Sidonia grófnő az ő karján vezetteté magát az asztalhoz; ezzel Alfréd ellen is tüntetett, ki rangra előkelőbb volt és közeli rokon, s ma reggel még ura ennek a kastélynak. Talán épen azért! Alfréd azzal akarta elpalástolni a mellőztetést, hogy Medeát vezesse az asztalhoz, (hiszen felesége volt!) de azzal is elkésett, mert az meg már akkor a souspréfet karján csüggött.

Az asztalnál is ez a rend volt megtartva. Az asztalfőn Sidonia grófnő, jobbról mellette Lándory, balról Boisgoberry úr, a mellett Medea grófnő, azon tul a colonel, Lándory szomszédja volt a maire. Alfréd az asztal tulsó végén foglalt helyet, mint exházigazda. Tehát Lándory csakhamar szemközt volt Medeával.

A jó borok felnyitották a nyelveket. A «chateau Laffitte»-nál még a conjectural-politika járta: Vajjon Joinville és Aumale herczegek belépnek-e az assemblée-ba? Vissza fogják-e kapni a birtokaikat? Sikerül-e Dupanloup-nak a Bourbonok két ágát egymással kibékíteni? Mit jelent Franclieu marquis támadása az orleanisták ellen, a legitimisták nevében? Találkozott-e Thiers a herczegekkel, vagy végkép szakított az orleanistákkal? Megbukik-e Thiers, Gambetta heves támadása miatt? Hát Daru rohama Jules Favre ellen a napoleonidák érdekében, biztat-e sikerrel? – A «Haute Sauterne»-nél már az actualis politika terére szálltak át: meddig marad a pápa Rómában? Sikerül-e Plon-Plonnak a corsicaiakat meghódítani? Volt, a ki már azt is tudta, hogy meg is bukott Ajaccióban irgalmatlanul a «vörös herczeg». A «grand vin»-nél pedig már egészen tűzbe jöttek a fejek, s belemélyedtek a pártpolitikába; szomszédok és átellenesek ki-ki a maga jelszavára koczintott, hogy csak úgy tört bele a pohár! Egynek a zászlója tricolor volt, a másiké fehér, a harmadiké a császári sas; volt, a kinek a veres zászló tetszett.

Az erdei szalonka után a souspréfet ur poharat emelt az új birtokosokra, a két grófnőre, a hogy szokás, azután a volt birtokosra, ki nemes lemondással hajolt meg a törvény előtt, a hogy illik; és végül a család hirneves vendégére, Lándory úrra, a hogy a méltányosság hozza magával.

A toast rövid volt és szép.

A felköszöntésre Alfréd is odajött az asztal tulsó végéről «rokonaival» poharat érinteni, mely udvariasságot Sidonia grófnő azzal viszonozott, hogy ott marasztotta a marquist, helyet adva neki az asztalfőnél maga mellett, úgy hogy Alfréd most már a grófné és Lándory közé jutott.

Mikor a pohárcsörgés elhangzott, s a souspréfet ur leült a helyére, poharát még egyszer Lándoryéhoz koczintva: egyszer csak eszébe ötlött valami.

– Apropos! Hát azzal a húszezer frankkal mi történik, a mi a præfecturánál le van téve, jutalmul az elrabolt kincsek és végrendelet kézrekerítőjének?

Lándory nem bánta volna, ha azt nem itt az ebédlőasztalnál hozták volna elő.

– A felfedező nem akarja magát megneveztetni, felelt a kérdésre szárazon.

– De azért a kitűzött jutalmat mégis valakinek ki kell adni: ez a világ végéig nem maradhat a közpénztárban, mint az Ahasverus kincse.

– Tehát legyen átadva ez az összeg azoknak a szegény gyermekeknek, a kik Páris ostroma alatt árván maradtak.

Ez a nyilatkozat általános helyeslés moraját idézte elő az asztaltársaságnál.

Sidonia grófnőnek az arcza még az alatt a remek emaille alatt is, mely az Elysée titka volt, elvörösödött.

– Akkor mi ez összeghez még egyszer annyit adunk a leányommal, mondá büszkén. Ez volt a tromf.

– De akkor mégis csak meg kell nevezni valami emberi nevet, hogy ki adja ezt a pénzt! erőlteté a maga jussát mr. Boisgoberry.

– Irja ön a mi összegünk alá e nevet «Medea».

– És az öné alá, monsieur Lándory?

– Az enyim alá pedig ezt a nevet «Godiva».

Egyszerre, mintha megnémult volna az egész társaság, mindenki elhallgatott. Hisz azt már mindenki elmondta egymásnak, hogy ez a «Godiva» nem csupán annak a hires angol honleánynak a neve, a ki országa fővárosát megmenté a diadalmas ellenség pusztításától – egy kényes természetű lovaglás által a városon végig; – hanem azonkívül a jelenlevő külföldi celebritás meghalt feleségeé is.

Lándory csak azt a hatást vizsgálta, a mit e név kimondása Medea arczán előidézett.

Soha ennyi pokolbeli gyűlöletet és megvetést egy tekintetben! A szemei épen úgy mélyedtek Lándory szemeibe, mint mikor a gyakorlott vivó a kard hegyét ellenfele szivének irányozva, azt egy féltempóval megelőzni készül.

Legelső volt a plébános, a ki szavakat talált méltó megjegyzésre.

– Ime egy férj, a ki a nejéhez még a túlvilágon is hűséget tart.

– Igen, igen, nagyon szép! dörmögék végtől végig: ámbátor senki sem fogadkozott rá, hogy utána csinálja.

De l’Aisne Alfréd ez által kényszerítve érzé magát, hogy csipőssé legyen.

– Hát egyáltalában hiszi ön a túlvilágot, monsieur Lándory? – nyefegé, hátravetve magát a székében. (Ezzel nyilván a papot akarta megcsippenteni, a ki felől jól tudta, hogy a második végrendelet értelmi szerzője volt.)

A pap szembe is szállt vele a kihivó szóért.

– Mi az? Uram! Hát pogányok lettünk-e? Elfelejtettük-e a Hiszekegy utolsó mondását, az Amennel együtt?

– Hát az jó a parasztoknak, meg az asszonyoknak, azok hadd járjanak a paradicsom után; de én ki nem tudom találni, hogy én mit keresnék a mennyországban, a hol az örökkévalóságig énekelnek és muzsikálnak, a mihez én nem értek, legfeljebb okarinát tudnék ott fujni.

Erre az elmésségre többen nevettek, míg Sidonia grófnő chinai sárgateknőcz legyezőjével takarta el a sačrileg rokon ajkait.

Lándory a nevetés közben odaszólt a marquisnak:

– De hát, uram, hogyan egyeztethető össze az a hittagadás, a lourdesi szűzhöz való zarándoklással?

Erre a kérdésre aztán mindenki nevetett.

Alfréd zavarba jött.

– Hát már ön azt honnan tudja? Cagliostro ön?

– Houdin! Houdin! kiálta diadallal Boisgoberry úr.

Alfréd most már nagyon komoly arczot csinált, (a maga rovására senki sem szeret a nevetőkkel tartani.)

– Hja uram, az ember hitét, meggyőződéseit nagy catastrophák képesek sarkaikból kifordítani.

Ez nagyon is érthető volt. Mikor az ember véletlen örökség útján roppant vagyonhoz jut, ez élő bizonysága az isteni gondviselés létezésének; mikor aztán két év mulva az ember ugyanazt a gazdagságot, egy előkerült uj okirat erejénél fogva, kénytelen a kezéből kiereszteni, ez már csak elég indok arra, hogy Istent, másvilágot, halhatatlanságot megtagadjon.

Lándory sarcasmussal kérdezé.

– És ha egy ellencatastropha ismét rehabilitálná a megrontott helyzetet, akkor ismét teljes érczértékéhez jutna a Credo?

De l’Aisne vette észre, hogy ez az ember a kártyájába lát. Sietett azt eltakarni.

– Hát Napoleon hiveiből nem lettek-e Sedan után republikánusok?

Ezt nem türhette el a pap, hogy közbe ne mennykövezzen.

– Ön csak nem helyezi egy categoriába az isteni felséget egy halandó emberrel?

A marquisnak szüksége volt rá, hogy a figuráját az atheista álarcz alá rejtse.

– Kicsinyekről következtetni a nagyokra. Hát monsieur Lándory, ön, mint hallom, nagy természetbuvár, még nagyobb szellemidéző. Hát mondja ön, látott ön már egyetlen egy érzékeinkkel felfogható lényt, a mely a túlvilág létezéséről tanuskodik?

– Láttam. Volt rá a rövid válasz.

– Ah! Ah! Hangzott mindenünnen, a vendégek kezdtek figyelmesek lenni; magának Medeának a szemei is egészen kerekre nyiltak fel. Egy ember, a ki már látott túlvilágról jött lényt.

– És önök is mind látták azt. Ez az a sárga lepke, mely nyáron kertjeinket ellepi. Ennek a fiai nyár derekán kelnek ki a falevélben és e szemmel alig látható lénynek már akkor van tudata arról, hogy ez a falevél neki csak ideiglenes hazája, hogy ez a forró napsugár, mely őt életre kelté, el fog hidegülni s aztán jön egy idő, mely ránézve a halál. De azzal nincs vége az életnek, jön egy szebb világ, az ő fajára nézve üdv s annak folytán ő szárnyakat fog kapni s virágról-virágra száll. Ez a «hit», ez az «ösztön» készti ezt a parányi teremtést, hogy a maga túlvilágát előkészítse: közös erővel koporsóvá göngyölíti össze a falevelet, mely földi otthona s sejtve azt, hogy az le fog hullani a fáról: mindenik állatka egy szál selyemmel, mit a szájából ereszt, odakötözi azt a galyhoz. Hát ha e microscopicus állatnak van tudomása a halál utáni létről, megdicsőülésről: a lelkes ember irtsa-e azt ki magából?

A hatás nagyon vegyes volt erre az allegoriára.

Sidonia grófnőnek nagyon tetszett. Medea ellenben ajkát pittyeszté, csillagvizsgáló, botanicus, entomolog – mind rossz firma! A souspréfet azt mondá, hogy a lepkét már az ó egyptomiak is a halhatatlanság jelképének tarták, a plébános úr ellenben határozottan tiltakozott az ellen, hogy a mennyei paradicsom mellett természetrajzi példák tanuskodjanak, mikor azt világosan megállapítja az ujtestamentom és szent Chrysostomus.

A marquisnak pedig teljesen kiszolgáltatta magát ezzel a metaphorás ömledezéssel Lándory.

– Hát jól van, monsieur Lándory; elfogadom, hogy egészen helyesen cselekszik egy magasabb intéző kéz, ha a papiliok, phalenák és egyéb kukaczok seregének szivébe a feltámadás hitét beoltja, hogy azok aztán tavaszszal simára letarolhassák a kertjeinket; de ugyan mondja ön meg, mi czélra támasztaná fel egy mennybéli hatalom azt a tizenötezer communardot, a kiket junius 8-án a Père la Chaiseben, meg a st. cloudi kapunál és a torlaszok között elgázoltattunk; kivánja azt valaki, hogy ezek még újra feltámadjanak, s szárnyakat is kapjanak, hogy onnan felülről lövöldözhessenek bennünket a petroleum-puskáikkal?

Ez már aztán általános hatást gerjesztett. Eclatans siker volt. Az egész asztaltársaság feljubileált rá, s egyik vendég a másikat igyekezett tulkiabálni az adatok halmozásában.

– A gonosztevők serege, ki saját hazáját pusztította!

– A kik a Louvret, a hôtel de Villet, a templomokat felgyujtották!

– A kik a feszületekből, a szentségtartókból pénzt verettek!

– A kik a párisi érseket meggyilkoltatták.

– De nem elég, hogy ezeknek a vére kifolyt, tüzeskedék a sous-préfet; még annak a tizenkétezer gonosztevőnek is ki kell végeztetni, a kik fegyverrel a kezükben fogattak el a sánczok között.

– Minden bizonynyal! helyeslé a colonel. Azok nem tekinthetők hadifoglyoknak; hanem rablóknak.

– Gőz-guillotint kell felállítani, a mi egyszerre sorszámra gyalulja le a fejeiket! kegyetlenkedék a maire.

– Talán még is nem valamennyit, kegyeskedék a pap; de a vezetőket minden bizonynyal.

Erre aztán mindenki sietett a maga jelöltjét megnevezni, a ki leginkább megérdemli, hogy a feje leguríttassék. «Millieret, a ki a gyujtogatást elrendelé!» – «Van de Hoovent, a torlasz-parancsnokot.» – «Brunelt, a ki petroleum-puskákkal lövetett a katonákra.» – «Armand Desprést, a ki a verestollas enfants perduket vezette junius 14-én az általános gyujtogatásra!» – «Főképen a katonai vezéreket, Dombrovszkyt, La Ceciliát, Piadyt!» – «Még inkább az értelmi vezetőket: Courbet festőt, Cluzeretet, a «Lanterne» szerkesztőjét, a ki Henry Max álnév alatt dolgozott, Vermorelt, Cavaliert, a kit Pipe en bois (fapipás) név alatt ismertek!» – «Kivált az idegen kalandorokat: Vanderburchot, Bagrationt, Okolovicsot, Littenberghert, Allighierit, Amemberit, Zembert!»

Kifogyhatatlan volt a névsor, s azt össze-vissza kiáltozta mindenki, a maga kiválasztottját ajánlva halálnak és pokolnak.

– Hát a legnagyobbat kifelejtették önök? kiáltá Boisgoberry úr. Raoul Ripaillet! Az Orsini-bombák hősét!

Dehogy volt az kifelejtve! Azt már candidálni sem kellett! Meg volt választva! épen úgy, mint Jules Ferré, mint Rossel, mint Jules Vaillée, és Vermorel, a kikről beszélni sem kell már! El vannak itélve!

Lándory tudta, hogy ez a tűzakna nem ő ellene lett felrobbantva; – hanem Lis Blanc grófné ellen.

És a grófnőnek ott kellett ülni az asztalfőn, és hallgatni mozdulatlan arczczal azt a méltó haragtól lángoló ostromzajt. Még csak a szemöldőkeit sem volt szabad összeránczolnia. (Erre a londoni csodadoktor előre figyelmeztette: strapácziákat a berakott szemöldök nem áll ki.)

Medea egykedvű arczot csinált, mint egy márványszobor.

Mikor aztán Alfréd látta, hogy a grófnő eléggé meg van kínozva, nagylelkű akart lenni.

– Ejh, uraim, hagyjuk ezt a szomorú themát! Ürítsünk inkább poharat a mi távol levő kedves rokonunkért, az én kedves unokaöcsémért, Lyonelért!

Ezt nevezte ő nagylelkűségnek.

A vendégsereg sietett Sidonia grófnőhöz, poharát az övéhez koczczintani. Abban minden cseppnek méreggé kellett válni.

Lándory szemei mindent láttak. A marquis ördögi kedvtelését, a grófnő kárhozati kínját, és azt is, hogy Medea egy cseppet sem ivott a szájához vitt pohárból.

– Na hát, monsieur Lándory, kötődék Alfréd marquis, ezuttal csak mondjon le ön arról, hogy a hernyókra nézve van feltámadás.

– Igen! Erősíté a souspréfet. Holnapután fog az assemblée elé kerülni a tizenkét ezer lázadóra kimondott itélete a vésztörvényszéknek, s akkor kezdődik a «nagy lakodalom!»

– Én ugy tudom, szólt Lándory, hogy nem lesz semmi tömeggyilkolás.

– Kitől tudja ön? kérdé felförmedve mr. Boisgoberry.

– Az igazságügyminisztertől, a kinél tegnap voltam kihallgatáson.

– S a miniszter megmutatta «önnek» az itéletet?

– Sőt kegyes volt a véleményemet is meghallgatni felőle.

– És mi van az itéletben? (Ezt a kérdést több oldalról is ismételték, úgy tetszik, hogy egy suttogó hang is volt közötte; talán Sidonia grófnőé.)

– Nem élhetek vissza a bizalommal. Holnapután úgy is meg tudja mindenki, mert a nemzetgyülés elé kerül. Annyit mondhatok, hogy a tizenkét ezer fogoly commune tag közül csak négy lett halálra itélve.

– Kik azok? kiálták sokan egyszerre.

– Kötelességem a titkot megőrizni.

– De Raoul Ripaille csak közte van a négynek? szorgalmazá a souspréfet.

– Az nincs köztük.

Három ember iparkodott e szónál a legkisebb mozdulatot is eltiltani az arczának: Sidonia, Medea és Bertalan, a többi mind dühöngött.

– Ezt még az assemblée meg fogja dönteni! kiálta a maire.

– E miatt fel fog lázadni a hadsereg! fenyegetőzék a colonel.

– Én magam vezetem az uj revolutiót a kormány ellen! harsogott mr. Boisgoberry.

Az ebédnek vége volt már, az inasok felhordták a szájöblítőket. Soha asztaltársaságnak erre nagyobb szüksége nem volt!

Sidonia grófnő asztalt bontatott, a mokkát a teremben élvezhetik az uraságok. Ránézve ez megszabadulás volt a purgatoriumból.

Ismét Lándory karját fogta el, s az öreg inasnak azt parancsolá, hogy a kávét hozza oda utánuk a téli kertbe.

A társaság a nagy terembe ment át; ott rá lehetett gyujtani. Medea a zongorához ült és elkezdett valami Chopin-féle variatiót játszani, ez többeket odavonzott. Sidonia grófnő háborítatlan vonulhatott félre a teremből nyiló téli kertbe.

Úgy vitte oda magával Lándoryt, mintha csak az üvegháza diszét, a virágzásnak indult «musa ensetét» akarná neki megmutatni, meg a gyümölcscsel rakott derék narancs és czitromfákat. A míg az inasok a kávét, a chartreuset, meg a szivarskatulyákat egy japáni bronzasztalkára elhelyezék, addig mind a kertészről beszélt a grófnő, hogy az milyen derék becsületes ember, hogy el nem adta a rábizott exotikus növényeket, holott másfél év óta nem kapta meg a fizetését a marquistól.

Majd maga jó példával ment előre, egy papirszivarkára gyujtva; s aztán megkinálta Lándoryt is egy havannával, elébb ő maga leharapva a szivarnak a végét a fogaival. A legvilágosabb kegynyilvánítás egy szivesen látott vendég irányában.

Lándory arra gondolt, hogy mégis derék ember az a pesti fogorvos!

Akkor aztán leült Sidonia grófnő egy chinai oldalkaros székbe, eltakarva egy majolika vederben pompázó retinospora által.

– Ön régóta ismerős a mi igazságügyminiszterünkkel?

– Még abból az időből, a mikor egyszer Magyarországot beutazta, hogy az ottani börtönrendszerrel megismerkedjék; én kisértem őt ez utazásában.

– Ah! Miniszterünk a külföldön is utazott? (A grófnőnek sajátszerű meghatározása volt a «külföldről».) Ön tehát a látogatást adta neki vissza?

– Nem, grófnő, én tudom, hogy a kormányférfiak ideje nem látogatások számára van beosztva. Egyenesen azért az ügyért mentem hozzá, a mi ide vezetett. Mint az igazságügy legfőbb vezetője, kellett, hogy értesülést vegyen az oly nevezetessé lett Lis Blanc ügyről, mely a két kormány között jegyzékváltásra is adott alkalmat.

– És aztán csak úgy «en passant» jött a communardok dolga?

– Nem biz az, grófnő; causalis nexus van a kettő között.

– Causalis nexus? mormogá a grófnő. De jó, hogy nem tudok deákul! (Pedig nagyon jól értette, hogy mi az!)

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek a communardok pöréről?

– Nem tudom, mennyiben érdekelhet ez engem?

– Akarja a grófnő, hogy beszéljek Raoul Ripailleról?

A grófnő bámulva nézett a téli kert közepén lévő vízöntő nymphára, mintha attól akarná megtudni, hogy ki az a Raoul Ripaille?

– Micsoda név az a Raoul Ripaille? kérdezé, mosolygó közönyt erőltetve, Lándorytól.

– Az a grófnő mostoha fiának az álneve.

– Hah!

Vége volt a tettetésnek. A grófnő ijedten dobta el a szájából a szivarkát s megkapta Lándory kezét.

– Kitől hallotta ön ezt? kérdezé suttogva s ijedt tekintetet vetve a salon nyitott ajtaja felé. Üljön ide mellém.

Bertalan széket húzott a grófné mellé s a szivart a szája balszegletébe igazította, hogy ne füstöljön a grófné arczába vele s aztán, mintha csupa hizelkedéseket mondana neki, egész nyájas arczczal közlé vele a valóságot.

– Én ezt az inasomtól tudtam meg, a ki viszont az államfogházban hallotta egy fogolytársától: Monte Rossótól; ez megint igen benső pajtásságban volt Lyonel gróffal. Lehetetlen, hogy a grófnő salonjában is meg ne fordult volna. Fekete «Henry quatre» szakált viselt, felfelé fésült bajuszszal s pompás sűrű göndör hajat, mely a nyakáig ért. Én nyirattam le a szegedi börtönben.

– Emlékezem az arczra. Itt vicomte de Mont-Rougenak nevezték.

– Ugyanaz a név francziául. No hát ez volt az, a ki Lis Blanc gróf kincseit elrabolta. Nekem nem vallotta ki, hogy hová dugta el azokat, de a fogolypajtásnak igen. Ez meg fölfedezte nekem, mikor a börtönből kihoztam, királyi kegyelem mellett. A húszezer frank díj, a mi a felfedezőnek volt igérve, az inasomat illeti meg s a ki lemondott róla – az árvák javára – és a Godiva-névre, az nem én voltam, hanem az inasom.

– Akkor az valami rendkivüli ember.

– Hát vannak arra mi felénk ilyen rendkívüli emberek is. Ezen a csatornán át jutott el hozzám Lyonel gróf második alakjának genesise.

A grófnő mohó sietséggel kérdezé:

– El van fogva a mostoha fiam?

– Olyan jól van, mint ha el lenne fogva. Tudják a helyét és jól őrzik.

– De hát hol van?

– Olvasta a grófnő Hugó Victor regényét: a «Nyomorultak»-at? Emlékezni fog a föld alatti Párisra?

– A kloakákról?

– Igen. Ott van.

– Lyonel!

A grófnő nem tudta magának megparancsolni, hogy ne reszkessen. Valóságos láz volt az. Ez az ember ördög! Beteggé tud tenni.

– Egyikébe ezeknek a föld alatti utczáknak vette be magát Raoul Ripaille, a commune leveretése után.

– Irgalom atyja! Még a nyáron! Azóta mindig ott van?

– Ő és még valami harmincz társa. Voltak ott elbújva többen is, de azok lassankint előjöttek és megadták magukat. Raoul Ripaille és társai azonban el vannak látva hosszú időre élelmiszerekkel és mindenféle pusztító eszközökkel: dynamitbombákkal, petroleumkarabélyokkal; elszánva, hogy ördögök módjára fognak harczolni, ha a katonák megtámadják őket. A kormány azonban nem szándékozik dicstelen vérontást rendezni a föld alatt. Van más módja, hogy a maga foglyait a napvilágra jönni kényszerítse.

– Mi az?

– Hát ha egyszer egy nagy tartós zápor, egy felhőszakadás zúdul le Párisra, akkor annak a kloaka sikátornak a Szajnába torkoló szádát betömik, s akkor aztán a csatornákon aláömlő víz kényszeríteni fogja az odarekedt csapatot a csatornagégéken kimenekülni veszedelmes erősségükből.

Sidonia grófnőnek egy verejtékcsepp megindult a halántékáról s végig futott az arczán. Most már a hőség állta el minden tagját.

– Említette önnek a minister Raoul Ripaille nevét?

– Azért mentem oda hozzá egyenesen, hogy Raoul Ripaille – nem! Lis Blanc Lyonel gróf ügyét védelmezzem.

– Ön védelmezte őt!

– Igen. Mikor a ministerhez mentem, öt név volt a kivégzésre jelölve. A vésztörvényszék ugyan egész lajstrommal adta a halálitéleteket, de Thiers nem enged többet kivégeztetni ötnél. Raoul Ripaille volt az ötödik.

A grófnő azt hitte, hogy a chartreuse csillapítani fogja a szívdobogását. Idegeinek szörnyű gyötrelmeket kellett kiállni.

– Én addig beszéltem a minister lelkére «védenczemről», a míg kitörülte a nevét az első kategoriából s átírta a másodikba.

– Mit mondott ön neki? Hisz nem tud felőle semmit.

– Annyit mondtam el neki, a mennyit tudok. Hogy Raoul Ripaille, Lis Blanc gróf egyetlen fia fiatal gyermek még, a kinek tettei nem beszámíthatók. Egész élete kényelem és dúskálkodás volt, akkor egyszerre kitagadta az atyja; erre megjavúlt, magába tért; akkor kirabolták, megfosztották apai birtokától, ellopták az utóvégrendeletet, melyben atyja visszafogadja, másodszor is «nyomorulttá» lett. Huszonegy éves korában. Oda volt kényszerítve, hogy a társadalom ellenségei közé álljon, a birtokos osztály elleni gyűlölet senkinél nem volt annyira indokolva, mint ő nála, a kit csakugyan igazságtalanul fosztottak meg a birtokától. És most ime megkerül az ellopott végrendelet, a sors maga igazságot szolgáltat az elbukottnak. Hát az emberi igazságosztó kéz ne nyújtsa-e felé kezét, hogy őt fölemelje, hogy engedjen neki utat derék, becsületes emberré lehetni, hazájának, az emberiségnek szolgálni?

Sidonia grófnő nem birta eltitkolni a könycseppet szempillái alatt.

– Addig esedeztem a minister előtt, míg kitörülte Raoul Ripaille nevét a második kategoriából és átírta a harmadikba.

– Mit jelentenek ezek a kategoriák?

– Az első = a Gréve-piacz. – A második = az Ile de France. A harmadik Cayenne. – Az elitéltek közül, a kit halállal nem büntetnek, ha nagyon terhelve van, megy az Ile de France-ra; ha nem olyan nagyon, Cayennebe. Toulonban ott várja őket már nyolcz nagy hajó. Az elsőbbi gyarmatban ugyan paradicsomi a vidék, de az idegenek nyolcz tizedrésze elhal ott honos nyavalyákban. – Cayenne nem olyan rossz, az általános nyárhőség ugyan negyvenkét fok, de erős természetek kiállják tíz évig is.

– Rettenetes álom ez! rebegé a grófnő. A csodálatos email sem birta eltakarni arczának halálsápadtságát. Lehunyta a szemeit, hogy elhitesse magával, hogy ez csak álom.

A salonban nagy taps riadt fel. Medea mesteri játékának szólt ez az ovatio: Sidonia grófnő felriadt rá.

– Nem nekünk tapsoltak, grófnő! nyugtatá meg Lándory. Még mi nem végeztük el. Én még nem voltam kielégítve a minister kegyességével. Kijátszottam az utolsó tromfomat. Így szóltam a ministerhez: Uram! Lis Blanc Lyonelre nézve az mindegy: akár az Ile de Francera küldik, akár Cayennebe. A deportatio «polgári halál». A polgári halál esetén Lyonel ismét elveszti a jogát ősei birtokához, s a Lis Blanc-hagyatékot örökli De L’Aisne Alfréd marquis. Lyonel gróf az «Internationale» tagja, Alfréd marquis pedig pure sang orleanista. Már most mi van érdekében a franczia köztársaságnak? ha Lyonel lesz többszörös milliomossá: az bizonyosan megszünik «communista» lenni, de ha Alfréd jut ehhez a nagy birtokhoz, az annál hatalmasabb orleanista lesz. Melyik a félelmesebb ellensége a respublikának, az ultrademokrata-e, vagy a royalista? – Ez a dilemma győzött. «Vicisti Galilæe», mondá a minister. «Kiástál egy elkárhozott lelket a pokolból!» S azzal kitörülte Raoul Ripaille nevét a harmadik kategoriából is s beirta, most már nem azt, hanem Lis Blanc Lyonel gróf nevét a negyedik osztályzatba.

– S az mit jelent?

– Száműzetés tíz esztendőre Francziaországból és annak a gyarmataiból, a tiszti rang és legion d’honneur elvesztésével.

Sidonia grófnő megkönnyebbülten lélekzett fel.

Lándory felállt mellőle s pár lépest tett a teremajtó felé.

Sidonia grófnő utána lebbent s megragadta a kezét.

– Uram. Önnek nehéz valamit mondani. Olyan nagy a hála, a mivel önnek tartozunk: én és az egész családom.

– Grófnő! A hála mindig egy neme a gyűlöletnek.

– Talán ezuttal nem az. Még egy szót mondok önnek. Ha L’Aisne Alfred meg tudja azt, hogy mit köszönhet az ön közbenjárásának, az önnek halálos ellensége lesz.

– Máris az. De a míg ellenségem, addig nem félek tőle, hanem ha egyszer jó barátommá fog lenni, akkor elkezdek vigyázni magamra.

Ezzel átléptek a terembe.

Medea még mindig a zongoránál ült: a fiatal jegyző bal oldalán állt, s fordította a hangjegylapot; jobbján pedig Alfréd tehénkedett a zongorára. Közel hozzájuk egy kis kártyaasztalnál játszott béziguet a souspréfet az abbéval. Hármasban voltak a marquisval; a vesztes mindig pihent; ezuttal ő volt a vesztes, ráért Medeát mulattatni, míg rákerül a sor.

Ki is lehetett találni, hogy miről beszélgetnek, mert a mint Sidonia grófnő Lándoryval együtt előjött a téli kertből, egyszerre félbeszakíták a beszélgetést.

Lándory búcsút vett Sidonia grófnőtől, a kalapját a kezében tartá s egyenesen Medea grófnő felé ment, hogy attól is búcsút vegyen, egy szokásos udvarias bókkal.

Medea, a mint őt közelíteni látta, egész tüntetőleg elfordítá a fejét s a fiatal jegyzővel kezdett el társalogni.

Lándory aztán el is hagyta azt, hogy Medeának mondjon búcsúzó bókot, hanem a helyet concurrentiát csinált neki. Ő is a kis jegyzőhöz lépett és kezét annak a karja alá dugva, igen szárazon azt kérdezte tőle:

– Jegyző úr! Készen van a mai hivatalos ténykedésről szóló protocollum?

Erre a kis jegyző nem tehetett mást, mint hogy a szeme közé nevessen. Csodabogár! Ez azt hiszi, hogy a jegyzőnek egyéb dolga sincs, mint jegyzőkönyvet írni. – Medea kerek szemeket csinált rá; egy pár úr félrefordult kunczogni. Hisz ez egy barbár! A ki annyi neveléssel sem bir, hogy mikor a háziasszony diskursusban van egy vendégével, azt ne zavarja meg. Alfréd marquis egész impertinens gúnynyal kérdezé Lándorytól:

– Hát olyan igen nagyon sürgetős önre nézve az a mai protocollum?

– Rám nézve egy cseppet sem sürgetős, sőt ellenkezőleg. Nekem előnyös lesz az, ha a jegyzőkönyv holnapra marad. Azt bizonyosan tudni fogják önök, hogy holnap van az utolsó terminus a Traumhold-tömegnél bejelenteni a követeléseket!

– Ah! Ah! Kérem, kérem! Mi az?

Alfréd egyszerre megszünt impertinens lenni.

Medea bámulva látta, hogy a marquis nagyon nyájasan csatlakozik Lándoryhoz, karjába ölti a karját s aztán olyan közelről, hogy majd a szivaraikkal égetik ki egymásnak a szemét, beszélnek egymással, rövid mondatokban, melyeknek mindegyike mint a villanygép hozza mozgásba a marquis tagjait és arczvonásait. Halkan beszélnek, hogy a közelállók ne hallják.

Lándory mondá:

– A bécsi törvényszék két év előtt záridőt tűzött ki a lefoglalt Traumhold-féle tömeget illetőleg mindazokra nézve, a kik hitelezés, letéteményezés, vagy károsodás czímén követelnek a tömegen valamit.

– Nem hallottam róla, suttogá a marquis. A Lis Blancok tudom, hogy jelentkeztek.

– Igenis az ellopott ékszerek és a végrendelet miatt, de nem a félmillió frank értékpapirokért, a mikről nem volt tudomásuk. A marquis tudott felőlük; de ön megint nem jelenthetett be az iránt követelést, mert az első végrendelet e félmilliót nem hagyományozta önnek, és így az ügyvédje nem talált jogczímet igénytámasztásra.

– És így senki sem jelentkezett?

– Senki. A határidő holnap déli 12 órakor lejár s ha addig önök, a kik között a codicillus azt a félmilliót felosztja, megfelelő lépést nem tesznek, a törvényszék az uratlan ötszázezer frankot odacsapja az «árvalányok» intézetének pénzalapjához, melynek a boldogúlt feleségem az apja örökét hagyományozta. Én jobb szeretem, ha ez a jótékony intézet gyarapodik vele. És így, ha önöknek nem sürgetős az a protocollum, nekem nem az.

Medeának a bámulata fokozódott, mikor Afrédet Lándorytól gyorsan elszaladni s egy ugrással a souspréfèt háta mögött teremni látta. Annak épen tele volt a keze négy «ass»-al és sext majorral. De a mint az első mondatot a fülébe súgta a marquis, lecsapta a «match»-nak igérkező kártyát az asztalra, feldöntötte a bezigue-jelző táblát, felugrott a székéről, s mint a vad oroszlán rohant a kis jegyzőre, szikrázó szemekkel ordítva a szeme közé:

– Hát ön még sem készítette el a protocollumot?

Aztán az abbé is felugrik a kártyaasztaltól, az is oda fut a kis jegyzőhöz:

– Jöjjön, jöjjön, barátocskám. Majd én segítek önnek purisálni!

Purisálni! Kártyaasztal helyett! – Bűvészet megy itten végbe. Biz a kis jegyzőt elvitték a zongora mellől, nem bánták, akárki forgassa a kótát a grófnőnek.

Lándory végre hozzá jutott, hogy egyedül maradt Medea előtt.

– Madame! meghajtá magát búcsúvételül s aztán indúlt kifelé.

Medea azt látta, hogy az egész társaság felkavarodik. Alfréd odafut Sidonia grófnőhöz, azzal is abba hagyatja az érdekes epizódot, melyet a colonel bocsát közre az issy-i erőd ostromáról. Másfelől pedig a maire reménykedve siet bevágni az útját a távozni készülő Lándorynak, visszatartva őt erőhatalommal. Nem szokás ez művelt társaságban.

– Ah, uram, ön már el akar bennünket hagyni? Épen most akartam önt felszólítani, hogy üljön le velem egy partie sakkra.

– Nem tudok sakkozni.

– Ah. Pedig az ön hazafiai híresek arról, hogy mind sakkoznak.

– Azok az arabok.

– Aztán a lábaikat keresztbe szedik maguk alá, mikor leülnek.

– De most már hozzá szoktak a székenüléshez is.

– És a próféta szakállára esküsznek?

– Hja, az régen volt. Most már a próféta borotválkozik.

Ez a sok bohóság szándékosan volt kifundálva, abból a czélból, hogy a távozni készülőt valami vitába keverje.

Végre még az öreg inas is beavatkozott a szövetségbe. Egy nagy ezüst tálcza volt a két kezében, tele fehér, piros és sárga folyadék tartalmú poharakkal. A lehető legvigyoribb nyájassággal ejté ki az édes hangot a «kedves» vendéghez:

– Sorbeth!

Lándory nem állhatta meg, hogy erre a mosolygó arczra el ne nevesse magát. (Az inasnak is úszott kétezer frankja a félmillió közt: ez is tudta már, hogy miért mosolyog.)

– A próféta szakállára esküszöm, hogy soha sem iszom sorbethet.

De nem tudott tőle megszabadulni, kénytelen volt egy pohár sorbethet magába diktáltatni.

Medea el nem tudta képzelni, hogy miféle villám csapott ide most be?

Jött a souspréfet. Az is elfogta Lándoryt. Most már valósággal cernirozva volt.

Boisgoberry úr egész protektori minával mazurkázott oda a vendég urhoz, mintha ő követne el rajta valami nagy szivességet.

– Egy óra mulva készen lesz a jegyzőkönyv s hitelesített másolatban rendelkezésére álland önnek.

– Fölöttébb lekötelezve érzendem magamat, s egy óra mulva a szolgámat érte fogom küldeni.

– De hisz itt is megvárhatná ön.

– Sürgetős leveleket kell még ma irnom és postára adnom.

– Ah, haha! Kár fárasztani magát. Seigniersben nincs éjszakai postaszolgálat, sem távirati állomás.

– Azon majd segítek én. Az inasom lóra ül, s elviszi a sürgönyömet a legközelebbi táviró-állomásig.

Erre a szóra odakerült Alfréd is. Voltak már négyen, a kik Lándoryt fogták. Az utolsó szó kapta meg a figyelmét.

– Ah! Akkor az a derék fiú elvihetné a mi sürgönyünket is a – izéhez? Hova kell nekünk azt a bejelentést czímezni?

Lándory mély deferentiával hajtotta meg magát, a souspréfet úr felé fordulva.

– Monsieur mindent jól tud.

Monsieur nem akarta elérteni a sarcasmust, hátraveté a fejét, négy ujját a mellényébe dugta, s a zsinóron függő lorgnettejével szélmalmot csinálva, tiszteletparancsoló önérzettel tárta fel ismereteinek lajstromát.

– Igen is. Jól tudok mindent, a mi az administrativ közegek internationális correlatiójára tartozik; csakhogy az önök dualistikus államformája mellett nagy specziál studium kell hozzá, eltalálni, hogy vajjon a szőnyegen forgó esetben az inhibitiót melyik forumhoz kell adressálni; a bécsi lordmayorhoz-e, vagy a budai palatinushoz.

– Az tökéletesen mindegy. Biztosítá őt Lándory.

A marquis boszusan toppantott a lábával. Ő neki már közvetlenebb ismeretei voltak a budai palatinusról a kinek a neve «herczeg Czernovicz». A leánya pénztárosnő volt a Café Anglaisban: elragadó szépség, ki fölségesen tudta vegyíteni a sorbet marasquinot, s egynehány jó embertől valami kétszázezer frankot szedett fel kölcsön, a mit az atyja, a palatinus fog egykor kifizetni. A dologból cause celébre lett: s végre kisült, hogy Budán nincs palatinus, s ha van, nem híják herczeg Czernovicznak. Ezért a marquisnak fölöttébb nagy kétségei voltak a souspréfet ur jól értesültségében. Egész könyörgőre fogott hangon dadogá Lándoryhoz:

– Uram! Ha már eddig részt vett ön a «családunk» jelen ügyében: most a kapuzárás előtt ne hagyjon bennünket az utcza közepén. – E közben mindenféle arczjátékkal igyekezett a helyzet kritikus voltát megértetni, s sikeres beavatkozásra buzdítani valakit, Lándory vállán keresztül mimikázva.

Lándory tudta jól, hogy kinek integet a marquis. Sidonia grófnőnek. – Csak azért sem nézett hátra.

Medea élesen figyelt a jelenetre. Látta azt a sokféle, megszeppenését elmosolyogni törekvő arczot: azt a protegáló instálást annyi nagy és kicsiny ember részéről, egy idegen, ma látott ember irányában.

Nem érté, hogy mi bajuk lehet, de azt kitalálta, hogy azoknak nagy szükségük van erre az emberre. Ez pedig tudja azt, és paczkázik velük. Ezek el nem fogják ezt a vadat.

Úgy ült ott Medea, karcsu nyakát előrehajlítva, mint a lesben ülő panthera, – látta, hogy most az anyja is közeledik Lándory felé. Még az is meg fogja magát alázni.

– Hiszen itt is dolgozhatik ön – marasztalá a vendéget a marquis. – Nekem van itt egy igen kedves dolgozó szobám az emeleten. Azaz, hogy volt az enyém, a míg én voltam itt az úr. Az egészen önnek való hely. Ott megirhatja a leveleit.

Ezt már Sidonia grófnő is hallhatta, s gyors előrelépéséből sejteni lehetett, hogy a marquis ajánlatát háziasszonyi meghivásával szentesíteni siet.

Medea látta a férfi arczából, hogy még a grófnő meghivására sem fog itt maradni szálló vendégül. Azt is tudta, hogy miért «nem?» Minden bizonynyal «nem». – Valamire határozta magát.

Meg akarta talán kimélni az anyját? vagy megszánta a publikumot? vagy meg akarta mutatni az erejét? – Hirtelen fölállt a zongora mellől s odasietett Lándoryhoz.

– Uram! Én is kérem önt, hogy legyen a mi vendégünk.

S ezzel eléje nyujtá a jobb kezét. – S midőn Bertalan elfogadta ezt a jobbot, akkor a balkezét is tetejébe tette.

És Bertalannak volt elég vakmerősége, mind a két párducz-kacsót egyszerre a kezében tartani.

– Köszönöm, grófnő, itt maradok.

Ekkor aztán nagy lett az öröm Izraelben. Rögtön futtattak a vendéglőbe, elhozatni Lándory utiszereit, Péter urat, meg a készen tartott lovát nagy diadallal hozták fel a kastélyba.

Lándory aztán magával vitte a dolgozó szobába a munkabiró urakat, s maga mondta nekik tollba a nyilatkozatokat, a melyek irásban, s azokat, a melyek távirat utján intézendők az osztrák első folyamodásu birósághoz. Ha nem érkezik is meg napjára a levél, de a távirat és a postabélyeg kelete megőrzi az igényt és jogot. Még aztán az érdekeltek megnyugtatására a saját nyilatkozatát is megismerteté velük. Jól indokolt lemondás az, a netaláni elkésésből származható minden formális előnyökről.

Az urak, kik a dolgozó szobából a salonba visszaszállingóztak, kifogyhatatlanok voltak Lándory becsületességének magasztalásában, a miért aztán Medea kezdte őt tökéletesen meggyülölni.

Hiszen legyen ő becsületes ember, nemeslelkü «bolond»; toronymagasságig: – de ne kerüljön az ő légkörébe!

A hivatalos munka tökéletesen be lett fejezve, Péternek a nyakába akaszták a táskát az iratokkal, felsegíték a nyeregbe, ellátták revolverrel és certifikáttal, meg pálinkás kulacscsal s áldást kiáltottak utána, mikor elrobogott.

Aztán a vendég urak is kocsijaikra ültek s megnyugtatott kebellel távozának. Legutolsónak maradt De L’Aisne Alfréd. Atyafiságosan vett búcsút a hölgyektől, «megölelve» a kezeiket, (a hogy a franczia szokta szemérmesen kifejezni a «csókot»). Végül aztán Lándorytól is meleg búcsut vett; azt már formaliter megölelte, biztosítva őt őszinte barátsága felől.

Már is!