A MI A KÉT IRÁS KÖZÖTT VAN.

A samovar katlanában régen ki is égett az alkohol, a víz fel is forrott, ki is hűlt: az első csésze thea olyan fekete lett, mint a csávalé. Bertalan hozzá sem nyúlt.

– Főzzek friss theát? kérdezé Péter.

– Ez is jó, mondá Bertalan s elkezdte a hideg theát szürcsölni. Se czukor, se rhum nem volt benne. Nem vette észre se azt, hogy keserű, se azt, hogy hideg.

– Nem dobjuk tűzbe az iratot? példálózék Péter.

– Inkább szerezzük meg a folytatását.

– Én már megszereztem.

– Mi módon?

A legtörvényesebb uton: maga a primus acquisitor (első szerző) kegyéből. Monte Rosso tolvaj collegám tisztelt meg a bizalmával. Neki tudnia kellett mind azt, a mi a két végrendelet között történt.

– «Kellett?» hangsulyozá Bertalan.

– Szükségképen kellett. – Hisz ön maga legjobban tudja nem csak azt, hogy ki «volt» Monte Rosso, hanem azt is, hogy kinek «látszott?» Hisz ő minden előkelő körben habitué volt, a hol csak zárt ajtók mögött biribit játszanak; a hol eleven tableaux-okat mutogatnak; a hol lófuttatások előtt a jockey-kat megvesztegetik, hogy a «favorit»-tal szándékosan hátramaradjanak; a hol ötszáz francos teríték mellett «petit souper»-kat rendeznek. Itt neki Lyonel urral igen benső viszonyban kellett állnia. Nem hiszem, hogy Monte Rosso ur Lyonel urnak egy-egy mesterfogást a «taillirozásban» – olyanféle «corriger la fortune»-t barátságosan be nem tanított volna. De hát nemcsak a «cercle»-ekben jártak ők «bras dessus, bras dessous»: a Montmartre, a Faubourg St. Antonie bűzös spelunkáiban még inkább, a hol Macaire Róbert utódjaival igen jó barátságban éltek, s a Lanterne-t exegetálták. Ne legyen Péter a nevem, ha Monte Rossonak a körülményes ismeretei a seigneresi kastély, a gyémántos szekrény és annak ellophatási módja felől nem Raoul Ripailletól származtak. Ugy! Azt még nem mondtam, hogy abban a vonalon aluli világban Lyonel urfi nem viselte a Lis Blanc nevet, (no iszen az kellett volna oda) ott a becsületes neve volt Raoul Ripaille.

– Szép kis név!

– Majd még szebb is lesz az, ha tovább beszélünk róla. A «mouchard»-ok figyelmét már annál a nagy népcsődületnél is magára vonta Raoul Ripaille, a melyet a Bonaparte Péter által agyonlőtt Victor Noir nevű hirlapiró temetésénél rendeztek. Ők ketten nagy szerepet játszottak abban, de szerencsésen kibujtak a fogdmegek körmei közül, s egy óra mulva már kiparfümözve ültek az Odeon loge infernále-jában. Ki érezte meg rajtuk a cloaca illatot? Ők igazi «frère et cochon» voltak: «frère» a boutique-ban, «cochon» a salonban.

– És még is éppen Lyonelt kellett megrontani Monte Rossonak? – kérdé Lándory.

– Meglehet, hogy csak «zálogot» akart a kezébe kapni, a mely a barátságot biztosítja. Tudja ön, «Heincz» királyfi sem akar ráismerni többé a maga Falstaffjára, a mint princzből uralkodóvá lett. De én nem megyek ilyen nagyon mélyen a lélektani kutatásba. Monte Rosso egy közönséges tolvajfőnök volt. Ez még azon «tul» is valami. Majd elmondom azt is, hogy «mi?» – ön odáig értesült a gróf felvilágosításaiból, hogy a grófnő felolvasó hölgye átköltözött hozzá s igyekezett a házi lelkész által a gróf kedélyére hatni, a fia iránt engesztelőleg. Ugyan ez irányban fáradozott Sidonia grófnő Lyonel megszelidítésében. A mint a grófnak a föltételét megértette, elővette az urfit: – Legyen eszed! – Ennek meg kell történni. – Hiszen nem vesztesz vele semmit. – Most csak husz esztendős vagy. – Hát mi az az egy esztendő? – Gondold, mintha egy földkörülhajózást tennél. – Ha zarándok fogadást kellene tenned, a czél azt is megérdemelné.» – Lyonelt utoljára is rábirták, hogy egy időre tagadja meg magát. Elhagyta a rossz társaságokat: összefoglalva high lifeot és low lifeot. Elutazott Angliába. Innen aztán rövid időn Asthon lordnak sajátkezü levele értesíté Lis Blanc grófot, miszerint a két család leghőbb óhajtása beteljesült: Lyonel gróf eljegyezte mylady Elvirát. Lis Blanc gróf sietett még az nap válaszolni Asthon lordnak, atyai beleegyezését küldve e boldog frigyhez. Egy hónap mulva aztán megkapta a meghivót az esküvőre. Erre udvariasan azt felelte, hogy nem mehet, mert a köszvénye nem ereszti. Nem sokára azután megküldték neki az «Illustrated News» számát, melyben a végbement esküvő le volt irva és rajzban megörökítve. Lady Elvira nehéz fehér selyem brokát menyasszonyi ruhát viselt, mely Worth mesternél készült; az uszálya himzésén hat mamsell dolgozott három hétig, csak a csipke diszítés negyvenezer franc értékü volt rajta. Tizenkét nyoszolyó leány kisérte, mind rózsaszin ruhában; a legidősebb közöttük volt hat esztendős. – Hanem ez mind nem volt elég Lis Blanc grófnak. Hiszen mehetett volna ő arra az esküvőre a lába miatt, de szent fogadása tartá, hogy eretnek templomba be nem lép, s az első esketés anglikán szertartás mellett ment végbe. – Azt tehát követni kellett a másodiknak: otthon Francziaországban, a vőlegény hitvallásának ceremoniáival a franczia ősaristocratia kedvelt Saint Germain l’Auxerrois templomában. Ide már nem fájt a lába elmenni Lis Blanc grófnak. Ez ünnepélyes alkalommal aztán «a világ szemeiért» kibékült Sidonia grófnéval. De még ez sem volt elég. Francziaországban csak a polgári házasságot ismerik el törvényesnek. Tehát még a seigniersi souspréfet, a közjegyző s hiteles tanuk jelenlétében is végbe kellett menni az esküvőnek, s a szerződő felek által névaláirásukkal megerősittetni.

– No már az ilyen háromszor megesküdött, megáldott, meghitelesített házasságnak csak tartósnak kellett lenni! – Szólt közbe Lándory.

– Magam is azon véleményben vagyok. Sajnos, hogy az öreg Lis Blanc gróf nem volt olyan optimista, mint mi ketten; ő, mikor az új pár, a hivatalos szertartás után, a mairieből átment a kastélyba, a pompás luncheont, s az atyai áldást elfogadni, így szólt a fiához, bevezetve őt menyével együtt a háló szobájába s ott felnyitva előttük a hirhedett vasszekrényt.

– Tekints ide fiam. Itt vannak a Lis Blanc családnak az ősi kincsei, a miknek némelyike szent Chlodwig idejéből származik. Ez mind a tied lesz, s nagy ünnepélyeken nőd testét fogja ékesíteni. Ez a tizpecsétes levél a végrendeletem, melyben téged teszlek általános örökösömmé. Soká nem viszem már. Az orvosaim biztosítottak, hogy egészen jól vagyok, a minél fogva azt hiszem, hogy a végét járom. Eddig szigoruan tiltották a homardot és a champignont, most már megengedték. Tehát egy évig fogok enni tengeri rákot és csiperke gombát. Kérlek igen szépen, hogy addig, a míg én élek, ezzel a derék hölgygyel, a kit a sors kezedre bizott, jól bánj. Mert ha rosszul bánnál vele, vagy hűtlenül elhagynád, az én nekem olyan rosszul esnék, hogy igen gyorsan belehalnék; de még sem olyan gyorsan, hogy előbb a te székedet az ajtón kivül ne helyezzem. Tehát egy év mulva jöjjetek vissza ide feleségestől együtt, vagy engemet találtok itt az áldásommal együtt, vagy az áldásomat nálam nélkül.

Azzal egy jó csomó pénzt átadott Lyonelnek, s elbocsátá a boldog párt nászútra.

Lyonel csakugyan példásan adta az új férjet – egész Svájczon keresztül. Lady Elvira kitünő hegymászó. Lyonel mindenüvé mászott vele. Többször kinálkozott rá neki az alkalom, hogy a feleségét valamelyik Gletscher hasadékába letaszítsa. Egyszer sem tette meg. Nagy önuralkodás! Genfben vett neki egy kis selyempincset. A gyöngédség netovábbja. Azután Nizzába mentek, ott a virágünnepen meglátott Lyonel egy világhírű szép tánczosnőt, abba beleszeretett. A tánczosnőnek mennie kellett Madridba, a hol szerződése volt. Lyonel utána szökött, s ott hagyta a fiatal feleségét, épen tizennégy napos házas korában.

A tánczosnőt úgy hitták, hogy «Scilla.»

És így beteljesült, hogy «incidit in Scyllam, qui vult evitare Charybdim.»

Kérem, uram, ne üssön agyon, hogy ilyen rossz szójátékokat csinálok, de szeretek vele dicsekedni, hogy iskolába jártam.

És akkor az a páratlan hölgy, a hátrahagyott feleség, a kinek nemeslelkü tettéhez hasonlót nem jegyeznek fel a világ krónikái, tudja ön, hogy mit tett? Folytatta a kitűzött nászutazást – egyedül: – nem, a kis kutyájával. Szépen: Velenczébe, Turinba, Veronába, Flórenczbe, Rómába, Nápolyba. És azután minden városból írt leveleket haza Asthon lordnak és Lis Blanc grófnak. A levelek a legnagyobb megelégedésről szóltak. Lyonel ott van mellette hűségesen és jól találja magát. Szeretik egymást. Együtt élvezik a természet szépségeit. Együtt tanulmányozzák a mesterek remekeit. Kegyes csalással hitegeté a két öreget; eltitkolva előttük szégyenét, szerencsétlenségét. S az a jámbor csel talán azoknak a holtáig is sikerült volna; mert a derék nő úgy félre tudta magát huzni Capri sziget valamelyik villájába, hogy még talán ön sem találkozott vele, a ki ugyanakkor ott lakott. Hanem a futó bolond Lyonel elrontotta az egész dolgot. Scilla kisasszony Londonba is meghivást kapott s azt természetesen elfogadta. Lyonel természetesen oda is utána pirouettirozott s mindenütt a czipőszalagját kergette.

Azonban a derék Asthon lord nagy kedvelője lévén a plasticai szépségeknek, egy szép este a tánczosnő szinpadi öltöző szobájának ajtaja előtt éppen csakhogy egymásba ütötték az orraikat: az ipa és vő.

És Asthon lord éppen akkor kapott levelet lady Elvirától, melyben leírja előtte a gyönyörű holdvilágos estéket, melyeket Lyonellel együtt töltenek Torre del Grecoban, várva a Vezuv közelgő kitörését.

No iszen a mylord nem várt a Vezuvra a tűzokádással: elkezdte azt maga. Nagy scéna lett a színfalak között. A botrány miatt Scilla kisasszonynak rögtön el kellett hagynia Albiont. Egyenesen Párisba utazott. Elébb azonban Lyonel urnak peremptorie kiadta a parancsot, hogy tőle végkép elmaradjon.

Már hiszen maga Páris is elég tilalom volt Lyonelre nézve; mert ha oda is elmegy Scilla után, semmiképen ki nem kerüli, hogy a neve a hirlapokba bele kerüljön, s azokból azután az atyja is meg fogja tudni, hogy elhagyta a feleségét. Erről ugyan a nászura is valószinüleg értesítette az öreg grófot, csakhogy a seigniersi udvar olyan jól volt berendezve, hogy az érkező leveleket elébb átvizsgálták, s a gyanusaknak találtakat eltették szem elől. Lis Blanc gróf nem kapott a fia felől máshonnan értesítést, mint lady Elvirától. Sajnos, hogy a hirlapokban nem lehetett feketével befesteni a nem olvasandó híreket, mint más jól rendezett államban szokás.

Én nem szeretek senkit gyanusitani, de feltűnőnek találom, hogy az Asthon lord és Lyonel közötti kellemetlen találkozás, azután a Lis Blanc gróf hirtelen halála, s nyomban rá e nap éjjelén a szekrény elraboltatása alig három napi időközre esnek. Idáig a történteket Monte Rosso közvetlen tapasztalatai nyomán tudtam meg. A sikerült rablás volt az utolsó actus. A mik ezután következnek, azokról már mind a börtönben értesültem. A fegyenczek nagyon élénk levelezésben állnak a külvilággal (ha van pénzük.) A levelezés százféle módjából ön is bizonyosan ismer egynéhányat. Én többet. De becsületszavamat adtam nekik, hogy el nem árulom.

Lyonel gróf egyszerre kaphatta meg a táviratot az öreg úr haláláról s a végrendelet eltünéséről. Mire Francziaországba visszatért, már akkor ott találta Alfréd nagybátyját a seigniersi kastélyba behelyezve. S ha még csak a Lis Blanc örökségbe installálta volna magát: de a gonosz atyafi még Scilla kisasszonynak a hotelében is elfoglalta Lyonel urfi helyét. Ez nagyon természetes.

«Ha a köpönyeg leesik, a herczeg utána esik,» mondja Schiller.

Pardon, gráczia! Már megint!

E sorscsapások annyira elkeserítették Lyonelt, hogy busulásában elment Afrikába, oroszlánt vadászni.

Onnan irogatott haza a mostohájának gerjedező leveleket. Medea iránti szenvedélye jobban lángolt, mint valaha.

A közben történteket ön, uram, jobban tudja, mint én.

A boldogtalan Monte Rossot balcsillagzata idevezette az ön légkörébe, a hol megkapta, a mit mindenütt kikerült, a lábvasakat. Több nála talált értékpapir, meg a miket Traumhold bankárhoz elküldött, kétségtelenné tették, hogy ő követte el a seigniersi kastélyrablást. Tehát az ellopott végrendeletnek is nála kell lenni.

Ennek a felfedezésnek az alapján Lis Blanc grófnő megindította a pert a birtokban levő de l’Aisne Alfréd ellen. A rabló kézre került; az orgazda is kitudódott: a második végrendeletnek elő kell adatni. A Lándory név sok ideig egyenlő volt Messiáséval a Lis Blanc szalonokban. Majd előteremti azt a Lándory! A Lándory csoda ember! Minden titkot ki tud deríteni.

Ezt is mind hírül hozták Monte Rossonak a fegyházba. Nagyokat nevetett rajta.

Egyszer aztán a Lándory név eltünt a világból.

A Lis Blancok tanács nélkül maradtak. Azonban Alfréd is kényelmetlenül érezte magát. Az igényper miatt az öröklött birtok birói gondnokság alá volt helyezve.

Ekkor aztán valami okosat gondoltak ki egyesült tudománynyal. Hátha véget vetnének e kinos pernek egy édes kibéküléssel?

Hisz a tenyerén fekszik az embernek a megoldás.

Vegye nőül De l’Aisne Alfréd Medea grófnőt, s azzal meg van oldva a kérdés.

És nem csak a birtokkérdés, hanem még valami más is.

Hogy Medeának Alfréd gróf megfordított ideálja, az nem baj, és hogy Medea sem tartozik azon nők osztályába, a kik egy olyan rouét, mint Alfréd, eleven emberré tegyenek: az is úgy volt a rendén. Így is egészen egymásnak voltak teremtve. Erre megesküdtek ugyan abban a St.-Germain l’Auxerrois templomban.

Ekkor azután tudósítá Lyonelt Lis Blanc grófnő a Saharában.

«Most már jöhetsz haza!»

Hisz ez valóságos aranykorbeli idyll lesz így: jóéletű nagybátya, egymást szerető mostohatestvérek és egy mindenkit boldoggá tenni serénykedő mostohaanya!

«Lurida terribiles miscent aconita novercæ!»

(Üssön hátba kérem! soha több diák verset! «nunquam plus carmina dicam.»)

– Borzasztó dolgok azok, a miket te itt nekem elmondasz Péter. Csináljunk puncsot: én fázom.

– Ugy-e? A szegedi börtönben nem lehetett ilyen derék dolgokat hallani. – Itt azonban megint hézag van tudósításaim között, a mit ráérünk találgatással kitölteni, a míg a víz felforr. Az oroszlánvadász sietett haza a szél szárnyain; azonban mire hazaért, akkorra már Medea el is vált a férjétől. S hogy törvényesen elválasztották, az arra mutat, hogy valami rendkivüli dolognak kellett közöttük történni.

Lyonel úrfi tehát már most itt állt: egy félig meglőtt oroszlánnak az emlékével, egy félig füstbe ment reménynyel, s egy félig elvesztett birtokkal a markában.

Lehet-e csodálni, hogyha egy fiatal ember, a kit huszonegy éves korában annyi rendkivüli sorscsapás ér, végképen elkeseredik?

Medeával csak egyszer találkozott.

Nem hiszem, hogy az eredeti ős Medea jobban lefelé forgatott szemekkel nézett volna az ő Jásonára. A szavait följegyzék. S tudatták Monte Rossoval. Első kútforrásból.

A mint «szive lángjairól» kezdett el beszélni a mostoha testvérének, az rögtön ezzel a szóval szakítá félbe:

– Tudom jól, édes Lyonel, hogy mi hozta önt ide? Pénzt akar kapni az anyámtól. Az pedig «most» nálunk is szabottan áll. Nem tudna ön valaki mást kirabolni?

Ez már a valódi fekete panthera körmös kacsójának a legyintése!

Medeának általában az egész férfinem iránt az undorig menő ellenszenve maradt fenn rövid excursiója után a házasélet birodalmában.

Egy ilyen megalázó visszautasítás után csakugyan nem lehet csodálni, ha a fiatal ember a végletekre ragadtatja magát.

Nemsokára kiütött a nagy háború.

Lyonelnek nem jutott eszébe, a kardját felajánlani hazájának.

Neki, mint telivér socialrepublikanusnak azon kellett imádkozni, hogy a császárságot összetörjék. Ez a kivánsága teljesen be lett töltve. – Hanem aztán a respublikának sem ajánlotta fel a kardját.

Hanem, a mint elkövetkeztek a communenak a napjai, akkor jött el a sora a mi hősünk tevékenységének. Ő volt a párisi lázadók egyik legkiválóbb kolomposa.

– Emlékezem már a Raoul Ripaille névre, szólt közbe Lándory: a tavaszi hirlapok átolvasásánál botlottam bele. Nem valami dicsőséges emlékek. Egyszer a párisi érsek meggyilkoltatásánál említik fel, mint jelen volt vezért, a második eset még vérlázítóbb, a mikor egy árulással vádlott czimborájukat, egy hirlapírót lövetnek agyon; a kinek neje és öt kis gyermeke volt.

– Hja, uram, ezek csak apró rongyocskák, mik Raoul Ripailleről lehullottak, de én őt egész egyenruhástól, fegyverestől birom az emlékezetemben. Mi, ott az illavai fogház vasrácsai mögött jobban voltunk értesülve arról, hogy mi történik Párisban, mint az összes európai kormányok. Nagyszerű terv volt az, ha sikerült volna. Egyszerre kiszabadítani a börtönök összes foglyait, s a bagnok gályarabjait, s aztán egyesült erővel nekizudulni az egész társadalomnak. Ki volt adva a harczi jelszó Németországban, Oroszországban, Belgiumban, az osztrák-magyar birodalomban, Olaszországban, a törvények elítéltjeinek, hogy egyszerre törjenek ki a börtöneikből, ragadják meg a fegyvert! Gyujtsák fel a nagy városokat. Lázítsák fel a munkás osztályokat, szedjék maguk körül a sok faczér cselédet, a kinek a gazdája ijedtében elszökött.

Népszerű is volt az eszme! A diadalmasan hazatérő német seregek előtt felforgatni otthon fenekestül Berlint s a kereskedő városokat; Szentpétervárott hatalomra keríteni a nihilistákat; Kazántól Tobolszkig fellázítani azt a százhatvanezer deportált lázadót, gonosztevőt, menekült bradjagát, előhozni az ólombányák elítéltjeit, feltörni a «holt házak» zárait, a hol a katonai elítéltek vannak összezsufolva; s mindenütt egyszerre megkezdeni a rontást bontást! Kolosszális eszme volt ez. Mi is számot vetettünk benne! Illaván hétszáz fegyencz, Szamosujváron kilenczszáz. Magnak elég egy dulni rendelt hadsereghez. Olyan emberek, a kik már úgy is elvesztették az életüket. A koczkánál csak az a kilátás, hogy visszanyerhetik. – És csak egy hajszálon múlt, hogy nem sikerült. A commune barrikád-harczaiban már hétszáz kiszabadult fegyencz és gályarab vett részt; a Louvre, a Tuilleriák, a Hotel de Ville kormos falai hirdetik, hogy ki járt ott? Az Issy erőd makacs védelmében ők szolgáltak az ágyuk mellett; bizony nem is a takácsok ám, vagy a rongyszedők; hanem az elszánt gályarabok. S már a nemzetőrséget is magukkal sodorták; a sorkatonaság csapatonkint állt hozzájuk. A hatalmas Dombrovszky tábornok minden ponton diadalmasan verte vissza a versaillesi kormány seregeit! Mi erről mind pontos tudósítást kaptunk a börtönben. Léghajókon át küldték ki a leveleiket a körülzárolt Párisból. Mi is összesugtunk. – Csakhogy ekkor a versaillesi kormánynak ez igazi pokoli szép terve elnyomására egy még pokoliabban szép ellenötlete támadt. Ráeresztette a communardokra a turcosokat, a pápai zuávokat, meg a tengerészeket, s azokkal verette őket tönkre. Mi is pórul jártunk a kitörési kisérletünkkel. A derék Monte Rosso az első rohamban elesett, s most már a tulvilágon adhat számot viselt dolgairól. S ha ott is van esküdtszék, meg vagyok felőle győződve, hogy föl lesz mentve.

Ettől a naptól fogva aztán nincs több tudósításom: engem és a nehezebben megróttakat elszállították Szamosujvárra. Ott többé nem volt Monte-Rossonk; nem volt pénzünk. «Point d’argent, point de Suisses». Legfeljebb azt tudtuk meg, hogy mi történik az alföldön? Ön tudni fogja, mi lett a commune-ből.

– Azt leverték teljesen, maguk a franczia seregek. Nem igaz, hogy pápai zuávok lettek volna, a kiket rájuk eresztett a kormány.

– És az anarchista hadsereg?

– Azzal eleinte nagyon kegyetlenül bántak. Az utczai harczban ezerével hullottak el, s a kiket fegyverrel a kezükben találtak, azokat csoportostul lőtték halomra a katonák. Valami tizenkét ezer harczosuk el lett fogva, a legnevesebb vezéreik bilincsbe verve; s most kezdődik a rémper tizenkétezer ember ellen. A megrémített birtokososztály, a kegyes emberek boszút követelnek! Fel akarják állíttatni a guillotinet: oda – a commune által ledöntetett Vendome szobor mellé, s revanch-ot adni vérpatakokban a meggyilkolt érsekért, a felégetett nemzeti műkincsekért. Ha ehhez hozzá kezdenek: irtóztató vége lehet. A kormánytól függ, hogy mi történjék.

– És így az is megeshetik, hogy a midőn mi ezzel a szekrénynyel megérkezünk Seigniersben, s előadjuk a megkerült végrendeletet, akkor már a boldog örökös végkielégítést nyert – négy lat ólommal.

– Az bizony megeshetik.

– Nem kiváncsiságból kérdem én ezt; hanem azért, hogy visszatérjek az én egész eszemjárásának a kezdő pontjára. Ha a Lis Blanc örökös ilyen malapropos megtalál halni: akkor ki lesz, a ki az én boldogult gazdám, Traumhold bankár ellen megindított eljárást megszünteti?

– Ezt a végrendelet fogja megoldani. Bizonyosan lesz abban valami másodörökös is megnevezve. Vagy a mit még jobban sejtek: Lyonel számára lesz elrendelve, nagykoruvá léteig törvényes gyám. Ez fog intézkedni.

– Nem lehetne ezt a végrendeletet is elolvasnunk? – kérdé Péter.

– Láttad, hogy tiz pecséttel van lezárva.

– Nem néztem oda. Azokat is fejnyithatta Monte Rosso; miután már a kezében volt.

– Hát azt hiszed, hogy a mit Monte Rosso, a főfőtolvaj elkövetetlen hagyott, azt én fogom megtenni?

– Én kimennék a szobából. Nem tudnék róla semmit.

– Elég, ha én magam tudnám.

– Pedig azt hiszem, hogy ez, ha nem is törvényesen korrekt, de egészen Istennek tetsző cselekedet volna.

– Hiszen, kedves Péter, ha én meg tudnék magammal alkudni a fölött, hogy mi az igazság, a kötelesség? aztán meg mi a «jó tett», hát akkor azon kezdeném, hogy ezt a lepecsételt levelet dobnám a tűzbe; s a helyett a felfedezések iratát tenném le a hivatalos helyen. Ha holtakat tudnék idézni: a megholt Lis Blanc gróf lelke bizonyosan azt mondaná rá: így tegyek. Hanem hát ebben nincsen alku. A Lis Blanc család megkapja a maga kincseit gyémántokban és papirosokban, kivéve a tűznek szánt iratokat. Hogy azokat kinek a keze égesse el, és mikor? az tőlem fog függeni. Idő nincs rá szabva.

Ezzel a felleplezések iratát Lándory eltette a zsebébe s a kincses szekrényt ismét lezáratta Péterrel.

– Most már nagyobb fejtörést fog nekünk okozni az, hogy mi uton-módon jutunk el mi Párisba. A német seregek még a keleti departementokat megszállva tartják. Schweicz egész hadereje őrzi a déli határt: éppen most fegyverezték le Canrobert és Garibaldi átmenekült seregeit. Nekünk ezen a harczvonalon, annyi fegyveres, gyanakodó erősségen ezzel a furfangos ládával keresztül hatolnunk nem lehet.

– Talán Marseille felé a tengeren át szabad lesz az út.

– De valjon Marseilletől Párisig szabad-e?

– Hiszen nem kell nekünk Párisba mennünk, hanem Seigniersbe.

– De elébb Versaillesba.

Péter nem értette, miért, de belenyugodott.

A kakasok hajnalra kezdtek kukorítani.