SCILLA.

Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától; az őt rabszolgájává tette s vitte magával mindenűvé, mint Faustot Mephistopheles, a hol csak Párisban élvezet kinálkozik. Ennek ugyan nem volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok sikertelen kisérlete után a megszálló sereg érczövét széttörni, az ostromolt világvárosból egy egész hölgyarmádiát kitolonczoztak. Nagyon is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: «Militat omnis amans». A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még tovább küldték. Ilyenformán Párisban csak azok a hölgyecskék maradhattak meg, a kiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. Az ostromév utáni carneval nem volt igen zajos.

Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól, a spelunkák «noce»-jaiig! de ez semmiben sem találta élvezetét.

– Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én időmben Páris hemzsegett azoktól a tündérektől, a kiket Cham és Gavarni crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály: a grisetteké. Most pedig csunya kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú, csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berugott matrózé, s minő szójárások! Az egykori élczes, pikáns causerie helyében a nyers, brusque, salopp őszinteségek. Kaczérkodásuk ingere egyértékű a hentesbolt ablakában kitett koppasztott malaczéval. Itt könnyű bibliai Józsefnek lenni. «Nesze a husz frankod: vacsorálj, a hol akarsz, s ne hajporozd be a frakkom gallérját!»

– Úgy látszik gourmand vagy.

– Hát bizony minálunk Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs nyolcz szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.

– No majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz herczegek s az amerikai petroleum-királyok. A míg nincs hernyó a fákon, addig nincs énekes madár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, a hol a szemed, szád tátva fog maradni.

Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ő vele «experimentál». Tanulmányozza.

A jour fix-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, a hol meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. A kik két év előtt a fényes soiréeknek a lustréet megadták: a császárság matadorai, az akkori nagy követek, feleségeikkel, leányaikkal, attachéeikkel együtt, mind eltüntek a párisi világ szinpadáról. Maga a «vörös herczeg» is valahol a Schweizban settenkedik; várva, hogy kitiltsák Francziaországból; de a mit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc palotának Raoul Ripaillet. Hiába, a katakomba-illatot semmi «Ixa» parfume el nem enyészteti. Ilyenformán De L’Aisne marquis, s a renomméeval környezett «noble hongrois» könnyen lehetnek lionjai a surrogat társaságnak.

Medea legszivesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen vannak. Talán épen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant, akkor Medea rajong érte. A melyik regénye Jules Vernének az egyik tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál. Flammarionnál az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetni valónak találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!

S ha mindez nem volt elég, akkor Medea az orgonájához ül s játszik rajta véghetetlen buskomor, klasszikus melodiákat, a mik nagyon hasonlítanak a halottas énekhez.

Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret, azt mondá Alfréd nagy elbúsúltan az ő kedves czimborájának:

– Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a szerelmeskedést.

– Hát kezdjük?

– No megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, a hol nem fogod unni magadat.

– Jó lesz.

– Otthon légy reggel négy órakor. Nem az astronomiai reggelt értem; hanem a salonreggelt.

Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilburyjével Alfréd Lándory lakása előtt.

Felkészülve találta a barátját s műértő szemle alá vette.

– Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát. Hát ez a vadgalambszín keztyű? Feketét hord most az egész világ, azt is a kezében összehajtva tartja. Jaspis az inggomb az idén. Fekete-piros rózsa a gomblyukba. «Le deuil de l’Alsace». Így már most mehetünk.

– Hová?

– Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.

A tilbury vágtatott a zajos boulevardokon végig.

Igazán «tête carrée»-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem ismert volna a rue Lepelletierre; bár ha nem is a «passage de l’opera» felől hajtottak be a kocsival. A bibor és fehér medvebundás kapus meghúzta a csengetyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt megállt.

– Tudod-e, hová jöttünk? kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, a mint a fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.

– Tudom. Mademoiselle Scillához.

– Hát már ezt hogy találtad ki?

– Erről a heliotrop illatról.

– Csakugyan ördöngős ember vagy!

(Azt bizony más kombinátiók utján is ki lehetett találni.)

– Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.

– Ha téged ez mulattat.

A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, a mikor Arnould Sophienak, az opera első ballerinájának egy olasz fejedelem s egy spanyol admirál (s még ki tudja kik?) évenkint két millió frankot adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.

Már most lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, a ki erről a palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Medea kegyetlen szép szemeiért.

Egy előre szaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az uraságok invasiójáról; a tündérnő fele utban fogta el őket, eléjük sietve, úgy, hogy nem ronthattak be a boudoirjába, az irószobájában találkoztak vele.

Hosszú uszályos fehér ruha volt rajta, széles fehér himzéssel, öv nélkül testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipke leffentyűk között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett arany veres ragyogásu haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arcz rubensi coloritja; a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra mosolyított ajkak igézete mind öszhangzott egymással; minden mozdulata a megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.

– Monsieur le prince de Shamyl. Mondá Alfréd, komolyan mutatva be magával hozott barátját.

Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét összecsapta, aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak s magyarul kiáltá:

– Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!

Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.

– Hisz ez a mi «Kis Katiczánk!»

S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától, hogy jobban megnézhesse, «hogy megszépült!»

– Úgy-e milyen csunya kis lány voltam, mikor először látott?

Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.

– Ahha! Hát önök ismerik egymást?

– Hogyne? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak.

– Diantre! Hát annyi apja volt önnek?

– Öt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)

– Ezt nem értem.

Lándory magyarázta meg.

– Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel…

– Igen! igen! épen tízzel! erősíté Scilla kisasszony.

– Odajön hozzám Dalai úr.

– Az atyám, commentálá Scilla.

– A papa numero primo? tevé hozzá Alfréd.

– A pesti nemzeti szinház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy kis nyulánk backfischt; tizennégy éves lehetett.

– Az én voltam.

– S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a ballethez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint száz forint, még pedig három esztendeig. «Barátom, mondám, én nekem nincs kis leányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom; aztán meg én fiatal ember vagyok; mit mondana a világ rossz nyelve, ha én egy ballerinát neveltetnék? hanem majd szerzek magam mellé még három más, tisztességes, minden gyanusításon felül álló, érett korú gentlemant s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katiczát. Akkor még Katiczának hitták úgy-e?

– Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.

– A próbánál? Kiváncsiaskodék Alfréd.

– No igen, mondá Bertalan, hát mikor a corsortium megalakult: a balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud lábujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mind ez teljes megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva mind a négyen köteleztük magunkat havonkint huszonöt forintot contribuálni a kis Katicza kiképeztetésére.

– Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki szájából a szót Scilla. Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra, hogy vajjon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kiváncsi papák legöregebbike oda jött és megakarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét: «Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzá nyulni egyikünknek sem!» S ez még a szerződésbe is bele lett téve. «Még a haja szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.» Aztán meg, hogy «viselje magát a leányka erényesen». Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a frigyládát.

Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.

– S «ön is» megtartotta a szerződést? kérdé malitiosusan Alfréd.

– Uram! kiáltá lábával toppanva Scilla, holnap küldöm önhöz szekundánsaimat.

Maga is nevetett azon.

– Így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory.

Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról, a pesti nemzeti szinházról, az ismerős művészekről és művésznőkről; mindezt magyarul; a míg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, a ki mindebből semmit sem értett.

– Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiomán.

– No hát revenons a nos moutons! csevegett Scilla. Tiens! Vous n’avez pas encore vu mes entrechats? C’est pour battre le chat!

– Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék Alfréd.

– Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok, mondá Scilla tetszelgőleg.

– Hisz Sappho nem verselt rimekben, az egy saját versnemet talált fel: a sapphikusokat.

– Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.

– Én bizony elfelejtettem; régen volt, a mikor Horaceot tanultam.

– Ön sem tud? szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.

– De én szolgálhatok. Például ez: «Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce ridentem».

– Hogy hangzik az magyarul?

– Édesen, csevegőn, kaczagón imádom szép Lalagémet.

– Hát ön csakugyan nem látott engemet még a szinpadon, a mióta a világot a lábujjhegyemen hordom?

– Ön nem jött mihozzánk.

– Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, a hol én járok?

– Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.

– Mind tudom. Oh én minden hirre rátaláltam, a mi önről szólt a hirlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha egy pár szem itten nem tartaná.

– Szép szem? mondá Bertalan, s szemrehányólag tekinte Alfrédre.

– Óh nem De L’Aisne úrtól tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a csodaszép Medea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség! Ugyebár De L’Aisne úr?

(Drága szépség! mormogott Alfréd.)

– Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én. Szólt Bertalan.

– Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.

– De nekem eszembe sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságos nagyzási hóbort volna.

– Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.

– Embernek tartom magam elég nagynak, de elefántnak nem.

Az elefánt szóra meghökkent Scilla kisasszony.

– Ah ca! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy keresztül lát…

– A ruhán, veté közbe Alfréd.

– Bah! Licorne! Pattant fel Scilla feddő hangon.

– Azért nem szükség az embert egyszarvunak szidni, szólt Alfréd. Ez nem élcz. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a veres színt. Azért a spiritista hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotilliont hordanak, külömben úgy járnának-kelnének a spiritista férfiak előtt, mint Éva anyánk, mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára Lándoryval!

– Ön bolondos! mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshwalt, azt félig maga elé rántotta.

– De hát komolyan! folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kaczagott.) Ön még soha sem látott engem játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha nincs máshova eligérkezve) egy kedves kis opera-ballettet adunk, a «Brahma és bajadért».

– Ismerem: nagyon szép.

– Kitől látta ön a czimszerepet?

– Grahn Luciletől.

– No majd én tőlem nézze meg!

S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, a minővel Minerva hitta versenyre Arachnét.

– Ott fogok lenni.

– A szinpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szivesen látom önöket egy «petit souper»-ra. Csak igen rövidre, mert mikor játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe csavargatnak, mumia vagyok.

Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a bucsúzáskor.

– Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.

– No! És nekem semmit? mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni készül.

– Mit? Miért? kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.

– Hát legalább a sensáldijat, a miért önnek egy ötödrész papát idehoztam.

– Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három évig, a mig Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem, a miért a szememet le kellett volna sütnöm.

– No hát kérem azt a megszolgált fricskát.

– Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonynyal.

Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüggönyei mögé.

– Valóságos «Sorcière!» mondá Alfréd a barátjának. Angyalbőrbe kötött diablesse. No hát nem megyünk a Pradoba, Rigolbochet élvezni?

Ez a hirdetett hölgy volt a párisi celebritások között a legmagasabb cancantánczosnő, a Prado «Star»-ja. Pesten is produkálta a virtusait.

– De már abból elég volt.

A «Brahma és bajader» csakugyan kedves kis operaballet. A tárgya az ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, a melyben Brahma égi malasztja megdicsőíti a «bűnös» szerelmet. Az indus főisten emberalakot öltve a földre száll, s utjában szállást nyer egy bajadernél, a ki belé szeret s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifju viszonszerelmeért. Ritkán kerül szinpadra a mind költői, mind zenei szépségekben gazdag darab, mert choreographiai tekintetben is úgy van megalkotva, hogy ahoz «két», egymással virtuositásban versenyezni képes ballerina assoluta szükséges, a ki tánczban, játékban, pantomimikában egymást felülmulni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, a melyik több érzéssel, æsthetikai izléssel, költői felfogással és plastikai formatökélylyel tudja a szerepét keresztül vinni. A puszta testi ügyesség, a stereotyp betanult gráczia ebben megbukik. Drámai művészet kell hozzá.

Maga a jelmez is valami eszményi szép. A himzett kebeltakaró s azon alul a test szabadon, fedetlen egész a csipőig, semmi vállfüző, maga az istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül merülne fel az, a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel, karcsu bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett haj, virágos folyondárral összetartva.

Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak tánczolni tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent, «egy istenbe lenni szerelmesnek!»

Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból, koszoruból; mikor elvégezte, typhonja keletkezett az enthusiasmusnak!

Előadás után felment Lándory a szinpadra, de L’Aisne Alfréd kalauzolása mellett. A foyer ajtón olvasható volt az utasitás: «Az urak tartoznak a szinpadon és foyerben kalapjaikat kezükben tartani!» (Tehát se feltenni, se letenni nem szabad.) Különben a tánczfoyer meg is érdemli a megtisztelést, a hajdani Hotel Choiseulnek a pompájával feldiszítve, tükrei, faragványai, pilasterei, mind historiai műkincsek, a közép fülkében a hirhedett Guimard kisasszony márvány-mellszobra.

Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók mindenféle fajától, voltak ott pézsmasphinxek, halálfej pillangók, aranyos papiliók, pávaszemek és «vacsoravesztő-pillék», a kik mind siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál. Hanem azért valamennyi szinházi mæcenás és páholy-lyon között is meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyujtva eléje a kezét, közös anyanyelvükön szólt hozzá:

– No hát hogy volt ön megelégedve a kis leányával?

– Büszke voltam önre. (Lándory francziául adta a választ).

– Voltam olyan, mint Grahn Lucile?

– Jobb volt.

Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.

A habituék siettek a magasztalást fokozni, egymás sarkára tapostak a glyceriádjaikkal.

«Ah! Tulszárnyalta Ceritot!»

«Isteni volt! Leverte Taglionit!»

«Úgy tánczolt, mint hajdan Elszler Fanny! koronázá be egy öreg börze-király, a legpompásabb orchidæa-csokrot nyujtva át a művésznőnek, a minőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor gyémántos karpereczczel volt összeszorítva.

Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni, hanem a mikor a fényes körön keresztül furakodott egy kis, félszegvállú, ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején, kezében a «rendező»-könyvvel s azt mondá a művésznőnek: «ön jól játszott, meg voltam a játékával elégedve», hát annak a nyakába borult Scilla kisasszony s megcsókolta a borostás arczát.

– Bolondos leány, hogy összemázolta a pofámat a carminnal! Dörmögé a vén rendező, a tarka gyapot-zsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók nyomát, nehogy a felesége számon kérje otthon.

– Aztán ott legyen egy óra mulva. Sugá Scilla Lándory fülébe. Csak mi hárman leszünk.

Azzal elmenekült az öltözőjébe.

– No ugy-e, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? Mondá Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. Most gyerünk elébb Tortonihoz, fogyaszszunk el egy tuczat osztrigát, meg egy beafsteket.

– Hiszen ő hozzá vagyunk hiva vacsorára.

– Épen azért! Ismerem már én az ő petit soupée-it, a miket ilyen nagy előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül. Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghivott vendége jó étvágygyal eszik abból, a mit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb lakni, mikor játék után «kis vacsorára» meginvitál.

Mikor egy óra mulva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a pofáján, a másikat a medaillonja revers oldalán tartva, annak a bizonyságául, hogy kézzel lábbal kapott utasítást. Belülről pedig hangzott az összetört porczellán csörömpölése s folyt az ékesszólás, a miben több volt a «fripon», «canaille», «animal», mint a verbum regens. Az ajtón benyitó előtt épen nem szinpadra való jelenet, egy szép megæra, a ki toporzékol, s egy inas, a ki az üres tálczával a két kezében, ijedten áll, reszkető térdekkel.

A mint aztán Scilla meglátta Bertalant, (Alfréd őtet tolta előre) egyszerre elnevette magát.

– No ez szép volt!

– Most jönne ide Brahma!

– Hát csak jöjjön, mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálczára, nyájasan beszélgetve hozzá: nem tesz semmit, jó Jean! ugyis más servicet akartam venni. Holnap Sévresbe megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sirjon. Ilyenkor a fejemben van a vér.

Azután felállt a puha szőnyegről s a míg nevetéstől vonaglottak a vállai, így szólt Lándoryhoz.

– No hát, haragszik rám Brahma?

Bertalan hátra fordult Alfrédhoz.

– Hallod? Hozzád szólnak.

Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:

– Uhm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás sugta önnek.

– Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor tetőtől-talpig veres kantus fedi?

Scillán az este chinai selyem japonika volt, lángszinű piros, melybe nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Valjon szándékosan vette ezt fel? Elhitte tán a spiritisták rossz szeméről hallott regét. Akkor az becsületére válik.

– Van ez alatt más is, mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni engedve a pompás valencienne csipke corsaget alatta. No hát üljünk asztalhoz.

S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, a hol hármukra már meg volt terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két karosszékben.

Iszonyú szeretetre méltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a tányérjára s mindent fölségesnek talált.

– Nem lehet ráismerni. Dörmögé Alfréd Bertalanhoz. A te párduczszelidítő szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett itt le senki egy piskotát sem ennél az asztalnál, kiátkoztatás nélkül.

Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak bámulni. Arcza megnyúlt, átszellemült.

– Miért ez a songeuse arcz? szólt hozzá Bertalan.

Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, a mitől a veres selyem kantusa elől kétfelé nyilt.

– Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én most?

– Ki is találom.

Erre Scilla megelevenült, s a szétnyilt kantust hirtelen összecsukva a keblén, kihivó daczczal mondá:

– No hát találja ki.

Lándorynak tetszett egy kis hókusz-pókuszt csinálni.

– Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szivben lakik, hanem a fejben.

Erre Scilla a haját lehuzta a homlokára.

– Már elolvastam, mondá Bertalan.

– No hát mi az?

– Nem mondhatom el Alfréd előtt, őt nyugtalanítaná.

– Hát mondja el magyarul.

– Ha Alfréd beleegyezik.

– Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó, mondá Alfréd.

– Hát elmondom. Kezdé magyar nyelven Bertalan. Ön most azon ábrándozik, hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, a ki önt fénynyel, pompával környezi, de a kit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy másikkal, a ki kevesebbet tud adni, de a kiért ön rajong.

No ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!

«Régi kedves, a kit nem szeret, egy másik, a kiért rajong». Lehet, hogy talál! De még is így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat. Scilla arczáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát elvonta, s aztán csendesen ingatta a fejét, mintha mondaná, hogy ez nincs eltalálva.

Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb gyönyörködjék a hypnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.

– De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.

– Tőlem megnevezheti őket. Halljam.

– Hát a régi szerető neve «Terpsychore», az újé pedig «Melpomene».

E két szóra, mint a kit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyilt szemekkel tekintve reá.

– Hát ön csakugyan büvész? Hogy meglátja a szivem fenekén, a mit gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balletet, s szeretnék drámai szinésznő lenni?

S mintha capitulálna a hódító előtt, félre simítá egészen a szép homlokáról a hajtincseket s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös köntöst egész a kebléig. «Ez» ellen nem védnek meg az amuletek.

– Nos? Nos? Hát kitalálta? zaklatódék Alfréd.

– Csendesen. Csitítá Scilla. Még beszédünk van egymással (s újra magyarul szólt). Hát hogy találta ön ezt ki?

– Nincs benne semmi büvészet. Önt ma látni kellett, mikor azoknak a hódolatát fogadta, a kik önt az első világhírű ballerinák fölé emelték, s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy «jól játszott».

– Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy valaha drámai szinésznő lehetnék. Titokban Phædrát tanulom. Akarja ön meghallani, hogyan szavalom Phædrát? hogyan játszom el? Igen? Akkor jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, a kiért rajongok?

– Eljövök.

– De már elég legyen a chaldæai discursusból, förmedt fel Alfréd, a kinek sehogy sem tetszett mind az, a mit Scilla arczából leolvasott. Mi az ördögről tudnak önök olyan nagy animoval értekezni?

Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje s kész volt a válaszával.

– Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy a mire most gondolék, a mi úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt velem, hogy sikereimnek örülhetnének.

– Ühm! Dörmögé Alfréd. Soha sem tudtam, hogy önnek az apját Terpsychorenak, s az anyját Melpomenénak hiják.

Lándory másnap addig kutatott a passagé de L’opera és a Palais Royal könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Páris minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyüjtve találni. Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, a melyben most Scilla kisasszony lakik. Valamikor Soubise herczeg építteté azt Guimard kisasszony számára, a ki lábai hegyével az operát hirhedetté, a herczeget pedig tönkre tette, a dicsőséges Phryne halála után a palotát kisorsolták, s aztán folyvást egyik kézről a másikra került, hirhedett bankárok, herczegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel, a kiket mind ugyanaz a végzet ért utol, a mi első megalkotóját. De L’Aisne Alfréd örökség utján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is. Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól).

Lándory mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, a mikor ő ennek a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.

De hát van-e a szivben is «tabula Cebethis?»

Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú hirrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migraineben szenved, senkit sem fogad ma. Átadta neki hát a látogató jegyét. A mint aztán az inas a nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arcza.

– Ah! A monsieur számára nincs migraineje a kisasszonynak. Tessék besétálni.

Lándory gondolta magában, «ha én ilyen gyorsan tudnék migrainet gyógyítani, gazdagabb lennék mint Pereire».

Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az irószobába. Ott várt rá Scilla.

A legszigorubb toilettje volt: állig érő kashmir ruha; a haja egyszerűen felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.

Kezét nyujtá az érkezőnek.

– Ön pontosan megérkezett!

– Ebédelt ön már? kérdezé Lándory.

– Igen. Az olympi ebédet.

– Milyen az?

– Négy lat félig nyers hús és egy darab pirítottkenyérhéj.

– Ah! Így élnek az istenasszonyok?

– Igen. Mikor nagy szerepük van.

– Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?

– Nézze ön, szólt Scilla, az iróasztalához vezetve Lándoryt. Egész napomat tanulmányokkal töltöttem.

Az asztala tele volt birálatokkal, essayekkel, arczképekkel és costumerajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, külömböző görög ruhákban.

– Melyiket tartja ön ezek közül Phædra szerepéhez a legalkalmasabbnak?

Lándory egy zuzmó-zöld peplumba burkolt alakra mutatott: «ez a legjobb».

Scillának nagyot villant a szeme.

– No lám! Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a név volt vésve: «Phædra». Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt válasszuk. Öt percz mulva készen leszek.

– Jelmezben akarja ön a próbát tenni?

– Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, a miben a karomat nem birom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. A míg átöltözöm, addig lépjen ön be kis szinházamba, érdemes lesz benne körülnézni.

Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise herczeg, baroque stilben szinházul építtetett, a hol hirhedett művészek és művésznők énekeltek, tánczoltak, zenéztek, egyedül az ő és Guimard kisasszony mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó, zománczozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek műpompával tuldiszítésében.

Csak egy háromágú kandelaber terjesztett világosságot a muzsák templomában.

– Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság, mondá Scilla, s egy látszólag antik óra mutatóját előre tolva, egyszerre kigyulladt tizenkét villanylámpa a prosceniumon: akkor még Párisban is újdonság.

Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek decorativ művészet összhatását.

Valóban nem telt bele több öt percznél, hogy Scilla visszajött az öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre.

Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán. Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.

– Meg van ön elégedve a jelmezzel? kérdé Scilla, körül fordulva elötte, hogy minden oldalról szemle alá vehesse.

– Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba burkolva.

– Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonázni a két karommal. Jobb ha az egyik némileg akadályozva van.

A vékony öltöny, festői ránczaival takarta és elárulta a test szépségeit.

– Mit kiván ön, hogy elszavaljak?

– Azt a jelenetet, a midőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.

Scilla fölment a kis szinpadra, melynek tündéri diszletei közé tökéletesen odaillett a megjelenése.

Elkezdett szavalni.

Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, a minőt e szerep világhírű személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös szenvedélyeket fejez ki.

Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.

– Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját oszsza be nagyobb mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a más nyomain győztes utánzat.

– Nem rítt ki belőlem a balettánczosnő?

– Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.

– Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszonszerelemre?

– Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomene konyhája szegény.

– Azt gondolja ön, hogy mikor balletet tánczolok, szabad még annyit is ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget, hogy porczellánt vágok-e az inasomnak a fejéhez, vagy cseréptányért?

– Hát halljuk most a második felvonást. Phædrának a jelenetét Hyppolittal.

– Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül.

– Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.

– Ah! ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.

– Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.

– Csak olvassa a verset és marquirozzon.

Bertalan fölment Scillához a szinpadra s megkezdődött a jelenet.

Igen szépen összement az egész.

Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.

– Hisz ön kitünően adja Hyppolitot.

– Hát a milyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni. Hanem már most lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. Phædra kétségbeesik a fölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét, odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit, a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a kardját ugyan viszi ám magával a mama. De hát ha én vagyok Hyppolit, az én velem nem fog menni, mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a kardomat, hanem meg fogom a két kezét s azt mondom neki, hogy «hohó, édes! az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat». Egyszóval, szeretném én látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?

Scilla nevetésre fakadt.

– Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki valami lehetőséget, a mi elhihetővé teszi ezt a jelenést.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Hát én így terveztem azt ki. Phædra, szerelmi dühében odarohan Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni. Hyppolit szüzies iszonyattal fordítja félre a fejét s két ellenző kezével visszatiltólag takarja el az arczát. Ekkor rántja ki orozva a kardját hüvelyéből Phædra, a kit aztán magával hurczol a dajka. Hyppolit folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phædra elment.

– No ez megkisérelhető.

– Próbáljuk meg. Ez a hajamból hihúzott arany nyíl legyen a kard, ezt ide dugjuk az ön habitjának3) a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom. Leteheti a könyvet, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.

S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phædra erőszakkal át akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az ölelés ellen, mi közben Phædra elragadja a kardját.

Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. Akkor aztán féktelen nevetésben tört ki s elkezdett tapsolni, ő tapsolt Lándorynak:

– Hahaha! Bravo! bravo! ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az életben is valódi képmása Hyppolitnak?

S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.