DE L’AISNE ALFRÉD.

Végre minden rendbe jött.

A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostoha fia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.

Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, a mikor a törvényszék határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a Moniteurben háromszor kihirdettetik.

Ezuttal az előbbi eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt tartózkodik a Messageries Maritimes «Copernique» nevű hajóján, mely útban van Alexandria felé. E szerint tehát csak azt a kis időhaladékot kell bevárni Lándory urnak, a míg a Messageries Maritimes másik hajója a «La Fayette» utána megy az elsőnek szintén Egyptomba, s ott a követség útján felszólított khedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nilus cataractáinál vizilovakat vadászó Lyonel grófot, aláiratja vele a kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold per megszüntetésére szolgáló okiratot.

Addig bizony kitavaszodik.

Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember kényszerítve van Párisban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem kinálkozott a szokásos mulatságokkal, a mik Párist «a gyönyörök paradicsomává s az erszények purgatoriumává» teszik, hanem annál több alkalom kinálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel önerejéből egy földig gázolt óriás. A franczia nemzet a bukása után mutatta meg, hogy milyen nagy: öt miliárdot fizetett azért, hogy a hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önkényt. Aztán hozzálátott a munkához.

Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani. Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani, a szükségeseket újra építeni. A parlament átköltözött Párisba. Komoly, méltóságos nyugalom vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a félbeszakadt munkát; a hadsereget újra teremtették, a hivatalokat epurálták. Az ipar, kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet minden ága új virágzásnak indult. Soha sem volt Páris nagyobb, soha szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a franczia nemzetnek az igazi «gloire»-ja; csakhogy ez a «dics» nem császároké és hadvezetőké volt; hanem polgároké és parasztoké.

Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni, garçon szállást fogadott a Boulevard des Capucinson s ott élt, minden társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket, muzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit szinházban tölté; ha szép idő volt, a «bois»-ba tett kirándulást, vagy Páris környékébe.

Egy délután, hirlapolvasás közben, De L’aisne Alfréd lepte meg a szállásán.

Lándory nem titkolhatta el az arczán bámulatát, a nem várt látogatás fölött.

– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem is mutatod már magadat «mi nálunk».

Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csudálkozzék-e, vagy a «minálunk»-on?

– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniersben, az emlékezetes lakomán pajtásságot ittunk egymással?

– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.

– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral köszöntenek fel. Én soha sem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per te s tu valahol.

– Köszönöm. No hát ülj le és gyújts rá.

– Ebéd előtt nem. Jösz velem a fréres provenceauxhoz?

– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.

– Ugyan min?

– A kölcsönös bemutatáson.

– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?

– Azaz, hogy látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez alatt. Én tudom azt jól, hogy te neked senki a kerek földön olyan rossz szolgálatokat nem tett, mint én.

– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség detailloznod. Van szerencsém! S ha épen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogy ha olyan rendes észjárású embernek születtél volna, a milyen ezer közül kilenczszáz kilenczvenkilencz. – Hát akkor azt tetted volna, hogy a mint azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a «wünschelruthe» segélyével…

– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta örökségbe.

– No hát akár hogy volt, egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset megtalál, (becsületes embert értek, a ki nem szökik el vele) hát akkor azt tette volna, hogy elhozza Seigniersbe. Ott lakik a természetes tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: «Nézze uram, itt van a Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom, a kinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok «lencseszámlálónak» mondják) húszezer franknyi koldusfillért igérni a megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért egy millió frankot.» – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a bankáromhoz egy millió frankra s aztán – nem ismertünk volna egymásra többet, ha az utczán találkozunk.

– Kivéve, hogy ha én lettem volna az a «becsületes» Monte Rosso, a kinek csakugyan «ez» a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s a kivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting housban egy szívélyes «tsau»-t, – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.

– Ebben megint igazad van. Te tudsz ripostozni. No hát jól van. Ezer ember közül mégis azt mondom, hogy kilenczszáz kilenczvenkilencz Mont Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, a ki a szerencsét kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!

Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.

– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: «ez egy igen derék, jellemes, korrekt gentleman; a kit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna, mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!»

– Nagyon hizelgő rám nézve.

– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a haszontalan ficzkót, a Lyonelt hadd érje el a maga fatuma az ő Raoul Ripaille álarcza alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai ájtatosság kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: «de faire bonne mine au mauvais jeu.» Hát annak a «rossz játékhoz csinált jó pofának» vagyok én a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy híttak, hogy «un bon enfant.»

Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt s talán semmitől úgy nem félt, mint a kit úgy hínak, hogy «jó fiú!»

– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a macrobioticának a legfőbb titka. A ki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele. Nekem soha párbajom nem volt.

Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a jellemeknek: a «meg nem haragítható,» a ki elteszi a jégre a kapott bántalmat, együtt nevet azokkal, a kik az ő rovására nevetnek, tovább is jó czimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelküen eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó czimbora marad, hanem azután igyekezik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s azzal szurkáltatja meg.

– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.

Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje került az ő eszejárásának ez az ember?

– No csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér módra. A társaságban jó hired van. És én büszke leszek rá, ha karöltve vezethetlek be mindenüvé. A klubbjainkba és az estélyeinkre. Azért nem szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.

– Minden játékhoz értek. Épen azért nem játszom, mert az első osztás után minden kártyát megismerek a hátáról.

– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsön kérhetném! De te úgy élsz itt Párisban, mint egy remete. Nem látunk sem a Ranelaghban, sem a Mabilleben. Szólj csak, voltál-e már egy operabálban? Láttál-e már egy galopp infernált?

– Voltam én mindenütt és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, még pedig itt Párisban, mikor a Sorbonneba jártam. Nincs előttem új dolog a világon.

– No hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások bolondságain jól mulat.

– A saját magáén még jobban.

– Vettem észre az arczodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem ki: «minálunk.» Én és Lis Blancék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! – Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, a mióta Seignierst vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seignierst, hanem a szép asszonyt is. A mióta elvált férj és feleség vagyunk, minden nap meglátogatom Medeát. Férjnek nem váltam be, házi barátnak igen. Hordom neki a pletykákat s ő igen jól mulat rajtuk. A «mámi» is elsohajtotta már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a jour fix-ein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább megbántottak.

– Akkor tökéletes antithesise vagy Sidonia grófnőnek.

– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban, a kik vele jót tettek. – No látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak bolondulva egészen. A hogy a jó német mondja: «Sie haben einen Affen an dir gegessen». Csak rajtad áll, hogy bele házasodjál a családba.

– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.

– Hogy hiják a könyvedet?

– Az iskolában «tabula Cebethis»-nek hiják, parasztnyelven «kétszerkettő».

– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.

– Hisz épen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból legénymódon urilag megélhetek (természetesen «noble passiok» üzdei mivelése nélkül) sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, a ki szereti az otthont, a ki gyönyörűségét találja a falusi életben, beéri a saját nevelésű lovaimmal, a pesti salonokon túl nem vágyakodik; a szinházi premierekkel és a filharmoniai concertekkel ki van elégítve; négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s «Mezei és Árvai» firm ját meg tudja becsülni, a mellett örülni tud neki, ha nyárára Balaton-Füredre vagy Tátra-Füredre elviszem; egy kis olaszországi kirándulásért pedig épen háladatos; ha nevenapjára egy kis szerény kétezerforintos karpereczet veszek neki ajándékul, azt teljes életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön, s a mit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. – De hova legyek én egy olyan asszonynyal, a ki Párisban hotelt tart, a butorzatát minden évben változtatja, a ki a divatot nem követi, hanem vezeti; a ki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; a kinek a salonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; a kinek ambitiója, túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az ízlésem.

– Hahaha! Hahaha! Hahaha! Kaczagott az egész diatriba alatt Alfréd, hanyatt dobálva magát a kereveten. Ah be derék! Nagyon derék! – Elvégezted már? – Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!

– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.

– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam, ha pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.

Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csak hogy épen jónak találta a félreértőt játszani.

– Micsoda? Te Medea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?

– Na de igen. Ő épen az a nő, a kit te az első fejezetben leirtál; a ki nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s a ki nem gazdagabb, mint te vagy.

– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, a kitől elváltál, mikor a feleséged volt?

– Különös: nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az egész történetet: a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait? No no, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi csintalan fordulatok nem fogják moralis és æsthetikai érzékedet megbotránykoztatni.

– Én nem vagyok prude.

– No hát ülj le ide mellém, s kinálj meg egy pohár cognaccal, hogy az emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koczintsunk az «ő» egészségére. – Hát kezdjük az elején. Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében engem tett örökösévé. Hanem az özvegy, meg a kitagadott fiu protestatiót emeltek, azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, a mit ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok ellen. A dolog nemcsak Lis Blancékra, de rám nézve is kellemetlenné lett; mert én voltam az a Tantalus, a kinek nem szabad a szája előtt uszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a kertben a massæ curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki, hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem Medeát, s vele együtt a seigniersi dominiumot, a Lis Blancoknak pedig átengedem a La Grenouilli uradalmat, meg a párisi palotát. Minden kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és én közöttem. Csak a kész szerződéssel léptünk Medea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Medea vállvonva mondá:

– Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor vezetéknevet választottatok!

(Én nem voltam rá nézve más, csak vezeték név!)

– Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?

– Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.

Ez volt Medea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az ékszerészeknél és a csipkeárusoknál folyt le.

Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Medea tizennyolcz éves, én meg negyvennyolcz. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember csak suhancz; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel ifjabb lesz.

Lándory nagyot nevetett: «még utóljára majd fogzásban hal meg!»

– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) épen úgy évelődtek velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az ártatlanságok elleni harczban. Londonban éltem nyolcz esztendeig. Az az igazi világ! Páris csak gymnasium ebben a tekintetben; London a collegium. Tagja voltam a «minotaurus» társaságnak. Tudod, mi az a minotaurus?

– Tudom.

– Mindent tudsz. Tehát nem kivánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az atheni «szüzek adójáról».

– Hát bizonyos korig «telles choses se font, mais ne se disent pas,» bizonyos koron túl pedig «elles se disent, mais ne se font pas». Rajtad áll, hogy beszélj-e?

– Ez megint «touche» volt! Tudod: a csábítás nem mesterségem, az katonatiszteknek való. Hizelkedni, turbékolni, «Lied»-eket danolni zongora mellett! Én a realismus embere vagyok. Az ilyen processust legjobb az execution kezdeni. Itt legjobb törvény a statárium. Az áldozat könnyei engem meg nem lágyítanak. Hanem azt az egy genret, a szent házasság utján kivívott diadalt, megvallom, hogy még nem próbáltam. Annál kiváncsibb voltam rá.

A házasságunk a szokott szertartásokkal ment végbe. Elébb a közjegyző előtt irtuk alá a szerződést, a miben minden benne van, csak a fődolog hiányzik belőle, a miért az ember megházasodik. No de ezt helyrepótolja azután az egyházi esketés; a mit rangbeli jegyesek nem szoktak egymásnak elengedni. Medea mindent megtett, a mit diktáltak neki. Keztyűs kézzel olyan szépen odaírta a nevét, a hogy én keztyü nélkül sem tudom. Az oltár előtt aztán, mikor az esküvésre került a sor, lehúzta a keztyüjét, úgy tette az én kezembe. Aztán mit gondolt ki? Az alatt, a míg én az esketési formulát az érsek után elmondtam, az ujjai hegyével folyvást csiklándozta a tenyeremet, úgy hogy én majd a bőrömből ugrottam ki. A hátam mögött álló násznagyom, De Saltis herczeg odadörmögött a fülembe: «Az ördögök vannak veled, hogy úgy vigyorogsz?» Mikor meg ő rá került a sor, olyan lassan suttogott, hogy az eskető pap nem hallotta, hogy az esküformát mondja-e utána? Én hallottam. A miatyánkot mondta el. S mikor azt kellett volna hangoztatnia, hogy «Isten engem úgy segéljen!» azt susogta, hogy «de szabadíts meg a gonosztól!» Hanem azért meg volt adva a módja, s mi ugy tértünk vissza a templomból, mint férj és feleség. Következett egy pompás dejeuner a Lis Blanc palotában, melyen maga Persigny is jelen volt feleségestől. Az én menyasszonyom se nem evett, se nem ivott. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy olyan borzasztóan be van fűzve! «No de majd ha otthon leszünk a seigniersi paradicsomunkban, annál jobban fog esni az ebéd, biztatám én gyöngéden. A fesztelen deshabillé!» «Csitt!» mondá ő, az ujja hegyét a szájamra téve. S én elfelejtettem azt az ujjacskáját megcsókolni. Ekkor az egyszer lett volna rá alkalmam.

Az elválás a mamától minden könyhullatás nélkül ment végbe. Tulajdonképen én rajtam lett volna a sirás rendje; mert én hoztam az áldozatot. Medea nem szeretett senkit. Az a Lyonel iránti érzelme nem több ábrándos testvéri szeretetnél, neki nem kellett a szivéből senkit kitépni. De én nekem fel kellett mondanom a viszonyt Scillával: az isteni bajadérral, a kiért valaha Brahma megbocsátott az egész osztálynak. – Tudod ez az a «diva», a ki miatt Lyonel futó bolonddá lett s elhagyta a feleségét. Nekem sikerült őt állandó lakhelyhez kötnöm, egy hotelnek az árán a Citében. – S ezt lachiroznom kellett, hotelt és istennőt, midőn megházasodtam. Hélas! Micsoda bucsú lakoma volt az a rue Lepelletieri házban az esküvő előtti napon!

– Te az esküvőd előtti éjt a kedvesednél töltötted?

– Dehogy az éjt! csak a napot. Éjfél után két órakor már otthon voltam, s odáig nappal van. Aztán hát mit akarsz? Bucsút venni csak kell az embernek, s mikor tegye, ha nem az utolsó nap? Hát mondom, hogy az áldozathozó fél én voltam. Mert Medea is szép, az igaz, szobrász szemmel nézve, tökéletesebb szépség, mint Scilla. De már egy festő Scillának adná az elsőbbséget. Micsoda colorit! chamæleoni szinváltozás! Mennyi báj! Minő mozdulatok! Micsoda arany zuhataga a hajfürtöknek! Ha egyszer az arczképét megmutatom neked! Azt, a melyiket nem tesznek a kirakatokba. Egy költőnek pedig épen meg kellene miatta bolondulni. Az a temperamentum! Az a szenvedély! A szikrázó elmésség. Soha se ugyanaz. Az ember tizenkétféle asszonyt vél benne feltalálni. Majd egyszer elviszlek hozzá. Szeretném, ha belebolondulnál. Ez lenne az én legédesebb boszúm!

Lándory nevetett: «Soha nagyobb szerencsétlenség ne fenyegessen.»

– No hát mondom, a ki tulajdonképen áldozatot hozott, az én voltam. Megérdemlettem volna, hogy azt méltányolják. – A bucsúvétel után rögtön a vasuthoz hajtattunk; egy bőrönd, Medea legszükségesebb öltönyeivel, meg egy szobaleány, volt az egész uti czókmók. Seigniersben diadalkapuval és transparentekkel vártak; az egész tüzoltóság kivonult.

– Indokolt megjelenés.

– Ugyan ne élczelj közbe! – A kastély minden terme ki volt világítva; valamennyi cseléd gala-livréeben. Még a ketreczben tartott medvére is két font melanogént kenettem fel, hogy fekete legyen, mert nagyon fakó volt már a bundája. Én úgy vezettem fel kézen fogva bájos urnőmet a márvány lépcsőkön, gyönyörködve sylphidszerüen libegő léptei ruganyosságán. Egy tekintet a plafond frescoinak mythologiai alakjaira felébreszté fantasiámat: ő még ezeknél is szebb «lesz». Azután átvezettem őt saját lakosztályába s ott elmondva előtte, hogy e percztől fogva ő a háznak korlátlan uralkodó királynéja, magára hagytam őt, hogy átöltözhessék. Ebédnél majd találkozunk. – Frascatitól hozattam el ez alkalomra a legjobb szakácsát s magam készítettem el a menüt. – Barátom, a menü az ilyen alkalommal a fődolog. A gyomor készíti elő a szivet: «sine Cerere et Baccho friget Venus» régi közmondás. Először is tekenősbéka leves, szerecsendió virággal, arra egy pohárka old Sherry. Azután whitstable osztrigák; egy pohár johannisberger; azután tengeri rák és bibicztojás, sauce mirobolantetal; egy pohár chateau Lafitte, majd zephir de chevreuil szarvasgombával és tengeri pók puffancskákkal, utána madeira, közbe sorbeth ananasból; azután szalonkák zellerievel, gyömbér compot, kezdődik a grandvin Mumms, végül: fonds d’artichauts; ismét pezsgő. Berekesztésül vanilia és marasquin fagylalt, záradékul római chocoladebombon, giardinetto és egy pohárka vin sec de Tokaj; s pour la bonne bouche dupla mokka és egy kupicza curaçao. Barátom! Ide hallgass, mert ez a lényeges dolog. Ez a tudományok tudománya. Ezeknek a csodaszereknek az atomjaiból támad a szerelem, a mi, mint minden a világon, nem más, mint anyagcsere.

– No hát kedves egészségetekre kivánom. Remélem, hogy jól laktatok.

– Csak lassan! Én gyöngéd figyelemből magában az urnő boudoirjában teríttettem fel az étkező asztalt. Háttérben a lefüggönyözött alcoven, melynek szétnyilt szőnyegén át egy rózsaszin üveggel borított éji mécs kaczérkodik. A boudoirt egy discret lámpa világítja meg; osztozva a félhomály csinálásban a kandalló tüzével. A falon, sötét rámában, Correggio Ledája, a szögletben Pradier fürdő Aphroditéje. A niluskék, gyöngéd virágos atlaszbutorok között egy alacsony kerevet, óriási jegesmedvebőrrel letakarva. Finom héliotrop-illat az egész szobában. Nagyszerű volt.

– Valami mégis kimaradt.

– Ugyan mi?

– Egy kéve zsupp.

– Ejnye, de bizarr ötleteid vannak! A mint Medea készen volt a toilette-jével, siettem át hozzá. Kopogtam. «Szabad!» Belépek. Egészen meg vagyok lepetve. Nőm házi pongyolája igéző. A la Lamballe. Emlékezni fogsz e divatra. Az utczán nem hordják, csak otthon a hálószobában. Nagy, fodros főkötő, mely egészen körülfogja az arczot, a keblen keresztül kötött fehér kendő, mely hátul a derékon van összebogozva, gazdag kézi himzéssel; kiegészíti egy fodros kötényke. Elragadó szép volt benne. Nem állhattam meg, hogy magasztalásomat ki ne fejezzem előtte, a mit ő királynői fejbólintással fogadott. Kezet is akartam neki csókolni, de akkor láttam, hogy szarvasbőrkeztyü van rajta, a mitől én iszonyodom. Gondoltam, hogy evésnél majd lehuzza.

Hát hiszen le is huzta s engedte a leggyönyörűbb kezeket és karokat bámulnom. Kitünő étvágya volt. Étsoromnak semmi része nem vallott nála szégyent. Szépen tudott enni, grátiával, a mi nagy előny. És ivott is. Minden pohárból ivott. – Barátom, ez is az élvezetek tanulmánya, megfigyelni egy ártatlan nő-arczon a bor hatását, a kinél az még szokatlan ujság; elkezdve az első hajnalpiruláson, egész az alkonyati biborlángolásig. Az első pohárnál a szemekben új sugár jelen meg, a másodiknál majd szikrázó tűzzé válik, míg végre megjelenik a szivárványos köny eloltani a tüzet s végre az utolsó pohárnál a lecsukódó szempilla rátakarja az éjszakát. Hejh! de sokszor elmerültem én ezen meteorologiai észleletben! – Aztán következik a csillaghullás! – A villámlások!

– Pohártörés mennydörgésével.

– No hát mind ebből Medeánál nem volt semmi. – Barátom! Ugy ivott az, mint három «rat»!2) Meg sem látszott az arczán a bor hatása. Egy cseppet sem lett tőle pirosabb, mint azelőtt volt. Úgy ivott, mint egy «diákné», egész flegmával. Felvette a tele poharat s letette üresen. Ez talentum! Ennek különös adománya van. Még csak beszédessé sem lett tőle. Más asszony a fél ebédet elfecsegi: ez nem ismert egyéb feladatot, mint a tányérján «tabula rasát» csinálni. Engem ingerelt ez az ő változatlan arcza, elkezdtem neki pikáns adomákat mesélgetni, az Oeil de Bœufből, Boccaccioból, meg a saját élményeimből.

– Fi donc!

– Kérlek! Sirva ne fakadj! Nem tett az arra semmi hatást. A legsikamlósabb adatai után is a chronique scandaleusenek csak oly hidegen, elpirulatlanul nézett le rám azokkal a gazella-szemeivel; mintha nem is hallotta volna, a mit beszélek. Fogadni mernék, hogy az alatt a «hiszekegyet» mondta el magában s nem hallgatott rám.

Én utoljára is hozzányultam az ismert gyógykezeléshez, a mit az ilyen márványszépségnél mindig sikeresen szoktam alkalmazni. Leitatom.

– A menyasszonyodat! kiálta fel Bertalan felindulva.

– Azt hát! Ha úgy viseli magát. Mért nem pirul el, mikor én neki szemtelenségeket mondok? Azt gondolod, hogy volt valami sikere? Valami volt. – Az, hogy én magam lettem makutyivá. Kezdtem észlelni, hogy a székem emelkedik velem. – Éreztem, hogy a bor a fejembe megy, melegem van. Le kellett vetnem a kabátomat. – Hát azt csak teheti az ember a felesége előtt: a menyegző estéjén? A homlokom izzadt s én azt a salvétával törülgettem. Kezdtem éhes lenni, már tudniillik a nőm bájaira. Kértem, hogy vesse le ő is azt a fránya nagy himzett kendőt, a mi a vállán, keblén keresztül van kötve. Ő erre azt felelte, hogy neki nincs melege. Annál nagyobb volt nekem, s a mint a salvétával az izzadó fejemet törülgettem, persze öntudatlanul, egyszer csak le találtam rántani azt a kis hajpótlékot, a mi viaszkkal van odaragasztva a «félholdamhoz.» Erre az ő eddig mozdulatlan arcza egyszerre megváltozott. Elkezdett kaczagni. Utálatos egy carricatura! Egy nő, a ki nevet. Nem «nevet», hanem «kinevet». Medusa fő! Én rám petrificáló hatása volt. Milyen vérlázító tekintet! Mikor egy szép nőnek széthúzódik a szája, s a két fogsora közbevillog; az orrczimpái felhúzódnak s a két szeme elbujik a szemhéjak közé. Dæmoni figura! – Ez engem egészen dühbe hozott. Felugrottam az asztal mellől s oda rohantam, hogy a Lamballe-kendőt erővel letépjem a kebléről. – Meg akartam őt csókolni. Nem is azt; meg akartam harapni!

Bertalannak mind a két keze ökölre szorult.

Alfréd észrevette a hatást.

– Nem szükség segítségére rohannod, drága barátom! Meg tud az felelni magáért. Hiszen máskor is voltam én már «női harcz»-ban ellenséges fél, s arczom nem egyszer dicsekedett szeretetreméltó körmök által feljegyzett hieroglyphokkal; de még ilyen ellenfélre nem akadtam. Micsoda musculatura! Kemény, mint a márvány! S a kezében aczél idegzet! A tusakodásban asztalt, széket feldöntöttünk; pohár, tányér szerte gurult; utoljára a haragos istennő (valóságos Diana!) olyat taszított rajtam, hogy én hanyatt estem a medvebőrös kerevetre; s attól az eséstől utolért a catastropha; Bachus megbolondult: átvette Neptun szerepét. Czudar állapotba jutottam! Elképzelheted! Szegény niluskék atlaszbutorok! – Azt hittem, hogy mindjárt el fogom temetni Herculanumot és Pompéjit. A föld ingott alattam, s a világ forgott körülem. – És ő, az eumenidák concentrált személyesítője, az alatt, a míg én nem birtam elhatározni, hogy a négylábon járók, vagy a plantigradák osztályához tartozom-e? félre huzta az alkoven függönyeit; s leülve a tabourettre, az egyik lábát feltette a térdére s elkezdte czipője szalagjait kibontani; folyvást azzal az átkozott, nevető ábrázattal. Készült lefeküdni. Ha erőm lett volna hozzá, agyonszúrtam volna! – Ilyen torturát Dante nem talált ki a pokolra kárhozottak számára. – Felszedtem magamat s kitántorogtam a szobából. – Rögtön befogattam s kihajtattam a vasúthoz. Különvonatot rendeltem: s még azon éjjel visszatértem Párisba. Egyenesen a rue Lepelletierbe.

– Scilla kisasszonyhoz?

– Természetesen. Másnap megindítottuk egymás ellen a válópert. Könnyen ment. Medea visszaküldte nekem a kelengyébe kapott ékszereket, én pedig ő neki a myrtuszkoszorúját. Egy virág sem hervadt el rajta. Igy buktam én meg éppen az én kedvencz eszmémmel, a realismussal. Azóta kezdek a materialismustól elpártolni s kaczérkodom az idealismussal.

Bertalan mosolyogva pödörgeté a bajuszát.

– És te nekem most ezt a történetkét azzal a szándékkal beszélted el, hogy engemet abba a nőbe szerelmessé tégy, aki téged így elriasztott?

– Igen is. Azért. Mert ismerem az emberemet. Ha én te neked Ovidius költői képzelmével irtam volna le egy Poppæa nászéjét, vagy a babyloni Mylitta-templom tündérinek szerelmi játékát, hát ennek a nyila te rólad mind lepattogott volna; de mikor elmondtam neked, hogy nézd itt van egy tündérnő, a kinek a képe Meduza arczczá változik, mikor szerelmet kérnek tőle: ez a nyíl behatolt! Az a dæmoni gúnynevetés, az a dermesztő csufolódás, az ejt hálójába téged! És te el fogod venni Medeát. – Éppen azért. – És én akkor meg leszek boszulva te rajtad is, meg ő rajta is. – Ő fél tőled. – Tudod? «Fél.» Tudja, mint a vadállat, hogy te vagy az idomárja. S csak azért is hozzád fog menni. Ti egymást keresni fogjátok, mint a hogy két híres verekedő keresi egymást.

Lándory elkezdett nevetni. Erőltetve jött az: felhagyott vele.

– No már most láthatod, hogy jó czimborád vagyok; mondá, kalapja után nyulva De L’Aisne Alfréd. Előre megmutatom a kelepczét, a mibe bele akartalak ejteni. Ennél nagyobb loyalitást nem kivánhatsz. Most menjünk a Fréres Provenceauxhoz.