XX. FEJEZET. A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

A mint a déli harangszó megszólalt, kinn a piaczon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.

– Mi az? kérdé Fabriczius, a ki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy «sül meg» az ő puskapora a tűzben. Mi az? kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

– Ejh! a labanczoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzugás minden toronyból, apraja, nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.

– Halottra harangoznak? hebegé Fabriczius. Valami nagy halott van?

– Hát nem tudod? öreg trotty! Te haltál meg. El is énekeltetted magadat. Te rád harangoznak. Te neked dalolják:

– Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!

– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: «Boooldog Isten, hooonnan élünk?», a kálvinista azt mondja: «Nincsen kenyér minálunk», a lutheránus rácsendíté: «Innen élnek szegények! innen élnek szegények!» Hahaha! veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, tánczolhatnám.

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, ott hagyta; maga felfutott a második emeleti terembe, a miből amaz ismeretes erkély nyilik a piaczra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud tánczolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porczellán tálak között csak úgy rugta a kuferczest! Maga dalolt magának hozzá:

«Ki az urát nem szereti,
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
Ihajla.»

Maga magának tánczolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével; összetöri a tükröt s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok tánczához.

«Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy koporsó kelljen neki.
Juhajla!»

Szép nóta e’ nagyon!

– No fiam, kitánczoltad már magadat? szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius.

– Nem én! Dehogy mára. Erre az egy napra.

– Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer «Langaus»-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piaczon, hogy a vezérek aláirták a kapitulatiót: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donátiókat az uraknak, avandzsolást a kurucz tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Tánczolj fiam egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.

Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vizzel végig öntik.

– A kapitulatió örömére húzzák olyan nagyon a harangot. Ismétlé Fabriczius; s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vaczogtak, s a mit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, a milyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sirj öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleirták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta! Testáltak? hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.

– Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.

– No hát tüzzük ki melléje a veres zászlót!

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, a mit Juliánna a fehér éjiöltöny fölött viselt; azt felkapta, feltűzve a nyoszolya kárpitrudjára zászló gyanánt s aztán futott vele föl az erkélyterembe, Fabricziust is magával hurczolva kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alá kiáltott onnan az erkélyről.

– No hát gyepre labancz! gyepre kurucz! ha van Istened! Ma lesz a mi még nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulatióról. De Hortis, húsz patriczius kiséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelemszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piaczon álló labanczokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdui egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a tulsó oldalon felállított kurucz lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, a mit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdui a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot s hagyták a vezérüket előre rohanni, egyes egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egy párnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték s akkor azután a volt kurucz hajdukkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.

De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:

«Mindennek vége. Czelder fogva. Hajduk átpártoltak.»

Mindennek vége!

Ez volt aztán a gyászkiáltás!

Végig hangzott valamennyi bástyán, valamennyi utczán.

– No hát azért sincs mindennek vége! kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, a ki ember! Nem Lőcse város a világ!

S azzal megfuvatta a tárogatókat s a bástya-utczából előtört a kuruczlovasságával.

A főkapu és a Ferenczesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labancz muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonó hidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savoyai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztül törtek rajta, mintha vajból lett volna.

Aztán el a hegyek közé.

Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse végre valahára megnyitá kapuját a császár előtt.