XXI. FEJEZET. KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

Andrássy István, mihelyt a dolgok rendbejöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, a miben elő voltak adva az események, mellé csatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a hires sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas tekealakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő sikságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, a hol az aranyozás megszünik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltive fölött három pánczélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Száznyolczvanhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót «csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői «ellenségre csapkodásnak» használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajduzsoldosok, pánczélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önkényt álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messzeföldön hirhedett harczosok.

A mellett a várvédelmi harcznak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. Lenn a tömör másfél ölnyi vastag falak ágyuablakaiból villogtak elő a pelsőczi Bebekek félmértföldnyire hordó bronzcsatakigyói (a mikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelen korból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyuk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskévehajító balisták, a mik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyujtására szolgáltak. A sziklapinczékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyugolyónak is lehet használni. Egy nagy mély kút, a miből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.

Csak kecsegtetéssel és árulással.

Ez ellen is van téve.

A várparancsnokságot István generális Miklós öcscsére bízta. Az pedig kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

– Nem én! Még te neked magadnak sem nyitom ki a kaput, ha csak az én «Miatyánk»-omat le nem imádkozod elébb a felvonó hid előtt.

Az pedig furcsa miatyánk volt.

A helyett, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól, Amen» eképpen végződött: «de szabadíts meg minket a némettől, Amen».

Miklós valamikor szerzetes volt. Cistercita barát, fehér csuhás.

Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, a mit nem kell harminczkét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebujhat az ember; csak épen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakut, mint egy fél dinnye. Szelid tekintetű arcza volt, gömbölyű félholdalakú szemöldökkel, a miknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, a mely kereken fogta körül az arczát, elől az állán kiborotválva.

Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelid, jámbor ábrázata van, a miért is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, a mint kinyitotta a száját, a legelső szava olyan czifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, a minőnek ékes formuláját a lőcsei archivumban megörökítve feltaláljuk.

Akkor aztán mindjárt tudta róla minden ember, hogy ez nem pap.

Nem is járt a templomba soha imádkozni.

Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de a ki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: «gyerünk a templomba!» akkor ez azt teszi, hogy «pincze», a czinterem a maga halottjaival a sorbarakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét tartani, parodiázva a liturgiát, vidám czimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még akkor is bőgőhegedünek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labanczok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kuruczok sem türték maguk között, pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak gyönyörüség volt az, ha gyujtogatni kellett. Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele hanyatthomlok keresztül, a milyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért el is nevezték dervis-generálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kis fiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, a kinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kis fiuk mondtak neki valamit, az szentírás volt előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot s ment velük játszani.

Azt mondta, hogy ő neveli őket.

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati seminariumot kitanulta s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, a mikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! a helyett tanította őket, a minek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot ugratni, futó paripákról czélba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a fiuknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástól van az!

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt, és karczolás nélkül soha.

Az egyik csak kilencz esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kurucz virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyut, a valóságos ágyuk mintájára: csakhogy az ágyucső diónagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyuk az Andrássyak egyik kastélyának tornáczában; találgatják a tudósok: valjon mire szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette czélba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt állítva egy szalmabáb labancz generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnya épületeiben ezer harczos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyilnak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt, főz ott a tenger sokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. Czifra vasrács-ajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, a miken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, a kik még kiváncsiak vagyunk a fényes multnak egy épen megtartott töredékét látni.

Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, a hogy a Rákoczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a pánczélos vitézek, a kik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:

– «Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria.» (Az egyiptomi gulákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi muzeumok őrzik, a mi Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolika-kemenczék tanusítják s egy-két régi butordarab, minő fényüzés volt egykor itten.

Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol sem találni annak a párját; se muzeumokban, se régiséggyüjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes izlésű carnisok, betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománczszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evő eszközei. Ő neki! A fejedelemnek. Rákóczy Ferenczé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvencz szőnyegét is, a mit a szép Szirmayné himzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálczáját is. Karvastagságú czitromfatörzsök az. «Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az ősek képei: István, a kurucz tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb teremből nyilik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a czímerek; egy Andrássyé és a feleségeé; körülöttük aranybetükkel az elhúnytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; a mik még czímertelenek, azokban e három szó van: «higyj, remélj, szeress».

Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.

Csak az előtornáczban jövünk rá, hogy a következő évtized is belevegyítette már abba a maga öngunyoló satyrikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczy tábori dobosa (a hires Rácz Ferkó, a ki Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gunyverset dalolja hozzá:

«Jó urunkra feltámadtunk
Semit nyertunk, csak vesztetunk;
Orszagunkbul kibujdostunk,
Magyar bortul elmaratunk.»

Innen nyilik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kis fiának.

Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Mi álmodjuk vissza a multat.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek a vidéknék, őrangyala az egész családjának; martyr, a ki megszenvedett, azoknak, a kiket szeretett, minden bűneiért: a ki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömörvármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a hires magyar versíró Gyöngyösy (a Murányi Vénus szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre s a vár alatt elterülő falura nyilnak. Itt irta a Charikleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.

A megyegyülésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak márvány küszöbökön nyiló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb közép falban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tünik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszukás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvencz virágos kertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfüket. Most már csak egy nyiló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, a mik most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Istenszobor mellett, a mely most valamennyi toronytetőn túl emelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyuk, a miknek a talpányát körülnőtte a fű; a mult század óta, a mikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harczosoké, a mi azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

A míg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, az alatt Zsófia azt mivelte, hogy összeszedte mindenünnen a harcz nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, a kiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyükkel; mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörüségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, a kik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek koczogtatni és arczpirulással kérni irgalomfalatot. Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pór kunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne birja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.

Hajh de sokan áldták!

Nem válogatott ám a szenvedők között, a hogy mások tettek abból a korból, hogy kiki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheranus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen, a boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta s úgy került, hogy a boldogtalanok végig hallgatták valamennyit, a pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikáczióját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végig hallgatta, s a két kis fiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, a ki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz a mit magánál virtusul emleget, azt a mást hivőnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hivek boldogasszony tenyerének a büzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, a mit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)