III. FEJEZET. A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP ASSZONY.

A nagy harangozásnak mégis csak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyűlt a templomba. Egyrészt áhitatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, a mit most vett a sylvesteri sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiónak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, a mit épen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban főbiró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenőt szemügyre vegyen, vajjon a rangját megillető öltözetet huzta-e fel a hátára? mert ha nem azt huzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetetlen s a mint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, a milyenben a czéhbeli mester jár, épen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patricius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: a ki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a birónak a neve.) Még pedig egy tanácsbelit. De-Hortis, fegyverrel és vassal kereskedő urat. Ez egy öles termetű athletai alak, a kinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is előre domborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A birói pálczának az arany gombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert; s mikor az egyik szemöldökét felhuzza, a másikat pedig lehuzza, az előérzetet nyujt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

– De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva.

– Hogy látta meg onnan alulról? dörmögi a bajusztalan óriás.

– Birság: egy pint bor! szól a kérlelhetetlen itélő biró, a mire a többi senator urak helyeslően integetnek.

A biró úr háta mögött áll egy hosszura felmagzott diákképű ifjoncz: ez a birónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a «birság» szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyilt kabátját.

– Oh te fiam csak hagyd úgy, téged senki sem birságol meg érte. Csak a senátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet végig kigombolják s utoljára panyókának viselik a mentét. Principis obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltives ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga életpárjával és gyermekeivel, a kik a senatorok során végig haladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy «prosit Sylvester»-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik és mi a világi foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, a hogy másutt szokás. Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a «harangozó ház», abba elhelyezik, mindennel ellátják, de rongyos ruhát Lőcse város ruházati szabálya semmi szin alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, a melyben Istent dicsérik, «leprosorum ecclesia»; a kelyhet, melyből az úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templomatya ki jön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hivekkel együtt a «Perelj uram perlőimmel» zsoltárt.

– Ha elkezdte, hát csak folytassa, mondá biró uram. Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! várunk valakire. «Frauendienst, vor Gottesdienst». Elébb az asszonynak, azután az urnak!

– Nagy gavallér, biró uram! jegyzi meg erre Engelhard patricius. (A hires harangöntő milliomos a maga idejében.)

– Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard senator uram, mert a nemesi czimerében egy koronás asszony vagyon.

– Kérem: az angyal!

– Angyal, vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

– Honnan gondolja kegyelmed?

– Mert nagyon kivánja. S a mit egy asszony kiván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kivánna is. Ez a mienk olyan asszony: a mikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s bárónénak czimeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házból.

A senator urak csendesen nevettek.

– Mi az? Mit nevetnek? tudakozódék a hosszú termetű urfi az apja vállán áthajolva.

Alauda uram hátra csavarta a fejét.

– Te Wenczezlausz, kóstold meg csak a nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy oda kapta a bőrét a nyelvehegyének, hogy feljajdult rá.

– No legalább ma nem fogsz többet beszélni, mondá Alauda uram, s azzal a senatoroknak beszélt tovább. Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap herczegnőnek czimeztem: még az orczámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak?

A kik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, a hogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, a hol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a cathedralétól, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön ő kegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai iramszarvas van fogva, a mit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott syrén képezi, koronával a fején, (a Visnyiavszkyak czimerjelvénye) belől szarvasbőrrel van a szán kibéllelve; abban ült a várvavárt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis három éves fiucska.

Ellenben elég nagy kiséretet hoz magával. Az iramszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó, a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét uri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kurucz ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, a kit Löffelholcz tábornok tuszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a franczia mérnökkari tiszt, az erőditmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez a Korponay János kurucz kapitány, a férje a százszorszépnek, a hires szép Garanszegi Géczy Juliának.

A mint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az iramszarvasra a maga nyelvén. A széles tehénorrú, bivalynyakú marha megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.

– Üh! Micsoda szarvasló ez? kérdi Wenczezlausz.

– Az én időmben úgy hitták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél; felel neki az apja boszusan s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést; nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

– Hühühü! kaczagja el magát a diák odahátul. Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

– Mikor én Wittembergában tanultam az astronomiát, már akkor Kopernikus megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kisérő tábornok, a nélkül, hogy a lováról leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

– Kegyelmességed nem jön be a templomba? kérdé a hölgy kisérő lovagjától.

– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok; felel rá szabad szájjal a lovag úr.

– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi a templomunkba belép, maga is rögtön a lutheranus hitre tér át?

– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban.

– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

Andrássy István nevetett.

– Van a bátyáim közt egy barát is, a ki imádkozik mind az ötünk helyett.

– No hiszen az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a «dervis generális», a kitől a németek és ráczok jobban féltek, mint valamennyi kurucz vezértől.)

– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? kérdé az úrhölgy.

– Annak meg inspectióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kiséretet, s a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, a mi tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnő feje selyem fátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arczának csak egy kis részét engedte láttatni. S a mi leginkább megnézni való lehetett volna az arczon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

– Királyném! Hogy van «dicsőséged» megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatón suttogva:

– Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.

– Hüh be szép asszony volt ez! Fohászkodék fel Wenczezlausz urfi.

– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, a kinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Operencziákra, hát oda is elmegy és megint visszajön.

– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márvány padlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai «Fuchs».

– Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának iszsza.

A templomatya másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

– Mindjárt! Azonnal, mondá Alauda uram. Csak még a tudós doktor Kornidest várjuk be, amott jön a szekéren.

Dr. Kornides nagy messze földön elhiresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: három szegletű kalappal, allonge parokával, simára borotvált arczczal, bársony vammszban, csattos czipőkben, a mik ezenfelül meleg posztó mamuszokba voltak dugva. A ki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem birta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utczán s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Sylvester napja! A kétfejű gyerek oráculuma nem teljesült! Hehehe!

– Itt van, de «még nem múlt el Martius Idusa», felelt rá a tudós astrologus, s tovább evezett a két mankójával.

– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? sürgölé Wenczezlausz urfi rögtönösen.

– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei új esztendő napján épen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, a kinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musæum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doctor Kornides a maga abrakadabrái segitségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két birája lesz egyszerre Lőcse városának. Az oráculum azonban nem teljesedett be, lévén ma Sylvester napja és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbirája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, senator urak, most már vonuljunk be; hallom, hogy az orgonista a hymnushoz játszsza a præludiumot.