XIII. FEJEZET. A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A VÁROS VESZEDELMES TITKA.
A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.
Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.
Azután levette a falról a négycsővű mordályát s az övébe dugta.
Ez az asszony kész volna ma embert ölni.
A szironyos subiczáját a vállára veté s neki indult a sötétségnek.
Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kisértetnek, a ki őt meg akarná ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez az asszony nem tréfál!
Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornácz rácsát, aztán a kapu kis ajtaját. Kitekintett a piaczra.
A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wenczezlausz nem álltak mellette. Szerencséjük!
Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.
Odaért a Ketterhäuschen elé; látta, hogy senki sincs a közelben; hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát s berohant a ketreczbe.
Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az összezsugorodott alakot s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.
Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránynyal a Thurzó házhoz.
Talán a míg észreveszik, hogy üres a ketrecz, befújja a lábnyomait a szél hóval.
Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.
A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.
Még nem tudta, hogy élő alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?
Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.
Ott lefekteté a medvebőrre s letépett róla minden ruhát.
A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem adott.
Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő, arra borszeszt öntött s elkezdte a megdermedt tagokat végig dörzsölni.
Erre az élettelen alak lassankint felmelegült.
Hogy még jobban menjen, a szivére lehellte forró lélekzetét.
Egyszer aztán felnyiltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres semmibe.
Szép kék szemei voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, a mi egy ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopósgyermekéi. Hozzá len- és selyembogárszál közt válogató haja.
A mint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.
Ekkor aztán Julianna őrjöngő kaczajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva a leány arczát, szemét, száját.
– Mondtam úgy-e, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis kiszabadítlak a körmeik közül.
A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.
Julianna minden arczmozdulatát értette már a leánynak.
– Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.
S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.
Jól esett neki. Kényelmesen végig nyult az ágyon.
– Bántottak, angyalom? Kinoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?
A leány mindenre azt felelte: «nem, nem».
– Láttam! Oh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam; embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.
A leány rémültében összehúzta magát.
– No te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok mindjárt enned! Meglásd milyen jókat! Török császár asztaláról mind letakarítom a csemegéket.
Eltünt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóban szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja hol vette? Talán a tábornok otthagyott lakoma-asztalát rabolta meg érte.
– Válogass benne; izleld meg; láss hozzá. Aztán tedd a fejecskédet, ezt az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a vén asszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de nem úgy ám, a hogy téged, meleg csókjaimmal.
S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a lábujja hegyéig s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyerébe tapsolt.
– Hahaha!
Milyen jó tréfa ez!
És még nincsen vége.
Még hátra van valami.
Odafenn az utczán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A jutalmát várja. Bizony megérdemli.
Juliannának eszébe jut a hű lovagja, a kit ide rendelt erre az órára.
Egy olyan órára, a mikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a halál elől fut, a mikor rémülettől reszketnek az asszonyok, a mikor dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak, hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szivének melegsége felől. Ki volt erre képes? Az, a ki megtette.
– Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt magadban. Senki sem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.
S odaadta a leánynak a közös albumot, a mit a tábornoktól elhozott.
Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végig nézni, a hol az eszményített, hiven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani, «nagyon szép volt».
Julianna betakargatta őt a paplannal.
– Aludjál, bárányom. Kis tuba gerliczém. Ha kell, majd felköltlek.
Bizony már elkezdek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A lovag türelmetlen. Az idő hideg s a szív lángol.
A míg Julianna a nagy fali tükör előtt elment és belepillantott, megállt egy pillanatra.
A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy tündöklött a setétben, a fekete prém közül.
A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára.
S azt mondá magában:
– Lám a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a lovag; de ezért a vállért megtette.
S büszkén mosolygott magának szembe.
Sietve futott fel a lépcsőkön a legfelső szobába. Onnan nyilik az erkély.
Felnyitá az egyik ablakot. «Pszt» szisszentett, jelt adva.
A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy jelen van.
– Kegyelmed az, chevalier de Belleville?
– No, régen én vagyok. Szavam tartám.
– Én is, mondá e hölgy s aláhajítá neki az erkélyről a karikával összekötött kulcspárt.
– Enfin! Dörmögé a lovag.
Julianna pedig hamisan vihogva huzta magát vissza az erkélyablak mellé.
Történetesen a házkapu és lépcsőrács kulcsai helyett a Ketterhäuschen kulcsait találta ledobni a lovagnak.
Belleville lovag sietett a kulcsokkal az ajtóhoz.
Az egyik először nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy valamikép mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne; utoljára alig birta belőle kihuzni a lovag. – Ez nem volt az igazi. – A másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképen nem nyitotta fel.
A lovag kezdett csendesen káromkodni.
Az az ördöngös asszony oda fenn meg úgy nevetett magában, a függöny mögül kidugva félig a fejét.
Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná kiabálni, többszörösen. Az üres piacz viszhangot is ád rá.
A hang még távolból jött, a Kathedrále felől, de egyre közeledett, s a lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledő emberek a neve mellé még epithetonokat is ragasztanak, a mik közül a leghizelgőbb az, hogy «átkozott kujon!»
A közeledő csoport a Schaarwache volt, a melyre a Ketterhäuschen őrizése volt bizva. Ezek a nagy catastropha után maguk is a veszélyben forgó bástya felé rohantak, igen bölcsen itélve, hogy ott több hasznot tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egyszál leányt őrzik, a ki úgyis kettős lakat mögött van, s ime hatalmasan segítének is benne, hogy a zűrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham meghiusítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett űzve s erre aztán az őrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wenczezlausz vezetése mellett.
A lármahangokból az volt kivehető, hogy a közvélemény egyenesen Belleville lovagot gyanusítja a lőporostorony felrobbantásával. Hogy meg volt vesztegetve az ellenségtől: máskülönben nem is lehetséges, hogy a császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya előtt, mikor a főhadiszállásuk egy órányi távolban van, s a januári éjszakát mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.
Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész éjjel a felrobbanás perczéig együtt kártyázott a kurucz tisztekkel. Arról, hogy tempirozott kanóczok is vannak a világon, a mik órára kiszámítva gyuladnak el, a filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem hordatta volna el nagy részét a lőpornak a groszscherfeldi toronyból a többi kaszamataboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa lőpornál, meg egy pár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak a hóbortos kivánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd megfelel ő magáért.
A míg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behuzni magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak a künnjáró ember.
Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a Ketterhäuschentől a fris hóban lépések nyomai vezetnek épen ahhoz a kapuhoz, a hol ő rejtőzik.
– Hüh! Ezer véka sárkánykigyótojás! üvölte fel Wenczezlausz, mikor meglátta az üres kalitkát. Kirepült a madarunk!
Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt sehol.
– Nézzétek meg jobban, hátha felmászott a pléhtető alá?
– Biz az se égen, se padláson nincsen.
– Kinyitották az ajtót, elszöktették.
– Úgy van, úgy van. Itt a lábnyomok! Világos.
– Adjátok ide azt a lámpást.
Wenczezlausz kezébe kapta a karikán függő drótoslámpást s a nyomcsapásra világított vele.
– Egyenesen odavezetnek! Rajta! utánam. Megkapjuk, ha az ördög vitte is el.
Az pedig ott hallgatta az erkélyablakból. Hol megijedt, hol nevetett.
Valami lesz ebből.
De ez még mind az ő szövevényébe illő fonál. Csak szőjjétek! Bogozzátok!
– Utánam! Előre! ordított Wenczezlausz s kivont kardjával veszedelmesen hadonázva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.
Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késő, de nem is volt szokása őrjáratok elől megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte ő már azoknak az alabárdjukat otthon Párisban is. Gavallér nem szokott szaladni.
Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpenyegét a bal karjára csavarva, s egyenes ví kardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt alól.
– No hát mi kell, te nagy majom? kiálta a janitorra, vívó toppba csapva magát.
– Ah! Itt van! ő az! Valósággal a Belleville lovag!
– No hát mit örülsz neki, hogy megkaptad a Belleville lovagot?
– Megfogtuk! Rajtakaptuk! ő tette! ő lopta el! Most is a kezében vannak a Ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér jelvénye. Le kell őt fegyverezni!
– S azt te fogod megtenni? te égmeszelő! Hát fogd jól azt a kardot!
De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wenczezlausz kardja hetet kalimpázott a levegőben s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a hóban.
– Hát ti többiek, hogy adjátok az ócska vasat! gúnyolódék Belleville lovag, s mint a villám úgy czikázott köröskörül a pallosa, itt egy sisakot ütve le a fejről, ott egy alabárdot ki a kézből. Még kimélte az elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybőrt pufogatta hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak fogdmegek voltak.
Hanem a verekedés, szitkozódás zajára, meg Wenczezlausz segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingozó fegyveres polgárok, a kiknek goromba «schlägerek» (kurta kardok, nagy ökölkosárral) voltak a markukban s megszorították a lovagot.
– Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonálrágó hukkepakk! Mind megeszlek!
S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak messziről mertek hozzá vagdalni.
A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Ő érette vívnak. Őtet mulattatják.
Tán egyébre is várt.
A nagy hajczihő közepett egyszerre egy erőteljes parancsoló hang szólalt meg.
– Minő verekedés ez? A piacz közepén? Mi az? polgárok!
Egyszerre helyet adott neki minden lélek. Fabriczius volt, a biró.
A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város védelmét, az oltást, hidegvérrel, Wenczezlausz lármakiabálása idehozta.
– Ott van! megkerítettük! az áruló! kiabált Wenczezlausz, de csak messziről mutogatva a lámpással a lovag felé.
– Belleville lovag! szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s előlépett a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.
Belleville lovag olyan tempót tett, mint a ki kész elfogadni a biróval is a viadalt.
– Nem, lovag! Én a biró vagyok, szólt Fabriczius, leeresztve a kard hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. «Mi koczódása van önnek a polgárőrökkel?»
– Tudja az ördög! Felelt a lovag daczosan.
Wenczezlausz odakiáltott:
– Hiszen ott vannak kezében a Ketterhäuschen kulcsai.
– No hát a Ketterhäuschen kulcsai! rikácsolt mérgesen Belleville lovag s odadobta nekik a lábaikhoz. Itt van, szedjétek fel.
– Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? kérdé Fabriczius elbámulva.
Az a leskelődő hölgy odafenn, lélekzetét visszafojtva várta, hogy mit fog felelni a lovag? Annak bizonyára elég oka van rá, hogy őt elárulja, mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.
Hanem Belleville, bár könnyelmű volt és kalandhős, de minden izében nemes ember és lovag, s daczosan utasítá vissza a faggatást.
– Az az én gondom, senki másé.
– De az enyim is, lovag úr, én ura és birája vagyok e városnak.
– Nekem nem az, kegyelmed! vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy pokolra küldök egynehányat, a ki utamat állja. Mi bajok velem?
De most már egyszerre tizen is ordították:
– Megszöktette a Ketterhäuschenből a leányt!
Fabriczius haragosan fordult hátra.
– Megszöktette a leányt!
– Igen! Igen! Kiabált Wenczezlausz. Ő robbantotta fel a lőporostornyot, azért, hogy a zűrzavarban felnyithassa a ketreczet, a míg mi valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton s védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.
– Hová tette kegyelmed a leányt? kiáltá haraggal a biró.
– Vigyázzon kegyelmed, a kardomba ne szaladjon. Hirtelen kezem van.
– Hová rejtette a leányt?
– Azt nem mondom meg.
Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna, de így szebb volt.
– Én követelem a törvény nevében, hogy adja elő.
– Én pedig izekre hagyom magam vágni s még sem adom elő.
A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (A kit ő egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó lehelletéig!)
– Itt kell a leánynak lenni ebben a házban! kiáltá Fabriczius.
– De ennek a kapuját én őrzöm.
Fabriczius hátrafordult az őrökhöz.
– Kerüljetek a bástya-utczára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell kutatni az egész házat.
Most azután itt volt az idő Juliannának a megrémülésre. Ijedten futott el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, a hol a leányt hagyta. Az szépen elaludt a kezében tartott könyvvel épen annál a lapnál, a hol a fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.
– Krisztinka! kiáltá Korponayné. Ébredj! Kelj az ágyból. Érted jönnek.
A leány ijedten szökött fel altából, s az ágytakaróba burkolta magát.
– Megint visszaakarnak vinni oda!
– Nem, nem, oda nem! Inkább a háztetőről ugrom le.
– Dehogy ugrasz. Öltözzél gyorsan!
Krisztinka a ruháit kereste.
– Hagyd a szoknyát. Más kell neked. Itt a Pelárgus ruhái. Éppen rád illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!
S nagy gyorsasággal belerázta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára a sarkantyus sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját s elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget s azzal a tükör felé fordítá a leányt.
– Nézd, milyen helyes legényke lettél!
– Mégis fel fognak ismerni, rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata elárulá a leányvoltát.
– Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl, mondá Julianna, a Pelárgus köpenyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.
– Merre szökjem? Hová szökjem? kérdé a leány hüledezve.
– Ne légy ostoba! Jól tudod, kiálta Julianna, haragosan dobbantva.
A leány elhallgatott nagyon.
– No ne tedd az ujjadat a szád elé, elárulod vele, hogy szűz leány vagy.
– Mit csináljak?
– Menekülj, a merre tudsz!
– Hogyan?
– Te tudod az útját, módját. Innen ebből a házból vezet ki a városból a földalatti ut, a min keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy messziről bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.
– De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készíttették ezt a földalatti folyosót, soha senki a család tagjain kívül erről nem tudott semmit. Ez a városunk titka.
– Sodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek ők tőled valami kiméletet? Nem odazártak-e a ketreczbe? télen csikorgó hidegben, nem oda jöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek, megdobáltak, röhögtek rajtad.
– De az atyám!
– Épen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a biróságát, a mint haza érkezett. Ő is a titkos alagúton át jött a városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged elfogtak a czudarok, azért, hogy tőlem izenetet vittél, a mit másra nem bízhattam, akkor az apád volt az épen, a ki az itéletet kimondta rád, hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, a míg vallasz, miért jártál kinn s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a fejed, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a fejedre s úgy seprüzzön ki a városból.
A leány épen nem volt legényke: sirt.
– No, ne nyafogj most! milliom a lelke, hiszen kard van az oldalodon, tedd a kezed a markolatjára, nem érzed, hogyan melegít? ha ők nem átallnak egy kis leányra hajtóvadászatot tartani, te ne átalj előlük elmenekülni.
A leány mégis tétovázott.
– Hallod! Már benn vannak az udvaron. A hátulsó kapun jöttek be. Nem hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják s annak a szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosó-ajtót sem zárhatom be előttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el s engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem tanuskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!
A leány mégis gondolkozott.
Akkor a füléhez hajolt a hölgy s valami nevet súgott neki: attól a leány szemei egyszerre felnyiltak.
– Őt ujra meglátod. Ő fog ottan várni…
A leány most már gyöngén mosolygott s könnyedén bólintott a fejével.
– Tehát elmenekülök.
– Azon az úton.
– Azon. De ne jöjj utánam, kis anyácskám. Ne less rám, merre megyek el?
– Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. – Csak te magad szabadulj meg. Itt a tolvajlámpás, meg ez a kétcsövű pisztoly. Te olyan derék, bátor leány vagy ott, a hol veszedelem van. Szedd össze magadat. Na még ezt a tarsolyt a válladra elemozsinával. Aztán ezt a képes könyvet is tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már kinek? Erről megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még. Kössük batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó lenne, ha itt találnának belőle valamit nálam.
Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást s a konyhába vezető ajtón át elmenekült.
És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, hogy nem lesett utána, nem volt kiváncsi nyitjára akadni annak a titoknak, a mit csak egy család tud, s a mely titok az alapja Lőcse város védképességének.
A helyett hirtelen levetkőzött, s lefeküdt az ágyába.
Rendben volt már minden. Jöhettek az inquisitorok.
Azoknak ugyan elébb egy kis felakadásuk volt a doktornál. A hátulsó és az első házat összekötő folyosóhoz csak az ő lakosztályán keresztül lehetett eljutni, s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, a míg megértette, hogy mi járatban vannak azok, a kik az ajtaján dörömböznek.
Először nem volt, a ki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni asszony, kölcsön volt adva a szomszéd patiensnek. Ő maga pedig erős transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor azt mondta, hogy «mindjárt!»
Ez a «mindjárt» annyit tett, hogy elébb felhúzott magára három rendbeli alsó felső gunyát. Tél az idő s fűtetlen a szoba. Aztán nagy tudománynyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelenczéből átvette a múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta míg prüszköl tőle, a mitől az agy megtisztul s csak aztán sietett az ajtót felnyitni.
Fabriczius türelmetlenül tört be hozzá.
– No, Fabriczius, hol ég? kérdezé a doktor.
– Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik, ha csak most ébred föl.
– Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belőle az éjjeli italba, s úgy alszik tőle az öreg ember is, mint a gyermek. Recommendálhatom kegyelmednek.
– Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.
– Tán valakinek betört a feje?
– Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt házmotozást tartunk.
– Házmotozást! Nálam?
– Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, a kihez nem tudunk más úton bejutni, mint az összekötő folyosón keresztül.
– S mit keresnek kegyelmetek a kapitánynénál, ilyen éjjeli órában?
– A delinquenst a Ketterhäuschenből, a kit az éjjel megszöktettek.
A doktor még egy szíppanatot vett a tubákospixisből.
– Assecurálhatom kegyelmedet, főbiró uram, hogy Korponayné úrasszony tegnap este furor dæmoniacus extaticusba esett; általam curáltatott s azóta mély soporban alszik.
– Ejh, uram, az ember csalódhatik.
– Az ember igen, de a doktor nem, pattant fel a sértett tudós. Ha nem hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.
Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elől neki indult az urakat vezetni a folyosón keresztül, a tornáczokon végig Korponayné hálószobájába.
Illik? Nem illik? Benyitottak.
Fabriczius maga hozta az égő gyertyát a doktor után.
A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a szendert.
A nagy karszékben aludt az ápolónő, a nyoszolyán pedig az úrasszony. Még az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen játszottak, mint az álmodóé.
– Nos! Hát mit mondtam? szólt triumfáló tekintettel a doktor. – Ime, úgy alszik, a hogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák felfelé fordulva, a lélekzetvétel mély és horkoló, ez a sopor necroadelphos.
– Ez nem lehet csalódás. Lehet csalás! szólt kemény hangon Fabriczius.
– Mi – hit? förmedt fel a tudományok férfia. Error, vagy dolus? Mikor ime itt a világos indicium. Az üvegcséből hiányzik három lapdacs. Három pilulæ de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja kegyelmed derogálni!?
– Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait, de nagy kérdés, hogy bevette-e őket valaki?
– Hát azt megmondja az ápolónő, a ki beadta neki. Itt van! szóljon.
A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz s elkezdte őt költögetni. A szelidebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála foganattal lenni.
– Nagyon mélyen alszik, ha hozzáfog.
Utoljára egy korsó hideg vizet töltött a nyakába.
Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint a ki keresztül akar úszni a vizen, s arra a kérdésre, a mit a doktor a fülébe ordított: «Hát, Léni asszony, bevett-e a patiens?» elébb meredt szemmel nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: «nincs itthon a doktor».
Most még jobban fülébe kiáltott.
– Bevette-e az asszonyság a három pilulát?
Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az arczvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt felelte: «három peták egy forint!» Ez most azt álmodja, hogy a konyhapénzről számoltatják.
A doktor boszusan szorítá össze a fogatlan ajkait s aztán széttekintve maga körül, a mint meglátta Wenczezlauszt, azt mondá neki:
– Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonynyal a szobámba és hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.
– Hah, csavarni is tudom! állítá az úrfi.
– No, Léni, itt a gyertya! menjen kend előre! parancsolá a doktor, kezébe nyomva a gazdasszonynak az égő gyertyát, a mivel az úgy neki ment a Wenczezlausz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy kellett őt a két karjánál megfogni és maga előtt tolni, hogy valami almáriumba be ne sétáljon.
Fabriczius azt mondá a doktornak:
– No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, a mikor jár, azt elhiszem, hanem hogy a patiense aludnék, mikor fekszik, abban kételkedem.
– Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk őt felkölthetni, mint épen csak az electrice machinával.
– No, én addig, a míg a doktor úr ezzel vesződik, átkutatom a szobákat.
Azzal Fabriczius a polgárőröket maga mellé véve, rendre járta a szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, a miket csak ő ismert. Sehol még csak nyomát sem találta a gyanunak.
Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsőgádor vasrácsajtaja belülről volt bezárva, a zárban hagyott kulcscsal.
Itt vagy valamennyinek, a ki a házban lakik, össze kellett czimborálni a leány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.
– Nyissák fel belülről az utcza-ajtót. El kell nyomni Belleville lovagot.
Ezt parancsolá Fabriczius.
