XII. FEJEZET. REGINA MEA.

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a czél el van érve. A patiens nem rugkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karszékben; a sörös kancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinatióba hozzuk a patiensnek rögtöni felébredését, arra a diagnosisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az ő seres kancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacæának, hogy mégis a furor dæmoniacus mult el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklandozta az ápolónő orrát s meggyőződött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé arany fonállal áttört ráczinget öltött magára; ahhoz török salavárit huzott fel, rózsaszinű selyemből; azután tarkavirágú, fekete rókával prémezett damaszt kaftánba bujt bele, a mit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst lánczocskákon filigránnyelű kés, aranyfogantyus olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, a hogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis reczeficze főkötőcskével szorította le, a mi a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő reczéjét a hajtól nem lehetett megkülömböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy álló tükörhöz, mely egész a földet érte. A szemközti kép ő rá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni s egy pillanat mulva mind a két alak eltünt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kisérettel járó kurucz fővezérek szélesebben kinyulhassanak a kvártélyukon.

Az álló tükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfanschmidt házhoz. A szűk falnyilás egy pár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kurucztábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous, magyar kiadásban. Arczkép, márványszobor, művészi kéztől alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. «Még akkor» kuruczmódra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; előkelő aristocratikus hátradüléssel.

– Regina mea! rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező elé.

– No, no, nem szabad hozzányulni, mert üvegből van! szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit sugnak a fülébe.

– Ah, az nem megenni való, szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.

– Éhomra nem! felel rá bosszusan és mégis nevetve.

– Mit beszélsz!

– Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

– Hát miért nem?

– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni; soha sem álltam még meg konyhában.

– Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem…

– Jól van jól… vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

– De miért?

– Mert bőjtölök. Péntek van.

– De hiszen nem vagy te pápista.

– Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

– S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásban?

Ebben egy kis csendes sarcasmus volt; a mit a szép hölgy el is értett.

– Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

– Hát a mai olyan fogadás volt?

– Olyan.

– Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

– Ha megigéri, hogy nem nevet ki érte.

– Sőt együtt sirok rajta, ha arravaló a tárgy.

– No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek könynyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könyeit letörülni s helyre engesztelni a kedvét.

– S miért küldte el szegénykét? kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó nap verőfénylett vissza.

– S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni lábaihoz s kezeit csókokkal borítani.

– Ne bántsa! Eltörik! szabódik a megtámadott. Ejh, micsoda házigazda ez, a ki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

– S még hozzá a vendégét, a ki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képező, barokkstylü táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, a minek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkóalakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva legdusabb lakomával, a minőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

– Ah! szólt elbámulva a hölgy. Kegyelmed vendéget várt?

– Királyi vendéget! A «regina mea»-t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja s a maga véleményét el ne mondja az inycsábító sültekről és süteményekről, a miknek halmazából karcsú és öblös velenczei kristályok kandikáltak elő, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne foszsza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belőle, odateszi az ajkai közé.

– Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, a miket meg tud tartani.

– A míg az az óra tizenkettőt nem mutat!

Egy nagy álló óra ketyegett aranyozott álló tokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

– No hát majd én is segítek az időnek sietni! szól nevetve a lovag, s elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramű egyik súlykolonczára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt meglopni nem bűn.

– Micsoda két nagy bolond kulcs az? kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

– Annak a Ketterhäuschennek a kulcsai oda lenn a piaczon.

– Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

– Rám bízta a magistrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

– Mit vétett az a személy?

– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. A szerint fogják megbüntetni.

– Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arcza. A szégyenpir vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orczáját.

S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, a míg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

– Ejh, használjuk az időt! Úgy is ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hüsítőre.

– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi közös pantheonunkat. Hadd mulassanak rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óralánczhoz csatolt aczélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a «közös Pantheonnak».

Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó hogy csak ők ketten bírtak róla tudomással.

Talán épen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A művészet nagy kerítő.

Naturalista lángész volt mind a kettő. Andrássynál ez még családi hagyomány volt, már a székely nagyapái ott Csikszentkirályon is híres piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s első báróvá lett nagyapjuk rajzolta a cartonokat – barátságból – a Thurzó-féle bittsei várpalota corridorjai számára. Andrássy István, a tíz éves szabadságharcz alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a hírességeknek az alakjaival, a kik e harczokban vezérszerepet játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, francziák; uralkodók és hadvezérek.

Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők; s ez meg Juliannának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot épen egy nőnek adta. A nőszív külömben arra van alkotva, hogy eszményítsen. Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élczesség, kegyetlen satyra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit s a gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek nemcsak az arczára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni. Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a «nagypipájú, kevésdohányú» rebellis kurucz alakjában személyesítette. Forgách Simonból kétkulacsost csinált, a ki a féllábával Ausztriában, féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a satyrája; az áruló vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében pohárral kinálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba megverekedjék.

De a mi a legveszedelmesebb jellegű carricatura ez albumban, az magának Rákóczi Ferencznek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem úgy van torzítva, mint egy drótos tót, a ki a megfordított pipaszárát a szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István koronáját, azt összedrótozni igyekezik. Az erdélyi fejedelmi süveg a szeméig le van húzva s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta mögül Péter czár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel koronát kinálja neki. – Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arczképei kész prédául szolgáltak a dæmoni gúnyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a hátulsó lapján nem volt semmi carricatura. Ez volt a császár maga.

– Mért nem bántja ezt is mint a többit? kérdezé Andrássy István szép munkatársától.

– Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele tenni.

Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, a ki azt egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyit mulattak ők ezeken a figurákon: – mikor senki sem hallotta!

Mennyi gonosz kaczaj, csufolódás egyesíté lelkeiket, mikor így kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arczába dobták könnyelmű megvetésüket.

Nem maradt ám kigunyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlanszívű, rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy borbély volt, a ki a földglobust borotválja, maga olyan kopasz, mind az a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, a ki savanyú képpel tanulja az A B C-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak a testvére is, a fehér barát, a kit «dervis generalis»-nak gúnyoltak: az egyik lapon, mint ájtatos cistercita tonsurás fejjel, fehér csuklyával, a második lapon, mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt tánczolva.

– Biz ebből csak egy kép hiányzik még, szól Julianna, végig lapozva nevetgélés mellett az éles lapokat. Kegyelmed maga nincs még benne.

– Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is, mondá Andrássy.

– Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most épen ahhoz való az óra. A míg a mutató a tizenkettőre ér.

– De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, a milyen valósággal vagyok.

– Minden bizonynyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg előttem.

Azzal leültette őt a patkóalakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett tábori székre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az albumot, úgy rajzolt az irónnal.

Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített asztal is. Ő nem fogadott semmiféle bőjtöt, s nem látszott a fölött aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát, hogy a hosszúnyakú lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.

– De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost, zsémbelődék vele a szép művésznő.

A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a könyvet.

– Soká tart e még?

– Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna.

Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag s elkapta a hölgy kezéből erőhatalommal az egész könyvet.

A hölgy kaczagva sikoltozott, a főúr szintén kaczagva káromkodék.

– Ah átkozott vad-angyal! Minő csélcsapság!

Az ő arczképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva, de az még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos, a másikba meg egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt, danára felnyitott szájjal, mellette silhouette alakban Löffelholtz német tábornok árnyképe; aláirva a torzképnek: «a kocsmagenerális».

– Ezért bosszut állok! kiáltá a vitéz, s a bosszuja elől sikongatva futó hölgygyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé menekült, s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe tette magát.

– Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? kérdezé az első accordok után fejével negédesen bólintva.

– Ismerem – a czudart, felelé rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.

Pedig az a nóta elég dallamos volt.

Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a czíme, hogy «a kocsmagenerális».

Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei – a borozó asztal mellett; a végső sor ezt variálta:

«A második kupa bornál
Mond a generális,
Várjatok még, hadd igyon még
Kocsmagenerális!»

És így felelt a hatodik kupa borig.

Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá. Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Julianna csengő hangjával, a mi hasonlított a kaczagáshoz és a madárdalhoz, végig dalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele énekelte a refrainet szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik strófát kezdett, a mit még Andrássy István nem hallott.

Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a kurucz alvezérnek.

Ez a győrvári hős diadalát énekli; a midőn Andrássy a császári tábornokot, Heister Hannibált, a ki előtt a többi kurucz vezérek már mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

«A hetedik kupa bornál
Kocsmagenerális
Úgy megveri ellenségét,
Nem marad egy szál is».

Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szivének. A hat gúnystrófa után a hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos czigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset, bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a zöld galyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy, azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában jogosulttá lesz ez a «szent» csók.

De Julianna tiltakozott ezen játékdíj ellen.

– Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me cœnas, at avis edit e regibus (Mæcenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arczát, odatelepedett az asztal melletti kerevetre, s egy molnár ostyát dugott a szájába. (A németek Hohlhippenek nevezik.) Ez tulajdonképen nem is étel; csak sült levegő.

Az óra pedig épen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra, odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a megsarkantyúzott horologium; de ez már nem külömbség; az ember megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A többihez aztán megjön a kivánság és az engedelem.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokalta azt, s a legvidámabb kaczagás közt elkomolyodott.

– Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.

– Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a kocsmagenerális?

Pedig bizony ő kegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt, a poharak dolgában.

De hát lehet még egy nyolczadik strófája is annak a versnek.

Van is.

A hol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony a nótában. Eszébe juttatja-e, vagy elfeledteti vele a nyolczadik pohár?

Már azt nem éneklik fenhangon, csak úgy dudolva; félig elsugva, félig elzöngve a szót, egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig viszafojtva.

«A nyolczadik kupa bornál
Kocsmagenerális
Nem látja már a szép asszonyt,
Ha előtte áll is.»

Jaj, dehogy nem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy fel nem falta!

S fenhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.

– Csitt! ne danoljon olyan fenhangon! Mind kihallik az utczára.

– Dehogy hallik! Ki járna mostan az utczán! S ha hallik is, eb füle, a ki hallja. Nem parancsol nekünk a lőcsei biró!

– Hát ez a kis biró? mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szive fölé téve. Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

– Már megint kezded a gonosz játékodat? szólt kedvszegetten a lovag. Hol meggyujtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz nekem kisértetekről mesélni. Addig czirógatsz a bűvösbájos tenyereddel, míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt hiszem csak álmodtalak.

Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.

– Csitt! Hallga! sugá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos ablakra bámulva.

– Mi az? Mit neszelsz?

– Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram jön vissza a portyázásból?

– Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én szivem, azt hallod.

– Nem tudom, mi lelt? úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek a kezeim. Ne szorítsd olyan nagyon, fáj.

– Hamiskodol! Szökni akarsz. Alig várod hogy itt hagyhass.

– Alig várom? no hát lásd, hogy mennyire akarok tőled szabadulni?

S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset; azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s ezt a négyet összefonta egy tekercscsé. Szép színt adott ki a kettő!

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint a hogy a kigyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak elválni.

– Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?

Az bizony nagy kérdés!

A nagy fali óra kétnegyedet ütött éjfél után.

Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öcscse szemére, mert ő akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az éjjeli őr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen! Hat’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most odakinn lenni!

Mint annak a bezárt leánynak ott a Ketterhäuschenben!

– Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! rebegé az asszony. Hogy fázik az ember, ha a bűnére gondol.

– Legyen mind én terhem! biztatá a férfi. Az én lelkem álljon ottan (ha ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?) s feleljen helyetted is Isten előtt, (ha igazán van Isten?)

– Oh jaj ne káromkodjál!

– Tégy róla; taníts imádkozni.

– No hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.

A nő jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta s görcsösen kebléhez szorítá. «Mondd utánam az úr imáját.»

– De csak a két utolsó sor nélkül.

– Mit? A két utolsó sor nélkül?

– Az ám. Mert én mindig azt kivánom: «de csak vigy a kisértetbe! S aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor «soha ne szabadíts meg bennünket a gonosztól».

– Ah, ne csufold az Istent!

– Tud is az valamit rólunk. Ha él, más gondja van!

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kurucz főúrnál. A fejedelem példáját nem igen követték, a ki maga nagyon vallásos volt; ki is csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, a hogy a fegyverek diadalt, vagy kudarczot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

– Jéggé fagyok, ha így beszélsz, rebegé Juliánna. A vérem megfagy a rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor; félelme nem volt színlett, de igazi; arcza úgy elnyult, elhalványult, szemszivárványai felhuzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.

– No, ne reszkess. Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd meg érte. Tégy rá tüzet.

– Hát hiszesz Istenben?

– Hogy ne hinnék?

– És a szentekben?

– Még te benned is!

– Hát térdepelj elém. Mondd utánnam a krédot.

A lovagnak meg kellett mindent tenni, a mi parancsolva volt.

Engedelmességének meg volt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy tér vissza az életpirosság a hölgy orczáira; átszellemült tekintete égnek fordul és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhitat nyilvánításával, most már szabad az út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek oda fonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó éjszakát; a vészláng pokolfénynyel árasztja el a termet, bezuzva a robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár elkezd magától végig gurulni a pallón, s az álló óra mind a két ütőjével rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang karillonja volna.

A lovag rémülten szökik fel térdéről.

– A lőporos torony! kiáltja berekedt hangon.

Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az kötve tartja.

Nincs idő azt most kibontogatni.

– Vágd le mind a kettőt! kiált a nőnek.

Juliannának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás, s az összefont fürtök kezében maradnak.

Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.

Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba, vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák, mint tüzes sárkányok, szállnak szerte-széjjel; majd a töltött granátok kezdenek elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.

A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhozóját kiabálva.

– Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!

Aztán bevágja az ajtót s ott hagyja az imádott hölgyet magára.

Az pedig Delila-mosolylyal néz a levágott Sámsonfürtre, a mi kezében lett hagyva.

Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik.

Odakinn a piaczon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az odujából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, a mit a zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, a mit az első rémület a kezébe adott. «Itt vannak a németek!» Ez a kiáltás hangzik szerte-széjjel. «A bástyákra minden ember!» üvöltik az erősebb hangok; dobpörgés, trombitaharsogás tör ki az emberzajból. «Itt van Löffelholtz.» S a kiabálás közé nem sokára puskaropogás vegyül. A falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a tüzet oltani, a mit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A zűrzavar lassankint tovavonul a piaczról, a tüzet elnyomják, az ég lángfelhői lassan elhamvasodnak.

Julianna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piaczon senki sincs már: üres a tér. A ki csak férfi, az mind az ellenség rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Julianna levette az óra súlykolonczáról a Ketterhäuschen kettős kulcsát, s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot és a torzképek közös albumát.

Mindent megkapott, a mit kivánt.