XXIII. FEJEZET. A SZENVEDÉSEK LEÁNYA.

Mikor Andrássy Miklós ezt a szót kiejté a száján, Zsófia csak szótlanul bámult rá egy ideig, mint a ki delelő napfényről föld alatti sötét pinczeboltba lép be. Rá nézve ez egy olyan sötétséggel teljes világ volt, a miben nem tudott semmit megkülömböztetni. Más asszonyok, a kiknek a szeme megszokta már azt, nagyon is jól tudnak látni a gyanakodás homályában; de ő előtte mind ez névtelen eszme volt. Egy férj, a ki a feleségén kivül más nőt szeret! A sphinx, a griff, az egyszarvú hamarább képzelhetők eleven alakban.

Miklósnak nem volt ez iránt semmi érzéke, soha semmi gyöngédebb indulat nem szállta meg a lelkét. A zárdában ascetának nevelték, onnan egyenesen a csatatérre került: a kegyetlenség iskolájába. Mit tudott ő arról, hogy egy csupa érzelmekből összealkotott női szívvilágot egy szó, egy lehellet képes romba dönteni? De mit is törődött vele? Ezek az érzékeny szivek csak akadályára vannak az erős emberek szándékainak. Ha tudta volna, hogy mit tesz, akkor is megtette volna. De hát épen nem tudta. Hozzá volt szokva, hogy az urak, mágnások, generálisok nem is nagyon titkolózók a szerelmi csapongások dolgában. Tivornyáikon szabad szájjal példálóznak egymás latorságára, s azt az asszonyok is hallhatják és mosolyognak rajta. Még tetszik nekik, ha a férjeikről azt a hirt hallják, hogy az asszonyok bolondulnak utánuk. Nem szégyen az, hanem virtus. A kit vádolnak vele, egyet feszít a mellén, mintha érdemrendet kapott volna. Aztán mi is van abban? A katonák nem tették le a votum castitatist, mint a monachusok.

Még több oka is volt kegyetlennek lenni.

Gyülölte azt az asszonyt, a ki felől tudta, hogy ő ragadta magával hódító ölelésével Andrássy Istvánt arról a magaslatról alá, a hová hőstettei emelték. Hőstettein kivül mind a négy testvérének a vitézsége, a nemzet ragaszkodása. S ez az asszony czélt ért. Elrabolt egy hőst, hogy egy főkötő bábot csináljon belőle magának. Át akarta oltani azt a gyülöletet Zsófiának a szivébe, hogy váljon ölő méreggé a szivében a hitvesi szeretet az áruló és annak a kedvese iránt.

– Igen! szólt rideg, kemény hangon; ez az ember, ez a mosolygó kép itten, a hogy elárulta a hazáját, fejedelmét, úgy árulta el a hitvesét, a családi tűzhelyét is. Te itt türsz, szenvedsz, imádkozol, ő pedig a lőcsei Circe karjai közt kaczagja a te szenvedéseidet és a hazáét.

Zsófia, mint az álomból felriasztott, ijedten és haraggal takarta palástjába nagyobbik fiának a fejét, hogy ne hallja, a mit apjáról beszél a nagybátyja. A kisebbiket nem kellett oltalmazni; annak a lelke még nem vett be e szavakból semmit. Az csak bámult az érthetetlen szavakon.

– Sohse takargasd a kis öcsém füleit! mondá Miklós. Többet tud az már eddig is az elégnél. Hisz minden cseléd, inas, pesztonka, lovász széltiben beszél már a lőcsei fehér asszonyról, a szép Korponaynéról, s uton-utfélen danolják a «korcsmagenerális meg a szép asszony» nótáját. Eldanolja neked azt a Ferkó, úgy hogy szebben se kell.

E szónál oly hevesen ragadta meg két erőszakos kézzel Zsófia a nagyobbik fiát, mintha rögtön meg akarná őt fojtani. A gyermek megijedt s menekülni akart.

Hanem aztán a pillanatnyi felhevülés elmultával, ismét szeretetteljesen vonta őt az ölébe, s megcsókolgatá a szőke fejét, gyöngéden rebegve:

– Hiszen te nem tehetsz róla: azok a bűnösök, a kik téged erre megtanítottak.

– Azok a bűnösök, a kikről a nóta szól! mondá Miklós. Ha ugyan egyáltalában bűn a más feleségével együtt nevetni. Én ugyan ezért pokolra nem kárhoztatok senkit. Miattam, hogyha török basa lesz is bátyám uram, s háremet tart, se veszem elő ez exorczizáló füstölőmet érte. S ha megfizeti az árát a tiltott örömnek, azt mondom rá: drágán adják, mert jó; urak veszik, mert tehetik. Nem bánom, ha egy kastélylyal fizet is meg minden örömnapért. De bánom és megtorlom, ha egy édes ölelésért a hazát adja kelengyéül; s az én zászlómat kapczának tépi szét a szeretője számára.

– Hazudsz! rágalom minden szavad! kiálta indulatosan felugorva helyéből Zsófia, s azzal megragadva mind a két fia kezét, oda vonszolta őket magával apjuk arczképe elé, s ott térdre nyomta őket, és maga is közéjük térdepelt s aztán kezeiket saját összekulcsolt kezei közé szorítva, felemelé az arczkép felé s úgy könyörgött hozzá.

– Oh édes jó uram; szerelmes bálványom! Te vigasztaló képem! Védd magad! Szólalj meg! Mondd, hogy nem igazak, a mikkel vádolnak! Mondd, hogy szeretsz minket. Ne hagyj bennünket megcsúfolni!

Miklós ebben az egész jelenetben csak nevetnivaló ostobaságot látott.

– Oh bizony, ha elevenen állna itt előtted, épen olyan jól rimánkodhatnál előtte. «Mit gondolsz? hogy hinnéd felőlem? Tehetnék én ilyet?» Hiszen három szó elég egy asszonyt bolonddá tenni! Még csókot is adna hozzá, bizonyosan nem vetettek a szájára lakatot. Az asszonyok boldogsága nem egyéb, mint az örök elámíttatás. A mit álmodtok, az a ti világotok. Dühöngtök arra, a ki fel mer ébreszteni.

A nő egész testében megrázkódva állt föl, és szembeállt kinzójával.

– Hát mindent meg akarsz-e tagadni e mai napon?

– Csak azt hiszem, a miről valódi tudomásom van.

– Azért, mert rossz, hiszed; s elég, hogy megtagadd, azt tudnod, hogy jó.

– Hát ne legyek én az, a ki az ördögöt képviseli, s mindent tagad, a mi jó, és mindent állít, a mi rossz. Itt van, fogd ezt a levelet; és aztán olvasd el, mikor egyedül leszesz. Én kérdést sem teszek hozzád többet.

Az Korponay János levele volt Andrássy Miklóshoz a lőcsei catastropha után.

Korponay János tudatta az eddig történteket. Hat órával később jött ez a levél Krasznahorkára, mint Andrássy István hirnöke.

Ha Miklós az aqua toffanával és Hecaténak, Locustának minden mérgeivel itatta volna meg Zsófiát, nem ölte volna meg oly kegyetlenül, mint ezzel a levéllel.

Miket irhat egy férj az első dühében, a ki meggyűlölte a feleségét? Abban a forró lázában a haraggá vált szerelemnek, a mikor ki akarja tépni még az emlékét is a szivéből, ha mindjárt a szív maga utána szakad is.

S ez a férj még azonkívül rajongó híve a fejedelemnek, a kit az az asszony elárult. Az ő neve, a mit az asszonynak adott, lesz beégetve, mint a hóhérbélyeg, a világtörténetbe, a hová a szabadságharcz végcatastropháját be fogják jegyezni.

Még a fiát is ellopta tőle, s árulásának jutalmát annak az örökségévé tette.

Korponay őrjöngő dühében mindenfelé leveleket irt, a hol csak Andrássy Istvánnak rokonai, barátai, vezértársai laktak, tele keserü vádakkal.

A lőcsei hű polgárok, kik vele együtt menekültek a városból, egész mondakört tudtak neki mesélni azokról a kalandokról, miket a szószátyár pletykahír a piaczra kikürtöl. A megcsalt férjnek szolgálni mindenki baráti kötelességének tartja.

A megcsalt férj olyan, mint a kinek a köntöse meggyuladt; fut vele, s mentül jobban rohan, annál jobban körülfogják a lángok.

Hiszi még azt is, a mi lehetetlen. Elhiszi még azt is, a minek az ellenkezőjét bizonyosan tudja. S aztán nem elég neki, hogy maga hiszi, azt akarja, hogy minden ember tudja és segítsen neki átkozódni. Leirja levélbe a gyalázatát, hogy olvassák.

És ezt adták a kezébe Zsófiának, hogy világosítsa fel az elméjét vele.

Tanulja meg belőle, hogy az a bálvány, a mit ő imádott, cserépből van.

Tudja meg, hogy a szerelem csak mese, a hit csak babona. A bűnösöké a mennyország. A pokol a jók, a hívek számára van feltalálva.

Veszítsen el mindent, a mi e világhoz köti, a túlvilághoz vonzza.

Köd fogja körül a helyet, a hol az Istent keresi!

Ebbe a fájdalomba bele kell neki halni!

… Nevetik ezt a bölcsek! Hogy ölhetne meg valakit olyan fájdalom, melynek nincs a zsigerekben fészke. A mi nem méreg, nem ragály, nem miasma. A minek nincsenek bacillusai, sporái. A mi nem más, csak egy gondolat, egy semmi; része egy másik semminek: a léleknek. És még is meg tudja emészteni ezt a mindenttudó testet, úgy, mintha maró mirigy volna. Egy seben keresztül, melynek sehol sincs seb ajka, elhull cseppenkint a vér. Látják haldokolni és senki sem tudja, miben hal meg?

De soha nem hallotta senki egy panaszszavát.

Megértette, hogy a várából ki kell takarodniok az ott ápolt nyomorultaknak; arra fordította minden gondját, hogy azoknak a sorsát tegye elviselhetővé. Elosztotta őket az uradalmához tartozó falvakba, mindenütt menhelyet állított fel a számukra s naponkint sorra járta a falvakat, személyesen tekintve utánuk, nincs-e valami panaszuk?

Fenn a várban azalatt Miklós intézkedhetett úgy, a hogy ellenségre váró hadvezérnek tetszik, gyüjthette a mezei hadakat, őröltethette a puskaport, főzethette a salétromot, töltethette a bombákat. Esztendős ostromhoz készült. A mellett a felvidékről levezető szoros utakat is megszállatta s különösen nagy furfangos kelepczét készített a straczenói völgy sziklakapujánál, a merre legközelebb utja van Gömörnek a Szepességből.

Zsófia azonban a maga mindennapos útjában még valami egyebet is tett, mint a szenvedő népség bajainak orvosolgatását. Nap-nap után levelet irt a férjének, valamelyik falusi parasztház kemenczepadkáján ülve, s azt egy jól megfizetett posta által elküldé Lőcsére.

Azok a levelek mind ezeken a szavakon kezdődnek:

«Kedves édes egyetlen jó uram.»

S végződtek igy: «a te sírig híven szerető hitvesed.»

Nem volt azokban még csak egy árnyéka sem a bubánatnak, nemhogy a szemrehányásnak; tiszta merő szeretet volt, a mi végig hajnallott rajtuk. Egy panaszhang sem tévedt a közé. Boldognak nevezi magát, hogy férje leveléből megérthette, miszerint az nemsokára haza fog térni az övéi közé. Hozza az Isten szerencsésen. Szerető szivek, ölelő karok várják. Ir neki a gyermekek felől is. Mindennap imáikba foglalják jó apjukat. (Igazat mond benne; mert ő térdepelteti le őket minden este a hálószobájában lefekvés előtt, s elmondja előttük az imát a távollevő apáért, azok utána mondják azt: a nagyobb nagy ásítozva, a kisebbik elég figyelmesen.) Aztán tudósítja őt a gazdasági állapotokról, a környékben történt jó és balszerencse hireiről. Hozzá teszi, hogy a mindenható őrizze meg minden veszélytől és kisértetektől az ő szerelmes drága jó urát.

Végül jön egy Postscriptum is.

Nem hallgathatja el az ő hites ura előtt, hogy Krasznahorkán egy kis zenebona támadt a lőcsei kapitulatió hirére. Miklós öcs feni a kardját s kapczáskodni készül. Azért úgy vigyázzon a hazajövetelénél, hogy itt meglehet, összekoczczanása lesz a testvérével, kinek Isten bűnül ne vegye az ő hóbortjait.

Arra különösen figyelmezteté az urát, hogy a straczenói völgynek ne vegye az útját, mert ott a sziklakapunál egynémely tüzes kuruczok kelepczét akarnak vetni a számára, hogy tőrbe csalják, mint Ocskay Lászlót.

Egyébiránt mindenben megnyugszik, és mindent úgy talál jónak, a hogy az ura cselekszi.

Nem volt ebben semmi tettetés, semmi lelki erőszaktétel: mert ez tiszta angyalszív volt.

Elveszthette az ura szerelmét; de a magáét nem. Amabba bele fog halni; de ezt még a halálon túl is elviszi magával.

Ama levél átadása után hetekig nem került a szeme elé Miklós. Annak is másutt volt dolga; ő is sokat távol időzött a várból, össze sem jöhettek.

Hanem egy este, a mint épen nagy förmeteges zivatar közepett hazaérkezett a várba Zsófia, alig váltott más ruhákat, az uti gúnyája össze lévén ázva, a mint bekoczogtat hozzá a dervisgenerális.

Azóta folyvást bőjtöt tart, bort nem iszik; annál többet mérgelődik, ezért az arczszine olyan fakó már, mint az irhabőr.

Zsófia nem tudta neki azt mondani, hogy «hozott Isten». Talán a sejtelme sugta, hogy új halálkínt hoznak a számára. Egyébért miért jönne hozzá ez az ember?

– Édes ángyom, kezdé Miklós, száraz, kemény hangon. Te mind megrontod magad azzal a szanaszét kóborlással ilyen zegernye időben.

Zsófiának egyéb védelme nem volt, mint a határtalan szelidség.

– Nem érzem semmi változásomat, Miklós. Légy megnyugodva felőlem. Egészen jól vagyok.

– Azt csak mondod. Én az ellenkezőt látom. Arczod napról-napra hervad, olyan vagy már, mint az árnyék.

– Talán nem is a testi gyöngeségtől van az.

– Az ilyen változó időben nem asszonynak való a künn járás-kelés. Egyszer a nap süt, másszor a hó esik, ma meg épen villámlott; mennykő hullott, mikor uton voltál.

– Nem árt meg énnekem az a zivatar, a mi odakünn van.

– Talán az bánt, a mit belül viselsz?

– Hagyjuk ezt, jó Miklós. Én nem szólok bele a te dolgaidba, te ne szólj bele az enyimekbe. Te egész hatalmu úr vagy itt e várban. Az én uram tett azzá. De a falvainkban én vagyok az asszony. Azt is az uram hagyta így. Ha te kiküldözted a várból az én lázáraimat, nekem odalenn a faluban kellett őket fedél alá tennem. Ezt a hivatalt bizta rám az Isten; ezt teljesítem, a míg testemet birom.

– Hát teljesítsd, nem bánom, süttess, főzess a számukra, küldj nekik akószámra mediczinát, rendelj tüzelő fát a kemenczéjükbe, de magadat ne fáraszd utánuk.

– Köszönöm a jó szivedet.

– Nem jó biz az, nincs mit köszönj rajta. Csak olyan, mint eddig volt, s azt még eddig senki se fogta rám, hogy gyönge szivü vagyok. Hazudozni sem szokásom. Az epémből beszélek. Ha helytelenítem a szanaszét kóborlásaidat, nem azért teszem, mintha esőtől, széltől féltenélek; hanem azért, mert te – a nagy koldusápolás mellett – még azt is teszed, hogy levelet irsz az uradnak.

– S ez tégedet bánt? kérdé Zsófia elbámulva.

– Nem biz engem. Csak megerősít abban a hitemben, hogy egyik asszony csak olyan, mint a másik. Ha férfit bántottak volna meg úgy, a hogy téged, halálos boszúra gyulladna miatta. De te asszony vagy, nem jobb, mint a török kádinák, a kik meg tudnak osztozni egy férfi szerelmén – hárman négyen.

– A kolostorban tanultad ezt?

– Ott is. A gyóntatószék az asszonyok tükre. Senki sem ismeri jobban a fajodat, mint a pap. Annak a keblébe rakják le az asszonyok bűneik vallomását.

– Tehát bűne a feleségnek, ha a férjéhez hű marad, még akkor is, ha az a szivébe tőröket üt?

– Nem bűne, de gyöngesége. Állati ösztön, semmi más. Te megbocsáthatsz neki azért, a mit ellened vétett. Semmi közöm hozzá. Könyörögj neki a szerelme morzsáiért, hogy ajándékozzon neked is belőle. Kérd szépen, hogy tartson meg asszonyának.

Zsófia büszkén emelé föl fejét.

– Én több is vagyok mint asszony, én anya is vagyok.

– Mondhatnád: a Grachusok anyja. De nem úgy van. Te gyermekeidet csuszómászó rabszolgáknak neveled, azért, hogy az apjukhoz hasonlók legyenek.

Zsófia szivében feltámadt a harag erre a szóra.

– Távozzál előlem. Ez az én szobám itt!

– Szeretem, hogy valahára tűzbe jönni látlak. Azt hittem, fogadásod tartja, meg nem haragudni soha. Most már hogy haragszol, éppen nem megyek innen, mert most lehet már veled beszélni. A szoba a tied, hanem a szobának az ajtaja az enyim.

– Hát porkolábom vagy?

– Az vagyok. Te mondád. Magad szolgáltál rá. Mit bánom én azt, ha te mindennap százszor irod is Andrássy Istvánnak azt, hogy: édesem, kedvesem, drágám, szerelmesem, s küldözgetsz neki levélben ezernyi ezer csókot! De te tudósításokat küldesz az ellenségnek a hadikészületekről, a mik e várban folynak s ez árulás! Ennek útját állom.

Zsófia megrettent. Elállt a szava e megtámadásra.

Miklós folytatá a vádat.

– Ugy-e, megírtad neki azt is, hogy ha jön Gömörbe, elkerülje a straczenói völgyet, mert a sziklakapunál kelepcze vár reá s Dobsinán seregestül elfogják? S ime a te figyelmeztetésedre Andrássy István egyszerre csak megváltoztatja az utrendét, mikor már fele útján van, s a kerülő útnak fordul. Ez a te munkád volt.

Zsófia elszörnyedve hátrált vissza ez ember elől.

– Te! lihegé. És te neked lett volna lelked a testvéredet veszedelmébe csalni?

– Lett volna és lesz is! És még valami mást is tenni vele.

– Csodák történnek a világon! suttogá elámulva a nő.

– Kell, hogy történjenek! Olyan csodák, a miket tiz nemzedék megemlegessen. Példákat kell adni ennek a nemzetnek, a mik a sziveket megerősítsék. Hóhérpallost a futó rabszolgahadnak! Addig nem fog győzni a szabadság ügye, a míg a magyar nemzet saját áruló korcsivadékának hulláiból olyan hegyet nem rak, mint a Mátra s a döghalom tetején az utolsó áruló apát a saját fia nem nyakazza le!

Zsófiának minden tagját meglepte a láz e szavakra. Dideregve burkolta magát palástjába. Úgy nézett a dühöngő alakra, mint egy rossz álomképre.

Az pedig, bátyja arczképe felé fordulva, folytatta fenyegető kifakadásait.

– Mert ilyenek azok, a kik bársonyban, nyestprémben kevélykednek, gyémántos nyaklánczon ökölnyi medált fityegetnek, fejedelmek ajándékát, s aztán egy új mentekötőért, egy drágább medálért elcserélik a régit, s vele a régi gazdát. Ezek azok a fejei a népnek, a kik csak a dicsőséget, az uraságot, a pompát keresik, magukra raknák a fél ország kincsét, akik azt mondják: édes hazám! a míg a hazának van mit osztogatni; de ha pusztulásnak indul, ha nem adhat semmit, akkor félrerugják, visszaesküszik a hűségüket s csakhogy urak maradjanak, beállnak ellenségnek!

Ez a fanatikus düh egészen hozzá illett ahoz a durva szőrkámzsához, a mi a dervisgenerális termetét hosszan beburkolta. Nem volt az már fehér, de fakó a viszontagságoktól, goromba öltésekkel itt-ott összevarrva, kard-, lándzsadöfés rajta, golyólyuk perzselése, tüzes gránát pecsét helye emlékül hagyva rajta, de még azért mindig barátkámzsa.

Megragadta két kézzel mellén ezt a durva csuhát.

– Ez a darócz fog rajtatok boszut állni! ez a kopott darócz! A kinek a foltját nem kell takargatni semmi arany gyapju! Ez a kóczos szakáll! (úgy megrángatta azt, mintha haragban volna vele). Ennek nem kell szép asszonyok csókja! Ezt nem czirógatják szerelmes szép kezek! Ezt nem fonogatják selyemhajuk közé! Én vagyok az, aki elitéllek!

Azzal megfordult és üdvözlés nélkül kiment.

Többet nem beszélt Zsófiával.

Csak a cselédjétől tudta meg az asszony, hogy Miklós szigorú parancsot adott, hogy Zsófiát többé a várkapun ki ne bocsássák.

Ugy sem ment volna már. Ez a rémjelenet lábáról leverte.

A frajjának azt is megmondta a dervisgenerális, hogy ha csak egy makulányi irást is ki mer hozni az urasszonyától, hát szurokba mártatja, s úgy égetteti meg. (Hiszen talán nem tette volna meg, de nagyon megijesztette vele a jámbort).

Most már tehát nem is irhatott többé a férjének Zsófia. Ez a könnyebbülés is el volt véve a lelkétől. Nem maradt számára más, mint az a babona, a miben a szerető asszonyok hisznek, ha valaki éjjel a szeretettjéről álmodott s arra fölébred, megfordítja a vánkosát a feje alatt, s erre annak a messze távol levőnek is ő róla kell viszont álmodnia. Ilyen bohóságok is boldogítanak!

Az egyedüli vigasztalása csak a két gyermekében volt még. Azok ugyan egész nap a nagybátyjuk nevelése alatt voltak, de éjszakára az anyjuk szobájába kerültek vissza. Ő fektette le őket, ő imádkoztatta reggel, este.

A nagyobbik, a Ferkó, az ugyan csintalan egy fiu volt, sohasem akart elaludni, mindig játszani szeretett volna kártyát, obletánt a dajkával; nagy biztatásba került rávenni, hogy imádkozzék már, s akkor is még mindig pajkosságokon törte a fejét, a miatyánkot mindig elczifrázta, hol így kezdé: «Mi atyánk, ki vagy Bécsben», hol így végezte: «de szabadíts meg minket a némettől!» hol meg a helyett, hogy «bocsásd meg a mi bűneinket, miként mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek» ezt mondta: «büntess meg minket a mi vétkeinkért, miként mi is megfizetünk azoknak, a kik ellenünk vétettek».

Az anyja megfeddé az ilyen helytelenségekért; Istennel tréfálni nem szabad! Tudta jól, hogy ez mind a Miklós bátya mesterkedése. Ő róla ragadnak a fiura az ilyen pajkosságok.

Hanem a kisebbik annál gyöngédebben ragaszkodott hozzá. A kis Jóska reggelenkint, mikor még a bátyja aludt, kiszökött a közös ágyból s odabujt az anyjához s aztán suttogva mondott el neki mindent, hogy mi történik odakinn a várban. Ő volt a hirhordó. Szemfüles gyerek volt. Pedig ki se nézte volna az ember, hogy oda figyel. De még azt is meg tudta itélni, hogy ki milyen rosszban töri a fejét? A Ferkó milyen csunya nótákat dalol a kurucz katonák után! De, hogy mik azok a nóták, azt nem mondta el az anyjának.