XXIV. FEJEZET. AZOK A KIS ÁGYÚK.
A mint a tavaszi napok hosszabbodtak, úgy fogyott perczenkint Zsófiának az életereje.
Óhajtotta azt, a mitől rettegett: férje hazatértét.
Mi fog történni akkor? Minő lesz a találkozás a bátya és az öcs között? De hát még a férj és feleség között!
Azt is megtudta már a nő (a cselédek mindent kibeszélnek), hogy Miklós megirta a bátyjának a választ a levelére, s abban szemére hányta neje iránti hűtlen, csapodár életét, s tudatta vele, hogy ő erről Zsófiát értesíté, maga Korponay János levele által. Azért csak maradjon ott a lőcsei szép asszonynál, mert idehaza semmi jó sem vár rá.
Ez alatt a vár megtelt fegyelmetlen mezei hadakkal. A zabolátlan fegyveres kurucznép lármája mindennap behatolt Zsófia szobájába. Termek, tornáczok tele voltak már mindenünnen összecsődült hajdusággal. Egész éjjel hallhatá a danáikat, mosdatlan száju szátyárkodásaikat.
A szobáját nem hagyta el többé. Nem volt már annyi ereje, hogy az ágyból fölkeljen. Az egész étele csak kóstolgatás volt. Csak a lelki erő tartotta még életben; orvost messze földről nem lehetett kapni, olyan orvost pedig, a ki az ő baján segítsen, sehol a világon. Az akkori idők rende szerint minden háziasszony maga volt a háznép gyógyítója, a patika az ő konyhájához tartozott. Vastag kötet könyvek voltak a háziasszonyok rendelkezésére, hogyan, mivel gyógyítsák a csodálatos nevezetü bajokat. Fő főtudomány volt a betegségek signaturáit a gyógyfüvek signaturáival összeegyeztetni. A mi növénynek kőmagja van, az jó a kőbetegség ellen; a birsalma leve, minthogy a gyümölcse bolyhos, meggyógyítja a kopaszságot, a süketséget meggyógyítják a csigák, mert a csigahéj a fülre tartva zúg; a dió hasonlít az emberi koponyához, azért az abból készült Quinta essentia meggyógyítja a fejfájást, a nyilallások ellen segít a bogáncs, mivel hogy tövises a levele; a veres czékla, mivel veres, elállítja a vérzéseket; az antimonium, mivel hogy az aranyat megtisztítja, tehát a beleket is megtisztítja. Az iramszarvas, mivel hogy a hátulsó lába patájával szokta a fülét megvakarni, mégis állva tud maradni, annálfogva, ha valaki az iramkörömmel a fülét dörzsöli, a nehéz nyavalyától megszabadul. A rókának a tüdeje meggyógyítja a tüdőbajokat, s a szarvasmarhák szivéből készült essentia igazi gyógyszere a szívfájdalomnak. Ez volt az akkori orvosi tudomány.
Nem csoda, ha Zsófia nem folyamodott a szarvas szivéből készült essentiához. Az ő halálos baját nem gyógyították meg sem az aqua vitæk, sem az aurum potabilek, sem az oleum philosophicumok, sem a spiritus ardentis saturni, sem a balsamum cœleste, sem a balneum Mariæ, minden theriacok, julepek és vincetoxiconok, a mikkel tele volt az ősi almárium. Nem az ő baja ellen voltak azok feltalálva. De talán még ma sem tudják az orvosok, mi ennek a bajnak az orvossága.
Ha tudták volna, sem segített volna semmi rajta. Nem akart meggyógyulni.
Egy este, mikor a gyermekeit imádkoztatta Zsófia, az ágya mellett térdepeltetve, nem kerülte ki az éles figyelmét, hogy a Ferkó fiu, mikor az ima végén ezt kell mondani:
«Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát édesapámnak, anyámnak» az «apám» szót elhagyja a fogai közt elmorzsolt mondásból.
– Te nem imádkoztál az apádért! szólt hozzá félig kérdező hangon.
– Nem! felelt a fiu daczosan.
– Miért nem?
– Megtiltotta Miklós bátyám.
– Megtiltotta, hogy az apádért imádkozzál? Miért?
– Azért, mert hazaáruló lett.
Zsófia arczra fordult az ágyában és sirt keservesen.
Ez volt a kegyelemdöfés a szivének.
A kisebbik fiu rátámadt a bátyjára.
– Miért rikattad meg az anyámat?
– Ejh! Te gyerek vagy! Nem értesz ahoz.
S ment daczosan lefeküdni.
A kisebbik ott maradt az anyja mellett és kérlelte.
– Ne sirj anyám. Hát hisz az Isten egy gyereknek az imádságát is meghallja: majd én inkább a bátyám helyett is elmondom.
Az a másik fiu pedig térdre emelkedett az ágyában, összekulcsolta a kezeit s hőségtől lihegő szóval rebegé:
«Tartsd meg Isten a mi hazánkat, az édest; pusztítsd el minden ellenségeit, most és örök időkre! Amen.
– Oh te rettenetes hazaszeretet! zokogá a kínzott asszony.
Másnap csak egyedül jött be az esteli órában a kisebbik fiu az anyja szobájába. A Ferkó inkább akar a nagybácsinál hálni. A Józsi aztán magában nem is akart a maga nyoszolyájába feküdni, hanem oda kérezkedett az anyja mellé.
Zsófia nagyon oda volt már a testi lelki gyötrelemtől, meg sem szólalt, az imádságot sem mondta el a kis fia előtt, az maga dönögte azt el, kétszer is elmondva az apáért, anyáért szóló imát, egyszer a bátyja helyett. Zsófia szótlanul feküdt, mint egy halott s nem viszonozta a gyermek hizelkedő gyügyögéseit.
Egyszer aztán a nyakába borult a kis fiu s keserves zokogással kiáltá:
– Anyácskám! Ne halj meg!
Zsófia hirtelen fölnyitá a szemeit e szóra s rábámult nagy sötét szemeivel a gyermekre. A halálos beteg szemei messze látnak.
Megérté egy szóból, hogy azok odakünn sokszor mondogatják már egymás közt: «de jól járna, ha meghalna!»
Ha nem érné meg az ura hazajövetelét.
Magához ölelte a gyermekét s megcsókolgatá szeliden.
– Ha ti jók lesztek, akkor nem megyek el, suttogá a fülébe.
– Én nem eresztelek el! Beléd kapaszkodom. Nem hagylak elmenni.
Most aztán Zsófia kezdte el a gyermeket beczézni.
Hogy elmulaszsza róla a sirást, a reszketést, ezt kérdezte tőle:
– Hát mit játszottatok, mit tanultatok ma egész nap?
– Czélba lövöldöztünk a kis ágyúnkkal. A ki czélba talált, narancsot kapott Miklós bácsitól.
– No és te hány narancsot kaptál?
– Egyet sem. Mind a Ferkó kapta.
– Hát te olyan ügyetlenke lettél?
– Készakarva nem czéloztam jól.
– De hát miért?
– Hogy lássák, milyen rosszul lövök.
– Kik?
– Hát akik ott néztek bennünket, a hadnagyok meg Miklós bátya.
– S te azt akartad, hogy azok azt lássák, milyen rosszul lősz te? Hát miért akartad te azt?
A gyermek odahúzta magához az anyja fejét, hogy a fülébe sugdoshasson.
– Én hallottam, hogy mit beszéltek a hadnagyok! Ugy mondták, hogy mi is halljuk. Tudod már, hogy apánk megjött?
A nő szive nagyot dobbant.
– Kitől tudnám? Madár sem hozhat nekem hírt atyátok felől.
– Hát én megmondom. Itt van már Szomolnokon, csak a hegy választ el tőle.
– Hát elkerülte a straczenói kelepczét?
– El ám! Hej, hogy szitkozódtak a hadnagyok!
– Engem szidtak érte? Megmondhatod. Nem haragszom érte.
– Ó dehogy téged szidtak. A kassai kapitányt szidták. Arról beszéltek, hogy a szomolnoki úton nem kerülhetett volna apám Krasznahorka alá, ha a kassai út fel nem szabadult volna. Bizonyosan a kassai kapitány is hazaáruló már. Feladta a várost a császárnak. Haragudtak, rossz kedvük volt.
Itt aztán elhallgatott a fiu; nem akart tovább beszélni.
Zsófia azzal az éleslátással, a mi az életvilágosság utolsó lobogványával jár együtt, kezdé magában a gyermek zila beszédének összefüggését keresni. Rátalált. Azt vélte, hogy kitalálta a rejtélyt. Rémséges ötlet volt! Nem akart helyet adni e szörnyeszmének a szivében. Nem akarta, hogy róla álmodjék.
– De hát azért, hogy a hadnagy urak haragudtak, miért kellett te neked rosszul lőnöd a czélba, kis fiacskám?
A gyermek, a ki már eldugta a fejét a takaró alá, ismét előbujt s anyja kezét a szivéhez szorítá.
– Apám levelet irt Miklós bácsinak Szomolnokról. Miklós bácsi fölolvasta azt a hadnagyok előtt, úgy hogy mi is hallottuk. Apánk irja, hogy ő itt van egész hadsereggel Szomolnokon. Van faltörő ágyuja is elég. De ő nem fog úgy jönni Krasznahorkára, mint ellenség; hanem mint a családjának apja. Egyedül, egymagában, egy hintón ülve fog a kapun behajtani; s majd meglátja s a szemébe néz, kinek lesz bátorsága őt akár golyóval, akár rossz szóval fogadni?
– S mit mondott erre Miklós? kérdezé heves szivdobogások közt Zsófia.
A gyermek nagy lélekzetet vett.
– Hát ekkor azt mondá Miklós bácsi: «no hát csak hadd jőjjön a hazaáruló! egyedül egymagában. Én sem állítok vele hadsereget szembe. Hanem odaállítom a várkapu elé a saját két fiát ezzel a két kis ágyuval, s a saját gyermekeivel lövöldöztetem meg.
– Jézus Mária, irgalmazz! sikolta fel a nő kétségbe esetten, s oly erőszakosan szorítá kebléhez a kis fiát, hogy szinte megfojtotta az ölelésével.
A dervisgenerális képes beváltani a fenyegetőzését.
Hát a gyermekek?
Hisz a gyermekkedélyt legkönnyebb a fanatizmus lángjával felgyujtani. A természethazudtoló indulatok ragálya a gyermeksziveket lepi meg legkönnyebben.
Ez a kisebbik még visszaborzad tőle, de a nagyobbiknak a vérét már áthatotta ez a szent miasma: a halálos rajongás a hazáért, mely megtagadja az apát, az anyát, a testvért, s felgyujtja az ősi házat.
A kisebbik még csak azt teszi, hogy rosszul lő, de a nagyobbik már jól fog a czélba lőni. Azt mondják neki, az a czélpont, a hazaáruló szive. Oda fog czélozni. Ha mindjárt az apja is az!
Zsófia reszketett a láztól.
– Látod, megbetegítettelek azzal, a mit mondtam! rebegé a gyermek.
– Nem. Nem. Jól tetted azt. Nem fogok én reszketni. Mindjárt vége lesz annak. Csak te ölelj meg, majd attól elmulik.
S az anya és a gyermek szive addig dobogott egymáson, míg elcsendesítették egymást.
– Hát ha azt akarod, hogy meg ne haljak, itt maradjak: légy te nekem jó kis fiam, suttogá Zsófia.
– Az leszek anyácskám. Bizony az leszek.
– Szállj le csendesen, hozd ide az irószereimet az ágyhoz.
A gyermek kereste az irószereket. Toll, tinta lett volna, de papir nem volt sehol. Azt elvitette Miklós egyszer, mikor Zsófia aludt, a cselédjével, hogy levelet ne irhasson.
– Hozd ide az imádságos könyvemet, suttogá Zsófia.
Abból még kitelt egy levélnek való papiros.
A táblán belől volt egy üres lap. Nem is egészen üres. Az egyik oldalára e sorok voltak irva: «Az én szeretett mátkámnak, Serédy Zsófiának, ajánlom szivemből ezt az imádságos könyvet. Andrássy István. Anno 1697. (Csak 14 esztendeje! – De nagy idő!)
Ennek a lapnak a tulsó oldalára lehet még irni egy levelet s aztán kiszakítani az imakönyvből s szélnek ereszteni!
De hogyan szélnek ereszteni? Ki viszi azt innen oda, a hova szól?
Nagyon reszketett már a keze a levélirónak s a szemei kápráztak, úgy tánczolt előttük minden betü. Pedig apró betüket kellett irni, hogy ráférjen a papirra minden elmondani való. Ő maga, elhomályosult szemeivel el sem tudta olvasni, a mit leirt: a kis fiunak kellett azt elszótagolni előtte. Aztán még mindig jutott valami eszébe.
Az Isten irgalmára kérte Andrássy Istvánt, hagyjon fel azzal a szándékával, hogy Krasznahorkára jőjjön most. Ne engedje megtörténni a világon a legrettenetesebbet. Várjon a jobb időkre. Majd elmulik a harag.
Végre kihullott a kezéből a toll, nem látott a szemeivel többé. Halálos ájulás kerülgette az agyát.
Arra tért magához, mikor a kis fia a királynévizzel locsolgatta az arczát. Emlékezett rá a gyermek, hogy azt így tették máskor is.
– Hol van a levél? kérdé a gyermektől.
– Eldugtam már – a süvegem bélésébe, sugá a kis Józsi fiú.
– Hát te tudod, hogy mit akarok vele?
– Elküldeni az apának.
– Megigéred nekem, hogy azt megteszed?
A gyermek csak a szempilláival intett.
– Tudsz valami hüséges embert, a kire rá lehet azt bizni?
– Azt a czigányt, a ki apámnak a levelét hozta Lőcséről. Az szokott velem játszani mindig.
– Huzd ki a fiókomat, ott találsz egy szarvasbőrerszényt, a miben arany áll. Végy ki belőle tiz aranyat. Azt add majd a levélvivőnek. Vigyázz, hogy meg ne találják nálad.
– Óh, tudom én azt, hogy rejtem el: vannak nekem tolvaj-polturáim.
– Mik azok? kis fiam.
– Hát te még nem tudod? Akkor, látod, én többet tudok, mint te. Vannak ilyen vastag polturák, a miket kétfelé lehet srófolni, belül üresek, hogy egy arany elfér bennük. Arról ismerni meg őket, hogy az irás, meg a fej a két oldalon egymás ellenébe van fordítva. Ezeket nekem egy vak koldus hordta össze, a kinek mindig egy dénárt adtam érte cserébe. Ő az ujjahegyével ráismert a tolvaj-polturára. Azt mondta, az ilyeneket azért készítették, hogy a kolduló barátok elrejtsék benne az aranyaikat, a tolvaj ne lásson náluk mást, mint rézpénzt. Most ezekbe jó lesz nekem az aranyakat elrejteni.
Zsófia hálát emelt az Istenhez, hogy fiának nemcsak jó szivet adott, hanem éveit meghaladó észt is.
Az után tudott nyugodtan aludni.
Korán reggel felkölté a kis fiát, s kiküldte, hogy keresse fel azt a czigányt, a kitől a levelet el fogja küldeni.
Az izgalom új erőt adott az idegeinek. Fel tudott kelni, felöltöztette magát a frajjával s odavezetteté az ablakzsámolyhoz, a honnan ki lehetett látni a szomolnoki hegyek felé vezető útra.
Könnyebbnek érezte magát. Délfelé még azt is kérdezte a frajjától, nincsen-e még ebéd ideje?
Kiszámítá, hogy a déli harangszó után, a mikor az őröket felváltják a kapuban s a fahordó szekereket üresen kieresztik, akkor mehet ki azokkal együtt az ő levélvivője is.
Azért várta olyan nehezen a déli harangszót.
Az elkongott már, de a szokott szekérzörgés még nem következett be.
A helyett gyors léptek dobaját hallotta közeledni a lépcsőn fölfelé, melynek gádorát csak egy fal választá el a szobájától, s egyuttal Miklós száraz, rekedthangu kiáltozását.
Az ajtaját hevesen felszakították s betoppant rajta a dervisgenerális, egyik kezében a kis Józsit hurczolva karjánál fogva, másikban Zsófia levelét tartva.
A gyermek rémült tekintettel nézett fel az erőszakos ember arczába.
– Tetten kaptalak most! hörgé indulatosan Miklós.
Zsófiának az indulat annyi erőt adott, hogy föl tudott emelkedni helyéről s parancsoló mozdulattal nyujtá ki karját.
– Bocsásd el a gyermekemet! kiálta s még piros is lett az arcza egy pillanatra. A szeretet lángja volt az rajta.
Miklós oda lódítá anyjához a fiut, s aztán a kinyujtott tenyerébe fektetett levélre csapott az öklével.
– Micsoda ez? rikácsolá.
– Mindenek előtt tanuld magadat tisztességes ember módjára viselni egy asszony szobájában.
– Úgy? Elfeledtem, hogy szépen be kell koczogtatni elébb s szerencsés jó reggelt kivánni. Majd máskor úgy teszek. Most nagyon sietős dolgom volt. Röptében kaptam nyakon az árulást. Ha az édes apámfia tette volna ezt, főbe lövetném érte.
– Tedd azt az én fiammal is. Legalább együtt jön velem. Inkább kövess el te rajta testvérgyilkosságot, mint hogy az én gyermekemet lázítsd fel apagyilkosságra, istentelen!
Zsófia úgy állt ott az ablakban, mint egy szellem, mint egy földöntúli tünemény. Egy dúvadnak is meg kellett juhászodni tekintetétől.
Miklós éppen úgy, magában morogva fordítá félre a fejét, mint azok a vadállatok, a mik nem birják kiállani a szelidítő szemsugárzatát.
– Miért keltél föl az ágyadból? zsémbelt, alábbhangolva a haragos támadást. Mit erőlteted magadat? Mit állsz az ablakba, mikor olyan nehéz beteg vagy? Tán jelt akarsz adni annak az embernek, mikor közeledik: hogy fusson innen!
– Hogy ide siessen!
– Nem hiszed, hogy én beváltom azt, a mivel megfenyegettem?
– Hogy te beváltod, hiszem, de hogy én meg fogom akadályozni, azt fogadom. Hiába zársz el. Ott fogok lenni. Ha élek, élve, ha halok, halva. Ott a fiam mellett, a mikor ez égrekiáltó szörnyüséget el készül követni, s megragadom a kezét. Meglátod!
Mint egy látomány, mint egy éjféli kisértő lélek közelített e szavaknál az a légben lebegni látszó alak Miklós felé, nagy ragyogó szemeiből bűvöletet árasztva, ajkairól úgy hangzott a beszéd, mint egy túlvilági szózat.
– Esztelen asszony! dörmögé Miklós, a fejét lesütve, s nem várta, míg hozzá közel ér, s az a kinyujtott kéz megérinti; megfordult és elhagyta a szobát.
Zsófia kimerülten rogyott az ágyára.
A cseléd levetkőzteté, betakargatta.
– Ne félj anyácskám, suttogá a gyermek, mikor a cseléd kifordult, majd elviszem én azt a levelet magam az apámnak. Éjjel kötelet fonok lepedőkből s leereszkedem az ablakból; elfutok Szomolnokig.
– Oh! a farkasok összetépnének!
– Nem félek én úgy a farkasoktól, mint Miklós bátyámtól.
– Hát aztán kim maradna nekem, ha te itthagynál? Soha sem látnál engem többet.
Erre a szóra a gyermek megbánta, a mit előbb mondott.
– Nem hagylak el, anyám. De te se hagyj itt engem.
– Nem, fiacskám. Bizony nem hagylak itt.
Ezzel aztán meg voltak nyugtatva mind a ketten; összeölelkeztek, együtt sirtak.
A nő pedig érezte már, hogy jön közelebb az ég! Hangzik valami, a mit nem a füldob, hanem a szív hall meg. Látszik valami, a mit eddig nem létezett érzékek ismernek meg. Jön az a tudás, amit nem tanultunk…
Közeledik az a dicsőséges világ, a minek leirásához hiányzik minden szó, a mit át nem ölel emberi gondolat.
És ő megigérte, megfogadta, hogy még azért a szentséges szent boldog túlvilágért sem hagyja itt ezt a ködök és árnyak világát, ezt az éjszakától körüljárt földet, ezt a felhőkbe takart földet, ezt a vérrel megáztatott földet, a melynek kerekségén a jajkiáltás egy perczig el nem hallgat soha! Megigérte, hogy itt marad, megvédeni azokat, a kiket oly nagyon szeret.
A gyóntató papjáért küldött s fölvette a halotti szentségeket.
Megkisérlé azután a cselédje által magához hivatni a nagyobbik fiát. Hasztalan volt. Miklós nem bocsátá a cselédet a gyermekhez. Annak most dolga van.
A fraj pedig mondá neki, hogy a bárónő haldoklik.
– Ejh! Nem adják azt olyan könnyen! torkolá le Miklós. Hisz az elébb még kivert a szobájából!
Azután gyóntatóját kérte fel Zsófia, hogy beszéljen a lelkére Miklósnak, bocsássa hozzá a Ferencz fiát. Bizony halála óráján való kivánsága ez.
A prépost fel is kereste Miklóst s elmondá neki, hogy egy haldokló kivánságát közli most vele.
– Fungum! – ordítá rá a dervis-generális. Non facias mihi sculptile: verba sacerdotis sunt pura mendacia. Fui quandocumque ipse unus ex illis.
Ezzel aztán nem lehetett tovább folytatni a beszédet.
Az anyjánál maradt kisebbik fiú a sok sirástól elálmosodott, korán le kivánt feküdni.
Az anyja megcsókolgatta az orczáját, mikor lefektette.
– De aztán itt ne hagyj azalatt, a míg alszom, köté ki a gyermek.
– Aludjál csak. Én virrasztok.
Azzal a gyermek álomnak ereszté a fejét.
Pedig bizony itt hagyta őt az anyja az alatt, a míg aludt.
Reggel korán a lélekharang megcsendült a toronyban.
A dervis-generális ébren volt, nem tudott aludni, jól hallotta.
– Ejh, hátha a harang is hazudik! hisz annak a kötele is egyházfi kezében van.
Mégis bizonyosat akart tudni. Kiment az udvarra. Az uri lakosztály lépcső-ajtajánál szemben találkozott a préposttal.
– Quid novi? kérdé tőle.
– Consummatum est. Felelt a prépost, s ment fel a templomlépcsőkön, rendeleteket adni.
Miklós a Zsófia szobaajtajában találta a jajveszéklő cselédet.
– Meghalt az áldott jó asszonyunk!
Az ajtó félig nyitva maradt. Miklós a küszöbön megállva lesett be a szobába.
A szürkület fénye sápadt világot derengetett az ablak zöld üvegkarikáin keresztül.
A kiszenvedett martyr ott feküdt csendesen az ágyán. Mellette a kis fia. Mind a ketten aludtak.
Vajjon melyiknek az álma volt mélyebb?
A fiucska még arra sem ébredt föl, mikor a nőcselédek kiemelték az ágyból és átvitték a saját nyoszolyájába. Ott folytatta az alvást.
Hátha az a másik alvó többet tudott erről a világról?
– Jól járt, szegény ángyom, dörmögé Miklós, messziről nézve a márványfehér arczra, melynek a halál felséges nyugalma királyi tekintetet adott.
Megölte őt az eltitkolt bánat. Mert eltagadta a szive fájását, belehalt.
Nem hinné az ember, hogy ilyen semmitől is meg lehet halni!
Miklós elhagyta a halott szobáját. Mélyen el volt keseredve miatta.
Milyen asszony volt! Csupa szeretetből alkotva! Mint a tűz a meleget, úgy árasztotta maga körül a boldogságot. S ezt a tüzet oltotta ki az, a ki legjobban melegedett nála. Engesztelhetetlen haraggal gondolt a bátyjára. Neki, a hajdani szerzetesnek, az asszonyok felől csak a gyóntató székből volt tudomása, a hol azok az esendő dolgaikat vallják meg a titok szent zára alatt.
Hideg flegmával ítélt az egész nemről.
Ez az egy emelkedett ki az egész fajzatból, mint egy szent: ez egyesíté magában az asszonyok minden drága jóságait. És ezt az eszményképét a nőnek fel tudta cserélni az, a kit minden földi és égi lánczok hozzá kötöttek, azzal a másik asszonynyal, a ki nemének minden kárhozatos csábját éreztetni született – férfiak romlására. Ezt itt hagyta hervadni magában, hogy amazzal örömeit megoszsza. Tán ebben az órában is azt költögeti mámoros álmából, gyöngéd csókjaival, mikor ezt itten már fel nem költi senki. S ez a martyrnő el tudta titkolni a fájdalmat, a mi halála volt; még az utolsó világánál is földi eszméletének a hűtelen férj megszabadításában pazarlá el végső erejét.
Ide ne hozza most rossz végzete István bátyját! Mert bizony be fog rajta teljesülni a testvér fenyegetése!
Miklós felment a szobájába, mely a főkapu fölött volt. Ugyanaz a szoba, a melyben Gyöngyösi rágta a pennáját, mikor Charikleát irta. Az összefutó csúcsivek magas boltozatot képeznek, melynek keleti oldalán két széles nagy ablak nyilik, csak egy karcsú oszlop által egymástól elválasztva. Ez ablakból nagy messzeségig ellátni. A tölgyerdős hegyek közül a falvak fehér házikói, karcsú toronytetői kandikálnak elő.
A szoba két fülkéjében két egyszerü hárs ágy volt, medvebőrökkel leterítve; az egyiken aludt Ferencz, a nagyobbik fiú.
Az éjjel sokáig fenn tivornyáztak a kurucz hadnagy urak a dervis-generálissal együtt. A fogadott bőjt ideje letelt, elkezdődött megint a borivás s a fiú is ott velük végig hallgatta az épületes beszédeiket, még bort is ivott. Most aztán aluszik erősen.
Miklós nyugtalanul járta keresztbe-hosszába a szobáját. Annak a padlata úgy van alkotva, hogy az alatta levő boltozat meghajlik, mikor az ember végig megy rajta. Szív kell hozzá, megszokni ez ingadozó talajon való járást, pedig hát ez csak az építész mesterkedése, nem más.
Minden tudomány arra való, hogy ámítsanak vele.
Egyszerre dobpörgés riasztá fel hallgatag tusakodásából. Eszébe jutott, hogy mára rendelte a várőrség fölötti szemle megtartását.
Ezen nem változtat a közbejött gyászeset.
A gyermek mélyen aludt, Miklós rátakarta a czifra pokróczot, a mit az lerugdalt magáról s aztán felkötötte a kardját, feltette a hegyesvégü rézsisakot a fejére s lesietett a csapatjaihoz.
Azok már fel voltak állítva a hadnagyaik által a várudvaron. Csupa lövészek. Lovasságra itt nem volt szükség. Külön a kálvinista, külön a pápista barkók, palóczok s mindkettőtől elkülönítve a mohamedánhitü tatárok és arnótok.
Mikor a dervisgenerális megjelent a csapatok előtt, azok egyszerre mindkét kézre kapott puskáikkal tisztelegtek előtte.
Ekkor megkondult a vár öreg harangja. Ezuttal az volt a szava, hogy «mortous plango».
S erre a harangszóra egyszerre azt látja Miklós, hogy csapatjai mind mozgásba jönnek, a mit ő nem vezényelt, a pápista csapatok térdre ereszkednek, a kálvinisták lábhoz bocsátják a fegyvert s a kezeiket összekulcsolják a mellükön, a mohamedhivők pedig arczra borulnak, «Allah akbár!» mormogással.
A hosszú folyosón, mely az uri lakosztályból a templomba vezet, most viszik végig a koporsót, a felöltöztetett halottal.
Ez ám hatalmasabb parancsoló, mint a generális!
Miklós karjait összefonva a mellén, nézi kemény tekintetű arczczal, a mint elviszik előtte a halottat. Fekete selyemruhába van öltöztetve; ajkai, szemei lezárva, két keze összetéve a keblén s egymáshoz foglalva a körüle csavart olvasóval.
Mindenki imádkozik, a míg a harangkongás tart.
Csak ő nem: a szerzetes.
Ott áll valamennyi között egyenesen, felemelt fővel, még a sisakját sem veszi le.
Most van igazán istentagadó kedvében. – Hát ez a mennyei igazság? Hát van mit keresni odafenn a levegő ég párázatai közt?
«Patientia = barát táncz», mormogta, mikor a pap elmegy előtte.
A koporsót kisérik a siránkozó cselédek; a kis Jóska fiút vezeti az egyik kézen fogva.
– Hol a Ferkó bátyám? kérdezi a gyermek, széttekintve a sokaság között. Mért nem hiják ide a bátyámat?
A gyászmenet a koporsóval együtt átvonul a folyosón a templomba; a harangszó elhallgat.
A katonák ismét összeszedik magukat s kezükbe kapják a fegyvert.
Miklós boszankodik rájuk. Mind egyforma bigott ez valamennyi. Csak abban különböznek, hogy az egyik zölden eszi meg a szénát, a másik szárazon.
Kedve volna kikergetni valamennyit a várból.
Most meg a várnagy jön oda hozzá s megszólítja.
– Kegyelmes uram!
– Hát neked mi bajod?
– A templom tornyára fel kellene húzni a zászlót.
– Hát vak vagy? Ott lobog; nem látod?
A szél lobogtatta a torony ablakban a kitüzött veres zászlót: a szabadságharczosok zászlóját.
– Másikat gondoltam. A feketét kellene felhúzni.
– Fekete zászlót ostromolt várban csak a lazarétum fölé szoktak kitüzni, hogy ha embersége van az ellennek, oda ne lövöldözzön. A toronyban ez a zászló marad. Hallottad?
Miklós nem akarta, hogy a bátyja megtudja a felesége halálát. Még a fekete zászló se sejtesse azt vele.
Boszantotta, hogy így olvadoznak ezek a kemény emberek; azért, mert egy asszony meghalt.
A mint a toronyablakból lobogó zászlóhoz feltekintett, a toronyőr alakját látta az ablakban megjelenni, a ki hosszú tülkét előre tolva, nagyot tutult rajta.
– Mit jelentesz? kiálta fel rá.
– Négylovas hintó közelít a szomolnoki úton.
– Ez ő lesz! dörmögé magában Miklós, s maga is felsietett a toronyba.
Az őr jól látott. Úri fogat volt, négy paripával, a mi vágtatva közelített a völgy felől.
A felvert por miatt a kocsiban ülő alakokat még nem lehetett kivenni; hanem a hintó narancssárga színe messze virított: erről ráismerni.
Ő jön! Egyedül, a hogy megizente.
Miklós ott hagyta a csapatjait, lábhoz eresztett fegyverrel, s felsietett a szobájába.
Ferencz még akkor is aludt.
Felrángatta a fiút álmából s nagy nehezen lelket vert belé.
Annak még nem ment ki az éjjeli mámor a fejéből; panaszkodott, hogy olyan nehéz a feje, mint egy hombár.
– Patkót kell ütni a macska lábára, mondá Miklós.
– Hogyan?
– Hát mikor az embert kínozza a tegnapi bortól a macska: hegyibe kell önteni egy korty reggeli pálinkát, attól elmulik.
A fiú elhitte s magába hagyta dictálni a kupicza lengyel alamáziát.
Attól aztán egyszerre kigyulladt az arcza, a két szeme égett és keresztbe állt.
– No ugorj bele a saruidba hamar; aztán gyere legény, mutasd meg, hogy mit tud egy igazi Andrássy, a kinek még nem vált az ereiben az ősi vér káposztalévé.
A gyermek felöltözött s aztán követte a nagybátyját az udvarra.
– Hová megyünk? kérdé ottan, széttekintve.
– Most megyünk az examenre. Majd meglássuk, hogy felel a legény a kérdésre?
– Micsoda kérdésre?
– Bizony nem is arra ám, hogy «hányat tojik a pityer?»
– Dejsz arra tudom a feleletet! Hol többet, hol kevesebbet.
– Habes eminentiam! Hát most majd azt mutasd meg az examinatoroknak, hogy a kis ágyuddal hogy tudsz igazi czélba lőni? Nem látsz-e kettőt ilyenkor?
– Bizony nem látok én!
– No azt majd mindjárt megpattintsuk. Húzasd ki a kerekes ágyudat.
– Aztán hová?
– Csak oda a várkapuba.
A kis ágyut odavontatták a kapu előtti emelkedett lonkára, a hová egyenesen vezetett fel az út az erdőből.
Egy széles bükkerdő terült el a várhegy lábánál, azon kellett keresztüljönni bármely égsark felől érkezőnek.
– Hát a Jóska gyerek nem jön versenyt lőni? kérdé a Ferkó Miklóstól.
– Nem lő az többet. Mert az elmegy kispapnak Nagyszombatba, püspök lesz belőle. Te vagy csak az igazi Andrássy ivadék. Katonának való. A milyen a nagyapád volt, a ki a császári vezért, Salm uramat úgy elverte Krasznahorka alól, hogy még a parókája is lemaradt a fejéről.
Ezzel megnevetteté a gyermeket.
– Te fogod majd, édes öcsém, letisztítani az Andrássy névről azt a makulát, a mi rajta esett! Biztatá őt tovább Miklós. Ha ma jól lősz a czélba, rögtön kinevezlek kapitánynak a fejedelem hadseregében.
– Kapitánynak? Teringettét! Én is két sastollat kapok a süvegem mellé?
– Nagy lesz a hired az egész hazában!
A hadnagyok is odagyültek mind a kapu elé, azok is mind tüzelték a fiút tehetségük szerint.
– Csak az anyám nézné az ablakból, mikor czélba lövök. Hadd mondjam meg neki!
– Csak te maradj itt most. Mindjárt jön a sorod.
A visszhangzó erdő előre jelenté a közeledő kocsi zörgését.
Nemsokára kibukkant az a fák sürüjéből, s a mint az erdő szélében felkanyarodott a meredek domboldalra, már jól lehetett ráismerni a benne ülőre.
Ő volt az: Andrássy István tábornok. Egyedül magában.
Alig volt háromszáz lépés a távolság a hintó és a várkapu előtti lonka között. Ő is felismerheté azokat, a kik ottan állnak. Az öcscsét, a fehér barátcsuhában, s az első szülöttét. Szép meggyszín kamuka dolmány volt rajta, arany gombokkal, szedrázsia világoskék nadrág és sárga sarkantyus csizma. Bizony szép fiú volt! Olyan régen nem látta az apja. Hogy megnőtt azóta!
A mint a lonkán állók megpillantották Andrássy Istvánt, az elkeseredett düh ordításával kiáltának fel egyszerre:
«Ott jön az áruló! A ki eladta hazáját. A nemzet Judása! Harmincz ezüst pénzért a mi megváltónkat, a fejedelmünket! Átok a fejére! Halálra vele! Pokolra vele!»
A fanatizmus lángja a gyermek lelkét is őrjöngésbe hozta. Azt hitte, hőstettet követ el, ha az apját, a kiről azt mondják, hogy hazaáruló lett, maga itéli el.
– No hát most czélozz jól! mondá neki Miklós.
Ferencz letérdelt az ágyu elé és czélzott.
A hintó jó czélpont volt, azzal a messzevirító narancsszín csónakával.
– Fogd a vasrudat!
A hosszú vasrudat a kezébe nyomták a fiunak. A vas tüzes vége megérinté az ágyucska lőserpenyőjét, a lövés elpukkant, de az ágyucső az elsütés közben félremozdult, s a nyolcz latos vasgolyó csak a hintó hátulsó faládáját érte, szerteszét szórva annak a tépett szilánkjait.
Erre a lövésre az apa elborultan takarta el arczát palástjába. Egy ilyen látványtól meg kell tébolyodni! «Hajts vissza!» kiáltá a kocsisának, mire a hintó megfordult.
– Lásd, rosszul czéloztál! kiálta pokoli örömtől sugárzó tekintettel Miklós. No most tölts újra! Lőjj jobban, mig el nem fut előled.
De a gyermek nem tette azt, a mit mondott neki.
Mint a holt föld, olyan sárga lett az arcza. Az egyik kezét szivére nyomta, a másikkal a fülét tapasztá be; a szája nyitva volt, mint a fuldoklóé.
– No mi lelt?
– Az anyám! hebegé a fiú.
– Mit akarsz vele?
– Nem hallottátok? A hogy a fülembe kiáltott! Mikor lőttem, megkapta a szivemet a kezével.
– Az ágyulövés cseng a füledben, kölykem! Rázz egyet rajta. Lőjj utána még egyszer, a míg eléred.
– Nem lövök! Átkozott legyen a szerszámod. Nem lövök többet az apámra. Ah, hogy szorítja most is a szivemet! ki akarja tépni. Ereszszetek az anyámhoz! Anyám! Anyám! Ereszd el a szivem! Ne szorítsd oly nagyon!
S azzal fuldokolva futott a fiú a várba fel; egyszer térdre is esett, alig birt fölkelni.
– Görcsöt kapott a gyerek. Biztatá a hadnagyokat Miklós, a kik szintén visszasiettek a várba, a mint azt látták, hogy Andrássy István megfordult s az erdőben eltünt. Egy kis kólika az egész a gyereknél. Nem szokta még meg a gyomra az erős papramorgót.
A lépcsőhöz érve már összerogyott a gyermek s nem birt odább menni, úgy elfojtá az a szívszorítás.
Ott jött rá szemközt a prépost a templomajtó felől.
– Az anyámhoz, az anyámhoz akarok menni, rebegé a fiú, a pap kezébe kapaszkodva. Ő fogja a szivemet. Odahúz magához.
– Jól mondod, fiam! szólt a pap, ki maga is reszketett a meghatottságtól. Ő hivogat magához bizonynyal.
– Eh mit! kiálta nyers hatalmaskodással Miklós. Nem hokuszpókusz kell ennek, hanem meleg lábvíz, mustárral.
– Jőjjön csak oda kegyelmed, monda a pap, és lásson egy csodát, a mihez foghatót ember még nem látott.
S azzal a fiut félig karjain emelve, felvitte a templomhoz vezető lépcsőkön. Miklós és a hadnagyok utána fanyalogtak.
A mint a gyermek meglátta a templom közepén felállított ravatalt, sikoltva rohant oda az anyjához.
– Anyám, anyám! ne szoríts úgy ezzel a kezeddel!
A többiek rémülten álltak meg a templom előterében.
A halottnak a jobb keze fel volt emelve félig magasra, mint a ki véd, a ki visszatart. Az olvasó, mely a két kezét összefoglalva tartá, el volt szakítva, fehér és kék gyöngyszemei elszórva a halotti köntösön. És az ajkai, a mik az imént még csukva voltak, most mintha kiáltásra volnának felnyilva fájdalmasan, míg félig fölemelt szempillái alól a szemszivárványok halotti fénye világlott elő.
Maga a hitetlen ember is összeborzadt. Hisz ő neki mondá az a nő:
– «Meggátolom az istentelenséget… ott leszek, ha élek, élve, ha halok, halva… de megragadom a fiamnak a kezét!»
Megigérte s beváltotta.
Hát van olyan rettenetes szerelem a világon, a mi még a halált is túléli? Van-e olyan szörnyű akarat, mely legyőzi az örök természet változhatatlan törvényeit? Mely mozdulatra birja a földdé vált emberi alakot?
Ott van! meg lehet tapintani.
És a gyermeknek, a mint a könyei megeredtek, anyjára borultan: egyszerre elmult az a kinzó fájdalom a szivéről.
Akkor aztán a másik testvérével összeölelkezve, megcsókolták egymást.
Eh! nincsenek csodák! dörmögé Miklós, erőszakot téve megingatott hitetlenségén. Le kell zárni a halott ajkait és szemeit újra, s a karját visszahajtani.
– Ne bántsátok az anyámat! Ne nyuljatok hozzá! kiáltá a kisebbik fiu. Nem látjátok, hogy él? Hiszen reánk néz.
Nem is mert senki hozzányulni.
Végre maga Miklós lépett oda a koporsóhoz, azzal a szándékkal, hogy visszahajtja a halott karját kebléhez.
Csakhogy arra emberi erő nem képes. A halottak erős emberek!
Fel kellett vele hagynia.
A két fiu azalatt valamit suttogott egymással.
– Így pedig, a felemelt kéz miatt nem lehet a koporsófödelet rátenni, okoskodék Miklós hidegvért tettetve.
Ekkor a két fiú, egymás kezét fogva, oda lépett eléje s a nagyobbik így szólt:
– Hallod-e te barát! (Te barát!) Neked a mi anyánk koporsója mellett semmi dolgod. Mi az öcsémmel összebeszéltünk, hogy egyikünk itt fog mindig mellette virrasztani; s mi nem engedjük meg, hogy őt eltemessék, míg apánk haza nem jő.
– Hiszen nem halt meg! szólt utána az öcscse. Nekem megigérte, hogy velünk marad; nem hágy el soha. Nézzétek, hogyan mosolyog?
S valamennyien, a kik odanéztek, azt hitték (tán a könnyeik prizmáin keresztül), hogy az arcz valóban mosolyog.
Tizenhét napig minden reggel beharangoztak a temetésre. Minden délelőtt feljöttek a papok a környékből, a megholt úrnő végtisztesség tételére. Minden este haza mentek azon módon.
A halott folyvást nézett és mosolygott.
(Még most is azt teszi!)
A dervisgenerális mindennap hosszabb időn át állt ott a nyitott koporsó előtt, hátát az oltárnak támasztva, s nézte azt az örökké változatlan képet; maga is oly mozdulatlan alak, mint az.
A tizennyolczadik napon ezt irta levélben Andrássy Istvánnak.
«Édes bátyám.
A feleséged meghalt ezelőtt tizennyolcz napokkal. Azóta folyvást a koporsóban fekszik, a templom közepén. Rád vár, addig nem akar elmulni. Siess haza. Én ma elbocsátom a hadakat a várból, s az éjjel megyek vissza a kolostoromba s felkötöm a cingulumot. Isten irgalmazzon a mi szegény bünös lelkeinknek.
Frater Nicolaus.»
*
Többet nem tudni Andrássy Miklósról. Arczképe, a krasznahorkai várban, ájtatosan tartja két kezében az evangeliumot. Itt végezte a dervisgenerális.
