XVI. FEJEZET. A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

Andrássy István azt olvasta le a senator urak arczáról, hogy ezek most azt mondják magukban: «hej, ez a kocsmagenerális mindig csak az evésre gondol!»

No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kuruczosan, gondolta magában vissza.

A mint a külső czinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért dictálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött feltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kivánság-e, a mihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, a mit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(– Jaj nekünk! Dörmögé a kis Serédy. A generális kövekre éhezett. Ma márványnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyujtás után nem lehet itéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, a mint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archæolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi becscsel birt. A mindenféle szinű márvány kolonczok domborművei a szentirás kiváló jeleneteit örökíték meg, remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, a kiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templom oldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrász vésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kurucz uraságoknak, kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner sirtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család siremlékeül a Gecsemáné kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a fekete halál idején a kórházat alapítá s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, a mit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a megváltó utolsó kínos éjszakáját az olajfák hegyén; a Heim család sirköve különös művészi tökélylyel Lázár életreköltését választá thémának; a Ros család az Idvezítő sirba letételét, míg a Schwab család ellenben mennybemenetelét, mely műben az a legnevezetesebb hogy a földön maradt elbámuló népek mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényüzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő pantheonja, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sirköveit!

A kurucz tiszt urak azonban egész életükre jól laktak epitaphiumokkal.

Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a czinteremből visszatérő urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven beszéltek, a mit csak ők értenek meg egymás között.

Alauda uram ugy tett, mint a csinyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más discursushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelőzte a szóval.

– A kocsmárosok esedeznek alásan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.

– Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá. Mondá Fabriczius egész malácziával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis maliczia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerű izenetet saját maga ne vigyen meg a piaczon összeröffent kocsmárosczéhnek, a miért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piacz hevenyészett sátorokkal, laczikonyha, palacsintasütő bódé, mézeskalácsos szárnyék, seres szin sorakozott egymás mellé. S a hol evők ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felverte a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint a ki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelid képet csinált, mint a ki ártatlan benne. Fabriczius egy czédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből s az őrszobából előszólítva a dobost, lement a piaczra a nép közé s elkezdett doboltatni.

Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá.

A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papirról.

Ez a valami pedig így hangzik:

– Becsületes polgárok!

Tudomására esvén a főbirónak, hogy a császári generális Löffelholz, a múlt éjjel, a zürzavart felhasználva, a Königsbergen sánczokat hányatott s azokban egy bombavető batteriát és egyéb árkolást állíttatott fel, a honnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a főbiró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyujthassák. A ki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat.

Azzal tovább ment a kikiáltó s a másik utcza szegletén kezdé újra a doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egyben megszünt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a laczikonyhák, sütőgórék mind eltüntek a piaczról, olyan csendes józan állapot állt be az egész városban minden utczán és piaczon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a fedelet, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.

A nap épen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.

– Ejnye bizony már hajnal is van! kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.

– Hajnal bizony, rubintom! mondá neki a menyecske; csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idő.

– Miért nem költöttél fel hamarább? zsémbelt a férj.

– Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egy párszor; de még mélyebben aludtál utána.

– Hogyan költöttél?

– Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe sugtam, hogy «galambocskám!»

– Nyakon kellett volna öntened egy pohár vizzel! Mit mond a generális, hogy még sem mentem hozzá rapportra?

– Biz az galambom már egy párszor küldött ide ordinánczot holmi parancsolattal; de én először azt izentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon ő kigyelme.

– No, no! Azt nem jól tetted.

– Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek s vidd magaddal Belleville lovagot is.

– Én? Belleville lovagot? Hát «avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának?»

– Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

– Hát nem álmodtam én azt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom? Hát akkor még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember torturázott a szemem láttára.

– Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.

– De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal, meg teveled?

– Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám? mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, a míg te fel nem keltettél: ha meg nem jösz, tán, egészen odaát maradok a más világon.

– No ez czifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?

Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arczát.

– Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen bele rugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

– Hát a kis pulyánk hol van? kérdé egyszer széttekintve.

– Az ott hált Pelargussal.

(Hiszen igaz.)

– Hol van ugyan?

– Ott kinn sétál Pelargussal.

(Ez is igaz.)

Korponay felcsatolta a farkasbőr kaczagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsut véve az asszonyától, átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

– Hát hogy vagy? kérdé tőle.

– Mint a kutya a kútban.

– No ne busulj. Majd kirántalak én!

– Azon imádkozzál, hogy én ne rántsalak be téged!

– A törvényszék elé hívnak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.

Az előtornáczban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.

Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.

– Belleville lovag az én foglyom. Becsületszavával van hozzám kötve; a mi erősebb minden láncznál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karpereczét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kurucz tisztet a franczia lovaggal karöltve menni a városházáig; a hol már sok szájtátó volt a piaczon összegyülekezve abból a fajta népből, a melyiknek nincs leszedni való házteteje. A mint meglátták Belleville lovagot, elkezdtek fenhangon szidalmazni.

– Hallgatsz, csiszlik! – kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. Vagy kifordítom a bőrödet s dudát csinálok belőle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá. Engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsőin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ó-német palástjaikban, a másikon a kurucz tisztek, rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzó kamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kurucz vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patricius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyilóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, a miben egy hóhérlegény fujtatóval szította a tüzet, a veres fény a nagyszakállu hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzó szerszámokat is gyönyörködésre valókká tette.

Ilyen előkészülettel várták a két lovagot.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót, minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, a mit így is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket követett ő el, mennyi élelmi szert és lőport hozott be az ostromolt városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.

– Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s a mint egy elkezdte, mint a futó tűz terjedt az egyszerre végig a kurucz tisztek során, azokról elragadt a szenatorokra, általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kaczagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.

– Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, a mit mondok? – szólt szétbámulva Korponay.

Azon még jobban nevetnek.

Csak Fabriczius ránczolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

– Vitéz főstrázsa mester uram! szólt oda Korponaynak; – ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy rapportját előadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, a hol az ó-kapun kiindult a lovas csapatjával.

– Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! kiálta bele Fabriczius türelmetlenül.

Ezen meg Korponay jött haragba.

– No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell rapportot csinálni! Kegyelmed, biró uram, ért az actáihoz.

– Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.

– No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztül vergődve, Dunajeczhez.

– Jézus Mária! Már meg Dunajeczig megyünk!

– No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekisérnem. Odáig könnyü munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbiró vezetőnek; de azután, erdőkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni, meg felhuzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; a hol meg nagy erő áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem senatorbölcsesség kell biró uram!

– Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? biztatá a tábornok a tüzeskedőt.

Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkuratossággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépen kidolgozták ketten a dunajeczi hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, a ki versekbe szedje s kész az új Odyssea.

(– Igy majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyujtásig! Dörmögé félhalkan Fabriczius.)

– Hát hiszen az inquisitiót gyertyavilágnál is meg lehet tartani. Veté oda az elnöktárs válaszul.

– Igen! de a tanukat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.

– Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kuruczaimat soha sem lehet megesküdtetni.

– Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?

– Méltóztassék. Átadom a szót.

– Belleville lovag! Álljon elő! Nevét kérem.

A lovag odaállt daczosan az asztal végéhez, egyik kezét a csipőjére, a másikat Probszt szenator széktámlájára téve.

– Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Prés chevalier de Haut Marne, et Moncarlier.

– Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!

– Czímen: Ő felsége XIV. Lajos, Francziaország királyának testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, ő felsége II-ik Rákóczy Ferencz, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezető colonellusa.

– Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással birni?

– Óh igen! Igazhitű római katholikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartrei kolostorban.

– Az ugyan apáczakolostor, de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?

– Köszönöm. Egészséges vagyok.

– Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan – születni?

– Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injuriát.

– Tehát úgy körülbelül harminczöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van. Tehát feleljen már most nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb mult éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot.

– Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! de inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, kik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, a ki ott kibiczkedett a hátam mögött.

– Tessék a biráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!

– Azt gondoltam, tanunak jöttek ide.

– E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

– Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.

– És mit csinált akkor kegyelmed?

– Kifutottam a catastropha szinhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ott feledtem.

(Ez igaz! bizonyítá a kis Serédy, a pénzét én vettem magamhoz.)

– És így megvan? kérdé Fabriczius.

– Az nem logikai következés; mondá a zászlótartó.

– Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville, vallatott tovább Fabriczius: ön, a ki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogy a midőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy a míg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

– Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a Heinrich-ház, a hol a generálisom lakik. Ő neki volt kötelességem legelébb jelentést tenni az eseményről.

– Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális ur ő nagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lőportorony légberepült, a míg hivatalosan nem jelentik neki.

– Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! harsogott vissza Belleville lovag. És a felől kérdezősködni nincs joga, különösen egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon czélzást, mely a mi generálisunk ő nagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.

(– Ne erőltessük ezt a thémát, főbiró uram! dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fönhangon mondá: vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

– Tehát kegyelmed felment a generális urhoz? Otthon találta-e?

– Dehogy is találtam.

– Tehát kit talált ott a lakásán?

– Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.

– Sokáig időzött kegyelmed a generális szállásán?

– Ugyan mit időztem volna?

– Benn volt kegyelmed a generális ur belső szobájában is?

– Természetes, hogy benn voltam.

– Széttekintett benne?

– Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.

– Nem hozott el onnan valamit?

– Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki belőlem?

– Épen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.

– Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!

Fabriczius biró e szóra hátra fordította a fejét s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

– Figyelmeztetem a lovagot, hogy én nekem még más kérdezési mód áll a rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig boszusan sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.

– Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! sugá Korponay Bellevillenek.

– Tehát Belleville lovag ur, folytatá a főbiró, miután kegyelmed a mathematikai kérdést ilyen jól megoldá, lássunk már most egy arithmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virasztottam a városház szenatori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piaczra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perczkor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábornok lakásáig, ott gyorsan végig járta a szobákat, sehol nem időzött, akkor minderre öt perczet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percznyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?

– Erre aztán könnyü a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy egynehány pimasz ficzkónak, a ki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.

– Azok az utját álló ficzkók a Ketterhäuschen őrei voltak, a kik a robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a ketreczet üresen találták, a friss hóban nyomokat vettek észre, a mik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.

– Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a Ketterhäuschennél.

– És a lábnyomok, a mik a Ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig vezettek?

– Nem az én lábam nyomai voltak.

– Hogyan jutottak tehát a Ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?

– De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketreczéhez ott a piaczon? s mi köze van annak a vasketrecznek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz?

– Mindenek előtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a Ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi uton jutott a ketreczbörtön kulcsaihoz?

– Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki, hörgé rekedtségbe mélyedő hangon Belleville lovag.

– Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.

– Nem fogok rá választ adni! rikácsolá indulatosan Belleville lovag.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de a kiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; – a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi uton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. – Ördöngős egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, a mibe tüzet dobni nagy veszedelem!

A biró szigorú hangon mondá a lovagnak:

– Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene a kínvallatást alkalmazni.

Belleville lovag epésen felkaczagott:

– No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?

A törvényszék kurucz tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a visszatetszés.

Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?

E tüskénülő feszengés alatt Korponay odasugott Bellevillenek:

– Ugyan bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba kulcsokhoz, hát mi baj lesz belőle?

Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre az őszinte vallomásra.

– Biró uram! kiálta fel, tiltsa meg kegyelmed ennek az urnak, hogy hozzám alattomos suttogásokat intézzen!

A biró hátrafordult a hóhérhoz:

– Izachár mester, tegye kend kötelességét.

A mire a mester és legényei mozgásba jöttek.

Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény hangütéssel, pattogó szóval mondá:

– Megengedjen kegyelmed, Fabriczius Antal uram, Lőcse városának érdemes birája; – de már ahhoz, hogy egy főtisztet, a ki az én táborkaromhoz tartozik, megtorturázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a lőcsei biróé.

Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kurucz tisztek tetszésével, azt tanusítá a kardtokok csörömpölése.

Fabriczius egész nyugalommal felelt:

– Megvan nálam ez a hatalom…

S azzal dolmányába nyulva, elővont egy összehajtott pergamenlapot, melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyujtá a jegyzőnek.

– Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyilt parancsa.

Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő birák, tisztek és tanácsurak s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.

«Nyilt parancsolat!»

Az Atya, Fiu, Szentlélek Istennek nevében.

Mi, Felsővadászi Rákóczy Ferencz, Erdélynek nagyfejedelme, e néven második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő hiveinknek, katonáknak és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tüzben kipróbált hivünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei Fabriczius Antal főbirónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorusággal vizsgálatot tegyen, s fölöttük itéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett hivünkre, Fabriczius Antalra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. – Különben nem cselekedvén.

Kelt a száz hárs alatt.

Franciscus II. Rákóczy de Felsővadász.

E nyilt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kinzó kamara katlanában.

A csendet Fabriczius szava törte meg.

– Nem kivántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigoru parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá. Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, a kik még ha Rákóczy Ferencz maga hütelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ők még akkor is hűek maradnak hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosínak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarus elfogadja. – És ime a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, a ki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó ház előtt egy leányt, a ki éjjel egyedül kóborol, a szigoru tilalom ellenére. Azt a pellengér ketreczbe zárják. S a rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! arra mintha a földből támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség s ostromot kezd. Mialatt a polgárság, és a katonaság e rohamot visszaveri, az alatt felnyitják a ketreczet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vas kézzel ragadni meg a legelső embert, a kit e dologban tetten kapott?

Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.

– No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok birótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a Ketterhäuschen kulcsait.

Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepczéből.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája, ennek a váratlan nagylelküségnek nem birta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem a mint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyuladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, ezt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:

«Szegény jó barátom».

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:

– És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábizott kulcsokat?

Andrássy félvállról vette a kérdést.

– No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott szegény kis leányzót, a kit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

– És hova lett már most az a leányzó? Ezt kérdezé a főbiró a tábornoktól.

Andrássy boszusan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni? de az a valaki nincs itt és meg sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott bőjtölést szinlelni éjfélig? hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piaczra végrehajtani ezt a vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, koczkáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak később fogja megtudni.

És mivelhogy annak a «kegyes hazugságnak», a mit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről, a mire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben az egész találós mesében.

– Választ kérek kegyelmedtől! kiáltá kemény hangon Fabriczius.

Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.

– Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót sughatott volna Bellevillenek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketreczből.

Hanem Fabriczius merészen keresztül tette előtte a lábát s rárivalt.

– Követelem a választ!

– Követeli kegyelmed? biró uram! mormogá halk hangon a főur, s félvállról tekinte vissza az utját állóra. Ebben a tekintetben már ott volt a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak hősét, a felvidék kis királyát, a «Csaba» ivadékot! – keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, a kinek az ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! «Meg ne rugjam ezt a birói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust». A villámszóró szempár ezt mondta bizonynyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.

– Követelem! kiáltá fenhangon. Nem a biró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: – férfi férfitól, – nemes ember nemes embertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegető arczkifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkénytelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra s az egész törvényszék szine előtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a Deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány, éles hang recsegett fel az ajtóban.

«Servus humillimus! Domini Spectabiles! Bonæs vesperas pracor!»

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy a ki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:

Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!

– No hát itt van a Czelder Orbán!

Ő volt az valóban, a hogy mindnyájan ismerjük.

Egy alak csupa léczekből összerakva, a mik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben actiózik, az ember azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyujtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de a mellett ő maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes accentussal ejti, a szórakását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért soha sem beszél máskép, csak magyarul. S miután a hyperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy fölött is szünetlen derültséget támaszt, a mi őt azonban meg nem zavarja.

És a mellett, a milyen szélmalom alak, épen olyan tökéletes eszményi jellem, a kiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karrikaturáig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hős!

Bánthatják ezt a jó barátai, mindazok, a kiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben a kit egyszer befogadott az ő gyülöletébe és haragjába, azt ő előtte semmi purgatorium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelődik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, a mit a harcztéren erénynek neveznek: az ostromló tüz, s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatu, rossz magyar beszédü német, a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kurucz hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: «ugyan ne megveszszetek!» hát elnevetik magukat és kibékülnek.

A mint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon és csókolta pofon, a kit legközelebb talált.

Az pedig épen chevalier de Belleville volt.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Bellevillenek ez a zuzmarás, jégcsapos bajuszszal adott, csontkar öleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.

Ezzel tanusítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel czimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit tudni, a ki épen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.

Ez az authentikus tanu.

Ő utána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: «Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék ficzkó vagy! Hej, hogy szidott a német odakinn! Az a nagy orrú kutya kurucz! Eredj!»

Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.

Aztán sorba ment a kurucz tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; a mi pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpált Fabriczius birónak: «hát hogy vagy öreg ház!» s szeleburdiságával még a hiuzprémes birói kalpagot is leveri a fejéről, a mi aztán arra szolgál neki, hogy a mint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás véres foltjait, azokat egyenkint megcsókolja: «óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!»

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg épenséggel nem is sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most épen közel van ahhoz, hogy kardot rántson s egymást összekaszabolja.

Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, a mit félre huzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt el az ellenség táborából.

– Óh köszönöm, nem fáradtam el, tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak, meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három oroszlántallért.

– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! Kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három talérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban. Szól a biró a tárgy érdeméhez közelítve.

– Ah! Mit gondolsz? A parlamentaire-t!

– Mert a tiszt megszökött.

– De Löffelholz tábornok parolája nem szökött meg.

– Én már tudok olyan esetet, a hol a császári tábornok a kurucz parlamentaire-t lánczra verette.

– De az nem Löffelholz volt. Az kivétel.

– Hát Blumevitz? A tiszt! A ki megszökik tőlünk, a becsületszavát hátrahagyva.

– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.

– Miféle körülmények között?

– Hja! Nagyon czifra história ez: magától Blumenvitztől hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan fölrobbant.

– Micsoda? kérdé a biró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.

Az meg hevenyében arra vette, hogy a biró nem tud erről még.

– Hát nem tudod?

– Dehogy nem tudom! hogy a lőportorony légbe repült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a granáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyusokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg épen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap, nem tegnapelőtt (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik? három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet) denique azon a tegnapelőttön, a melyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyürt czédulát talál az ablakon, a mibe kövecset takartak s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna, akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak valamelyik éjjel, a mikor a sor épen ő rá fog kerülni, hogy a granátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegőbe fogja röpíteni. No köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, a mit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap, vagy mikor, a fanatikus pápista tiroli fogoly.

A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken.

E szerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő vetteté fel árulásból a lőporraktárt.

Csak Fabriczius nem tágított.

– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek, a felrobbanás utáni momentumban s lábtókkal, pontonokkal jöttek, éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.

– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, a mivel meg lettem bizva. Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen! Sylvester napján vala. Tudja kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kisértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem s áthajtottam Löffelholz főhadiszállására, a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarus igen szivesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden pontra azt mondta, hogy «no majd meglássuk! nem veszünk rajta össze.» Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton épen csak keresztül futott, a miben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kivánó kurucz tisztek egy ranggal magasabb foku tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy «hüm, ühüm, ühüm.»

(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét «ülnök» a bajusza hegyét!)

– Azután azon a másikon, hogy a mi donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy «no az természetes».

(Hogy gombolkoztak ki! Szük lett a dolmány. Tágultak a keblek.)

– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő sirkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, a hová lázadás idején ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden engedményre, a mi az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitáns kivánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak vették; a kuruczok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.

Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:

– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A pokulatió eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy «sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui»; aztán következett egy kis parázs landsknecht; a melyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajduságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s a mikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, pánczélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott. «Talpra, urak; talpra!» kiálta. «Kiki szépen a maga csapatjához.» Arra mindenki felugrált s én egyedül maradtam a tábornokkal. «No kedves barátom, mondá Löffelholz, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd, két napi fegyverszünet kötéssel, küld olyan feltételsorozatot, a miről azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s a míg mi a fölött alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt és lőporszállítmányt becsempészsze a városba. Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres actiók közé. «Nem ám, ha fegyverrel nem állják az utját, felelt ő erre, de én eléjük küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kisérő huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.» Már biz ezt magam is úgy hittem.

– Ki árulhatta el titkot Löffelholznak? kérdé sötét tekintettel Fabriczius.

– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hirül, a ki akkor szökött meg innen tőlünk.

– S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?

– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A piaczon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahir, mint a pattogatott kukoricza, nem kell érte aranyat váltatni, egy czinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam Blumevitztzel, s nekem elmondott mindent őszintén, a mit tudott.

– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, a ki a mi lovasságunkat a convoie elé vezeti?

– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja, s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyos ezredet a Dunajecz felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az igérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. No, képzelhetik kegyelmetek az én tantalusi kínjaimat, (vagy sisyphusi kínok? tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?) denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én hiveimet s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, a mi őket alulról, felülről, köröskörül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, a hogy a torkom kiadta Lőcse felé; «vigyázz magyar, jön a német!» A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lőcse! Úgy-e nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.

– Pedig ixioni kínokat álltam ki az alatt. Prometheusnál is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, a honnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óra ütés után, látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe a groszscherfeldi torony! Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz, hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német! s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem bubja, a mint az ajtónak neki rontottam vele hogy keresztül törjem!

Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.

– No de se baj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholz uramnak ex tempore egy olyan leczkét, a mit tudom nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurczolta a dragonyosokat: lóvá tette őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékuton, a háta mögött átcsusztatta, s azzal ott hagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s haza világított nekik, a míg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.

– Hahaha! Ez derék volt. Jobban nem lehetett. Pompás mulatság volt. Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholz; ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú! hogy ha ránézett a vízre, eczet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. «No elmehet már kegyelmed haza, szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezuttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kis ujjam. Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kurucz tiszteknek; aztán meg mindenféle donátiók: hát egy kis reszelt füge?»

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendően.

– «Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül, mondá Löffelholz: a lőcsei nobiliknek azt a kivánságát, hogy a templom körül kivánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!» Hahaha! Nagyon jó! Ilyen tréfás ficzkó az a Löffelholz. Hahaha!

Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.

Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.

– Ime tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr előadásából, hogy a mult éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

Mind rázugtak, hogy «igaz! úgy van!»

– És így Belleville lovag ártatlan.

– Még nem! kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? hová lett az én lányom?

S a birói aranygombos bottal végig csapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó tánczolt bele.

– Jajh! Igazság! kiáltá fel Czelder Orbán. A leányod, öreg! Hát persze. No persze! Persze, hogy persze. Ezt te neked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.

– Mit tudsz felőle? kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg Czelder karját.

– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

– Kitől van?

– Törd fel, majd meglátod.

– Ki adta ezt a kezedbe?

– Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholz báróné.

– Az Absolon-ivadék!

– De kapitális asszony. Igen jó konyhát tart.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el arcza, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végig olvasta azt, mint a gutaütött lerogy a székébe, s arczát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.

Hát látta valaha valaki Fabricziust sirni?

Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.

A hóhér félre fordul, a legények elbujnak; ilyen félelmes látvány még nem volt a szemük előtt.

Fabriczius sir!

Megszünik sirni.

Akkor feláll. Leveti a birói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a birói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötőt a markolata körül csavarja.

– Megyek innen! suttogja, merőn bámulva a magasba. Elmegyek. Nem vagyok már biró. Nem vagyok apa. Nem vagyok nemes ember; nem kardhordozó ember; halott vagyok. Nem keresek semmit. Nem kivánok semmit. Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.

– Oh a szivem! – ordít fel végre fájdalmasan s öklének egész sulyával a szivére üt.

S azzal tántorogva megy ki a teremből, senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piaczon, fedetlen fővel, homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy martyrdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a kardot, a kard viszi őtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patriczius csoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.

Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!

Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?