XVII. FEJEZET. A FÖLDALATTI UT.

Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, a míg, mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem tudtam elképzelni, a míg Lőcse városa régiségeit és zegzugait össze-vissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az, hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, a mit egy egész kurucz sereg tart megszállva, a minek a polgárai maguk is harczedzett férfiak, hüséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék, tűzpróbákon keresztül ment hazafiak és koszoruzott hősök! És különösen, hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, a hol az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, a mint fehér éji pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hivogatólag int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárába, és hozzá oly csalfán mosolyog? Hogy történhetett ez? Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő bástyatoronyba vezet, a nagy vizárokra nyilik. S ha csak viz volna az árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta uszni; de az be volt fagyva, tél derekán, s éjszakára a viz felét mindig leereszték a zsilipen, s a légben maradt jég menten beszakad, a mint rálépnek. Ez árok fölött át nem jöhettek a császári csapatok. És még hozzá úgy, hogy észre ne vegye senki.

A história azt mondja, hogy így történt: – s azzal ott hagy bennünket a sötétben.

Jövel archaeologia, hozd el a kutató lámpást.

Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben szegélyezi a mesterséges vizárok, a másik oldala már meredek hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.

Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy annak a vizét nemcsak hogy a vizárokba nem lehetett felvezetni, hanem ostrom idején egyátalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyüjtött viz, hogy boldog volt, a ki elmenekülhetett előle.

A sánczárok kitöltésére való vizet az Ignácz-kútból vezették oda. Ezt a kutat úgy hitták, hogy «Durst». Azért hitták így, mert ha ivott belőle valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A viz sós volt, meg keserü. Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.

Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, a honnan bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvizzel, ha az ellenség a Luts patakot elfogta.

Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.

De honnan jött a viz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb szárazság idején sem fogyott ki soha?

Ez a kérdés volt az, a mire nem tudta senki a feleletet, csak a Fabriczius család ivadékai.

Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszáju János, Fejetlen János stb.)

A legenda szerint egy földönvándorló angyal, a tudósok szerint egy németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a «Wünschelruthe» segélyével azt a földalatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy egész város szomjának eloltására.

Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag levantekereskedő a távol Olaszországból hozatott ahhozértő hevéreket, a kik a föld alatt tudnak rejtek utakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el azt a titkos vizvezetőt, a mi a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a városház udvaráig vezet.

Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem birt, hogy mit és mi irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt? Csak mikor az ugrókút készen volt, akkor hitta oda az előljárókat Fabriczius, a márványmedenczéhez, melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásviz.

Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé s a vizvezeték alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt, a mit soha férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.

Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta, közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, kit fiusított, neve és vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem fog férjhez menni.

A vizvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása; a Fabricziusok birtokát képező Thurzó házban volt.

Ezt a csodálatos épitészetü, a homlokzatán czifra bálványokkal végig rakott házat nem azért hitták ezen a néven, mintha a Thurzó családé lett volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak, ennek a háznak a piaczi homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai megtiltották bármiféle magyar nemes urnak, hogy városukban saját házzal birjon; szerették ha ott lakott, de házat nem adtak neki.)

E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett az a titkos lejárat, mely a közlekedést fentartá a város és a patakviz között.

Egy csigalépcső vezetett le az alagúthoz.

Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag palakővel.3)

A földalatti folyosó épen csak olyan magas és széles, hogy egy ember áthaladhat rajta.

Ennek a fenekén voltak lerakva a vizvezeték ólomcsövei.

A hol az alagút a Scheibe-hegy földalatti forrás medenczéjét eléri, ott volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való összeköttetést megnyissa.

Egy hat öles fenyőfa gerenda volt emeltyüvé átalakítva. Ha az egyik végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik szára egy tiz mázsás követ emelt a magasba a föld felszinén, a hová azután egy tölgyfalábtó fokain fel lehetett jutni.

A ki felülről akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kőről, mely az alant fekvő gerendaemeltyü hosszabbik ágával összefügg, a mint arra ráhágott, a forrás nyilását takaró szikla felemelkedett előtte s akkor a lépcsőkön alászállhatott.

Különben az egész körülfekvő táj oly elhagyott vadon volt, a hol nem lakott más, csak az üldözött róka és hiuz, a zárókő zöld az idők mohától, benőve repkénynyel, földi tök szárával. A bozót előtt, mely e domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára rémséges művészettel volt kifestve az a szörnyü jelenet, a melyben a gonosz hajdemákok egy utazó lőcsei kereskedőt elevenen megnyúznak. Elég arra, hogy a ki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg emberlakta világot talál.

Ez volt a Fabricziusok vizvezetéki hagyományos titka.

Ezen a rejtek úton tudott Fabriczius János (a Fejevett) lengyel fogságából kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón keresztül, a mi ismét a hajdani Lőcse rejtekteljes cuniculusainak kiegészítő része volt.

S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó Fabriczius ivadék, miután Korponayné a Ketterhäuschenből kiszabadította, – mikor üldözői, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.

Milyen nagy rémnek kellett annak lenni, mely a gyönge, félénk leányt arra birta, hogy a sötét földalatti folyosón keresztül meneküljön, egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, a hol az üldözött hiuz és vadmacska tanyázik!