XVIII. FEJEZET. ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

Abban a levélben pedig, a mi azt a kemény természetü embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkivüli nagy dolog nem volt.

A ki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.

Csupán csak annyit irt benne Fabricziusnak Löffelholz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután – Isten ő szent felsége rendeléséből, – Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő katholikus hitbe befogadtatván, a fentnevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. A levél végén volt egy sor irás magától a boldog menyasszonytól is az édes atyjához, reszkető kézzel megirva, alig olvashatólag.

No ugyan nagy veszedelem.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piaczon!

És Fabriczius János mégis úgy tett.

Meg nem törte szivén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengér-ketreczbe zárják. Télviz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! Hogy a hóhér ki fogja seprüzni a városból, mint becstelen személyt. Hadd sirjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanczhoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett belőle, piaczi lábkapczája a kurucz közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, a miben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!

Hazament, a bástya-utcza felé kerülve.

Mikor a Thurzó-ház piaczi homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szivére mért csapást amaz asszony odafenn praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!

Gördüljön le a feje miatta!

Azok pusztítsák el, a kiket legjobban szeret! Ugy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utczára nyilik, mint Lőcse városában a legtöbb patricziusi palota. A főtérre, a nagy utczára néző része palota, a hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a bástya-utczára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a műhelyek, s a minden háznál otthonos serfőző konyha, a mi Lőcsének büszkesége, s törvénynyel biztosított privilegiuma. A palotaszerü osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fentartva, s ősi pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, oda hivatta a lakó szobájába régi hű barátját, háza állandó lakóját, a doctort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, a hogy megjött.

– Halott vagyok. Temetésre várok. Mondá az orvosnak, a mint az becsámpázott hozzá mankóival. Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te ird meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel ujra átjösz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a categoricus imperativusra nem volt a doctornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek, a kántorukkal együtt s helyet foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, a mely így kezdődik:

«Halld meg lélek,
Mert néked beszélek…»

Az élő-halott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.

Csak egyszer feledte el halott voltát.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelő méhseres kancsó daczára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

«Dies iræ, dies illa
Solvet seclum in favilla!»…

A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:

– Hagyjátok abba azt a pápista nótát!

S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos

Jacoponi-hymnust s visszatérni a rideg melancholicus protestans zsolozsmához.

«Gyász sir! sötét kripták!»

A szoba ablaka nyitva volt hagyva, a hogy halottak szobájában szokás.

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron s a ház minden lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornáczokon, a mik a Korponayék kvártélyához tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a halotti énekeket.

És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nem csak aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyukarjára nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, a mikor van egy bálványkép, a kinek, ha azt mondja az ember: most jer velem a tüneményvilágba! oda is utána megy, s ha megint azt mondja neki, megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába, ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettőben idvezült volt.

Ki irigyelné az igazak álmait?

Osztozott biz abban az egész város.

A mint hire futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbirón újra kitört az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sirni kezdett az elnöki székben, hogy aztán lerakta a birói süveget, palástot, pálczát, lemondott a biróságról, hogy ott hagyta a tanácstermet, vegyes biróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hivatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki.

Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbehütött birót, beültették az elnöki székbe, ő aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! a mult éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt tánczolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?»

Fel is használta apraja nagyja a megadott engedelmet s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvívátozván a bőkezű birót, a vitéz generalist, s a derék Czelder Orbánt, a ki csakugyan kiosztotta a hajdui között a németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorrajárta Czapfenstreich után a notabilitások lakásait s az ablakaik alatt serenadeot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, a miből ők azonban nem sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vaczkába aludni, s fél óra mulva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtain, olyan magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmult egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ez volt az Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunykócskába fujta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.

Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.

– Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? suttogá nejéhez.

– A patkányok nyugtalankodnak, mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. Aludjál báránykám.

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószinüleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, a kik a Scheibe hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, a miknek mázos zsindelyei tarka betükkel viselik a renovatió évszámát s a miknek esőöntő csatornái két ölnyire rugnak ki, sárkány és delphin alakokban végződve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső és hóvizet egy a falba épitett rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, a mit soha senki nyitva nem látott, egyszínüre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt a rejtekajtó, a melyen keresztül a vizvezeték alagútjából a városba lehetett jutni.

Ez a titok volt az, a mit a császáriaknak elárult valaki.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor a helyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s a mint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy pyramist az utcza közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát máskép történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piacz közepén.

Ez volt a Türkheim ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a parancsnoka.

A császári ezredes azonnal megszállta a kapukat, s az összekötő utczák szegleteit.

S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.

Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani jött: mielőtt egyet kiálthatott volna, elnyomták és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Az őrszobában, more patrio, aludt a kurucz őrség.

A pitvarban, a tornáczban horkolt minden ember.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, a nélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr bundával betakarózva.

A mint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt) s a mint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, a hol a kardja volt felakasztva a tigrisbőr kaczagány fölé, s percz mulva kivont karddal állt látogatójával szemben.

– Micsoda gyalázatos árulás ez? kiáltá szilaj haraggal.

– Hasztalan minden ellenállás, generális úr; szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piaczon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!

– Még nem. Hallja az úr! Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok felverték az alvó várost.

– Azt megtehette excellentiád! mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utczák el vannak állva; tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy «van!»

Itt a háta mögött az a deszkafal, a mi egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, az alatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

De közbeesik valami. Egy nőnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hirét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; a honnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, a ki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

– No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! Kiálta Andrássy, neki vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kinálkozó utat eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labancz jön is reá!

– Már hiszen azért nem szükség excellentiádnak engemet összelabanczozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

– Nekem csak a kardom beszél.

A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.

– Mi az? kiáltá.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, a mit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?

Meg volt riadva.

Mitől ijedt meg?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre? s hogy ezzel őt semmivé teszi?

Vagy talán valakit mást féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?

– Siess! kiáltá férjének. Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Ide benn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labanczok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.

Korponay keresztül tört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, a mi útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, a hol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az ember, hogy jőjjön elő, ha az nem akar megjelenni.

– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! ordíta Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. Árulás van a városban! Itt a német a piaczon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyukat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával! Nyakunkon a philisteusok!

Azzal a kezében hozott félcsizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, a kinek a kezében lámpás volt s azt – nyavalyást – tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabyrinthuson keresztül a bástyáig, a hol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.

– Itt a német! Hol a kardom? Ez volt az első kiáltása. Itt a kardom! Hol a német? Ez volt a második. Nem halt még meg Fabriczius! Fölkelek még a sírból is; ha azt mondják: «itt a német!» Kik vagytok itt? Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta fiuk! Azt a zsoltárt: «Erős várunk nekünk az Isten!» Előre! Előre! ölni! ölni! Vérben fürödni! Előre! «Eine feste Burg ist unser Gott!»

S a magas athletai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tünt fel, mint a germán pogány mondák egyik ősalakja, hozzásimuló gyermekei között, a kik mind előrangatták oldalaikról a kurta diákdákosokat s zsivajogva fogták körül az öreget.

«Eine feste Burg ist unser Gott!» zendíté rá valamennyi.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kurucz őrséget s a polgárkatonaságot.

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából áttévedezőre.

Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:

«Nekem csak a kardom beszél!»

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szurta a kardja hegyét és a könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.

– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság, pánczélosan állni ki az ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generalis úr, egy becsületes capitulatiót diktáljak.

– Diktálni? Nekem! kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában s a kardja csak úgy sugott a levegőben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát huzogatta, nagy mosolyogva.

– Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, a ki beszél! szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, a mire azok mind egyszerre arczhoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra czélozva, – diktando beszélnek! folytatá nevetve. – Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, a mit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepczébe esett tigris.

– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulatióról, szólt urias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, a mint a másik perczben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan nesztelenül mint egy szellem s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.

És egyuttal a kinyujtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, a mi zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.

– Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.

– Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!

– Ki bánja azt most? dörmögi az asszony.

– A becsületét; suttogja a tábornok.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észre veszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

– Eh! szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét s azt kiáltva a katonáknak: «lóduljatok, ti ostobák!» mielőtt azok elhatározhatták volna, hogy valjon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak? úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán nekidülve háttal az ajtónak, elkezd teljes jó szántából kaczagni.

– Tüzes mennykő! kiált fel Blumevitz. Erre nem számítottam.

– Lássa, ezredes, mond nevetve a szép asszony. Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy «a un renard, un renard et demi». (Egy róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón.

– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kivánatait, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy «bey Fusz!»

– No lássa! mondá Julianna. Most már helyre van állítva az æquilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labanczokat pedig körül veszik a kurucz csapatok; azokat valószinüleg ostromolják Löffelholz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harcza, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

– Asszonyom! kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.

– No no! tábornok úr! csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a bástya utczán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm fuvatása a kurucz huszársághoz. Ő kegyelme ott jár a csapatja előtt, s mindjárt itt fog lenni a piaczon egy egész battéria kerekes ágyuval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.

Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.

– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint én rám nézve. A mi carréenk a kurucz huszárságnak a szeme közé nevet.

– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza arkádjai alól. Higyje el kegyelmed, hogy a chance-ok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahuzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepcze az, a mibe őket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja s az a valaki – a fehér asszony.

– Én azt hiszem, szólt Julianna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait, hogy kegyelmetek legczélszerűbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kurucz csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbizás a császár nevében?

Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.

– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!

S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.

De nem volt ám az elég, hogy a czifra pergament, a lefityegő ezüst tokú pecséttel együtt elől-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is akarta azt látni. Olvasni akart. Tudott diákul.

Oda kellett neki adni a kezébe.

Julianna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt és olvasni kezdé: «Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.»

– De hisz ez a meghatalmazás Löffelholz tábornoknak szól.

– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam?

– Kérem.

Azt is átnézte.

– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.

– Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.

– Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhirré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félveverni a harangokat.

Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kurucz- és polgárcsapatok tódultak a mellékutczákon a piaczra.

– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a hiveinknek, indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

– Nem bánom

S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.

Az ég már pitymallani kezdett, a piaczon levő férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.

– Két órai fegyverszünet van! kiálták azok onnan felülről magyarul és németül, kiki a maga hiveinek. A császáriak, a kik közvetlen a főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kuruczok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamentair zászlót! mondá Julianna az uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.

– Itt van az én fejkendőm! mondá Julianna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; a mit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körül himzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben, békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda főbiró uram, a ki az összecsődülő fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló fegyverszünetet jelent; aztán minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, a míg azt be nem vonják.