XXII. FEJEZET. AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

Andrássy Istvánnak születésnapjára viradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.

Nehány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták őtet e vár falai.

A viszontagságos hadi élet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyuval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: «no ennek nevenapja volt ma!»

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szivek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei szomszédházak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevő apáért.

Tehette volna ő is, a mit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. Minek csimpajkozzék az asszony a harczoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszony-sopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidül a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kisérték városról városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak: Zsófia ez ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hős diadalainak a hire járt el. Ő csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerüségek, emberi fogyatkozások, a mik a nagy emberek balkeze szenyjét képezik, ismeretlenek voltak előtte. Ő előtte a férj csak a régi bálványkép volt; felülemelkedett minden földi gőzön: a középlény az Isten és az emberek között; nem az a kiért, hanem a ki által imádkozik a nő.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy a hányszor ő gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza ő hozzá; a hogy az ő lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybe olvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már: éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni a dervis generális.

– Mire kolompolnak olyan veszekedetten? kérdé felriadva.

– A brigadéros generális születésnapja van! felelé a csatlósa.

– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de ne az én hajamnál fogva.

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden hajaszálát, mintha külön húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszusan a ki nem aludt álomból s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyuzást az öreg ágyukból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen Isten igazában.

A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak el.

– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rugta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynehány czimbora, a ki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rugott; papirost dugtak a lábujjai közé s azt meggyujtották: így rugatják a csillagot tréfás emberek.

Azután megeredt a nagy dob, a sipszó a várudvaron, a belevegyült ágyuzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhitatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a czistercziták és præmonstratensisek ellen, mivel hogy ezek voltak a szabadságharcz legbuzgóbb hivei.

A tíz órai csengetés után egy kurucz lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, s a hidon át bebocsáttatott a kapu belső boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros urtól; levelet hoz a kegyelmes asszonynak, meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, a mi a válogatott csapatot képezte.

– Merre találom meg a Miklós generálist? kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj.

A huszár átadta lovát egy ácsorgó suhancznak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, a míg ő visszatér; azután előkereste a nagy bőriszákjából a pecsétes levelet, a mi Miklós generálisnak szólt s lerázva a zuzmarát a kaczagányáról, meg a süvegéről, indult arrafelé a sok boltozatu sikátoron keresztül, a merre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a szentháromság szobrot körülveszi; egy sor meredek kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

– Nem arra hej! kiálta utána a kapuőr nevetve. Ne oda «tüled»-re (balra), mászszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervis generális, amott «hozzád»-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az ő temploma.

Az biz a pincze volt, a boros pincze, nem a kriptákba vezető tornácz. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzá kezdett. A fegyverviselő czimborák sokkal jobban szeretik ezt a «füstös misét», mint azt a másikat odafenn.

A kurucz hirhozó alig tudta kivenni a pinczeboltban tévedező alakokat a nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyugyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elüzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött rézmedencze, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyujtva, kék zöld lángja a hozzá közel álló arczokra sírbolti fényt lobogtatott.

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmuzsgyökeret dobáltak a tüzfolyadékba, a mi akkor is éget, a mikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a lobogó medenczéből s tölti az égő italt a feléje nyujtott érczfinakokba, s a mellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

«Valahányszor az oláh
Mondja «Szinetátye!»
Mindanyiszor «binye Zeu
Binye binye binye Zeu
Zsupánye fertátye!»

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a «jó Isten» («Binye Zeu).

A hirhozó odafurakodik az osztogató alakhoz s megrántja a csuhája ujját.

– Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ránczigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

– Hát a markodba töltsem a krampampulit? vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hivják; de az ám nem krampampuli osztogatásra használta, hanem a görög tűzhöz, a mint mondják.)

– Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

– Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

– Megismertem az épületes beszédjéről.

– Czigány vagy te, úgy-e?

– Nem én. «Új magyar» vagyok. (Így hítta magát akkor a hű Faraó ivadék.)

– Hogy olyan fekete a pofád!

– Pedig mindennap királynévizzel mosom.

– No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, ide lenn úgy hínak, hogy «szent atyám!» Hát honnan jösz Faraó magyarja?

– Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a szent atyának attól a másik generális akarom mondani szent atyától.

S oda tette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószivű jó kedv.

– Hahaha! Lőcséről jösz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még hogy:

«Nem szeretem az uramat; hajajahaj!
Csak a kisebbik uramat; hajajahaj!
Arra is, ha megharagszom,
Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!»

– Danolja, danolja: de nem igen hangosan, válaszolt huzódozva a hirthozó.

– Hát bátyámuram hordozza-e még «az Orbán süvegét»?

– Hordozza, hordozza; de nem igen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt.

– Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

– Láttam, igen is. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

– No hát, tudd meg, ficzkó, hogy én megesküdtem, hogy a ki ebben a várban én előttem ezt a szót először kimondja: «Lőcse fel van adva!» hát azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes szent háromság, boldogságos szüz Mária úgysegéljen, abba a karóba huzatom belé.

– Jaj csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép imádsághoz, rebegé a hirthozó, kegyesen kezet csókolva a dervisgenerálisnak. (Hát hiszen épen ezért választottak czigányt ennek a levélnek az elhozására; mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását. S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielőtt végrehajtaná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélről, s a két kezével messze eltartva azt magától, hogy a medencze lángja jobban belé világítson, elkezdte azt olvasni.

Eleinte tánczoltak előtte a sorok. Minden betűnek keze-lába támadt, öklelőztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit s újra hozzá fogott.

A dalolóknak mind a torkába szaladt a «binye Zeu», a mint észrevették a félelmes átváltozást a szilajkedvű vezérnek az arczán, a hogy ezek a véres szemek kidülledtek, a hogy a ránczok vonaglottak a homlokon, a hogy a felnyitott ajk hebegve vaczogott, a hogy az orrczimpák dühösen tágultak széjjel, az égő szesz világa halottszint adott az arcznak, a minek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Mi lesz ebből?

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az egész fej rázkódik a dühtől, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az ordítás:

«Elárulták Lőcsét! Feladták a várost!»

– No hát csak huzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga először ezt a szót. Azzal kotródik a hirthozó czigány.

Nincs most ő rá gondja a dervisgenerálisnak.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával s aztán a rongyait odadobja az égő borszeszbe. A meggyulladt papirrongyok egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinczeboltban, abban a fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arcz hozzá. Pogányisteneknek, rézből öntötteknek, tüzzel fütötteknek nem lehetett hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tűztől lángoló emberé volt.

– Elárulták Lőcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását iszszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma? Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyukat! Állítsátok fegyverbe a csapatokat! Jön a német! jönnek az árulók Krasznahorkára. A bátyám vezeti őket. Tüzet, tüzet előtte, utána! Tűz a fejére! Tűz a talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya Krasznahorkán. Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedenczét, nem bánta, hogy a forró fogantyuitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égő borszeszt odazudítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind tüzes emberekké váltak s tódult aztán minden ember a pinczegádor felé, összeperzselt bekecsprémmel, fél hajuszszal, fél szakállal; míg Miklós, a kinek még ez sem volt elég sietség, a kit hátul kapott, azt ütötte agybafőbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pinczelépcsőn az udvarra: széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A kálvinista hivek éneke hangzott ki rajta épen:

«Az úr én nekem őriző pásztorom.»

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezető lépcsőkön. A lábai előre vitték, a feje meg hátrafelé.

Az elfutott hirhozó czigány megelőzte már. Az úrasszony számára is hozott levelet, s a mint megtudta, hogy azt a templomban találja, befurakodott a népségen keresztül. A czigányész sugalta neki, hogy ott legszárazabb helyen lesz a bőre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene zudítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a czifra faragott támlás székében a tebernakulum alatt, a két fia előtte állt. Mind a kettőn a ministransfiuk piros rokolyája s a fölé öltött csipkés fehér ing volt; ők szolgáltak a misénél, a mit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt már nem kellett a fiuknak végig várni: de az anyjuk még ott maradt; az ő jelenlétének kellett azt tanusítani, hogy a türelem az első erény a földön.

Megcsókolta a két fiacskáját s elbocsátá őket a sekrestye felé.

A kálvinista hivek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erős éneklők: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyülölte őket még, mint a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hirhozó. Odanyujtá neki a levelet.

Zsófia megismerte a férje irását, s ajkához szorítá a pecsétes irást.

Oly régen nem kapott már tőle semmi izenetet.

Két kör vette azt körül, egy vaskör, meg egy büvkör.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Ő csak azt tudta, hogy a császári seregek erős ostromzár alatt tartják a férjét Lőcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a templomban, s az Isten felséges szine előtt olvasni olyan sorokat, a mik a mulandóság számára vannak irva? Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen nem rontja vele a más áhitatosságát: ez a zsoltár nem az ő hitének a zsolozsmája; az alatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét. Hosszan leirta abban férje a közelmult «Pálfordulásának» történetét: Lőcse feladását, annak kényszerítő körülményeit; némely dolog fölött röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál hosszasabban kiterjedt az előadása a királyi kegylevélre, mely őt és gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a két hadviselő fél óhajtja már azt a csendes időt, a hol sebeit bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy ő is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az utra, a megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szive e levél elolvasása után. A női szív sejtelmei erősebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült sorokban?

Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.

Vissza akarta erőtetni az áhitatot a szivébe. Elővette az olvasóját s elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De bele akadt a közepén. Nem tudta, hogyan van? Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi az? Nem a Miatyánkban van a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó s beront rajta egy ijesztő alak: a dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai, a mint lelocsolta magát az égő borszeszszel. Arcza halálsápadt; szemei az üveg merev fényével bámulnak előre, előttük jár az a fehér pont, mely az őrjöngés hirdetője; ajkai fel vannak nyitva, szederjes szinüek, a süveg hiányzik fejéről, rövidre nyirott haja, mint a serte borzad szerteszélylyel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló asszonytömegen s odarohan a tabernakulum elé.

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt felragadja, s mint a hogy a betyárok szokták, botvívásnál, megpörgeti azt az ujjai közt s odarivall az éneklő tömegre:

– Elhallgass! Égrekiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból, sápítozó kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

Mindenki azt mondta magában: «ez most részeg!»

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztető éneklést. Miklós szava elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelő szándékkal járul a dühöngő elé; de még a megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a balkezével, hogy a jámbor istenszolgája hanyatt esik tőle a papi székébe.

Ezzel a dühöngő fel akar rohanni a kathedrába. Onnan majd jobban meghallják, hogy mit beszél!

Csak Zsófia értette meg a dühöngést.

Bizonyára Miklós is megkapta annak az izenetnek a párját, a mit ő utána a templomba hoztak.

Őt abban a «másik» templomban találták meg vele, azért ez a féktelen indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét s oda sietett az ádáz emberhez. Megragadta kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, még is olyan erő volt az, mikor Miklós kezét megragadta, hogy a felbőszült férfi, mint a leigézett, ott maradt fogva a kezében. Lehuzta a fejét, meggörbíté a térdeit, úgy hogy a vele szemben álló gyöngéd nőalak magasabbnak látszott, mint ő.

Zsófia halvány arcza fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká nyiltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyű varázsa volt, hogy még az éneklő gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengő hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentő csendben:

– Te a kaszárnyádban parancsolsz. Itt Isten parancsol!

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arczát daczosan felvetve, kiáltá:

– Nincs már Isten!

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult fel ellene.

De ő előre lépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a népzugást túldörgő hangon:

– A ki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! oda Magyarország! Elárulta a hazát Andrássy István!

– Isten némítsa meg a szádat! Sikolta fel, halálérző fájdalommal Zsófia.

– Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejű sast. Ez most az új Isten! Takarodjatok eléje. Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái! Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell több kenyérpusztító csőcselék. Nem kell több imádkozóház! Nekem kaszárnya kell! Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

– Folytassátok az éneket! Kiálta Zsófia a gyülekezetnek.

S a nép rázendíté, a hol elhagyta a zsolozsmát egyszerre: «és szép kies patakon legeltetsz!» hogy a riadó harsogó énekszóban elveszett a kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a pásztorbottal ütlegeket osztani, a minek ránézve igen kedvezőtlen kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezéből, a kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhuzták, s utoljára «sok lud disznót győz», kitaszították a teplomajtón.

S aztán énekelték tovább: «és vezérel engem igaz ösvényében!»

Miklós a szabad levegőn magához tért a nagy dühéből. Átlátta, hogy biz ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illő fellépés nem vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a pincze ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a koldusmenedék ajtaját, (egynehányan voltak is benne; azok dörömbözhettek!) valamenyi kulcsot mind egy karikára füzött s azt az öve mellé akasztotta.

Azzal felment a szobájába és lefeküdt.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, a mint hozzá akartak fogni a sütésfőzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk előtt. Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet főzni, – ilyen nagy nevezetes ünnepnap! – a várbeli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél) s nem igyekezett őt álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit, s azokból adott a szakácsoknak a saját asztalára való mindenféle jókból. Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta előlük a karczost, ő adott nekik máslást.

Azután az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiacskáját bevitte a belső szobájába, a hol apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiunak e fényes alakok nagy tetteiről, nagy szenvedéseiről: hogy vezérelte ki az Isten ősapjukat Erdélyországból csodamódon, hogy menekült utána a hű felesége, sátoros czigányok által rejtegetve; milyen nyomoruság várt itten reájuk: minden ingóbingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, a ki a régit elüzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az ősapa vitézségével, hűségével szerezte ezt a várat, meg minden gazdaságát. De nagyon ifjan halt meg, élte virágában, egy kis fiat hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tőle venni erővel, elcsalni szép színnel Krasznahorka várát. De erősszívű asszony volt az! Látszik a képén is a tekintetéből, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem fogadta el az új nászgyűrűt, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon szerette; s mikor aztán a visszautasított kérők hadat hoztak ellene, összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalóczokkal: az özvegyasszony kezébe vette a férje kardját s úgy szétverte őket, hogy azt se tudták, hányfelé szaladjanak? Úgy védelmezte meg a kis árváját.

– Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! majd én is beléjük ágyuztam volna a czéllővő ágyummal: biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes kölyök volt! Mig a másik, a Jóska, nagy áhitatosan leste a szót azokról az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve s nagyot borzadt, mikor az ijedőse jött a mesének.

Azután elmondta az anyja azt a másik regét, a nagyapa történetét; a ki már elpártolt a magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át, (kálvinista volt, azért tette) annak meg a török császár volt a szövetségese, török tatárhaddal egyesülve sok pusztítást követett el a császár tartományában.

Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért hozzá a meghalt felesége s oly félelmes dolgokat beszélt neki a túlvilágról, hogy mikor reggel felébredt a kemény kuruczvezér, egészen át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis várőrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait, birtoka jövödelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar foglyokat kiváltson rajta, s halálát előérezve, áttért a római katholikus hitre.

A kis Ferkó nagyot nevetett erre a regére.

– No bizony akkor az én nagyapám derék egy bolond lehetett!

– Hogy mondod, kis fiam? kérdé elbámulva Zsófia.

– Hogy úgy meg tudott ijedni egy kisértettől! Hiszen csak engem jönne egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját.

Zsófia odalett az elszörnyedéstől.

– De ki tanít téged ily vakmerő beszédre?

– Ki más, mint a Miklós bácsi? Ő maga is barát volt. Azt mondja, ne higyjünk semmit, a mit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész. Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.

Zsófia a kezeivel takarta el a gyermek fejét, a kebléhez szorítva azt.

Nem szólt semmit; de az égre meredő szemei beszéltek.

Azt mondhatták talán: «óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne hagyd kárhozatra jutni!»

Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferencz, az elsőszülött hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon? mielőtt megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon? Nem ő lett a nagy családfa törzse, hanem a kis öcscse.

Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta meg.

Az ajtón Miklós bátya toppant be.

Az álmát kialudta; az arcza sápadt volt, a szemei veres karikákkal körülfogva.

A mámor kirepült a fejéből már, mindenféle undornak adva helyet.

Vederszámra itta a vizet.

Ilyenkor volt a legkegyetlenebb.

Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint a tűz. A ki az első lángjában meg nem ég, az megmenekül. De mikor elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne fagyni.

Zsófia a tekintetéből sejtheté, hogy mi hozza őt ide?

A gyermekeit el akarta küldeni a szobából.

– Menjetek játszani!

– De csak maradjanak! mondá Miklós, jó lesz nekik is meghallani azt, a mit ma beszélünk.

Zsófia ösztönszerüleg szorítá a két fiát kebléhez.

Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, a miben Istvánnak az arczképe nézett szembe minden ránézővel.

Zsófia, érezve a kettőjük közötti harcz kitörésének kikerülhetetlen voltát, czélszerünek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.

– Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban, az ájtatosság ideje alatt.

– Bántottam meg valakit méltatlanul? kérdé Miklós, összefonva karjait a mellén.

– Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet és azt, a kinek most hátat fordít.

– Más senkit? Hát tégedet nem?

– Az én nehéz indulataim nem szoktak reggeltől estig tartani. Ott ki van már kegyelmed mentve.

– Már pedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a tiedet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad igaz.

– A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó; de még is fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklő madarak fogják azt tenni.

– Ne disputáljunk theologiáról, édes ángyom. Ismerem én azt az urat, szolgáltam nála, megszöktem tőle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám minden templomban imádkoznak hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek, millió és millió szájjal: «Tartsd meg óh uram Magyarországot! Ne hagyj elveszni bennünket». Hallja ő azt? Érti ő azt? Sujt, mikor áldást kérnek tőle. Elgázolja azt, a ki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak s a pusztába kergeti az igazságost.

– Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szur a szivembe, mint az éles tőr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.

– Szokjanak hozzá s nőjjön kemény kéreg a szivük körül.

– Isten büneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyülölet munkáiban vagyunk kifáradhatatlanok.

– Legyen úgy. Az úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól teszi; miért olyan rossz.

– Nem a nép rossz, a vezetői azok!

Miklós visszafordítá a fejét a rámás kép felé.

– Hallod? István bátya? Rólad beszélnek.

Zsófia haraggal állt föl helyéből.

– Miért ócsárolod az apát gyermekei előtt?

– Azért, hogy tanulják azt a névtelen bünt még az apjukban meggyülölni.

– Minő névtelen bünről beszélsz itt?

– A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt mondták: a bün lehetetlen, még neve se említtessék. Hát a hazagyilkos bünének van-e elég rettenetes neve?

– De az én uram nem az!

– Édes ángyom! Te magad is vetted azt a gyászlevelet, a melyben ez az ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.

– Nem úgy van. Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba ellenséggel. A koronás királylyal egyezkedett. A hogy egyezkednek a fejedelem fővezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette volna azt Andrássy István? Ti, a kik még nem laktatok jól a vérrel, azt mondjátok, áruló volt, a ki békét kötött! Meddig akarjátok még folytatni a háborut? Kiben bíztok még? melyik potentátban? Elkötöttétek az ügyeteket francziához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez, törökhez! mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! onnan jön a mi üdvöségünk? Nekem a ti dicsőségtekből nem jutott más, mint a sulyos szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták, bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én osztályrészem, a ki, a mióta nő vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajknak a szózatát, a ki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérző seb kiált hozzá és kér békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg.

– És így utoljára Andrássy István a virtus és hazaszeretet példányképe lesz.

– Előttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted azt, hogy ős szülőid egy öltő ruhában menekültek ebbe a hazába, mint földönfutó székely számüzöttek, s itt szerezték hirüket, hatalmukat, nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hű védelmében, melyhez most unokájuk visszatér, s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzá illik. Te élhetsz szeretetlenül, s meghalhatsz elsiratatlanul. De az, a kinek a képmása ez a két gyermek itten, ha azt a szíve idevonzza vissza, ha az lemond a véres dicsőségről s elhagyott tűzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte: én imádni fogom.

Miklós olyat kaczagott erre a szóra, mint egy csapdába szorult ördög.

– Mért nevetsz? rebegé Zsófia, összeborzadva az eszelős gunykaczajon.

– Hm. Nem kaczagok már. Én soha sem szoktam kaczagni. Nem vagyok jókedvű ember. Inkább cholerikus temperamentumu. A kaczagást valami dæmon miveli bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szivemben. Nem is azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez czudarság volna tőlem. Nem is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a főgenerális úr rám bízta e vár parancsnokságát, így szólt: «Édes öcsém, rád bízom a legdrágább kincsemet: a feleségemet és a két fiamat. Jó gondjukat viseld. Akármi erővel, akár minő biztatással jöjjön e vár alá a császári had, az erőnek nagyobb erőt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe. Krasznahorka várát és a családomat a német kezére jutni ne hagyd. Megfogadtam, meg is tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tüzzel, vasat vassal verek vissza. Arról, hogy most ő maga a német, hogy ő az, a ki a császári haddal Krasznahorkára bejönni készül: én nem tehetek. Én a németet visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hivják is.

Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. A ki ilyen fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.

– Azért jöttem fel éppen te hozzád, édes ángyom, folytatá kegyetlen hidegvérrel Miklós, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled; nehogy az oktalan bolondságnak lássék. Te azzal a szóval fogadtál, miért csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem, az első furiában történt, halaszthattam volna későbbre is. Elvégezhettem volna veled négyszemközt is.

Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért mimelő szavak?

– Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csőditettél ide fel a várba, folytatá Miklós.

– Nem én tettem őket koldussá, nyomorékká.

– Mi tettük őket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja engesztelni a mi büneinket. Mi vétkeztünk s te vezeklesz helyettünk. Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörüség. A hogy más asszony gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a könnyező szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.

– Te gúnyt üzesz ebből?

– Ellenkezőleg, sőt inkább meg akarlak fosztani ettől az örömtől, ettől a ragyogástól. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.

– Az én váramból?

– A tiedből. A hol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk, hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be kell hívnom a gömörmegyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderőm a megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensánczait megvívni. Szükségem van minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt mást, mint a ki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai ungorkodásomnak ott abban az imádkozó házban.

– Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, a kiknek minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod őket üzni télvíz idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?

– Nem én üzöm őket, a császár vezére üzi. Az jön a vár ellen. Az akar betörni. Én csak annak állok ellent, a hogy rám parancsoltak, a hogy megfogadtam.

– Te ki akarod zárni az én uramat, az én gyermekeim atyját a saját várából?

– S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország, akkor is kizárnám!

Zsófia látta, hogy a józan Miklós bátyával van dolga.

Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen. Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretetet. Egy gép, egy hazajáró kisértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak előre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor meg is van téve.

Zsófia, a mint felismerte a rögeszméjét e hidegvérű őrültségnek, nem küzdött ellene; tudta, hogy hasztalan az. Ez csak törik, de nem hajol.

– Jól van, Miklós, monda neki szeliden. Legyen úgy, a hogy te intézkedel. Készülj a várvédelemre minden tehetséged szerint. Ámbár én nem hiszem, hogy ez a próba bekövetkezzék. Azt a várat, a hol én és két fiacskám lakunk, az én uram nem fogja tüzzel-vassal megtámadni. Ha jön ide hozzánk: úgy jön, mint a ki haza siet, egyedül, magában, s nem hoz magával más fegyvert, mint a nyájas szót. Azzal küzdj majd, ha tudsz. A szerencsétlen ápoltjaimat, ha kitiltod a várból, ám tegyed. Én megtartom őket a váralján. Kiürittetem a magtáraimat s berendezem számukra szállásnak. A tiszttartómnak kiadom a rendeletet, hogy az én vagyonom rovására lássa el őket, szükséget ne szenvedjenek. A betléri kastélyom is üres, abban elférnek az asszonyok mind. Te azután rendelkezzél az egész palotámmal bölcs akaratod szerint. Átadom neked a lakosztályaimat, apáid czímertermét, a vármegye tanácsházát, belső palotámat, magamnak elég hely lesz az ágyasházam, abban én elférek mind a két fiammal. Hanem egyet mondok neked, és ezt jól megjegyezd, Miklós! A mivel fenyegetőztél (bizony haragodban tetted, első furiában és talán mámoros fővel is), hogy te még a mi templomunkból is, vagy a hogy csufolni szoktad, az imádkozó házból, kaszárnyát fogsz csinálni: ezt a szót vedd vissza! Mert bizony mondom neked, hogy a milyen alázatos, hosszantürő lelket ismersz bennem, de ha te az én templomom küszöbét át akarod lépni, hogy azt megszentségtelenítsd, én vissza fogok emlékezni arra az ősanyánkra, a ki az örökébe tolakodót fegyverrel verte vissza, és hasonlóul fogok cselekedni.

Az a gyenge, ætheri alak e szavak kimondása után valami tüneményszerű jelenség volt. Egy égi lény, emberfölötti dicsfénynyel.

A csuhás alak epés gúnynyal nézett rajta végig. Ez a szó az ő megalázása volt. Dölyfösen emelte föl a fejét. Forrt benne minden indulat, hogy egy élő teremtésre akadt, a ki tőle nem fél, a ki őtet fenyegetni meri.

Lenézte az egész emberiséget; asszonyát, férfiát egyaránt. Maga egy közép lény volt közöttük, egy semleges lélek; a kinek emberi gyöngeségei nincsenek. Egy harczoló barát. Egy istentagadó, papi köntösben. Ittas korában inkább állat, józan korában inkább dæmon, mint ember.

Hideg megvetéssel fordult el az őt fenyegető asszonytól, s szótlanul indult kifelé. A hideg dölyf tiltotta, hogy valami választ adjon e fenyegetésre, mely haragja sárkány-farkára mert gázolni.

Hanem, a mint az ajtóig jutva, hátrafordítá még egyszer a fejét, s meglátta azt a diadalmaskodó csoportot, a mint a két gyermek dicsőségtől ragyogó anyjának ölébe kapaszkodik s azt csókjaival halmozza el, egyszerre urrá lett szivében a düh ördöge. Még ez a két fiu is őt meri kigúnyolni, eddigi mesterét. Ez visszatérítette. Megfordult az ajtóban s odalépve ismét, a hol az anya és két gyermeke győzelemittas csoportja ingerlé haragját, jobb kezét a karszék támlányára tette. S baljával a szemközt álló arczképre mutatott, tompa, kemény hangon motyogva a szókat.

– Hát te azt hiszed, szent asszony, hogy ez az ember itten azért jön Krasznahorkába, mert a te ölelő karjaidba sietteti hazavágyó lelke?

Zsófia ártatlan, semmit nem értő tekintettel bámult a kérdezőre.

– Hm! ümmögött Miklós, keményen befogva összeharapott ajkait, mintha tusakodnék, szóljon-e? ne szóljon.

Balra dült az elhatározása.

Szólt.

– Te azt mondád nekem, hogy ha én belépni akarnék abba a házba, a hol az égi malasztot árulják: hát te kész vagy fegyvert fogni kezedbe, s vissza versz engem férfi kézzel. No hát, én nem jövök ellened fegyverrel, a mivel férfiak harczolnak: hanem csak olyannal, a mivel asszonyok szoktak hadakozni, és megsujtalak vele úgy, hogy te lész az, a ki soha többet be nem lépsz egy házba, a hol oltár előtt égetik a tömjént. Tudd meg, hogy a te bálványképed nem azért siet Krasznahorkára, hogy téged öleljen, hanem hogy ide hozza azt az asszonyt, azt a százszorszép ördögöt, a ki őt árulóvá tette!…