I. FEJEZET. AZ ELMULHATATLANOK.

(Tájékozás.)

Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanuja; ugyanazok az őrtornyok rajta, a mikben a czéhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősáncz vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsös kertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, a mik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.

Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a festő művének. Mély tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vad virággal kiczifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vad sóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Törökféle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, frescofestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, a mint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, balkezével hivogatólag int.

Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arcz mind a kettőnél jól kivehető még most is.

Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arczvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan «mészárosok tornyának» nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a «fehér asszonyt»; de itt már az akkori magyar divatu díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, arany himzésű átlátszó ingujjakban, a miken a fehér kar keresztül világít, keblét skófiummal himzett vállfüző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfűvekkel és tulipánokkal himzett zsebkendő. Arczkifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanukeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.

E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról-szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, a miről emléke fenmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.

Vannak, a kik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az irott adatok. A történetbuvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, a mik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, a melynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanuskodnak a történetről, a nélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, a mik fölött a biró sem mert itélni.

Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.

Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, a ki nemzetáruló volt.

De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.

Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, a minőben az árulást elkövette; azért nem engedik elmulni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, a kinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kisértetképen megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hirét hirdetni, a hol a gyermekek egymásnak mutogatják: «nézd: ez volt a fehér asszony, a ki a hazát elárulta.»

… A neve: «Korponayné, Ghéczy Juliánna.»

És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanuja a nemzeti szabadság ügyének, tünik le a láthatáron.

Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.

Hol a megoldás ez ég-pokol külömbségű ellenmondás között egy nő jellemében?

Két lelke volt-e ez asszonynak?

Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?

Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év esik közbe.

Hogyan lehet az, hogy egy nő, a ki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifju szép fejét?

Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. A mi valamikor bűn volt, az most erény; a mi szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, a mi egykor hevített, most már hamu. Óriások, a kik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldult földet s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a multtól.

A multak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?

A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.

Krasznahorka, az Andrássy-család ősi fészke, egyike azon kis számu magyarhoni váraknak, a mik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hirhedett sziklafészekben. A mi legnevezetesebb mindazok között, az egy elsőemeleti szobácskában látható üvegfedelü koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy-család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.

Valóban alszik.

Száznyolczvanhárom éve mult annak, hogy e koporsó födele reá borult, s ez idő nyomtalanul tünt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok multak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arczszíne nem viseli magán a mumiák visszataszító cserszinét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arcz nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelid mosolyra vannak nyilva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanuskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.

Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek.

Fiai, unokái, dédunokái, a kik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, a mi más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány épen úgy megőrizte áldott hirét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, a kiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig, ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével?

Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.

Ennek az elmulhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István tábornok, a ki alatt Lőcse elesett.