XLII. FEJEZET. AZ IMÁDSÁGOSKÖNYV.

A mi ezután következett, arról már egy terjedelmes perirat aktái beszélnek.

A Korponay Ghéczy Julianna felségárulási pere egyike a legnevezetesebb lélektani tanulmányoknak.

Hogy egy gyarló, veszendő asszony hogy tudott daczolni az ország minden hatalmasaival, hogy tudott kifogni minden törvénytudóin és itélő biráin.

Kigondolt egy mesét, egy regényt, a mit egész következetességgel végig vitt, úgy, hogy nem lehetett semmi ellenmondáson rajta kapni. Pedig egy szó sem volt belőle igaz.

Megfordította a tényállást. Nem az általa megnevezett urak küldték azokat a leveleket Rákóczyhoz, hanem Rákóczy küldte e leveleket azokhoz az urakhoz. De ő e leveleket soha sem adta át nekik, és így azok egészen ártatlanok.

Az egész összeesküvés vezérletét, szervezését mind Pelargusra fogja. Annak nem árthat vele: annak sem apja, sem anyja, sem felesége, sem gyermeke, sem háza, sem telke, az elviselheti az egész vád terhét. A hol csak zendülés volt az országban, néha egyszerre több helyen is, az mind Pelargus műve volt.

Bámulatraméltó az egész védelme.

Okát adja igen szépen, hogy miért tartogatta ő ezeket a leveleket? miután regényes jelenetekkel kiderítette, hogy miként jutott ezekhez egész ártatlanul. És azután, hogy miért égette el? S mikor azt kérdezték tőle, hogy mi volt hát azokban a levelekben? akkor azzal vágta ki magát, hogy deákul voltak irva, meg hogy titkos irásjegyekkel voltak szerkesztve.

Nem volt emberi bölcseség, a mely ki birja forgatni állításaiból.

Egy pár levele maradt fenn, miket börtönéből irt férjének, azok tele vannak gyöngédséggel és nyugodt lemondással.

Mikor aztán az itélőmesterek kifáradtak a vallatásában, semmit sem birtak belőle kivenni: kemény parancs érkezett le Bécsből, hogy a makacs asszonyt kínvallatás alá kell venni.

A Judex curiæ s az itélőmesterek remonstráltak e parancsolat ellen, hivatkozva a törvényre, mely nemes embert tortura alá vettetni nem enged.

Ekkor a bécsi kormány elvette a pert a királyi táblától s delegatum judicium kezébe adta. Korponaynét Pozsonyból Győrbe vitték.

Meg volt hagyva, hogy ha az első fokú tortura nem használ, a másod fokút is kell alkalmazni.

Korponaynénak tudtára lett adva, hogy kínvallatás alá fogják vetni.

Előttevaló nap odaküldték hozzá a hóhérmestert, hogy mutogassa meg neki a kinzó-eszközöket, s magyarázza meg azoknak a hatását.

Az egyik volt a hüvelyk-szorító, a másik a hármasfakorona.

Julianna hallgatta csendesen, hogy mi fog történni a szép fehér kezeivel, a szép sima homlokával. Talán örökre is meg fog látszani annak a nyoma? Örökre? Csak addig a pallos-csapásig.

Hadd jöjjön minden egymás után!

Ezen az éjszakán nem birta álomra lehunyni a szemét. A lélek gyötrelme még kínzóbb, mint a testi fájdalom. Vajjon tud-e majd erős maradni?

Alig várta, hogy vigyék hát már a birái elé.

Mikor a hüvelykszorítókat rásrófolták a kezeire, (azokra a sokat csókolgatott szép kezekre) szemtől szembe gúnyolta biráit, hogy csak ennyit tudnak? ez a mesterségük? A kérdéseikre nem felelt többé semmit.

Ekkor aztán a második fokú kínzást alkalmaztak nála, a mit krónikáink «a hármas fával megkoronáztatás» czíme alatt emlegetnek. Ez három összekötött fahasábból állt, a mit a vallatott fejére tettek, s aztán lassankint mindig összébb huzták zsineggel a három fa végeit, hogy az a közbeszorított koponyát folyvást jobban nyomta.

Pokolbeli kín volt.

S az egész kínzás alatt folyvást kaczagott a nő.

Akármit kérdeztek tőle, nevetés volt a válasz.

Csak azt szerették volna belőle kivenni, volt-e azokban a levelekben Andrássy Istvánnak a neve felhozva?

Kaczagott rajta.

A hóhér még egyet csavart a háromfás koronán.

Ekkor aztán ájultan rogyott össze.

Mikor életre locsolták, s ismét eszméletéhez tért, azt mondá a biráinak, hogy csak hozzák elő hamar a többi kinzó-szerszámokat is, a mik a harmadfokú torturához valók. Óhajtana rajta keresztül esni.

Elszörnyedtek e példátlan megátalkodottságon. Ehhez hasonló megtörhetetlen lélek még férfitestben is ritkán lakott valaha.

Visszavitték az asszonyt a börtönébe.

S aztán itéletet tartottak fölötte.

A meghozott itélet maga egy kis opus.

Semmi vétséget nem lehetett rábizonyítani. Bűne az volt, hogy hazudott, költött mesét mondott, nem akarta az igazat másokra kivallani.

Ezért halálra itélték.

A mely napon az itéletet kihirdették előtte, deák nyelven, a miről ő azt állította, hogy nem érti, figyeltek az arczára, vajjon nem változik-e el, mikor e szót meghallja «capitis plexio» («fejvesztés»)? Ekkor sem árulta el magát, pedig tudott jól deákul. Megmaradt az arczán a szokott alázatossággal vegyült gúny.

Azt kérdezték tőle, akar-e a trón elé kegyelemért folyamodni.

Azt felelte: «Nem».

Akkor aztán nem vitték többé vissza a börtönébe, hanem a siralomházba.

A városházának egy kis földszinti szobája volt az, melynek ablakából a piaczra lehetett látni.

Az ácsok rögtön hozzá fogtak a vérpad felállításához, Juliannának lehetett azt nézni.

Hogy róják az egyik gerendát a másikba? hogy helyezik el a középen azt az alacsony tölgyfa széket? a környékét behintik vastagon homokkal. Az a homok az ő vérét fogja felinni.

Egy kóbor kutya odamegy szaglászni. Az egyik ácslegény oldalba rúgja, durván kaczagva: «czoki kutya! nem tudsz holnapig várni?»

Aztán megszólal a városháza tornyában egy repedt harang. Az utczán zsivaj támad; gyerekhad, csőcselék fut, ocsmány kiabálással egy lovag után, a ki koczogva vágtat végig az utczán: a görhes, szeplős gebe egy összegöngyölt lóbőrt hurczol maga után, a mi kötéllel a farkához van kötve. Egy csomó hajfürt húzódik utána a sárban, a mi a burokból kimaradt. Valami kivégzett embert hurczolnak a vesztőhelyről a temetőbe; a kinek a büntetéséhez az is hozzá tartozik, hogy végig seperjék vele az utczát.

Juliannának egész teste összeborzad. Holnap talán őt is így fogják hurczolni.

Most egy magas látogató érkezett hozzá: maga Pálffy János.

Jó indulatot mutatott iránta: csupa nyájasság volt.

– Látod, szegény asszony, hogy hová jutottál? Érdemeket gyüjtél s azoknak az eltitkolásával magadat elvesztéd. Én ime elhoztam az itéletednek mássát magyarra fordítva, hogy megérthessed, mire vagy itélve.

– Jól tudom: halálra. Itt látom, készítik a katafalkomat.

– Gyalázatos halálra, a minek a szégyenfoltját örök időkön át semmi le nem mossa az ivadékaidról. A helyett, hogy grófi, bárói koronát szereztél volna a fiadnak: hoztál a fejére országos gyalázatot, megvetés állapotját. Magad egy szavaddal tehetted volna őt nagygyá és boldoggá, fényes úri familia törzsökévé; de te inkább tartoztál hűséggel a bűnösöknek, a békeháborítóknak, az ország megrontóinak, a rablóknak, gyujtogatóknak, mint a te koronás fejedelmednek, a te szegény nyomorgatott hazádnak, s a te árva családodnak. Ember itéletét már megkapád, Isten itéletét még ezután várd magadra, hogy ilyen rossz szívű anya voltál. Akárhol legyen a helyed a másvilágon, gyermekednek átka fel fog ott keresni, s nem hágy nyugodni még alvó porodban sem.

Julianna meg volt rendülve e szemrehányásra.

– Mit tehetnék mást?

– Még most is tehetnél. Még most is megfordíthatnád magad és fiad sorsát, a király kegyelme oly magasra fogna felemelni, a milyen mélyre letaszít haragja.

Julianna arcza, egész alakja elárulta a lelkében kelt tusát.

– Magad is olyan fiatal vagy még, szerető urad van. El tudod őt hagyni?

Igaz! Az élet nagyon szép.

– Nem lesz az én uramnak bántódása miattam? kérdezé a főúrtól.

– Azt nem mondhatom meg. De bizonyos, hogy makacsságod díját az egész családod fogja megfizetni. Te elvégzed hamar: egy pallos ütéssel ki van elégítve a sorsod. De mi lesz a gyermekedből? Pedig milyen nagyon szeretted.

– Ne szerettem volna bár, most nem volnék itten.

– Szeresd egészen s kiszabadulsz innen.

– Nincs már hitem emberek szavában. Ha megtartották volna azok, a kik hatalmasok, minden igéreteiket, nem történt volna az meg, a mi megtörtént. Hiszen irásba volt adva, király pecsétjével megerősítve, még is elvetették; azt mondták, semmi az! Keress magadnak új érdemeket! Hát minek küldtek el, hogy keressem? Ezt találtam.

– Nem igaz! Megtaláltad, a mit kerestél. Az egész titokban szőtt-font összeesküvést. Kezedben volt minden bizonyítványaival. De te azokat elégetted! Milliókat érő kincseket adtál a lángok martalékául. És még most is úgy vagy, mint Sybilla volt a könyveivel. A megmaradtért is kérheted azt az árt, a mit az elégetettekért követeltél volna. Most már csak az összeesküvők neveit kell felfedezned, s czélt érsz. Ha ezt a titkot magaddal viszed a más világra, lappangó tüzet hagysz itt a hazádnak; a mi ha fellobban, nagyobb pokol lesz a te lelkednek, mint maga a gyehenna.

Julianna meg volt rendülve ez utolsó szavakra.

Hiszen a hazaszeretetnek is két pólusa van.

– Küldjön kegyelmességed hozzám hitembeli lelkészt. Lelki istápolásra van szükségem e nagy szorongattatásomban.

E szó megtérésre mutatott.

A főúr azzal az igérettel távozott el, hogy teljesíteni fogja az asszony ohajtását.

Hogy mennyire terjed a főúr jóakarata, azt nem sokára tapasztalhatá az elitélt.

Alig telt bele egy óra, hogy őt elhagyá, ismét felnyilt a siralomház ajtaja; de a porkoláb helyett a fürmender jött be hozzá; háromszor is hátra kaparva a lábával tiszteletteljesen, s tudatá vele, hogy más kényelmesebb szobába fog átvezettetni.

Az a szoba az emeleten volt.

Annak az ablakából is le lehetett látni a piaczra; de az ijesztő látvány még sem tolakodott olyan közvetlenül a szem elé.

A cserébe kapott szoba egész ódon pompával volt butorozva; a hogy az magas vendégek számára készülhetett ekként, a minők Győr városát gyakran látogatták.

Volt benne kényelmes mennyezetes ágy, selyem párnákkal, üveges szekrény, a minek karikáin keresztül meg lehetett látni, hogy függőpecsétes pergamenek vannak benne. A falra volt akasztva egy nagy velenczei tükör, köszörült üvegrámában.

Az elitélt nő nem állhatta meg, hogy bele ne tekintsen abba a tükörbe. Majdnem azt kérdezte, ki ez a szép asszony? Az a veres vonal a homlokán, a mit a kínzó korona hagyott hátra, még nem is áll rosszul. Olyan, mintha egy homloknásfa volna. Hát ez a szétbomlott haj? Bizony régen nem volt megfésülve, nap-nap óta csak a tíz körmével tépte, lelki testi kínlódásaiban. Az asztalkán a tükör alatt pedig volt egy elefántcsont fésü, mintha a számára lett volna odakészítve. Asszony volt, mikor tükröt látott, nem állhatta meg, hogy le ne bontsa zilált haját s meg ne fésülködjék.

Milyen szép selyem zuhatag!

De kár lesz ezt a hóhér ollójának adni!

Mikor elkészült a haja befonásával, széttekintett a szobában.

Ez nem börtön, ez nem siralomház.

A szögletben nagy álló óra ketyeg. Genfi remekmű, a mi az órákon kívül a holdjárást, napfelköltét, még az évszakokat is mutatja. Olyan emberek számára való óra, a kiknek hosszú idejük van még élni. És neki már csak egy nap felköltét fogja ez az óra mutatni? Az ő földi világa már csak óranegyedekre van felosztva.

Kereste, hogy mivel ölje el ezt a kis időt még? Hisz a halál előtti órák rettenetes hosszúk!

Az üveg szárnyajtós szekrényben benne feledték a kulcsot.

Talán szándékosan hagyták benne.

Felnyitotta, belenézett.

Mindenféle pergamenek voltak annak fiókjaiban egymás mellé rakva, úgy hogy a zsinóros pecsétek tokjai alá csüngtek.

Egyet-kettől elővett belőlük.

Nevezetes okiratok voltak azok.

Donatiós levelek, hű magyar főurak számára.

Új, fehér volt még mindenik pergamen, az initialékon ragyogott az arany, ez aláirásról még le sem hullott a porzó. Csak a dátum hiányzott valamennyiről.

Azokat az urakat mind jól ismerte Julianna, a kiknek a nevei arany betűkkel voltak a pergamenre irva, neki csak az ujját kellett volna végig húzni némelyik név alatt, hogy az aranyozás vérpirossá váljon.

Ezek élni fognak, hirük magasra nő, családfáik szerte ágaznak a jövő századokban.

És ő ezeket a családfákat úgy téphetné most ki félkezével, mint a hogy az érett kendert kinyövik a földből!

Szépen összehajtogatta, visszarakta valamennyit.

Mikor aztán a legeslegutolsó pergament is szétnyitotta, majd kiejté azt a kezéből: a két térde megroskadt alatta.

Nem akart hinni a két szemének; azt vélte, kápráznak; az ablakhoz futott az irással.

Reszketett a kezében a pergamen, az az aranynyal irott név úgy tánczolt a sok egymásba folyó betűsor közepében.

«Korponay Gábor!»

Ez az ő fiának az adománylevele!

Ez nem érzékcsalódás, íme ide van irva.

Hiszen nincs több Korponay Gábor a Garamszeghiek közt, egyedül az ő fia; ő neki van ajándékozva, a miről anyja álmodott, a szép sztropkói uradalom, nem csak az, egy üres sor van utána hagyva, a mi még betöltetlen: és a mágnási rang!

Talán csak tréfa ez?

Nem lehet. Ott van aláirva a király neve és a kanczellárjáé, csak a kelet napja hiányzik róla, mint a többiről mind; de a hely már fel van irva: «Pozsonyban».

Az országgyülés berekesztésével lesznek ezek kihirdetve.

Azt hitte, hogy álmodik.

Talán az a veres vonal ott a homlokán nem is a kínpad emléke, hanem igazi gyémántos feroniére?

Ekkor elkezdte elejétől végig olvasni azt a talált okiratot.

Ez aztán felébreszté.

A királyi adománylevelekben fel szokták sorolni azokat az érdemeket, miket a megjutalmazott a trón szolgálatában szerzett, örök emlékezetnek okáért.

A kis tíz esztendős Korponay Gáborkának halhatatlan emlékű érdemeként az volt feljegyezve, hogy volt neki egy anyja, a ki az országot fenyegető nagy kiterjedésű összeesküvést felfedezte, s annak részeseit a büntető igazság kezébe szolgáltatá.

Tehát azért hozták őt ebbe a szobába, hogy ezt a levelet megtalálja!

Csak lerogyott egy karszékbe az asztal mellé, mereven bámulva abba a kiterített irásba.

És ezalatt újra megjelent az a sötét árny Julianna előtt, a ki azt suttogja, hogy milyen édes az élet, még mások halálának az árán is!

Végig vonultak a lelke előtt a mult élményei és álmadozásai. Miket remélt, miket szenvedett? Mennyi küzdése volt egy csábító czél felé: miket áldozott fel érte? És most, mikor oly közel áll a czélhoz, hogy azt már a kezével elérheti, a fejére felteheti, inkább hagyja levágatni ezt a kezet, ezt a fejet! Hát nem bolondság ez?

Ha az eddigi koholt mese helyett elmondaná az igaz történetet, milyen nagy érdemet szerezne magának, egész ivadékának a hatalmasok előtt.

Kinn az ácsok szekerczéje csattog, a kik a vérpadot építik.

Pedig milyen szép derült az ég.

És neki már holnap meg kell halni.

Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.

Mit tegyen? mit mondjon?

Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.

Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:

«Ha pedig te neked valaha az az átkozott gondolat támadna a lelkedben, hogy ügyünket a mit rád bizék eláruld: a mely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!»

Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!

Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.

Vissza-vissza tette azt a pecsétes irást az üvegszekrénybe; meg-meg elővette, újra elolvasta.

Végig-végig járta a hangos szobát, nagyokat ijedve maga magától, ha a tükörbe tekintett.

Este lett az idő, midőn újra zörögtek az ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.

A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még, maga az esperes, a győri pap nem jöhetett holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, a mit rá költöttek az ellenségei, egy hirtelen került ifju theologus suppleltálta addig.

Jámbor alázatos fiu volt, arcza halvány, teste sovány a sok tanulástól; az egyik vála is magasabban áll, mint a másik, a sok irás miatt.

Julianna összerezzent, mikor a hozzálépő káplán arczába tekintett.

Pelargus volt ez.

Pelargus, a ki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s a ki azalatt Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, a ki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.

Reszketett minden tagja az asszonynak.

– Isten malasztja szállja meg lelkedet! szólt kenetteljes hangon az ifju.

Juliannát nem birták a lábai, leroskadt térdére.

Itélő birája, vagy őrangyala érkezett-e most meg?

Pelargusnak egy feketetáblás imakönyv volt a kezében. Ezt elébb a jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott czédula, vagy a margóra irt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanura méltót s visszaadta neki az imádságos könyvét.

Az ifju aztán felnyitotta azt egy helyen s odanyujtá a könyvet így kinyitva a térdeplő asszonynak.

A mint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott arra az arczával, s elkezdett hangosan zokogni.

A könyv e fejezetnél volt felnyitva:

«Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért».

Megholt a gyermek!

Ez volt az utolsó fonál, a mi a világhoz kötötte, most ez is elszakadt.

Pelargus azért jött, élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.

És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad; még csak azt sem mondhatja: «szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám; de nagyon siettél! én nekem de nagy fájdalmat okoztál!» Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.

Ott lehet már a függő pecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyermeknév az aranytól! Ha a szemei nem ragyognak többé!

– Fordulj Isten szinéhez, leányom, rebegé Pelargus. Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.

Julianna letörlé könyeit s aztán csendesen, magában végig olvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.

Akkor összecsukta a könyvet s visszaadta a káplánnak. Pelargus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.

A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elitélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze.

Nem sok följegyezni valója volt.

– Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?

– Teheti.

– Kérem, tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szivemben nem lakozott soha senki rajta kívül; s a mit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte engem az én lelkem.

– Elfogom neki mondani.

– Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed…

Itt a szavába vágott a főúr.

– Azzal ugyan a káplán úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrányillatot megérezve, Lengyelországba.

Julianna megkönnyebbült szívvel sohajta fel. Tehát az atyja megszabadult.

Az állelkész kézszorítása mondott neki valamit.

– (Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.)

– Hát a kis fiának nem izen kegyelmed semmit? kérdezé a főúr.

– Annak azt izenem… rebegé az asszony… hogy nem sokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.

Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorájában, a mit magával hozott.

Akkor felállt a nő térdéről s odafordult a főúrhoz.

– Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.

A főúr elszörnyedve kiálta fel:

– Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, a hová indultál!

Julianna a káplánhoz szólt még.

– Holnap hajnalban kisérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.

Ezzel bezárult rá az ajtó.

Magára maradt.

Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiu elköltözött, mi van még ezen a világon szeretni való?

Áhította már a halált.

Elővette az imakönyvet; de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme rá nézve, csak ennek az egynek.

Ugy találta ott a hajnal, ébren imádkozva.

Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszög sorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség.

A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.

Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piaczot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé.

Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet.

Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa!

Mik azok a hóhérlegények a zöld ruhákban? Az úr angyalai, a kik az útat egyengetik.

Mi az a fekete kocsi odalent, azzal a darócz takaróval? Az Éliás tűzszekere.

Elvesztette már a halál minden félelmetességét. Nem kivánatos a napfeljövetele többé.

Ütheti az óra az utolsó negyedet!

Készen várták.

Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkiséret, közepette alabárdosoktól közrefogva az elitélt. Szép sűrű sárga haja magasra volt feltűzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják el, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.

Olyan fenkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, a kit megkoszoruzni visznek, félkarjával Pelargus vállára támaszkodva, s az imakönyvet kebléhez szorítva.

A vérpad lépcsői elé érve, még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az itéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.

Az itélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék itélőmestere (Győrmegye alispánja) s utolsó kisérletet intéze hozzá:

– Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!

Julianna elrántá a kezét.

– Ne vesztegessük az időt. Sietek. A fiacskám vár!

S azzal minden másra támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin s nyájasan üdvözölve a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfaszékbe, az imakönyvét pedig odaadta a kisérő káplánnak.

A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakáról azokat a göndör aranyfürtöcskéket, a mik művészetének akadályul szolgálnának. Pelargus azokat mind összeszedegette s elrakta az imakönyvbe.

Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, «fiacskám! jövök már!» suttogá az asszony; valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, a hová vágyott.

És egy egész rémséges összeesküvésnek a titkát mind magával vitte.

Száz főúr, tízezer nemes, és egy egész ország szabadult meg az üldöztetéstől.