UTÓHANG.

Nem volt igaz a kis fiuról szóló halálhír.

Ezt csak Pelargus találta ki, azért, hogy az utolsó órák nehéz próbájában megőrizze az imádott asszonyát az elbukástól. Tudta, hogy ha a fia halálhirét hozzák neki, akkor erős marad, elszánt a halálra.

Megigérte pedig, esküvel fogadta, hogy tisztára mossa ennek az asszonynak a nevét, ha kell, annak kihulló vérével.

A kis Korponay Gábor nagy ember lett, testben, lélekben és rangbeli állásban; hires nevezetes családnak a feje.

Hanem Andrássy Istvánnak a fiát, azt a legkedvesebbet csakugyan elvitte rövid időn az a titokteljes kór, a minek a számára nem termett orvosság e földön.

E második csapás után, a nagy, históriai nevezetességű ember egészen elveszett a világra nézve.

Azt a csodálatos halottat az üvegfödelű koporsóban átszállították a várallyai templom sírboltjába. Száz éven keresztül volt az a köznépnek bucsújárási tárgya; emlékét a népajk tartotta fenn.

Csak ennek a századnak az első tizedeiben hatott fel a népmonda a várlakba is. Ekkor keresték föl a bámulatkeltő halottat a családtagok a falusi templom kriptájában, a honnan aztán nagy ünnepélyességgel szállíták fel ismét Krasznahorka várába; hat férfitagja az Andrássy és rokon családoknak emelte a vállán a koporsót egész fel a hajdani nyugvóhelyéig; a csendes kis szobáig, a hol Serédy Zsófia egykor a kis fiával levelet iratott a veszélytől fenyegetett apjának.

Most ott aluszsza tovább az örök álmot, mint egy látható symboluma a feltámadásnak.

Az a másik asszony pedig ott él most is a lőcsei bástya rejtett ajtaján.

Elmondtam, a mit a krónikák a két nőről, és az ő világukról feljegyeztek; hozzá illesztettem, a mit saját lelkem látott; nagy szeretettel foglalkoztam velük, s szinte fáj magamnak, mikor azt kell mondanom, hogy a történetnek vége.