XXXII. FEJEZET. EGY EMBER, A KI SENKITŐL SEM FÉL, CSAK AZ ÚR ISTENTŐL S EGY GYERMEK, A KI SEMMITŐL SEM FÉL, MÉG A HALÁLTÓL SEM.

Garamszeghi Ghéczy Zsigmond volt az az ember, a ki arról volt nevezetes, hogy senkitől sem félt a világon.

Minden forradalomban, összeesküvésben, a mi csak Bethlen Gábor óta lefolyt Magyarországon, ott kellett neki lenni.

A Zrinyi-Nádasdy összeesküvés leveretése után egy odvas fából nézte, mikor a vezértársát, Köröskényi Gáspárt Kobb Farkas, császári vezér, huszadmagával karóba huzatta; ő lett volna a huszonegyedik, ha rátalálnak.

Azt mondta rá: «csigavér!» A mint kimenekülhetett az egyik veszedelemből, sietett a másikba, fel az öreg Tökölyhöz, Árva várába, annak az egész ostromát végig kiállta s mikor már elfoglalták a várat, ő volt az, a ki a fiatal Tököly Imrét földalatti pinczeboltokon keresztül megszökteté s aztán az embernemjárta hegyszakadékon át az üldözők seregei közül kimenekíté.

Akkor az erdélyi összeesküvők közé állt, azoknak az izeneteit hordta a portához, folyvást két pallos között válogatva, hogy melyiknek jobb az éle, a török szultáné-e vagy Apafi Mihályé. Épen csak a szele érte mind a kettőnek, mikor elugrott előle.

Épen úgy nem törődött vele, mint a hogy nem törődik az ember egy mellette elhajtó kocsival, a mi bizony elgázolhatta volna, ha el nem ugrott volna előle.

Hogy egy pár vértörvényszéknek a halálitélete, mint az eperjesié, meg a kassaié, ő kegyelmének a fejvétele végett, minden város kapujára ki van szegezve, az már csak az álmát sem rontotta el; hiszen minden vételnél kettőn áll a vásár.

Egyszer megcsipték már éjjel, bujdostában, Fügedi Nagy Endre házánál s a pozsonyi törvényszék elé hurczolták a szállásadójával együtt. Kettőjük közül az egyiknek a fejét ott kellett hagyni. Az övé volt súlyos vádakkal terhelve, Fügedyé csak azzal, hogy őt szállásra befogadta. Azonban Fügedynek nagy dominiuma és sok pénze, kincse volt, ő neki pedig csak egy udvartelke és a rézbányája, a min nem lehet a biráknak megosztozni, tehát levágatták Fügedynek a fejét, az övét pedig futni hagyták a maga lábán.

Még ez a csere sem gyógyította ki a vakmerőségéből. Ha a császár ellen nem mehetett, neki fordult a papoknak. Feluszította a népet a templomfoglaló váradi püspök, Várady György ellen s azt Turalukán félholtra verette. Ezzel aztán magára vonta az egész papság és jezsuita rend haragját.

Ekkor volt csak elemében!

A míg a császári vezérek Kendével, Szuhayval dulakodtak a Sajó mellett, ő felbiztatta a lutheránus tótokat Árvában s azokkal megrohanva Árva várát, azt nagy hirtelen elfoglalta s onnan kezdte el a Pilátus-kergetést. Árva várát ugyan nemsokára visszafoglalták a császáriak, de Zsigmond úr szépen kimenekült a várból egy megölt Pálffy ezredbeli muskétásnak az öltözetében s fittyet vetett az akasztófának, a mire aztán helyette a jámbor Pika Gáspár birót huzatta fel Spork tábornok.

Hát hiszen a kit megkaphatott, ő sem sajnálta azt válogatott halálnemével költöztetni ki ebből a világból: az elfogott jezsuitákat csalánban, tövisben hengergetteté meg, csupaszon az utczákon végig tánczoltatta korbácsütésekkel, a meztelen sarkaikra patkókat veretett s hátukon dohányt vágatott (a hogy ezt a katholikus rendek a soproni országgyűlésen felpanaszolták.) Ha ezért némely társai szemrehányást tettek neki, azt mondá: «hát mikor az oláh elevenen nyuzza meg a kecskét, hogy porhanyóbb legyen a husa!» A kecske pedig csak kiméletre méltóbb állat, mint a labancz.

Ő vállalkozott Absolon Dániellel (akkor még nagy jó barátjával) Varsóba kimenni s ott az osztrák követnek csaknem a füle hallatára, megkötni a szövetséget a francziával, a minek aztán meg is lett a gyümölcse: a Tökölyi Imre-féle támadásban.

Zsigmond úr ezt is végig verekedte. Egynehányszor úgy vágta magát keresztül hatalmas öklével, kardjával az ellenség sorain, mert soha sem akarta elhinni, hogy a kuruczok elvesztették az ütközetet; de ez nála veszedelem számba sem ment, ez csak mulatság volt. S ha sebet kapott, hát ez nála csak helyettesíté az érvágást, a mivel úgy is tartozik minden okos ember a diæteticának minden æquinoctiumkor.

Hogy Zentánál egy egész éjszakát a halottak közt fekve töltött: ezt számítá a legédesdedebb álmai közé, s mikor aztán a hold lementével előbujt a hullagarmadából s keresztül úszta a Tiszát, a míg ellenséges őrök golyói mellette csapkodtak le a vizbe, ez rá nézve csak egy kis fürdői sport volt.

A híres Józsa István prédikátort, a kuruczok hatalmas vezérét, a kit a labanczok elfogtak s Kassán fogva tartottak, ő szabadítá ki vakmerő furfangossággal a börtönéből, s akkor e népvezérrel együtt megrohanta a bányavárosokat s azokból a császáriaknak tömérdek ezüstjét, aranyát szekérszámra elzsákmányolta. Rövid időn aztán Józsa István árulóvá lett, elpártolt a hiveivel együtt a királyiakhoz; Ghéczy Zsigmondot ez sem hozta zavarba, meg maradt hiveivel utána ment a hűtlen jóbarátnak s azt Tállya körül utolérve, megtámadta, seregét szétverte, őt magát megölte, a sok ezüst, arany kincset elrejté valahová, úgy, hogy azt meg nem tudta senki. Mivelhogy a maga szükségére nem adott ki több pénzt, mint akármely napszámos, csak ha háborura, zenebonára kellett, akkor nyult az elrejtett kincsekhez.

Mikor Tököly Imre Teleki Mihálylyal összejött Somlyón, barátságos lakomára, a minek kibékülés volt a czélja a két magyar fővezér között (mivelhogy Tököly visszaküldé a jegygyűrűt Teleki Mihály leányának), hát akkor mind a két nagy úr igen gyanakodott a másikra, s nem mert a lakomán a feltett boros kupához nyulni, pedig ugyancsak tele voltak töltve a «verejtékes» ezüst kancsók, azt hitte mindenki, hogy a bor meg van mérgezve: hát akkor egyedül Ghéczy Zsigmondnak volt az a «disznó szive», hogy felragadjon egyet a rettegett kupákból, s azt fenékig ürítse a jó barátságra. Ezzel a bátor tettével lett aztán megtörve a jég a két főúr között.

De még jobban bebizonyítá Ghéczy Zsigmond semmi látható és láthatatlan lénytől nem félő természetét, mikor a nagy háború közepett kitört a keleti dögvész az országban: úgy hullott az ember, mint az őszi légy. Maga Ampringen uram, a híres kormányzó is szedte a sátorfáját s úgy elinalt az országból, mintha soha proclamátiót nem adott volna ki; hát akkor Ghéczy Zsigmond csinálta meg azt a tréfát, hogy a mely városból a labanczok a dögmirigy miatt kénytelenül kitakarodtak, ő abba rögtön beköltözött a kuruczcsapatjaival, s nem félt lefeküdni abba a nyoszolyába, a miből előtte egy nappal egy labanczvezér szállt alá poklokra.

De hogy mennyire erős szive vagyon, s hogy nem fél semmi teremtett lélektől, azt a két háboru közti interregnum alatt bizonyítá be legjobban: a Tököly és Rákóczy közötti időszakban.

Ekkor már ötven esztendős volt s ilyen idős korában szánta rá a fejét, hogy megházasodjék.

Ez már a vakmerőségnek az igazi netovábbja.

Ebbe a merész vállalatba aligha bele is nem törött Ghéczy Zsigmondnak a fejszéje. De annyi bizonyos, hogy a Garamszegi Ghéczy családfa levelei között e név után: I. Zsigmond, nem áll ott parenthesisben, a hogy minden többi névnél szokás, a hitves társnak a neve; hanem csak alája van írva, hogy a leánya volt Julianna, Korponay Jánosné.

Azt sem tudni hová lett az asszony, a ki Juliannának az anyja lehetett? Megölték? Elzüllött? Semmi szó nincs róla.

Ellenben azt tudni, hogy Juliannát kora gyermeksége óta Absolon Dávidék nevelték, együtt a saját leányukkal; azt az apja, saját veszedelmes kalandozó életmódja mellett magánál nem tarthatta, Absolonéknál pedig igen jó nevelésben részesült, ők a fejedelmi pompával ékeskedő Munkács várában laktak, a családfő Tököly belső titkárja, megbizott embere, Zrinyi Ilonának legbuzgóbb híve volt, a míg el nem árulta.

Munkács vára és Zrinyi Ilona elárulása után Ghéczy Zsigmond hazavitte a leányát Absolonéktól, akiknek az egész pereputyjukkal együtt örök halálos boszut esküdött, megtagadva minden eddigi jó barátságot egymás között.

Otthon Gömörben a szép hajadon, a ki már akkor tizenhat éves volt, megismerkedett a szomszéd Murány vár kapitányával, Korponay Jánossal, a ki beleszeretett, s megkérte a kezét.

Ghéczy Zsigmond azt a föltételt szabta a kérő elé, hogy térjen át a Rákóczy pártjára.

Hogy Korponay János otthagyta a császári zászlót, s átpártolt a fejedelemhez, azt szó nélkül megmagyarázzák Julianna veszedelmes szép szemei. A labancz vezérből kurucz lett, egy kacsintó szempillavágásért.

Ghéczy Zsigmond már akkor közelebb járt a hetvenhez, mint a hatvanhoz.

Szép, hatalmas öreg ember volt, egész sátort képző sűrü, fehér hajjal, nagy, hullámokban aláomló, ezüst csillogású szakállal.

Az eretnek kuruczok, a kik a szentségeket nem igen respectálták, úgy is hitták maguk között, hogy az «öreg úr Isten». Neki magának is tetszett ez a titulus, s nagy önelégültséggel szokta végig húzogatni a tíz ujját a hosszú szakállában, s szándékosan is odaállt a pápista templomban az oltár elé, hadd tünjék fel, milyen nagy a hasonlatossága az ő halandó fejének azzal a képpel, a melynek jelvényében a teremtőt tisztelik.

Pedig hát nem jó az Istennel komázni!

Három évvel a lőcsei catastropha előtt történt az az eset az öreg kurucz vezérrel, hogy egy juliusi délután ágyuöntéshez való rezet szállított társzekerekkel a sztraczenói völgyön át Kassa felé, s a zivatar útban kapta, kezdte záporral, folytatta jégesővel, Zsigmond úr káromkodása versenyzett mind a kettővel. Mikor legjobban osztaná az instructiókat a mennydörgő mennykőnek, hogy hová csapjon le, az egyszer csak kapja magát, úgy bele csap abba a szekérbe, a melyen maga Zsigmond úr ült, hogy ő már csak azt a recsegő hangot hallotta, a mi a lecsapó villámütést megelőzi, s a mi hasonló ahhoz, mintha ezer deszkaszálat repesztenének egyszerre szilánkokká. Jó szerencséje, hogy a szekér tele volt rézrudakkal, a villám azokon oszlott szét, őtet csak a lángja perzselte meg, a tigrisbőr kaczagánya volt a vállán s a mennykő a macskaszőrt nem szereti. Hanem azért mégis alig tudták magához téríteni, s a teste a jobb vállától a sarkáig, olyan fekete lett, mint a pukovai posztó.

Ettől a villámcsapástól fogva nagyot változott az öreg úr természete. Az előtt lármás kötekedő volt, most hallgatag gyanakodó lett, senkinek sem hitt; fürkésző, kételkedő tudott lenni, a ki máskor hebe-hurgya, és nyiltszivű volt, s a rettenthetlen férfinak voltak órái, a mikben gyávaság lepte meg.

Mikor valami zivatar közeledett.

Azt ő előre megtudta érezni. A villám ütötte váll olyankor sajátságosan bizseregni kezdett. Ilyenkor nem lehetett vele emberi dolgokról beszélni. Egy csinyt tett gyerkőcz megfenyítésére nem volt elég erélye. S ha a mennydörgést meghallotta, a hangja egyszerre megvékonyodott, olyan lett, mint egy kappané, arczkifejezése a tehetetlenség makutyi mélaságába lágyult bele, nem tudott egyebet, mint az istennyilától félni.

Még akkor azt hitték, hogy a villám afféle Zeus által használt zsebpisztoly. Aristoteles nyomán a tudós világ égékeny levegőnek tartotta, a mi a felhők surlódásától meggyullad. Még akkor Franklin nem született.

Tehát az lett az egyedüli félelme Zsigmond urnak: az «Isten haragja».

Ő azonban tudós ember volt: kitanult bányász és chymista; dobsinai bányájában, rézen kivül, piskoltot és kénesőt is termelt s azokkal messze külföldre elpályázott. Az ilyen tudós tudja a módját, hogy kell magát a halandó embernek a földfeletti hatalmak ellen megvédeni.

A mennykőnek már akkor is kitanulták a sympathiáit és antipathiáit. Tudták, hogy mik azok az elementumok, a miket a villám perhorrescál.

E czélból Ghéczy Zsigmond egész stratagémát készített magának, a mivel megvédje magát a rettegett Isten haragja ellen.

A legbelső szobája közepén volt egy gömbölyü asztal lignum sanctumból, annak a teteje be volt öntve gyantával, azon volt egy embermagasságú kalitka üveglemezekből, a mik spanyolviaszszal voltak egymáshoz ragasztva, fölötte pedig egy selyemernyő volt kifeszítve halcsont bordákra.

A mint egy villámlást meglátott, vagy egy mennydörgés moraját meghallá Ghéczy Zsigmond, egyszerre abba hagyott minden dolgot, discurzust, édes álmot, nyakába keríté a fekete macskabőrből varrt palástot s beült az üveg kalitkába.

Innen az «insulából» várta végig a zivatar elmultát.

Fenyegethették ott akár tüzzel, akár vassal, nem félt ő semmitől, csak az úr Istentől.

Itt aztán igazán tréfás alak volt: egy Jupiter, a ki fél a mennykőtől.

Pedig ez a rettegés nála igen komoly betegség volt. Tudta jól, hogy mennyire erőt vett az idegein, s gyülölte s rettegte saját magát, a miért ebben az egyben úgy el lett gyalázva. Csak télen volt élő ember, a mikor a mi klimánk alatt nincsenek zivatarok, nyáron holt ember volt. Tudta jól, hogy Szentgyörgy nap után nem vehet kardot a kezébe, mert a mint egyet dördül az ég, el fogja dobni a kezéből, nem ülhet lóra, mert az a végzetes villám a minap még a sarkantyut is leszakította a sarujáról.

Pedig ha valamikor, most volt egy egész világ terhe a vállán.

Eddig is ott volt, csakhogy az eddig egy fennálló világ volt, könnyü volt emelni, de most egy összeomló világ lett belőle!

Voltak, a kik nem hitték el, hogy vége mindennek. Ujra is lehet azt kezdeni.

A kibékülhetetlenek őse, tanácsadó lelke volt Ghéczy Zsigmond.

Elrejtőzve a gömöri hegyek egy olyan szakadékában, a mi félre esik minden hadjárás útjából, maga a lakóháza egy mély völgy fenekén, elrejtve régi bányahordás kupjai közé, toronymagas fenyőfák sűrüjébe, a honnan annyi lik-luk vezet hegyoldalba vájt tárnák folyosóiba, hogy azokba egy dandárt el lehet rejteni, minden fajta szökevénynek menedékül szolgált a háza; hát ha a szomszéd Dobsina meg volt is rakva labanczokkal, a kik az erdők útjain éjjel-nappal portyáztak, azért az öreg Ghéczy Zsigmondnak mégis módjában volt a szétzüllött kuruczokkal folyvást összeköttetésben maradni. Hozzá jöttek külföldről a bujdosó vezérek utasításai, s azokat ő közölte az idebenn lappangó hivekkel, a kikkel tele volt erdő, berek, hegyszakadék. Erre a feladatra csak ő volt alkalmas.

Csak ne félt volna attól az egytől: a villámtól!

Ide jött haza Julianna: a fehér asszony, a ki feladta Lőcsét a császárnak.

A míg a felföldi hegyvidéken végig utazott Julianna, tanulmányozhatta az emberek köszönésmódjából a nép hangulatát. Eleinte csak hangzik a falvakban a hintón utazó elé az «adjon Isten», a válasz rá «fogadj Isten!» (a kálvinistáknál), a «dicsértessék» – «mindörökké» (a pápista helyeken), hanem a mint beljebb nyomúl az erdő közé az út, ott már a palóczok humorizálnak s az «adjon Isten» mellé, a szép asszonynak azt ragasztja a legény «engem kendnek!» s a «dicsértessék» után a fogai közt azt mormogja: «a szép asszony». – Ezek már kuruczok voltak.

Még odább következnek a tótok, de nem az «indios fideles»-ei a magyar felsővidéknek, a jámbor tótok, a kik messziről leveszik a kalapot az utazó uraság előtt, s a háta mögött mondják el a «pan Boh dájt»-t; ezek az «indios bravos»-ok, a nem köszönő tótok, a kik vasvilla tekintettel néznek a malomkő karimáju kalap alól az idegenre s el nem árulnák, kogy beszélni tudnak; a házaikat is úgy építik, hogy azt a kert, meg a felfutó tök eltakarja a szem elől, a templomukat eldugják a völgybe, s az országutat a helységen keresztül úgy hagyják, hogy azon tengelytöréssel jár az átvádolás.

Otthontalan, kényelmetlen érzés üli el a keblet, mikor egy ily haragos falu záródik be az utazó háta mögött, s a mi utána következik, még szomorúbb otthon. Egy félig elpusztított falu, a mit a hadjárat alatt vagy ellenség vagy jó barát felpörkölt és kirabolt. Csupa koldus lakja. Rongyos nép, a ki az utazó elé kicsődül az utczára, elállja az útját, belekapaszkodik a hintajába, sirva, rimánkodva, fenyegetőzve, szitkozódva unszolja az alamizsnát; egy csoport félmeztelen gyerek, rongyos asszony félmérföldnyire elüldözi a hintót, mint az éhes farkassereg, azért a keserves rézfillérért szerencsétlenkedve.

Még mélyebben a hegyek közé hatolva, aztán egy egészen elpusztult faluba kerül az utas, a mit nagyon régen porig égettek már s azóta nem szállta meg senki. A házomladékokat benőtte a laboda, a tetőtlen torony ablakából aláhajlik a vadszeder; valami nagy emeletes épület üres ablakain keresztül kasul látni az eget; a piaczot benőtte a bogáncs, a lósóska, az utczai kút kankalinjáról egy emberkoponya függ alá, a kútkámva csontokkal megtöltve, egy fenekével felfordított kőkoporsó oda van dobva az út közepére, a kocsijárás kikerüli azt kétfelől, mint egy közbenmaradt szigetet. A sekrestye ablakából egy rókacsalád kandikál elő, – az övék a patronátus, az egész helység fölött lármázó varju, holló sereg zavarog: – az övék az allodium. A neve nincs már feljegyezve a falunak sehol. A hogy a piacz közepén elkezdődik az a buja rekettyebozót, úgy folytatja azt a mező, egy elsemlyékesült patak mentén, embermagas virágtermő ligetet verve föl a völgy lankaságán, a min keresztül sötétzöld vassalakból vert országút vezet, elárulva a közelben levő vasbányákat.

Ez volt az utolsó falu, nem emberlakta hely, a nagy világ és Julianna szülötte helye között.

Julianna atyja nem abból az ágából volt a Ghéczy családnak, mely az ősi prædicatumos birtokot, Garamszeget birta. Ezeknek csak a dobsinai bányabirtok jutott. Egy másik Ghéczy Zsigmond unokatestvére, szintén ezredese volt Rákóczynak, de korán megtért a király hűségére, hanem azért elég alkalma volt összetévesztetni az unokabátyjával, Zsigmond urral s nem egyszer megülte ő kegyelme helyett a pozsonyi koronatorony tömlöczét, míg kiderült a veszedelmes személycsere, Zsigmond úr pedig az alatt olyan biztosan ült otthon a maga odujában, hogy ha csak hadsereget nem küldtek ellene, őt ugyan ki nem fogták onnan.

Az elpusztult falutól kezdve a hegyoldalak egyre meredekebbé tornyosulva húzódnak tölcsér alakúan össze, míg egyszer csak elzárja a völgyet egy rézsut keresztbe fekvő sziklafal, melynek megmászhatatlan oldalaiból magas fenyőszálak nyúlnak ki egyenest, póklábforma gyökereikkel megkapaszkodva a sziklahasadékokba.

Emberi tudomány nem alakíthatta volna ennél külömb remekét a hadépítészetnek. Ez egy bevehetetlen sáncz, a mi egy egész vidéket elzár.

A sziklafal fenekén, egyenlő magasban az úttal, tátong egy természetalkotta kapuboltozat, alig tágasabb, mint hogy egy társzekér keresztül férjen rajta, ez a híres sztraczenói sziklakapu.

Mélysége nem több, mint egy átjáró házé, a tulsó völgy mint egy rámába foglalt tájkép tünik ki belőle.

Ez a völgy a sztraczenói sziklaszoros.

Két oldalt meredek sziklafalak emelkednek a magasba, csak egy keskeny égszalagot láttatva odafenn, melyen a mint keresztül szaladnak a felhők, az érzékcsalódás azt hiteti el a feltekintővel, hogy a sziklafal lódult meg.

Egy rohanó hegyipatak zuhog végig a völgyön, majd zöld, majd vörhenyes, a milyen sziklán végig vágtat, mélyen alávágva a kőfalat, úgy, hogy néhol egészen eltünik a bércztömeg alá, s másutt tör ismét harsogva elő. A kanyargó sziklafolyosó festői szépségben váltakozva bontakozik tovább, mint egy fölséges cyclorama.

Ha ötven elszánt ember fölteszi magában, hogy a sztraczenói sziklakapun be ne eresszen egy egész hadsereget, hát bizvást ura maradhat a fogadásának.

Mikor Julianna keresztűl hajtatott a bérczfolyosón, a minek homlokfalára két keresztbe tett kalapács van festve, a bányászok jelvénye, a kapu két oldalán innen is, túl is a fűben heverésző emberek ütötték fel a fejeiket, a kiknek az orczáikba nem láthatott a nagy kalapkarima miatt, úgy látszott, mintha ezek a kapu őrei volnának. Mikor azt látták, hogy a hintóban nem ül más, csak egy asszony, megint visszaheveredtek a fű közé.

A belső folyosón azonban egy gubás alak szegődött a hintaja mellé, a ki a süvegéről itélve hevér lehetett, csakhogy a gubája alól kikandikáló puskacső épen nem tartozik a bányászok eszközei közé. Ez belefogózva a hintó bakjába, nagy lépésekkel tartott együtt a koczogó lovakkal, s a közben mindenféléről beszédbe elegyedett a kocsissal, honnan jönnek, hová igyekeznek? aztán egyszer csak eltünt a sziklák között egy kanyarulatnál; s rövid időn ott látta ez alakot Julianna fenn a sziklafal ormán előbbre haladni: ki tudja, hogy jutott fel oda?

Ez a vidék volt az ő szomorú hazája.

Soha sem szeretett itten lakni, olyan volt az, mint egy természetalkotta börtön, a hol az emberek nagy része a föld alatt lakik, a bányákban. Mindenütt látszanak a hegyoldalban a turzások, letarolt erdők aljában a kőtörmelékből garmadolt kuphegyek, patakok, a mik gálicztól kékek, vasrozsdától veresek, salaktól feketék; őserdők, a miknek döbbentő magányában a medve és vadkan tanyázik, s ez az örökös dobogása az érczzuzó kallónak, mely a mély völgyből felhangzik, ez a golyvásnyakú köznép kínos beszédjével, és ez az egész összeszorított vidék, a hol már ebéd után beáll az est, nyári gyümölcs csak késő őszszel érik, mind olyan kellemetlen emlék volt rá nézve. Talán még egyéb is. A visszaemlékezések a gyermekévekre. Talán a viharos jelenetekre az apa és anya között? Aztán a titokteljes árván maradás, a miről nem volt szabad beszélni, a félelemben eltöltött éjszakák, a miken a poroszlók jövetelét lesték, a kik az összeesküvőket elfogdosni jönnek, s még az asszonyok szobáit is felkutatják. Egyetlen egy kedves emléke sem volt, a mi őt a szülői házhoz csalogatta volna, mind csupa szomorú rémledezések.

Csupán csak a gyermeke hozta vissza.

Arra is készen kellett lennie, hogy az apja, a mint eléje lép, az első dühében fog egy pisztolyt és keresztül lövi, vagy még azt sem várja, hogy belépjen a házba, hanem a mint megismeri a hintaját, még a tornáczajtóból elkezd rá puskázni.

Kitelik az attól, a milyen hevesvérű.

S magában azt mondta, hogy meg is érdemli, mert bizony nagy gyalázatot hozott a fejére.

Hanem hát mikor egy asszony a fejébe vette, hogy valakit meglásson, a kit szeret, az akkor nem becsüli semmire a veszedelmeket: átmegy az a borotvahidon is! Hát még ha ez a valaki a kis fia?

Addig el tudta őt magától hagyni, a míg az aranyos hintót hajtotta fel a számára; most aztán, hogy minden reménye álommá foszlott szét, annál erőszakosabban tért vissza a szívébe a megtagadott érzés. Nem csinált belőle nagy urat, nem nagyságos urat: megmaradt kis emberkének, ölbevaló, csókolgatni való kicsiny emberkének.

Meg akarta látni, bármi lesz az ára.

Eszébe jutott, hogy ő most a kis fiát jő látogatni és semmi ajándékot sem hoz a számára, erre nem is gondolt. Pedig milyen hires a kassai mézeskalács. Nem volt akkor arra gondja. Pedig üres kézzel érkezni nem lesz szép.

Mikor a sziklák utján haladt a hintó, visszaemlékezett rá, hogy itt valamelyik bérczvápa napos oldalában, mint gyermek leány gyakran talált nemes gyopárt (Edelweisz), tán most is tenyészik az ottan? Egy kis ruhaszaggatással jár biz oda felmászni; de azért megtette, felkapaszkodott az ismerős sziklafalon, s rátalált a nemes gyopárra, épen virított az.

Sok időt is el talált ezzel tölteni.

Kocsisa, a kinek ez alatt az uton várni kellett, figyelmezteté az égen tornyosuló felhőkre, hogy jó lesz sietni, mert zivatar jön, nehogy itt kapja az útfélen. Azt mondá neki, hogy csak menjen előre az országúton; a míg a hintó az egész völgyet körül kerüli, addig ő az ismerős hegyi ösvényen gyalog hazatalál a kastélyba.

Csokorba kötötte a virágot, a minek levele, szirma, kelyhe csupa ezüst, s aztán a hintót előre bocsátva, maga egy ideig a patak partján haladt gyalogolva, majd egy karfátlan gyaloghidon átkelve, egy buja növényzettel fedett réten keresztül vágott, a hol fel kellett akasztania a ruháját, hogy össze ne harmatozza.

Hogy ez a szép séta itt a virágos réten keresztül halálos utja is lehet, azt sejtette, de nem gondolt vele.

Csak azt főzte magában, hogy láthassa meg a kicsikéjét.

A tornyosuló fellegek nyomásától oly forró lett a lég az összeszorult völgyben, mint egy érczolvasztó pitvarában. Ilyenkor a gyermekek bizonyosan odakinn játszanak a kertben, katonásdit vagy kapókövet; ott leghamarább meg fogja kaphatni a kis fiát.

A réten túl következett egy hatalmas szál erdő háromszázadlátott bükkfákból; az be sem volt kerítve; annak az oldalában volt a palánkkal körülvett kastélykert, a min keresztül folyt a patak: itt még kristálytiszta volt a vize, tele ficzkándozó pisztrángokkal, csak alább került az érczmosók közé, a miket a szál erdő takarva tartott. A kert rendbeültetett gyümölcsfákból és bogyárbokrokból volt rendezve, szőlőlugasokkal, a miken sohse szoktak megérni a fürtök.

Gyümölcs egy szem se volt a fákon; az első májusi fagy itt is leszüretelt; annál több volt a hernyó, azok úgy lógtak le hosszú pókfonalaikon a fákról. Julianna arra emlékezett, hogy hányszor összeégette a nyakát ebben a kertben az az átkozott méregszőrü féreg.

Nem hallott semmi gyermeklármát a kertben. Persze nincs gyümölcs: mit vágyna ide a gyermek?

Megállt a csalánnal végig nőtt kerti ut közepén és hallgatózott.

Egyszer aztán valami szomorú dudolást kezdett neszelni, mintha temetési dalt dudolna gyermekhang. A kert egyik szögletéből jött az.

Arra felé törtetett a bokrokon keresztül, s csakugyan ott találta a kis fiát, egyedül, magában.

Hogy megütötte a szive! Ki hinné, hogy idegen ököl nem tud olyan nagyot ütni, mint az a szív ott belül.

Mivé lett az a gyermek, a mióta nem látta! Hogy megváltozott!

Hová lett az a piros alma kép: az a nevető, fecsegő, csókosztó száj, azok a ragyogó szemek? Most a gyermek olyan sápadt, az arcza majd átlátszik; halántékain keresztül kéklenek az erek, ajkai elvékonyultak; s azok a mindig ragyogó szemek, a mik a duzzadt pofáktól folyvást nevetésre álltak, most, mintha megnőttek volna, kerekre nyilva néznek és bámulnak.

Még akkor is bámulnak, mikor az édes anyát látják, olyan hosszú idő óta. Nem fejez ki ez a tekintet se örömet, se meglepetést, csak csodálkozást; s a gyermek nem ugrik fel a földről, hogy eléje szaladjon, nem hagyja abba se a dudolást, se a játékot.

Micsoda játék ez?

A kertfal és a palánk szögletében épített a gyermek mindenféle tarka kövekből, érczsalakokból egy kriptát, kápolnát tornyocskával, valóságos kis remekmű volna az; de milyen szomoru ötlet! A családi sirbolt utánzása. Építészi lángész nyilatkozik ebben a gyermekben. De miért épen kriptát?

– Mit csinálsz itten kis fiam? kérdi Juliánna megdöbbenve.

– Temetést csinálok.

– Temetést? Hát te avval játszol?

– Mivel játszanám? A gyerekek rosszak, lármáznak, verekszenek. Nekem nem kellenek. A selyembogaraim most kötik be magukat. Azokat elnézem. Ha én is úgy beköthetném magamat! Mikor egy meghal belőlük: csinálok neki kis koporsót s idehozom a kriptába. Egy egész sor kicsi koporsócska volt már végig rakva a kis sírboltba, tarkára festett apró kis koporsók, a miket a gyermek maga faragott zsindelyből.

– Micsoda szomorú mulatság ez? szörnyedt el Julianna, a gyermek mellé telepedve a pimpimpárévirágos fűbe.

– Jaj, anyókám, itt minden szomoru.

Julianna magához ölelte a gyermekét, összevissza csókolta annak halavány arczát; az csak türte, de nem adta vissza sem a csókot, sem az ölelést.

– Hát nem szeretsz engem? kérdé Julianna, nyugtalan, esengő szóval.

– Nem.

– Nem? Te nem szeretsz engem?

– Senki sem szeret téged.

– Miért nem?

– Mert te sem szeretsz senkit.

– Ki mondta azt neked? Nagyapád mondta?

– Senki sem mondta. Magamtól tudom. Szeretnek engem a selyembogaraim. Rámásznak az ujjamra, mikor etetem őket. Szeretnek engem a fecskék. Odajönnek énekelni hozzám az ablakvasra. Szeret engem a Cziczke kutyám. Oda fekszik a lábamhoz, nem hágy el, ha enni hívják sem. Tudom én, hogy ki szeret engem!

Julianna szemei megteltek könynyel.

– Hogy mondhatod azt nekem, hogy én nem szeretlek téged? Egyetlenem! Azért, hogy olyan soká távol voltam tőled. Hisz csak teérted jártam a világot.

– Hát mit hoztál nekem? kérdé a kis fiu, egy ötven éves philosophus egoista tekintetével.

Ez ám a fogas kérdés! hát mit hoztál a kis fiadnak? Hetedhét országról? Hol a vásárfia? Az «aranyos hintó»? Elrepültek azzal a bagolyfejü pillék!

Julianna kivette a kebléből az ezüstgyopár csokrot s azt nyujtá a kis fiának.

– Hm! mondá az, azzal a bölcs biráló tekintettel szemlélve meg az ajándékot, a milyennel a hozzáértők szokták felbecsülni a kapott kincs értékét: igaz-e az, vagy hamis?

Aztán csendesen bólintott a fejével.

– Köszönöm szépen. Ez épen jó lesz ide az én kriptámhoz koszorunak az én kis halottaim számára.

S odatüzte a kis gyopárcsokrot a kis épületke homlokfalába.

Julianna kétségbeesetten kulcsolta össze a kezeit.

– Fiacskám! kis angyalom! Mit játszol te a halállal? Nem félsz tőle?

– Nem, anyókám. Nem félek én semmitől. Látod, mikor elküldtél magadtól: kis leánynak öltöztettél, azt mondtad maskarába megyünk! Jaj de rossz dolog volt! Ha te azt megtudnád! Majd megfagytunk; majd éhen elvesztünk. A farkasok is kergettek. Azután sokáig feküdtem az ágyban. De sokat kiabáltam utánad éjszaka, mikor rémitettek! iszonyukat láttam! De te csak nem jöttél! Aztán csak elpihentem. Azt mondják, meghaltam. Már a kis koporsómat is megcsináltatták. Megláthatod, ott van a tornáczban. Nem olyan rossz ám az! Mikor halva voltam, nem álmodtam rosszat. Nem is tudom, minek költöttek fel? Nézd: a szép hajam, hogy ott maradt a másvilágon.

Ezek voltak aztán azok a gyilokdöfések, a mik keresztül járják azt a dölyfös, nagyravágyó lelket; ezek a fulánkok, a mik beleszakadnak abba a ravaszsággal, kiszámitással teljes szivbe! Hát van-e a heraldikának annyi águ koronája, a melyik kárpótlást adjon azért az aranyhajért, a mi e gyermekfőről eltünt? A világ minden fénye, gazdagsága mentségnek elég-e egy elmulasztott éjszakáért a beteg gyermek kórágya mellett?

Julianna a földön fetrengve sirt, és a homlokát verte a kezeivel.

A gyermek pedig nem segített neki sirni.

Gondosan betámasztá egy nehéz kővel a miniatur kripta nyilását, hogy sirdúló bogarak be ne törhessenek, s aztán nagy okosan rátámasztva az állát az öklére, ilyen bölcs reflexiókkal oktatá az anyját:

– Én nem félek a haláltól, anyókám; de te félhetsz tőle. Előre megmondom, hogy vigyázz magadra. Nagyapó azt mondta, hogy a mikor meglát, rögtön meg fog ölni.

– No hát lásson meg. Rebegé Julianna és felkelt a földről.

A kis bölcs férfiu azonban megfogta a köntöse ránczát és visszatartá:

– Várj még. Ne siess. Ott jön egy felhő. Villámlik. Várd meg, míg mennydörögni fog. Nagyapótól akkor nem kell félni. Akkor ő fél. Bebujik az üveg kalitkába. Én meg nevetek rajta. Én nem félek a villámlástól, mennydörgéstől. Egész éjjel elnézném. Ő meg fél tőle. Várj addig. Én aztán majd odavezetlek.

S mint a ki bölcs tanácsadása után még arról is meg van győződve, hogy magas pártfogása mennyi sulylyal bir a jelen esetben, felkérezkedett az anyja ölébe, s átkarolta annak a nyakát – protectióból.