XXXI. FEJEZET. VISZONTLÁTÁS ÉS JUTALOM.

Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz ezredest; a ki három hét óta lót-fut a felesége után előre-hátra az országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros hintóra a tiszaparti vendéglőnél s ott megragad, várva, míg annak az utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

– Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre biztam a kis feleségemet, hogy már most hurczolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon, mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futó-bolonddá lettem az utána való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserüséggel.

– Pedig bizony higyje el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért, hogy a feleségét magammal hurczoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

– Az atyám megkegyelmeztetése miatt jártunk. Lásd, itt van az amnestialevele nálam. Ezért fáradtunk.

– Ejh, szólt boszusan Blumevitz, mit nekem a te bolond apádnak az amnestia-levele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnestialevél van is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sirva fakadt az asszonyka.

Julianna neheztelve szólalt fel.

– No ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtől, az első viszontlátásnál azon kezdeni, hogy megrikatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed, hogy mit tett ez a kicsi gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetből, mikor éjszaka a földalatti úton kiment a berekbe, hogy felkeresse.

– No hisz az az emlékezet meg épen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt. Elfeledjem talán a Ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés még maga töri magát Pontiustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett bolondnak a fejét megmentse.

– Ismerje meg kegyelmed e maga kincsét; a ki még akkor sem tagadja meg a szeretetet, a mikor azt gyülölettel viszonozzák.

– Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet; még az apját sem. Én nem akarom őt tovább a kegyelmed iskolájába járatni.

– Kegyelmed keresi az összeveszést velem? Kérdé Julianna harczias tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyujtva, mondá Juliannának.

– Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó czimborák vagyunk; egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a feleségemet nem kölcsönzöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No nevesse el magát kérem, ne húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos légyottra közöttünk. Ezt tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Julianna kénytelen volt elnevetni magát. A mire aztán Krisztina megdöbbenő gyanakodással bámult rá nagyot.

– Az szép kis téte-a-téte volt! folytatá Blumevitz. Igazán tüzes találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövű pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

– Aztán úgy enyelegtünk tovább; ő a pisztoly ravaszán tartva azt a szép rózsaszínű ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsintgatva.

– De hát mi volt az? kérdé Krisztina, a ki nem tudta, hogy tréfára kell-e ezt venni vagy komolyan?

– Hát azt mi tudjuk ketten, szólt Blumevitz, mialatt Julianna, mint aféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát, – s ha erre visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnő, akkor egy levelkét hagyott az asztalon.

– Kérem, uram!

– Hiszen nem mondom el a feleségem előtt, hogy mi volt a levélben. Hadd higyje, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentul féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kivánsága belejött a lőcsei capitulátiós levélbe.

– Ah!

– Igen bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az irásnak, a hogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de kegyelmednek még lehet.

– Nekem?

– Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nőve; hanem inkább az én asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan? mi módon? a kegyelmed dolgát nyélbe sütni; a minek az alapja az a bizonyos lőcsei capitulátió.

– No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

– Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta megmenteni. Azért szöktek meg az uraiktól. No én már visszakaptam a magamét, a multakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom, átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lőcsei capitulatióról, a minek a marginalis punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy föltétel alatt.

– Mi az?

– Hogy tőlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé.

Julianna nevetve nyujtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott nevezetes irást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

– Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

– De én csak egyiteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat. Válaszsz!

– Eredj! Bohó vagy. Van ő neki, a kit szeressen.

Erre impertinensül elkaczagta magát Blumevitz. A sértő kaczajra eleinte haragvörösre gyult Julianna arcza; hanem aztán csak ő rá is elragadt a nevetés. – Hát hadd legyen! «Kinek van; annak van!»

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglő extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három tagból álló társaság mindenféle ügyeiről s a világ folyásáról. Senki sem itélte meg érte; senki sem tudott a kilétükről.

– Hát már most a sok közül melyiket keresi fel legelébb, szép asszonyom? kérdezé Blumevitz, lakoma után boros kedvében.

– Még nem tudom, felelt az mosolyogva.

– Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig…

– Az csak ő tőle függ.

– Maradhat legutoljára, a míg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják. Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

– Rossz órában legyen mondva.

– Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István generális uram már özvegy ember lett.

– Ugyan? suttogá Julianna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

– A bizony, meghalt ő kegyelmének a felesége. Isten nyugosztalja!

– Mikor?

– Éppen azon a napon, a melyen a generális haza akart menni Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél s egyedül indult el a hintajával, minden kiséret nélkül. Aztán nagy hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg miért? Az öcscséről beszélt valamit, a ki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán elszaladt egyenesen Lőcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak később tudtam meg, hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt épen annak a napnak reggelén.

Juliannának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi, olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, a ki azon a napon, a melyen a felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul s egyenesen visszasiet ahhoz az asszonyhoz, a ki még «él!»

Ez több a varázslatnál! Ez az istennők hatalma az emberi szivek fölött. Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint a ki csak most tudja meg, hogy milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a dæmonoktól eredt lángot hogy nem érezte ő meg a lobogásáról! Hogy felejtette őt ottan egy egész felgyujtott pokol közepette a poprádi vendéglőben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erővel bir-e?

Még csak egy pár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi oka volt őt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szivdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak a hamuja maradt meg?

– Hol van most a tábornok? kérdezé közönyt szinlelve.

– Én bizony nem tudom. Mert én, a mint Kassa kapitulált s a mi hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lőcsére, a feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. A míg Lőcsén voltam, Bellevilletől hallám, hogy a generális a poprádi erdőkben medvére vadászik. No ha őt nem, hát Bellevillet mindenesetre ott fogja találni kegyelmed.

Julianna boszusan csettentett a nyelvével.

– Van is nekem Bellevillere gondom!

– Ez nagy megnyugtatás a lőcsei puskaporos tornyokra nézve! példálózék az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetni való van ezen?

– Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert az alatt meglehet, hogy hűtelen lesz kegyelmedhez.

– Hogyan? Talán házasodik?

– Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt itélve, fejét készültek venni; ez volt az az «olyanforma».)

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donatiós levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha előbb a magyar kanczellária meghagyását elhozza magával; a nélkül az alispán a jószágba igtatást nem eszközölheti.

Juliannának tehát most a legsürgősebb dolga az lett volna, hogy a legegyenesebb úton siessen Eperjesről Bécsbe. Azonban ehhez már most az egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lőcsén hátrahagyott drágaságaira, fényes öltözeteire, a mikre az úton semmi szüksége nem volt; de annál több lesz Bécsben, a hol ez alkalommal nem az esedezők gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában illik megjelennie.

Lőcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét. Doctor Cornidestől megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át, a hol a férje főparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz felment Marmarosba, a hol még az utolsó kurucz vár ellenállt, annak az ostromában résztvenni (csak szinleges ostrom volt az már), a feleségét is oda vitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van irva, s hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki. A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes szerződés előzte volna meg, ezt minden hazatérő vitéz tagadta. Árulás volt az! Hogy ismerné el a közkatona, hogy ő kapitulált! Elárulták a tisztjei!

Lőcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doctor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint szökevényt a haditörvényszék elé állították s halálra itélték. Hogy még le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális, Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Julianna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe jutott, hogy mennyit mulatott furcsaságain ennek az ő leghivebb imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a sürgősségét. Hiszen ő megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmű asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülök halálos veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja előtt átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, a ki különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrinyi Ilona titkárjának a leányát birva feleségül, a többi császári vezérek között a legösszeférhetőbb kedélyű katona volt, a ki a pallost nem örömest használta hátrakötött kezű emberek ellenében. Korponaynénak egyébiránt nemcsak a lőcsei furfangért, mely Löffelholtznak a generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné előmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, a mit ő Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebből értesült először a megkötött békességről.

Julianna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára, mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levő kurucz tisztnek, s az amnestiát kiterjeszti a császári seregből átpártolt tisztekre is.

– Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! sietett azonnal az inditványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

– Madame csak úgy früstökre kéri tőlem mindjárt a gavallérja fejét.

– Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Heródiás.

– Ugyan mit kap ezen a csuf madárijesztőn?

– Hát azt én tudom.

– Furcsa gusztus! – Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a békeszerződést, a mit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a piaczra a vesztőkő elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister, hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

– De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed először is nem Heister, azonkivül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnekem szomoruságot akarjon okozni.

– Tehát igazán örömet csinálok vele a madamenak, ha a kuruczvezért futni hagyom?

– Nekem örömet, a Heisternek boszuságot, s ez dupla ár.

– Maradjunk csak az első rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem a szathmári békeszerződést, s azonnal szabadon bocsátok minden kurucz foglyot, a ki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

– Örök hálára fog vele lekötelezni tábornok úr. Kegyelmességed tudja azt jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

– No e miatt ne legyenek lelkiismeret-furdalásai, madame. Ez az ember előbb-utóbb el fog szaladni a fejétől. Ha ma nem, holnapután. Nem az az ember, a kit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, a míg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kurucz ezredessel a kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtőztesse az indulatát s ne tartson vele semmiféle találkozót.

– Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

– De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek nagy pozicziója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen bizonyos, de ha kegyelmed apródonkint kiszedegeti a kegyelmet, majd egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés marad benn a kapitálisból. Ha ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást, elkoptatja vele a szükséges jó indulatot odafenn. Azért még egyszer figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki előtt, miként eszközölte ki a kurucz vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejű ember minden bizonynyal bele fogja magát ártani valami galibába a mint kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Julianna e bölcs tanács daczára sem állhatta meg, hogy legalább akkor, a midőn a foglyokat a börtönből kibocsátják, a hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt mondják neki valamire, hogy «ebből ne egyél, mert megárt!» hát azt meg ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az ő pártfogoltja miként lép ki a börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta őtet.

S aztán őt meglátni és minden haragot, gyanút, keserűséget, megkínoztatást, hűtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruczvezér megint csak az imádott napját látta maga előtt, a kinek üstökös csillagává szegődött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van, mégis visszatér a maga napjához. No a lőcsei kapu küszöbétől a késmárki vesztőhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipsisnek nevezhető.

Czelder Orbán, a mint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte, felkapta a süvegét a fejéről magasra a másik kezével meg a tarkójához kapott, léczalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a régi módi távirókelep azt jelzi: «fegyverbe az őrség!» s odakiáltott az imádott szép hölgynek:

«Mire megujul a hold: a nap is meg fog ujulni!»

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, a miről a biblia azt bizonyítja, hogy pálmafa nő fel belőle.

Julianna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (a mi nem lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt sugdosta neki, hogy nagy hiba volt ezt az ő kedves barátját nem engedi szétvágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után, fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, a ki megértve a váratlan fordulatot, előre látta, ami arra következni fog. Ő jól be volt avatva az udvarnál folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe kerül az ország ügyeinek vezetése. S az irott papiros nem sokat ér, ha azt az, a kinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a nehány nappal, a mit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el Julianna, elszalasztotta az időt, a míg hatalmas két pártfogóját, savoyai Eugen herczeget és Wratisláw cseh kanczellárt Bécsben feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharcz megszüntével nem szorult többé a hős hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedestálon élő szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a britt kormányférfiakkal értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hős tud lenni? Wratisláwot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar főuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, mint hogy a nagy nemzeti háború bevégeztével azok a magyar főurak kerüljenek az ország kormányára, a kik az egész hosszu háború alatt folyvást hűségesen a trón körül csoportosultak. Hanem még a főhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk segítve. Őket a hadjárat alatt a kuruczok kizavarták birtokaikból, kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat katonákká tették; jövedelmeik nagy része oda veszett, nevöket a proscriptionális táblákra irták fel, s gyalázattal tetézték. A boszu szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Julianna a Vág völgyén végig utazva, minden ismerős kastélyban, a hová píhenőre beszállt, csupa aggodalmas arczokkal találkozott, a suttogásokból kiveheté, hogy rossz hirek szállongnak, a háborúból visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurczolják, hasztalan hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik őket Pozsonyba, az itélőmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is beszélhetnek velük. A mi foglyokat Löffelholtz, a német generális, szabadon bocsátott, azokat otthon házaiknál fogdostatja össze Illésházy, a magyar főkanczellár.

Ezek a rémhirek előéreztették Korponaynéval, hogy mi vár ő rá, ha a bécsi főurak grácziájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, a mikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem savoyai Jenő, sem Wratislaw nincsenek a rezidencziában, a magyarországi ügyekkel mindenkit a magyar kanczellárhoz utasítanak, Illésházy Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst? Ők egy tekintetben riválisok voltak. Ugyan két ellenkező pályán, de hasonló sikerrel futának.

A hogy a szép Korponaynéról hirlelé a fáma, hogy minden férfit, a kivel összetalálkozik, menten rabszolgájává tesz, s nincs előtte sem magas, sem alacsony, herczeget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép hire volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szivek ellen folytatott hadjáratában. Ő róla is az a hir járt, hogy minden virágot leszakaszt, akár pálmafán nyilott az, akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két hires birkózó, a kik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál ellenfélre, a kit le ne gyűrjön, s végre vágyat kap egymással szembekerülni, s koczkára tenni győzhetetlen hirét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levő arczképe is tanuskodik róla, hogy korának egyik legszebb férfia volt. Délczeg, daliás termet, athléta vállakkal, azon egy igazi Jupiter fő, csakhogy szakáll és bajusz nélkül, s fehér bodros parókával, szép metszésü szája, öntetszésselteljes szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély nagy boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy büverőt, a mi ezt, a hajdani köznemesből grófi rangra, s az ország legmagasabb méltóságára emelkedett férfit, egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott minden előnye kárba vesz. Illésházy szépsége kihivó, mesterséggel ápolt, cziczomázott; Andrássyé természettől eredt, egyszerű, keresetlen: azért leigézőbb; Andrássy arczát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelő önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti typus képviselője, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kaczagányos kurúcz jelmez, ezé az udvaronczszabásu divat-viselet, a min csak a paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harczi dulakodás után is, ha portól be van lepve, még a tivornya közepett is, ha bortól el van ázva, meg lehet találni az igazi nemest, a kit a szive jóságánál a gyermek is megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek ragyogása közepett is az erőszakoskodó, dölyfös kastélyos úr.

Korponaynénak előre be kellett jelentetnie magát a hatalmas kanczellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelő piperével, hanem az igazaihoz tartozó mindennemű okiratokkal is.

Illésházy kanczellári palotája előtt egész sora állt a hintóknak és gyalogszekereknek, mikor Julianna megérkezett a kihallgatásra. Sokan megelőzték.

Mindamellett az elsők között volt, a kik a várakozási teremből a kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kanczellár kihallgatási terme ugyanazon gobelin szőnyegekkel volt feldiszítve, a mik mostanság a magyar delegáczió gyüléstermét ékesítik: mythologiai képcsoportok, Venus és a grácziák, Ariadne és a bacchansnők, fürdő nymphák a szerelmeskedő istennőkkel, csak hogy akkor még elevenebb szineik voltak, a butorzat luxuosus és luxuriosus, a mely két szót gyakran összetévesztik; nehéz granátszin selyemdamaszt függönyök az ablakokon, a mik a szobát félhomályban tartják, hasonlószinű kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redői alól kitündöklő aranyozott fehér butorzatával; az oldaltálló velenczei tükörből egészen a fenekéig látni a vakszobának, a falon levő Danae képpel, a rokoko iróasztalon a hátrafelé néző Vénusz márványszobra, az iróeszköz zománczozott bronzremekmű, miniatur remek festésekkel, benne kékre, rózsaszínre festett tollak, a padlót vastag, puha szőnyeg fedi, a butorzatról lefüggő csillár üvegprizmái, az ablakon át belopózó napsugártól szivárványszínű bolygó tüzeket vetnek szerteszét a szoba félhomályába, a mik előre-hátra tánczolnak, szineiket váltva. És az egész szobát eltölti valami keleti füstölőnek mámorító éd-illata. Ez nem egy államférfinak, hanem egy élni tudó gyönyörvadásznak a szobája.

Ide lépett be Julianna, két duplaajtón keresztül, a mik közül a külsőt alabárdos testőrök strázsálják.

Rajta és a kanczelláron kívül még két élő személy volt a szobában. Nem éppen emberi lények, de azokhoz legközelebb állók, egy majom és egy papagáj. Ha a tudósok feltalálták tetteinkben a családi eredetet a majomtól, követelhetjük, hogy ugyanazt keressék föl beszédünk alapján a papagályoknál. Egy ős még nem nemesít meg: legyen kettő.

A madárember pompásan tud fecsegni, jó tanítója lehetett, legkedvesebb szójárása az, «Sei nicht spröde! Frau schöne! Ein Kuss thut nicht weh!» s akkor elkezd csókolni a csókzene minden fiorituráin keresztül. A négykezű ember eleinte azzal mulatja magát, hogy egy kicsiny sípláda tekerőjét forgatva, a divatos behizelgő franczia chansonokat hangoztatja, de majd később odamegy a szép asszonyhoz, s leülve a lába elé, tolvajkodó kézzel babrál a czipője szalag-csokrán s vigyorgó pofával sandalog fölfelé.

Az országhirű szép asszony szemközt állt a világhirű szép férfival. Mind a kettő azzal a szándékkal volt, hogy a másikat lefegyverezze. Ez a fagyos önérzet volt kifejezve arczaikon.

A kanczellár megkínálta udvariasan a hölgyet a kerevetre üléssel, Julianna megköszönte azt.

– Kérelmező vagyok, állnom illik.

S azzal röviden, világos mondatokban, minden affektanczia nélkül előadta ügyét. Úgy beszélt, mint a ki egy befejezett ügyet ad elő, a minek az elintézéséhez már semmi szó nem fér; csupán a végrehajtása van még hátra, annak az elrendelését kéri a kanczellártól.

Illésházy éppen olyan jéghideg tudott lenni vele szemközt.

– Igen sajnálom, nagyasszonyom, hogy kérését nem teljesíthetem. A mi a bárói czímet illeti, azt gyermekeknek nem szokták osztani, hanem férfiaknak, kitünő érdemekért. Ha a kegyelmed fia atyjának vannak ilyen érdemei, azokat előadhatja, méltatva lesznek. A sztropkói uradalom iránti igényei pedig nagyon kétségesek. Azt az uradalmat pedig hárman is impetrálják, először a Pethő család, melytől azt Rákóczy elkobozta, azután az özvegy Ocskay Lászlóné, a kinek férjét, mivel áttért a király hűségére, a kuruczok Érsekujvárott lefejeztették. A harmadik megint kegyelmed. És én mondhatom, hogy a három közül egyik sem fogja megkapni, mert az ilyen gazdátlan uradalmakra mások is tarthatnak igényt, a kik nem későn, bünbánva tértek meg a trónhoz, mikor már a felkelés ügyét hanyatlani látták, hanem a kik eleitől fogva rendületlenül megállták a hűséget, s itt őrzék a trónust akkor is, a midőn Rákóczy hadai Bécs város kapuit döngették a fokosaikkal.

Korponayné láthatta, hogy az apocalypsis legrettentőbb unicornisával áll szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs, ennek csak gyomra van.

Még sem hagyott fel a tusával.

Elővette iratai közül a szathmári békeszerződés másolatát, s allegált belőle a kanczellárnak, akár egy fiskális. Ráolvasta, hogy minden birtok azé marad, a kinek azt a király legutoljára adományozta, és semmi korábbi jogczímen az ellen pert indítani nem szabad. Ez volt a legtovább vitatott kérdés, a mihez a kuruczok ragaszkodtak, s csak ennek a részükre történt eldöntése után kötötték meg a békét.

Erre nyers dölyffel válaszolt a kanczellár.

– Ezen az iráson bátran kalácsot süthet a nagyasszony! Mert az egész úgynevezett szathmári békekötés erőtelen és haszontalan. Pálffy János jogtalanul kötötte azt meg, s a diaeta meg fogja semmisíteni. A mikor e szerződést aláirta Pálffy, valamint a kegyelmed donacziós levelét, már akkor I-ső József császár és király a megdicsőültek sorában volt, s Pálffynak a visszahivatása megküldetett Bécsből.

– De Pálffy jóhiszeműleg kötötte meg a békét, s egész bona fide élt a királyi teljhatalommal, mert a visszahivatása dekretumát nem kapta meg.

– Hogy tudja ezt kegyelmed?

– Úgy tudom, hogy akkor épen ott voltam kihallgatási termében, Szathmáron, a mikor a futár megérkezett hozzá, a hozott levélben nem volt semmi dekretum, hanem holmi allotriák.

A kanczellár látta, hogy az elenfele jól tud parirozni.

– Hát majd ezen nagy kérdések felett dönteni fog az országgyülés. Addig várhat kegyelmed a prætensióival.

– Bocsánatot kérek, de nem akarok odáig várni, sem az országgyülés határozatától a magam igazait függővé tenni. Nekem semmi közöm ahoz, hogy elismeri-e a magas kormány és a tekintetes Karok és Rendek a szathmári békepontozatok érvényességét: az én igazságom a lőcsei kapituláczió pontozataiba van foglalva, a miket bátor vagyok excellencziádnak ime bemutatni, az eredeti fogalmazásban. Ez még József császár életében lett aláirva, a császár meghatalmazottja, Löffelholtz tábornok által. Ennek az erejét se kormány, se országgyűlés meg nem gyöngítheti. A stipulacziók között ott van, hogy Andrássy István tábornoknak Lőcse átadásáért minden birtokai visszaadatnak, s ugyanott van a kegyadomány, a mivel én jutalmaztatom. Andrássy István meg is kapta a királyi kegylevelet, s minden birtokába be lett helyezve, pedig Lőcse átadásának nehéz munkájában enyém volt az oroszlánrész, ő csak tűrte, a mivel kénytelen volt, de a kényszerítés én valék!

A kanczellár megdöbbent, hogy most mindjárt legyőzik. Kénytelen volt egy lépést hátrálni a támadás elől.

– Andrássy István csak azt kapta vissza, a mi az övé volt: a maga ősi birtokait. Ha ez jutalom, úgy abban kegyelmed is részesülhet. A lázadó férje, Korponay János s a hóbortos apja, Ghéczy András birtokait nem háborgatja senki.

– Oh kegyelmes uram, az csak a mesében járja, hogy a jutalmat kérő gólyának, a miért a farkast a torkán akadt csonttól megszabadította, azt válaszolja a megmentett: «Köszönd meg, hogy le nem haraptam a fejedet, mikor a fogaim között volt.»

S egy kis kalk nevetés is hangzott e ripost után.

– Hm! dünnyögé a főember, csipőjére feszítve a kezét. S ezt a nagyasszony csakugyan nem tartja kegyelemnek? Hogy a hatalom megbocsátja a korábbi vétkeket, azoknak egész hosszú sorát egyetlen későbbi érdemért? Ámde még ebben sincs kimondva az «amen». Megmondhatja kegyelmed Andrássy Istvánnak, hogy a győrvári vereséget nagyon soványul takarja a lőcsei kapituláczió, hogy a mi a királyi kegylevélben nincsen megemlítve, a gömöri főispánság nem is száll rá vissza, hanem a bátyja Péter, a mindig hű királypárti fog helyette a székbe ülni, s ő tartja a gyüléseket Krasznahorka vármegye termében.

Julianna belevágott a főúr szavába s nem hagyta tovább beszélni.

– Ha izenete van excellentiádnak Andrássy István generálishoz, küldje el postával; én sem kegyelmességednek, sem ő kegyelmességének izenethordozója nem vagyok. Én ügyemet előadtam, kértem, a mihez alapos igazságom van; több szavam nincsen kegyelmességedhez.

A végszót erősen megnyomta, hogy értse meg belőle a kanczellár, mi mindenre képes ez az asszony? Ez képes az új királyt is felkeresni, mikor az még kívül jár Németországban, s informálni fogja a bécsi és magyarországi állapotokról.

Ha így bocsátja el Korponaynét maga elől, akkor ő lesz a megvert fél.

– Maradjon még nagyasszonyom, szólt, nyájasságot erőltetve arczára. Még nekem van egy szavam kegyelmedhez. De már most kérem, foglaljon helyet itt a pamlagon, míg az irataim közül valamit előkeresek.

Korponayné letelepedett a pamlagra, s a kis kapuczinus majommal enyelgett, a ki oda kuporodott melléje, s bujósdit játszott a karját körüldudorló csipkefodrok között, el-eldugva azok közé ocsmánykedves pofácskáját; a kanczellár ez alatt az iróasztala kihuzott fiókjában keresgetett valamit. Vártatva rátalált.

Aztán egy karosszéket odahuzva a pamlag elé, a hol a hölgy ült, kibontá a megtalált iratot.

– Itt van, nagyasszonyom, a kegyelmed rubrikája. Meggyőződhetik belőle kegyelmed, hogy mind az, a mit cselekedett, nincs a feledékenység szeleibe szórva. Ezeket a jegyzeteket maga Wratislaw irta fel, az ő titkos archivumából lettek a «hungarica»-k között hozzám átszármaztatva, mikor ő excellentiája Prágába áttette lakását. Tehát itt van: «Korponay Jánosné». Érdemei és jutalmaztatása, egész chronologice datálva. Itt van a «lőcsei capitulatio», «Andrássy István» stb. stb., nem kivánja, hogy részletesen felolvassam? Veres tintával aláhuzott recommendatio. Azután ápril 17-én (épen ő felsége halála napján) Korponay Jánosnénak ezer darab arany.

Julianna megrettent az 1000 darab arany szóra. Arcza elsápadt, mint a ki vívás közben sebet kapott, s még nem tudja, hogy halálosat-e?

A kanczellár észrevette a hatást s elég kiméletlen volt a kapott előnyt felhasználni.

– Itt áll: ezer darab arany. Ezt nem fogja kegyelmed eltagadni. Wratislav sajátkezű irása.

– Az az ezer darab arany… hebegé Julianna zavarodottan.

– Nos? Kezéhez jutott-e kegyelmednek vagy sem?

– Igen, de amaz ezer arany…

Nem állhatott elő vele, hogy az neki mi czélra lett adva? Hogy ezt azért nyomták a kezébe, hogy minden áron, minden vesztegetés felhasználásával előzze meg a cabinet futárát, a ki a visszahivó decretumot viszi Pálffynak; hogy ez neki sikerült is, de a siker mellett az összeg jóformán el is lett használva. Hisz ha ezt felfedezi a kanczellárnak, akkor annak a leghatalmasabb érvet szolgáltatja a kezébe az egész szathmári békekötés felforgatására, s ezzel elveszt óriási nagy dolgokat, helyreállt békességet, magas pártfogóit s azonkívül saját magát is. Neki nem szabad arról az ezer aranyról beszélni.

– Kevesli talán a nagyasszony a tett szolgálatért azt az összeget? kérdé a kanczellár. Én mondhatom, igen szép summa pénz. Kegyelmed ezzel igen jól meg lett fizetve.

Megfizetve!

Buzogánycsapás nem sujthatott volna le kegyetlenebbül, mint ez a szó. Megfizetve! A hogy egy világ leányát, a hogy egy árulót szoktak megfizetni, s aztán nem ismerik többé! A világ forogni kezdett szédülő agya körül; keze a szemei előtt járt, ajka egyszerre száraz lett és szederjes, a szivdobogása majd megfojtotta. Az ájulás kezdé környékezni. Az előtte álló alak s a pompás úri terem helyett a majthényi síkot látta maga előtt, a kaszált buzarenddel, s annak a folytatásával, a lerakott fegyverek soraival, és azt a kaszás embert, a ki átkozódik, s homályos rémarcza Fabricziuséhoz hajaz. De erőt tudott venni magán, összeszorítá a fogait és az ökleit, hogy megrázkódott bele. Nem szabad neki elveszteni az eszméletét! Kényszeríté a szemeit, hogy hagyják ott azt a kaszált tarlót, azt az átkozódó rémet s lássák meg azt a másikat, azt a mosolygót.

A főúr most már mosolygott kegyesen. A legyőzöttet megilleti a kegy.

Közelebb huzta székét a szép hölgyhöz.

– Megbocsásson szép asszonyom, hogy ily őszintén nyilatkoztam. Kegyelmednek a multban levő érdemei már meg vannak jutalmazva. Ha többre vágyik, szerezzen magának új érdemeket.

S az a sovár tekintet megmagyarázta, hogy mik legyenek azok az új érdemek.

A papagáj ott a rézkalitban úgy csattogtatta a csókokat, keverve az asszonyi rimánkodás, nyafogás jól utánozott hangjaival.

Juliannának egyszerre lángveres lett az arcza.

Szép festék az az ifju női arczon!

S csak egy mozdulata a szempilláknak kellett volna hozzá, hogy e lángtól égő arcz a bűbáj varázsával legyen elárasztva; csak a szemérmes gyöngeségtől kellett volna aláhanyatlania azoknak a hosszú selyem pilláknak a kék szemekre, a mikben ilyenkor éjsugáros kék ég borong, s meg lettek volna szerezve az új érdemek. Hanem a szempillák nem azt a mozdulatot tették, de felnyiltak kerekre, s ilyenkor ezek a szép szemek zöldek, mint a dúvad szemei; a lángban égő arcz, ezzel a szilajon felnyitott szempárral, nem igéző, hanem fenyegető.

A nő felállt és fejét büszkén fölemelte.

Haragtól tompított, keserűségtől reszkettetett hangon rebegé:

– Fogok új érdemeket szerezni!

S azzal, még csak az etiquettszerű bók-görnyedést sem végezve, kisietett a kanczellár szobájából.

A várakozási terem tele volt instáns néppel. Jámbor öreg matronák álltak és üldögéltek, irásaikkal kezeikben.

A kilépő szép asszony tekintetéből rossz előjeleket olvashattak le. A hol így lángol az ég, ott vihar következik. Mankós lábú hadastyánok dörmögék magukban: «Si hoc in viridi, quid adhuc in arido?» (Ha a zöld ág is így jár, hát akkor a száraz ágra mi vár?)

Meg is bukik ma minden esedezés, a mi ő kegyelmessége keze ügyébe kerül.

Julianna futott a kapott sebével, mint a megnyilazott szarvas. Kereste a magányt, hogy tanácsot üljön magával, valjon kigyógyulhat-e ebből?

Még nem akarta elhinni, hogy beteljesült a fején amaz öreg ember szava: «mikor legmagasabbra eljutottál, onnan essél le!»

Nem tudta kiszakítani szivéből azt a nyilat: «meg lettél fizetve!» Ha igaz volna is, és ha ezernyi-ezer lett volna az összeg; ez a szó «megfizettünk!» kavicscsá változtatná az aranyat, a milyenné Szent László változtatta a kunok elszórt pénzét.

Első gondolatja az volt, hogy Wratislawot keresi fel; hanem aztán jobban megérlelve letett róla: annak a pártfogása most csak rontaná az ügyét.

Az új király elé is hasztalan vinné a panaszát, az ismét csak a magyar kanczelláriához utasítaná vele.

Az eltagadhatatlan ezer arany miatt le kell tennie a lőcsei capitulatióba foglalt igényéről s ragaszkodni egyszerűen a Pálffy által a király nevében aláirt adománylevélhez, a minek a jogosultsága a szathmári békekötés pontozatain nyugszik.

Ez pedig olyan alap, mint a gránit.

Tehát Pálffy Jánoshoz kell fordulnia oltalomért a kanczellárral szemben.

Azt tudta jól, hogy ezek ellenfelek, mert versenytársak.

Egy közös országos titok: a visszatartóztatott decretum comœdiája, mindenkor igényt ád az abban főszerepet vitt tényezőnek magas pártfogójára és szövetségére apellálhatni.

Csak azt kellett még megtudnia magas összeköttetései nyomán, hogy hol találhatja most meg a bánt?

Annak még a szathmári békekötés után jó darab munkája volt, Munkács vára ostromával, melyet Rákóczy utolsó hű vezére, Sennyey István védelmezett az utolsó ágyúkkal.

No de azok is elnémultak már; Pálffy János megkapta Munkácsot, s a várral együtt a nagyteremben halomra rakott százhatvankilencz császári zászlót, a mit a kuruczok harczaikban elfoglaltak.

Most már Kassán van Pálffy s ott hozza rendbe a dolgokat.

Hogy micsoda dolgokat hoz rendbe a bán? S miféle eszközökkel? azt nem mondták meg Korponaynénak; őt sem nagyon érdekelte, hogy ezek felől kérdezősködjék. Sietett utazni.

Korponayné Gömörön keresztül utazott Kassára.

Mikor Rozsnyótól Szomolnok felé haladt az országuton, csak egy kürtfuvásnyi távolban maradt el mellette a hatalmas várkastély, Krasznahorka.

A míg csak láthatta ezt a várat, le nem vette róla a szemeit. Miket érzett? miket gondolt ez alatt? Csak egyet nem, azt, hogy kitérjen utjából s felhajtasson egy látogatásra oda.

Pedig tehetné, Andrássynak nincs már felesége, özvegy embert látogatni szabad szép asszonynak, szalmaözvegynek.

S ennél meg is találhatná azt a hatalmas pártfogót, a ki könnyebben segíthetne a baján, mint saját maga. Andrássy Istvánnak nem kerülne az nagyobb fáradságába, mint elhagyni a sziklafészkét, felmenni Bécsbe, ott az olyan főurat tárt karral fogadják, a mit kimond, ezt kivánom, már meg van adva. Csak tűrnie kellene a kitüntetését s az magától hullana az ölébe. Ha megmondaná neki valaki, mennyire várják odafenn, szinte neheztelnek érte, hogy oly soká késik magát prezentálni. Akkor aztán az édeskedvesnek csak egy elvetett szava kellene hozzá, hogy a szép asszony követelése erősebb alapot nyerjen minden békekötéseknél és capitulatióknál. Talán a szive is beszélt valamit.

De még sem tehette, hogy felmenjen hozzá. Ez az egy ember volt, a ki előtt szerette titokban tartani igazi ábrázatját, a ki előtt óhajtott annak látszani, a minek a világ tartja: könnyelmű asszonynak. Inkább higyje róla azt, hogy a midőn őt szerette, szivből vétkező volt, mintsem megtudja azt, hogy minden ledérségeinek indoka egy rögeszmévé izmosodott vágy volt: egyetlen fiából nagy urat csinálni.

Lehetetlen, hogy ő Andrássy Istvánnak elmondja ezeket.

– Emlékezel-e rá, mikor a szófán a te nótádat vertem, a kedvest? mikor a hajamat a hajaddal összefontam, az aranyost? mikor az éjjeli órát siettettem a ráakasztott kulcsokkal? emlékezel-e még arra a forró csókra? Akkor csak arra gondoltam, hogy a vasketrecz kulcsait megkaphassam tőled s kiszabadíthassam azt a leányt, a ki Lőcse földalatti bejáratát el tudja árulni. Fiamra gondoltam és az árulásra; te magad csak egy súly voltál a mérlegben, a mely az enyimet magasabbra nyomja. S nézd, hogyan megcsaltak! Nem adják meg a díjt, a miért annyiszor vétkeztem, annyit elárultam! Még tégedet is hozzá!

Nem. Andrássy István előtt soha sem lesz szabad neki elmondani ezt a panaszát. Inkább higyje őt elkárhozott szerelmes asszonynak; de ne felejtse el a szerelmét! de ne gyógyuljon ki a szive fájásából.

És talán ő maga is igazán szerette ezt az embert?

A krasznahorkai vár bástyaormán egy férfi alakot lát állni, a ki mozdulatlanul néz a távolba. Talán ő az? Talán ez is azt a hintót nézi, mely a fehér úton végig felveri a port maga után? Talán, ha a hintóból kihajolna s fehér kendőjével feléje intene, az a mozdulatlan alak is vissza intene rá. Azt sem tette, kiverte a fejéből a szerelmes emlékezet izzó csalképeit s futott tovább a rögeszméje után.

Mindig azzal édelgette a kis fiacskáját: «majd hozok én neked aranyos hintót; ez az aranyos hintó futott előtte mindenütt szárnyas hyppogryphoktól röpítve; néha már azt hitte, hogy elérte, megfogta s megint elragadták előle a griffparipák.

Mennyire szerette ezt a kis porontyot! s mégis úgy el tudta hagyni, hogy már fél év óta hírt sem hallott felőle. Az az öregapjánál volt Garamszegen, s oda nagy okai voltak Juliannának, ez idő szerint, el nem látogatni. (Az öreg úr fanatikus hive volt Rákóczynak: maga is vakmerő seregvezető, a míg egy villámcsapás idegkórossá nem tette, azóta még szenvedélyesebb ellensége mindennek, a mi a császártól jön.) Magánál sem tarthatta a kedves fiát Julianna. Ahhoz a nagy hajszához, a miben ő álomképe igért kincseit kergette, a gyermek nagy teher lenne. Egyre változtatnia kellett a szerepét. Vakmerő kalandornő, cselszövő diplomata, csapodár világhölgy, hős amazon, czifra divatbáb, paraszt korcsmárosné, tündér, boszorkány, minden lehetett ő, csak anya nem, a ki kis fia ágyacskája mellett virraszt s meséket mond az aludni nem akarónak.

De ha egyszer meg lesz az «aranyos hintó»!

Másnap este, Krasznahorka után eljutott Korponayné Kassa alá.

Az akkori Kassát ma hiába keresné az ember. Magán a gyönyörű székesegyházon s a Szt.-Mihály templomán kívül csak néhány középület és főúri palota az, a mely eredetét ezen korig felviszi.

A krónikák Magyarország öt királyi fővárosa között Kassát nevezik rangra elsőnek (Buda, Pozsony, Székes-Fehérvár, Nagyvárad a másik négy.)

A hatalmas várnak, mely évekig tartó ostromokban egész seregek rohamát visszaverte, még csak egy köve sem látható már. S a város maga még hatalmasabb erősség volt, mint a vár; hármas kőfallal körülkerítve, mik ágyúkkal voltak megrakva. Megtörtént, hogy az ostromló éjjeli meglepéssel elfoglalta a várat, de még azzal Kassát le nem győzte; akkor a város harczolt a vár ellen.

A hatalmas falaknak is alig van már nyoma, itt-amott, mint kerítés, támaszfal tűnik elő az új házsorok közül egy-egy időkormozta bástyadarab: a tornyos kapuk felvonó hídjaikkal eltüntek. Hát még a vízárkok sánczkarózataikkal! de még az a patak is, mely kétszáz év előtt Kassa városát szigetekre osztá, hogy harmincz hidon át kellett egyik utczából a másikba járni.

Már messziről uralkodó méltósággal emelkedik ki a csupa palotákból alkotott belváros symmetricus tömbje, párkányos bástyáinak rámájában megkoronázva a Szent Erzsébet egyház monumentalis remek épületével. És a palotáknak nincsenek tetejeik. Magas rizalithfalak takarják a homlokzataikat s azokon belül lapos födélzetek vannak, ólommal, márvány lapokkal fedve. Fölül mind erkélyekkel ellátva, úgy, hogy a háztetőkön sétálni lehet. Az ostromlók tűzgolyói nem árthatnak nekik. A székes egyház harangtornyának teteje dúsan aranyozott réz, jegenyeként magasra emelkedő, felül az arany kakassal. (Ma már ez is változtatta alakját.)

A külvárosokat tágas pázsitterek választják el a belváros bástyafalaitól, a glacis-kon szokták tartani a hetivásárokat, a mikre a vármegye minden népe felsereglik.

Mikor Julianna a szőlőhegyek alá ért, az itató kútnál megállíttatá a hintaját, szokás szerint. Az utasok itt pihenőt szoktak tartani – tájékozás végett.

Mert Kassán nagy a rend!

A városnak két kapuja van: keleti és nyugati. De egyszerre soha sincs nyitva mind a kettő. Nehogy árulással lophassa meg a várost az ellenség, vagy a «martalóczság». Mikor az egyik kaput kinyitják, akkor a másikat bezárják. Mindenik kapunak két zárja van, az egyiknek a kulcsa a főbirónál van letéve, a másikat a katonai parancsnok birja. Mikor a zárt kaput ki akarják nyitni, száz katona vonul ki fegyverben s ugyanannyi polgár, buzogányokkal kezében, zeneszó mellett, s ezek őrzik ott a kaput és egymást, éjjel-nappal. Nem lehet itt árulást elkövetni.

S hogy a heti vásárra jövő nép már a város alatt tájékozhassa magát, valahányszor az egyik kaput felnyitják, a toronyőr a harangtoronynak azon kapu felé forduló erkélyén egy óriási dobon mennydörgő nagyokat üt, hogy annak puffanását Gönczig is meghallani. Erről aztán a vásáros nép megtudja, hogy a két vásártér közül melyiken telepedjék le a szekerével?

A belvárosba pedig behajtatni nem szabad. Oda csak hintónak engedtetik a bejárás. Magát a gyalog népet is csak csoportonkint eresztik be a kapun, s a mi ütő, vágó eszközt hoz magával, azt a kaputornáczban lerakatják vele.

Ezen a napon a nyugati kapu felől hangzottak a jeladó dobütések, mely a székesegyház homlokzatával szemben nyilik. A dobütések után a torony öreg harangja kezdte rá a kongást, mély, búskomor, zúgó hangjával, még pedig úgy, a hogy tűzvész alkalmával szokott kongni a harang, csak a féloldalát ütve.

Valami veszedelem van odabenn.

Korponayné látta, mikor a vásártéren végig hajtatott, hogy a vidékről feljött vásáros nép odahagyja a szekereit, s tódul a megnyitott kapu felé, alig tudott a hintajával lépésben haladni a sokaság között.

A felvonó hidnál aztán épen megtorlott a tömeg, a drabantoknak úgy kellett furkósbotokkal utat nyitni a hintó előtt, hogy a kapun keresztül mehessen.

Valami veszedelem van itt; pedig füst nem látszik, hogy tűzveszély volna.

– Mit jelent ez a harangfélreverés? kérdé Julianna a kapuőrség parancsnokától.

Az régi ismerős volt, hajdani kurucz hadnagy, most pedig hadnagy a császáriaknál, nevén szólítá Korponaynét. Ő is a lőcsei kapitulatio alkalmával szegődött át, hogy ne ismerte volna a «lőcsei szép asszonyt»? a kié az oroszlánrész ebben a munkában; de inkább igen nagy tisztelője volt.

– Nincs semmi veszedelem, nagyságos asszonyom! Csak tessék igyekezni a szentháromság piaczra, épen jókor fog érkezni a nagy parádéra. Ugyan sajnálom, hogy nem lehetek kisérője. De nekem itt kell rostokolnom ezen az átkozott vártán, hogy el ne lopják a várost, de majd rendelek kegyelmed kocsija mellé két drabantot, hogy szabadítsanak utat a népség között. Hej, hogy én nem láthatom azt a czifra dolgot.

«Nagy parádé! Czifra dolog!» Most már maga Korponayné is kezdett kiváncsi lenni, hogy mi lehet az? s igen kedves szolgálatnak vette, hogy a két drabant az alabárdjaival megkönnyíté az előhaladását az egyre sűrűbbé tömörülő néptömeg között.

Úgy látszott, mintha az egész vidék felcsődült volna a kassai főutczára, a mit a hajdan emlegetett patak hasított kétfelé, közepén egy kis szigetet képezve. Ezen a helyen áll most a pestis emlékére, királyi bőkezűségből emelt szoborcsoportozat, abban az időben pedig egy lánczos kolonczokkal körülfogott emelvény foglalta el a helyet, öt széles kőlépcső talapzatán egy három oldalon mellvéddel zárt négyszögű márvány.

De sok vér csorgott le hajdanában a négyszögű kövek eresztékei közt: bűnös kalandorok, vétkes szép asszonyok, vitézlő szabadsághősök, hitbuzgó vértanúk kiontott vére. Ez volt a vesztőhely.

Ha valaki összeszedné a történet lapjaiból a rémjeleneteket, a mik e szinpadon lejátszattak, mióta Nagy Lajos király vérhatalommal ruházta fel a várost!

Oldalt e szomorú sziget mellett állt III. Ferdinánd király palotája, melyből Rákóczy alatt kiüzték a jezsuitákat; az utolsó harcz alatt ugyanazt a kassai főkapitányok használták; nemrég még a kuruczok; most már a császáriak. A palotának a kapuja felett izmos oszlopokon nyugvó kőerkély volt, a minek kőpaizsáról a czímert lekopácsolták valamikor; de a kőoroszlán ott tartá körmei közt a bíborszín zászlót, a kétfejű sassal; a miről mindenki tudhatta, hogy ott maga lakik Pálffy János, a főhadvezér.

A hol a főutcza piaczczá szélesül, ott négyszöget képezve zárja be a tért három sor muskétás és katona. A székesegyház felőli téren s a főhadparancsnokság épülete előtt pedig két erős csapat dragonyos lovasság van felállítva.

Az utcza két oldalát képező épületek ablakai tömve vannak kiváncsi nézőkkel, minden ház teteje tarkállik a néptől; az egész város itt van, a falusiaké az utcza.

Korponayné hintójának lehetetlen tovább hatolni, az Arany bárány vendéglő bejáratát elzárta a lovasság; kénytelen ott maradni a népsokaság között.

És még most sem találja ki, hogy mi lesz az a czifra dolog, a minek annyi bámulója csődült össze?

Talán most hirdetik ki ünnepélyesen a szatmári békekötést?

Csak akkor támadt előtte világosság, mikor a körül csoportosuló nép elkezd kiabálni: «Ott jönnek már! Az az! A medvebőrsüveges!»

Még csak a medvebőrsüvegét látni, de majd nem sokára látható lesz a skarlátvörös palástja is, a mint az emelvény kőfokain fellépdegél; a vörös dolmánya, s a bőrtokba dugott hosszú nagy pallosa. Ez a hóhér!

Utána hozza két csamangó az alacsony tölgyfaszéket, a minek kurta lábai és támlánya vasszorítókkal vannak ellátva.

Itt kivégzés készül.

Juliannának erre a látványra zúgni kezdett az agya. Nem volt ő elkényeztetve: gyakran látott csatákban vérontó jeleneteket; a szeme láttára harczoltak néha azok, a kiket szeretett; s azután az akkori idők megszokott halálneme volt az, hogy a nagy emberek fejét levágják, mint, hogy ha azt halljuk, hogy a hajós a vízbe fuladt. – De azért mégis zsibbadás szállta meg eszét és idegeit, mikor megtudta, hogy ez a vesztőhely itten, s hogy nem menekülhet innen: végig kell várni, a míg le lesz játszva a «czifra dolog.»

A hóhér levetette a palástját s lehuzatta magáról a legényeivel a veres dolmányát. Látszott a tekintetén, milyen büszke arra, hogy őt most annyian nézik és rettegik.

«Ott jönnek az urak!» kiabált most a népség, a palota erkélye felé mutogatva.

Korponayné odanézett s az erkélyre kilépegető urak között több ismerőst talált, azok között volt Pálffy János maga, aranytól ragyogó díszöltözetben; ő maga az erkély közepén áll, a többiek körüle sorakoznak.

Most trombitarecsegés hangzik: a kapu előtt álló lovasság kétfelé bontakozik s a szabadon hagyott térre a kapugádor alól előjön egy csoport férfi, a kiknek csak a fövegeit látni; egy közöttük fedetlen fővel van.

Annak az egynek az arczát nem láthatja Julianna; mert az elitéltet háttal vezetik a vesztőhely felé.

Most újabb trombitaszóra egy hivatalos zamatú hang olvas fel valamit: az bizonyosan a halálitélet. Nem érteni belőle semmit; csak az hallik, hogy valaki nagyon kiabál.

Az itélet felolvasása alatt a polgárok leveszik a fövegeiket.

Mikor vége van, egy katona jön az erkélyre Pálffy Jánoshoz. Ez a szokásos kegyelemkérő, a ki a fekete pálczát nyujtja.

A főparancsnok ketté töri a kegyelem botját s ledobja az utcza kövezetére.

Ekkor felzendül a lovasságtól körülvett tér közepéről valami mélabús karének, a lutheranus diákok éneklik a gyászdalt a halálra-menőnek.

«Nostrast végeznek ki!» jegyzi meg Julianna magában.

Az a névtelen iszonyat, mely egész testét reszketésben tartá, úgy készté, úgy kényszeríté, hogy vesse magát hátra hintaja belsejébe, huzza be a bőrfüggönyöket, rántsa a fejére a palástját, hogy ne lásson és ne halljon többet semmit! – De a kiváncsiság erősebb volt a rettegésnél. Addig csak takarva tudta tartani a szemeit, a míg a gyászének hangzott; hanem a mint annak vége szakadt s a népzúgásból kivehette, hogy a nap hőse ott áll már a halál trónusán, erőt vett rajta az ösztön, s egy pillanatra oda tekintett a vesztőhelyre.

Felsikoltott. Az a férfi, a ki ott a vesztőhelyen áll, Czelder Orbán.

Olyan szép most az alakja! Nincs asszony, a ki most belé ne szeressen ebben a pillanatban! Olyan délczeg, méltóságteljes, az arcza ragyogni látszik.

A nép zúg, az ablakokból sírás hangzik; e nagy zajban ki hallaná, mit sikoltoz ez az idegen asszonyszemély, a ki a tömeg közé szorult hintajából kihajlik s oda kiabál az erkélyen álló főurakhoz s a két kezében egy szétterjesztett irást lobogtat feléjük. «Kegyelmes úr! Te Pálffy bán! Itt van a szatmári békeszerződés! Te irtad alá. Amnestiát adtál mindenkinek! Megesküdtetek rá! Él az Isten, a ki meghallotta! Kegyelmet! Igazságot! Emberek! Nagy urak! Erős Isten! Ne hagyjátok a vérét ontani! Hát nincs Isten? Nem hall ég, föld, senki!?»

Dehogy hallgattak rá! Hiszen ilyen kiabálást más asszonyok is szoktak produkálni, az az ő virtusuk.

Most az elitélt a magas emelvényről a néphez kezd szólani. Csak egy pár szavát hallani: «szabadság! haza!» a dobok repedésig recsegnek, elnyomnak férfihangot, asszonysikoltozást, el a szörnyűködés kitörő zúgását.

Valami villámlik a levegőben.

A napsugár villant meg a hóhér pallosa tükrén.

A másik perczben aztán elégedettség morajává alakul át a néptenger zúgása. «Nagyon szépen levágta!»

A halál szolgája üstökénél fogva emeli fel magasra a hirhedett kuruczvezér fejét.

Az az asszonyszemély ott a piros hintóban rongyokra szakgatja a kezében hánytorgatott irást, marokkal szórja azt arra felé, a hol az ő hatalmas pártfogója ott az erkélyen – most épen hátat fordít.

A szathmári békekötés másolata volt az az írás. A szél, mely tudvalevőleg minden kivégzésnél fel szokott támadni, szerteszét repkedteti az iratrongy libegő pilléit: – a halál boszorkánypilléit.

Hová és merre most?

Közöttük a tenger! Ő és hatalmas pártfogója között. Nagyobb veres tenger, mint a milyenen Mózes átvezette a népét: – Czelder Orbán kiontott vére!

Nem akart érzékeinek hinni, nem akarta a szemeinek, füleinek elhinni, hogy ez valóság lehetett, hogy az a legmagasabb polczon álló magyar főúr, Pálffy János, a ki nemzete kibékítését oly merész felhasználásával minden lehető és lehetetlen eszköznek sietett végrehajtani, a legelső lépését azzal kezdje meg, hogy vérpadra hurczolja azokat a szabadsághősöket, a kiknek az arany függő pecsétes királyi szerződés általános bűnbocsánatot biztosított; hogy ugyanazt a Czelder Orbánt, a kit a német tábornok, a külföldön született idegen, a szigorú tábori regulától elkérgesült szívű zsoldos, szabadon bocsát, egyszerű előmutatására annak a békeszerződésnek, a minek a létéről ő tudomást sem tartozott venni, hogy ugyanazt a derék hőst, a kuruczok bálványát, a csatamezők daliáját, maga az a Pálffy, a ki azt az országos szerződést aláírta, hitetlenül elfogassa, és rendes birái nélkül az ország törvényei kigunyolásával kivégeztesse!

Kit védelmez hát meg akkor az a telefirkált papiros?

Azt ugyan Korponayné megtudhatta volna, ha felmegy Pálffyhoz, hogy mi oka volt neki Czelder Orbánt lenyakaztatni, de mégis jobban tette, hogy nem kérdezte.

Igen rossz órájában találta volna a bánt.

A vitéz kurucz ezredes mondott valamit akkor, a midőn a börtönajtóban azt kiáltá a hintajában ülő megszabadítójának: «mire megujul a hold, a nap is meg fog ujulni.»

Voltak, a kik ezt a szót feljegyezték, voltak mások, a kik értelmezni tudták és aztán megint mások, a kik utána jártak.

Mert Czelder Orbán az a makacs ember volt, a kit holmi olyas csekélységgel, mint a saját visszaajándékozott feje, nem lehetett lekenyerezni. Azért, hogy a vérpadot átugrotta, ő soha egy órára sem szünt meg ott folytatni, a hol elhagyta.

A «Fekete hegyektől» a «Fehér hegyekig» nagyon sok szép regényes tájék van. Azoknak a rejtekeit mind jól ismerte a kurucz vezér. Tizenkét esztendeig mind azt tanulta. Hol őt kergették ott, hol ő kergetett mást. Szétverték a seregét? Eltünt az egyszerre, mintha a föld nyelte volna el. Mire megujult a hold, megint talpon volt a sereg, mintha csupa lepkebábból pattant volna elő. S fegyvere volt elég: ki tudja hol vette. Évtizeden át folyt ez a mulatság. Ismert ő már ottan minden falut, a nép szájait, a verekedésre kész nemes legényeket, a hadakozó papokat, a kibékíthetetlen csizmadiákat. A bibor és paszománt pacificálva van már, de még a darócz szűr nincs megfordítva! a sarkantyús csizma leszállt már a kengyelből; de még a bocskor talpon van! Az urak és uraságok, a főméltóságok hadd alkudozzanak; a nép «veto»-ja még hátra van.

Alig, hogy a késmárki börtönnek hátat fordíthatott, sietett a fekete hegyek közé, felbiztatta, feleszelte a falvaiba hazatért hajduságot, rendezte az új népfelkelést, összeakadt egy magához hasonló kurucz ezredessel, Pongráczczal, Ocskay Lászlónak hajdani vitéz alvezérével; ketten együtt merész tervet koholtak ki: Pálffy bánnak volt az szánva. Csak egyben számították el magukat: azt nem vették eszükbe, hogy az ellenség, a kit meg akarnak lepni, maga is magyar; a királypártra áttért kurucz maga is érti a régi stratagémát, a merész vállalatnak siralmas vége lett. Czeldert megrohanták a maga erdejében, Pongrácz elmenekült a kelepczéből; ő pedig magára maradva, foglyul esett; úgy vitték el lánczok közt Kassára. S biz a jámbor kuruczok, a kik arra vártak, hogy zászlóval a kezében jön közéjük s akkor mellé állnak, a labanczra másznak: azt is csak eljöttek megnézni, mikor a hóhér megsuhintja a híres vezér feje fölött a pallost, s azt mondják rá: «ugyan jól leütötte!»

Tehát nem hitszegő módra végeztette ki a békekötésben biztosított amnestia daczára a vitézt Pálffy János, a hogy Julianna, s vele együtt az egész világ hitte, a ki a felolvasott itéletet nem hallotta; hanem egy újabb felkelési kisérletért; – és ha Korponayné ezen a napon a bán elé járult volna, daczára a szépenkérő szemeinek, biztatás helyett a legkiméletlenebb szemrehányásokat kapta volna; mert ő volt az egyenes és közvetlen okozója ennek a veszedelemnek, a ki Czelder Orbánt a késmárki börtönből kikönyörögte s ezzel a diadalával úton-útfélen minden ismerősének eldicsekedett, nem gondolva Löffelholz bölcs óvásával, hogy erről mélyen hallgasson. Most ezzel még Löffelholznak is boszúságot szerzett.

Így állt a szekerével ott rekedve a néptömeg közepett a kassai piaczon. Máskor legalább a lelke tudott repülni és látni, most az is béna volt és vak.

Mikor ezt a csupa emberfejekből álló tengert látta, hallotta, érezte maga körül, azt képzelte, hogy neki ebbe a tengerbe bele kell fuladnia.

S hol ennek a tengernek a partja?

A milyen széles az ország, olyan széles ez a néptenger; s annak minden hulláma ellensége a benne kétségbeesetten uszónak.

Ő az egyedüli hajótörött rajta.

Mit küzdött, mit áldozott azért, hogy a czélhoz jusson!… Hitvesi hűséget, családi boldogságot, az otthon édes nyugalmát mind koczkára tette… s a mit nyert helyébe, tiltott boldogságot, lángoló szerelmet, azt is utána dobta… okos emberekből őrjöngő bolondokat csinált… egy ártatlan lánykát, ki hozzá gyermekül ragaszkodott, megátkoztatott a saját apjával, s az átokból maga is kivette a részét, beleavatkozott az óriások harczába s bálványokat segített ledöntögetni… s szerzett magának utoljára olyan nagy hírt, nevet, hogy minden ajtót becsapnak előtte, s a piaczon ujjal mutogatnak rá, s még a világtörténetben is ott fog az maradni, a hol legsötétebb a folt.1)

És mind ezt miért? Mit nyert vele? Egy kártyavárat, a mire ráfujtak s összedült.

Hát ezért kellett egy tél, tavasz, nyár évadján keresztül nélkülözni annak az édes csevegő gyermekajknak mindennapi csókját?

Csevegő gyermekajk!

A parttalan nagy ellenséges tenger közepett van még egy kis sziget, – a mit az a gyermek játékszereivel körülrak; itt egy pálczaló, ott egy zengő körte, meg egy doboló nyul, aztán egy fakard, egy tábornokkalap czifra papirosból, a varázskör egész zodiacusa.

Az aranyos hintót nem hozzák el a játékszerek közé, hanem hoznak helyette egy összetört, kifacsart, minden hitétől, és minden reményétől megfosztott nyughatatlan szívet.

Korponayné még az nap elutazott Kassáról, a nélkül, hogy az egész városban egy uri emberrel is szóba állott volna.

Mikor kihajtatott a kapun, még egyszer találkozott egykori imádójával. Oda volt neki a feje tűzve egy hosszú póznára. Erős szél fujt, a fej köszöngetve bókolt, agyiő szép asszony!