XL. FEJEZET. MI LEHET EGY ELEJTETT SZÓBÓL?

Semmi kétség, hogy Korponay Jánost az az indító ok hozta haza, a mit Julianna gyanakodó esze olyan hirtelen kitalált.

Hogy az ő titoktartását biztosítani lehessen, erre ez volt az egyetlen mód, visszatérni hozzá a férjnek, a ki a nőnek egyedül jogosult őriző pásztora, s aztán ki nem bocsátani őt többé keze közül.

Valóban az összeesküvők dolga volt az, hogy Korponayra rámérték ezt a feladatot.

Esküjök kötelezte őket, hogy a czélbavett feladatért, ha küldik, a pokolba is elmenjen mindegyik.

Ez pedig nagyon hasonlított a pokolhoz.

Egy olyan szigorú, büszke jellemnek, mint Korponay, oda törni meg magát, hogy hazajöjjön, kegyelmet kérni, hogy megsüvegelje az apró potentátokat, a kik az útjába akadnak, s ha a régi czimborákkal összetalálkozik, beszéljen velük az időjárásról, meg a cserebogarakról. És aztán mindennap egy asztalhoz ülni azzal az asszonynyal, a kit jobban gyűlöl, mint a labanczot és mindennap inni abból a pohárból, a miből már más valaki ivott! Édelegni, andalogni, boldogságról beszélgetni azzal a nővel, a kit emlékezetéből ki kellene tépnie! Viselni a homlokán annak az ütésnek a helyét, a mit tőle kapott, s ez még nem a gonoszabbik emlék a homlokán, a mit miatta visel. És most csókolgatni azt a kezet, mely őt megsértette, azt a kezet, mely Lőcse kapuját az ellenségnek megnyitotta, azt a kezet, mely az árulás bűndíját elfogadta! És csókolgatni azt a hűtelen csalfa szép száját, nehogy elárulja a titkait! És óvni azt az embert, a ki őt meggyalázta, hogy el ne árulja azt az ő felesége, ő neki őrködni kell Andrássy élete fölött, a kinek halálát kellene kivánnia, mert az a kiszemelt fővezér! És most még csak el sem taszíthatja ez asszonyt magától, mert a magyar törvény szerint, ha a férj a hűtlen feleségét egyszer visszafogadta, többé ellene semmi panaszt nem emelhet.

Korponay úgy tett, a hogy rábizatott.

Az a hír Rákóczy visszatértéről is az összeesküvők által szándékosan terjesztett vaklárma volt. Ezzel takargatták el a rejtett útjaikat, a királypártiakat ezzel áltatták el. S a vaklárma nagyon jól sikerült, tán a szándékon túl is. Elhitte minden ember, hogy Rákóczy csakugyan a király hűségére tért s haza jő, birtokait átvenni. Erre aztán a még eddig agyarkodó apró kurucz kolomposok, faluszájai is ágy alá vágták a piros csákós süveget, meg a kerecsentollat, felvették a birkaprémes sapakot s siettek csapatostul fel Pozsonyba, hogy ki ne maradjanak valahogy, mikor a kegyelmet osztják.

Julianna maga is egészen elhitte ezt a mesét. Ezt is, meg a másikat is, hogy ő vele most a férje boldog.

Hisz ő is minden tudományát az asszonyi szívnek előveszi, hogy a férjét boldogítsa. A kis fiát is hazahozatta a nagyapótól az osgyáni kastélyba, s egész napját annak a gyügyögtetése foglalja el.

Talán Korponay is elhitte azt a másik mesét, hogy egy asszony, mikor csókol, nem gondol másra, csak erre a csókra.

A boldog idyllt hát nem zavarta meg más, csak a prózai gondok. Korponay birtoka még mindig zár alá volt vetve, s a felmentés késett. E miatt a jövedelem nagyon összeszorult.

Julianna többször említé a férjének, hogy jó volna felmenni Pozsonyba, Pálffyval meg Illésházyval beszélni, de Korponay huzódozott tőle, hogy ő átall a nagy urak ajtaján kopogtatni.

– No hát kopogtatok én. Engedd meg, hogy én menjek hozzájuk.

Korponay azt mondta neki rá: «eredj, én majd itthon maradok, – a kis fiunak pépet főzni».

Julianna nem annak örült jobban, hogy minő sikere lesz majd az ő pozsonyi útjának, mint inkább annak a bizalomnak, hogy őt a férje magában elereszti.

Nem bizalom volt az.

Még volt valaki más is, a ki ő reá vigyázott. Ott volt Pelargus.

Abból, a mit ez az ifjú az utóbbi években Felső-Magyarországon elkövetett, egy hősköltemény telne ki magából. Nekünk azonban csak azt kell belőle megtudnunk, a mi Julianna történetével van kapcsolatban.

Az akták szerint kilenczszáz embere volt Pelargusnak, a kikkel ezen az egész vidéken rendszeres statum in statu tudott fentartani. Egyszer-egyszer felbukkantak s rémületbe hozták a felső vármegyéket. Ha megéheztek, raboltak, soha sem mást, csak enni valót.

Mikor Julianna felutazott Pozsonyba, Pelargus és társai mindenütt nyomában voltak.

Pozsonyban már akkor olyan volt a sokadalom, a tömérdek instantiahozó vendégseregtől, hogy a fogadóban csak nagy könyörgésre tudott Julianna egy szobácskát kapni, a hintaját pedig haza kellett küldenie, mert a lovak számára istálló nem volt kapható.

És azután beletelt három nap, a míg Pálffy Jánosnál audientiát tudott nyerni. Úgy látszik, nagyon elfelejtették már a nevét.

Mégis csak bejutott nagy nehezen, a kegyelmes úr rá is ismert, ha nem is fogadta valami kitüntető módon.

Julianna előadá, a miért idejött, a férje birtokainak a lezárolás alóli felmentéseért; a főúr megbiztatta, hogy csak viselje magát Korponay uram csendesen, ha az ő dolgára kerül a sor, majd azt is elintézik.

Korponayné azonban fel akarta használni az alkalmat, ha már egyszer idáig jutott, hogy azt a másik dolgot is emlékezetbe hozza: a fiának igért donatiót.

– Hja asszonyom, mondá erre Pálffy kitérőleg. Az most nehezen megy. Mi is a kegyelmed titulusa erre az impetratióra?

Már elfelejtették!

– Lőcsei capitulatio! mondá a hölgy, előkeresve a tarsolyából a rá vonatkozó iratot.

– Úgy? Tudom, tudom. De azért már kegyelmed kapott egyszer egy ezer aranyat.

Juliannának fejébe futott a vér.

– Azt legjobban tudja kegyelmességed, szólt keserüen, hogy ezt az ezer aranyat nekem Wratislaw adta, abból a czélból, hogy a kanczellár futárját minden áron megelőzzem, a ki kegyelmességednek a visszahivó decretumot vitte. S én ezt a feladatot végre is hajtottam.

– Igaz biz az. Hanem ezt az érdemét az asszonynak nem igen lehet felhordogatnom a kanczellár előtt, sőt kénytelen volnék a magam részéről eltagadni, hogy tudomásom van róla. Már ebben csak nyugodjék meg kegyelmed. Az a lőcsei história olyan csekély dolog most már, hogy azt senki fel nem veszi a földről. Azt sem tudják már, hogy mi volt az a Lőcse? A háborunak vége. A kuruczok seregestől jönnek az ajtónkra hűségüket contestalni, a nagy loyalitási chorusban a kegyelmed kérelme úgy elhangzik, hogy senki sem hallja meg.

Erre a szóra valami alvó ördög ébredt föl az asszony szivében. Ördögnek kellett lenni, más nem is lehetett, mert jótétlélek ilyen szót nem diktált volna neki.

– Vigyázzanak, kegyelmes uraim, mert még lehet egyszer más világ is.

Megbánta mindjárt, a mint e szót kimondta, visszavette volna, ha lehetne. – Átkozott szó volt ez.

Az ország zászlósura e szóra hirtelen odalépett hozzá, haragtól szikrázó szemekkel s megragadva a nő kezét, azt kiáltá a szeme közé:

– Mit tudsz erről! Te asszony.

Eddig kegyelmednek czímezte, most «te asszony!»

Julianna elképedt. Érzé, hogy ez a kezét fogó kéz vasbilincs, s a ki hozzá beszél, a vallató inquisitor, ő maga egy fogoly.

Minden lélekjelenlétét össze kellett szednie, hogy a kezét ebből a vasbilincsből kiszabadítsa. Annak csak egy módja volt.

Az, felelni a haragos kérdésre, bizalmas mosolygással.

– Igen is, tudok valamit.

– Beszélj.

– Ohó, kegyelmes uram! azt nem adják ingyen. Épen most volt szerencsém megérteni, hogy a nagyurak igérete, meg a beteg ember fogadása egy húron pendülnek. A tett szolgálatomra méltóztatott azt felelni, hogy «elmult esőnek nem kell köpenyeg»… Ha új szolgálatot akar kegyelmességed tőlem, előbb értesse meg velem, hogy mire becsüli azt?

– Kivánhatsz, a mit akarsz.

– Hát legelőször is azt kívánom, hogy miután én kegyelmességednek sem leánya, sem huga nem vagyok, hagyjon fel a tegezéssel, s adja meg a megillető czímemet.

– Igaza van kegyelmednek. Tessék helyet foglalni itt a diványon, főstrázsamesterné asszonyom.

Julianna helyet foglalt s összeszedte minden eszét.

– Hogy kegyelmed tudója valami nagy dolognak, azt én már a belépésekor sejtettem, mondá Pálffy János. Kegyelmed az apjánál tartózkodott a fegyverlerakás óta, s azt mi jól tudjuk, hogy az öreg Ghéczy Zsigmond a totumfac valami új összeesküvésben, a mit Rákóczyék terveznek.

– Nem, nem! Az apám nem tud semmiről! kiálta bele, önkénytelen ijedséggel Julianna s ezzel a szavával még mélyebben keverte bele magát a hinárba.

– Ő nem tud semmiről? sietett a szóval Pálffy. Akkor kegyelmed megfogta magát. Hát akkor ki az, a ki tud mindenről?

Juliannát nem hagyta el az eszmélete.

– Én magam tudok mindenről, felelé nyugodtan.

– Vannak kegyelmednek irott bizonyítványai? Vannak valami levelek a kezében?

Julianna megértheté a főúr exaltált tekintetéből a helyzetét. Ha ő most erre a kérdésre azt feleli: «nincsenek», akkor innen egyenesen a börtönbe fogják vinni.

Azt mondta rá: «igenis, vannak».

– Hol vannak?

– Csak csinján, kegyelmes uram. Elébb szeretném tudni, hogy ha én ilyen fontos és nevezetes fölfedezéseket teszek, mi lesz érte a jutalmam?

– Helyes. Hát ha kegyelmed ilyen nagybecsű correspondentiát nekem átszolgáltat, akkor én nemesi becsületszavamat adom rá, sőt ha kivánja a királyi jóváhagyást is ellőre meghozom kegyelmednek az iránt, hogy a mely magyar főuraknak ily perduelliót bizonyító leveleit nekem kezembe adandja, hát azon főuraknak a birtokai közül választhat magának tetszése szerint, ha Károlyi van benne, veheti magának Erdődöt, ha Eszterházy, Galanthát, ha Andrássy István, Krasznahorkát, s a fiának grófi czímet vihet haza. – Elég lesz?

Julianna szorongó kebellel kérdezé:

– És ha nem szolgáltatnám át e leveleket? s a közben egy kezébe akadt írótollal játszott.

– Hát akkor, édes hugám, az történik veled, hogy először a jobb kezedet, azután pedig a fejedet fogom levágatni. Már most mind a két kérdésedre feleletet kaptál. E szerint te is felelhetsz az én kérdésemre, hol vannak ezek az iratok?

– Nem hordom őket magammal.

– Az meglehet. Tehát hol vannak elrejtve?

Most kellett kigondolni valami hazugságot, hogy időt és egérútat nyerjen.

– Magamnál nem tarthaték ily veszedelmes irásokat, nehogy a férjemet, vagy az apámat bajba keverjem velük, hanem elküldtem azokat egy jó barátomhoz megőrzés végett.

– Ki az a jó barátja az asszonynak?

– Viard tábornok, Kézsmárkon.

– Császári tábornok. – S mi okból küldte ő hozzá ez iratokat?

– Azért, hogy majd egyszer személyesen adhassam át ő felségének, s ezzel magamnak a király kegyosztásához érdemeket szerezzek. Bocsásson kegyelmességed Kézsmárkra, hogy elhozhassam a tábornoktól a neki küldött irásokat.

– Az nem úgy lesz. Te nem mégy Pozsonyból sehova. Ott a kezedben a toll, itt a papiros, tinta; irj azonnal levelet Viardnak, hogy küldje el az irásaidat, majd én egy biztos stafétát lóra ültetek vele. Három nap alatt itt lesznek a leveleid. Addig szépen otthon maradj a vendégfogadóban.

Julianna megirta a levelet Viardhoz, azt lepecsételték s átadták a futárnak.

– A viszonttalálkozásig, mondá Pálffy János a nőnek. Innen már most vagy grófi koronával megy kegyelmed haza, vagy fej nélkül.

Julianna kitámolygott a teremből. Három napi idő haladék volt a számára megnyerve.