XXXIX. FEJEZET. VÁRATLAN FORDULAT.

Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lőcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.

Elutazás előtti estén egészen magukra voltak.

Löffelholtzné többször kérdezősködött Juliannának a férje után, és hogy mi történt közöttük?

Julianna egész hosszú mesét gondolt ki erről a thémáról, hogy ők már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van; de már irt a feleségének, hogy haza kiván jönni; a király hűségére fog állni, magának elfogadja az amnestiát, s jószágait a fia számára visszakéri. Julianna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.

Mikor aztán legvakmerőbb phantasiával mesél a valósággal szembeszökő kitalált dolgokat, felnyilik a szobaajtó, s belép rajta az, a kit sokat emlegetnek: Korponay János, a férj.

Ő az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiuzbőr süvege.

Legelső, a ki őt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)

– Ah! hozta Isten kegyelmedet. «Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog.»

Juliannának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig ő neki kellett legjobban örvendezni a betoppanó alak láttára. Hisz épen most mesélte a barátnőinek, hogy őt várva várja, hogy milyen nagyon óhajtoznak egymás után.

Erőszakot kellett tenni elzsibbadó idegein és eléje sietni nagy örvendező repeséssel az Istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kinálva.

S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, a hogy patriarkhális szokás volt hazánkban.

És az ölelő kezében nem volt tőr rejtve, a mit hátulról a szivéig szurjon és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, a mivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, oda vezette a karos székéhez, oda leültette és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a házi asszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.

– Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? kérdezé Löffelholtzné.

– Engemet valóban igen jó szél hozott, felelt rá Korponay nyugodtan. Az a szél, a mely átfujta hozzánk Lengyelországba a hirét, hogy az új magyar király a hazatérőknek amnestiát adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal s nem kérek belőle, se eczettel, se mazsola szőlővel, többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.

– No azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed, helyeslé a mondottakat Löffelholtzné, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy a mi tőlem és az uramtól telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél előbb visszahelyeztessék.

– Hiszen épen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, a mi velem történni fog. Úgy-e te is velem jösz, kis feleségecském?

Julianna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):

– A hová kegyelmed magával viszen, oda megyek.

– Mi pedig most épen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki igért donatio ügyét, kedvező lévén rá az idő, szorgalmazza.

– Nem bánom, szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ránczba. Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.

Julianna alig hallhatóan suttogá:

– Én az urammal fogok menni.

Löffelholtzné elnevette magát.

– Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból vőlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuczkóját a császár palotájaért. No hát majd ha a második mézes hetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.

Ez mind a legszivesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ott marasztá szállásra és vacsorára.

Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, a honnan egykor Julianna leste Belleville lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárőrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg a honnan Korponay alákiabált a kurucz hajduknak, hogy nem kell megadni magukat, hanem ütni kell a labanczot. Mind a kettőjükre nézve emlékezetes szoba volt az.

Julianna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét előre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, a hol őt a kardjával ketté akarta vágni, megfusson előle, és szaladjon, míg a lábai birják, világtalan világgá, de nem tette azt. Valami halálmegvető dacz kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül fűzve, fejével az arczához hajolva, kisérve a másik két asszony tréfás nevetésétől.

Mikor a lépcsőkön felhaladva az emeleti szobába felértek, a hol a széles menyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a tűz, az álló fali óra fel volt huzva és járt, Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót, akkor Julianna széttárta előtte a karjait s azt mondá neki:

– Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.

Korponay megfogta a kezét szeliden, s a másikkal megczirógatta azt.

– Nem, Juliannám. Távol van tőlem ez a szándék. Sőt azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Épen az az ütés, melyet tőled kaptam, (nézd most is itt a gyűrűdnek a sebhelye, a mit rajtam ejtél) ez győzött meg felőle, hogy igaz lelkü és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg ujra. És már most rajta leszek, hogy te is szeress engem.

S azzal az ölébe vonta és gyöngéden magához szorongatá, többször megcsókolva a szép lesütött szemeit.

Julianna szédelgő fejét odahajtá az ura keblére s sokáig úgy érezte, mintha egy másvilágban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.

– Oh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, a mit te én velem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kivánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban, (ne haragudjál meg érte, hogy titkos gondolatomat megvallom) hogy te most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvő társaid így határozták. Azok félnek, hogy én boszuból vagy haszonlesésből elárulhatom az ő egész tervüket s ők határozták azt el, hogy te válj ki közülök és térj vissza amnestiával, és azután őrizz magad mellett, mint hites férjem és uram, hogy őket el ne árulhassam.

S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arczmozdulatára a férjének.

Ez az arcz csak fanyar boszuságot mutatott.

– Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést szítani. A kinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az első, a ki az amnestiát elfogadja, hanem találd ki, hogy kicsoda?

– Ebeczky?

– Feljebb!

– Bercsényi?

– Még is feljebb!

– Nem tudom kitalálni.

– Maga a fejedelem, Rákóczy Ferencz.

– Hihetetlen!

– Én sem hittem, a míg bizonyosságot nem vettem felőle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felől, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század dragonyossal, a kik díszkiséretül csatlakoznak hozzá s azokkal együtt vonul fel a pozsonyi várba, a hol a nádor és a kanczellár fogadják. Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi fejedelemséget, úgy a hogy Apafy Mihály birta, német helyőrségekkel a várakban, s új korszak kezdődik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Eszterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind főhivatalokba jutnak, s nagyobb hivei lesznek Károly királynak, mint a milyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. A kurucz nevet lemossuk magunkról szappannal.

S oly őszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.

S a mit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, a ki a szive fenekén haragot hordoz.

Mikor kora hajnallal Julianna felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, a mit keresztül élt. A mint az ágy kárpitját félrevonta, a betörő napsugár a csendesen alvó férj arczát világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?

A férjnek a feje azon a szarvasbőrvánkoson nyugodott, a melybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.

Julianna megcsókolta annak az ütésnek a helyét s hagyta őt tovább aludni.