XXXVIII. FEJEZET. RECIDIVA.

Ő pedig futott, mint a szarvasgim a nyakába harapott hiúzzal.

Ez a szó kergette világgá.

«Fizessünk neki ezer aranyat!»

Épen, a hogy a labanczok mondták:

«Azért, hogy elárultad nekünk a fejedelmet, ezer aranyat kifizetünk.»

És emezek is tudják már, hogy az ilyen szolgálatnak ilyen a jutalma. Nem becsület, nem szeretet; pengő pénz, a mit erszénybe lehet seperni.

Kihez fusson a panaszával? Ki érti meg?

Az egyik férfi kikomplimentezi a házából, ájtatos, kegyes, philosophus beszédekkel, a másik kitaszítja gorombán.

«Fizessünk neki ezer aranyat!»

Mi kellene még más?

Csak nem kérdezhetik tőle azt, hogy hát a szived fáj-e?

Ha fáj, ott a doktor, kérjen rá balzsamot. Patikában adják.

Eszébe jutott a doktor. A tudós Cornides Lőcsén. Hiszen tulajdonképen azért jött ide fel, hogy azzal beszéljen, s rábirja, hogy pakoltassa fel magát s utazzék le Dobsináig meg Krasznahorkáig, a két beteg gyermeket megkuruzsolni. Hanem ahhoz pénz kell, sok pénz, mert a doktor nem utazik ingyen. Lám milyen okos dolog lett volna azt az ezer aranyat behurkolni, és nem adni nyugtatványt róla.

Az a másik ezer ugyan fogytán van már, tán alig cseng belőle egy pár a tarsolyban, az egész gazdasága ez a szekér alma. Ha azt eladhatja, viheti a tót parasztszekéren a finnyás doktort magával.

Szó sincs róla. Csak olyan kódorgó vad gondolatok ezek. Nem gondol ő most a beteg fiával sem.

Ismét lejtőn fel visz az út, sűrű fenyőerdő között. A nő leszáll a szekérről, hagyja czammogni a lovait, maga a füves útfélen bandukol ostorpattogtatva. De nem keres négylevelű lóherét, hanem letépi bokrétának azokat a haragos kék sisakvirágokat, a miknek kelyhében, Mars sisakjában egy pár fehér galamb ül, Vénus galambjai. Szép virág, szebb jelvény: de halálos méreg. «Farkasölő gyökérnek» nevezik a népek. Jól mondta Pelargus, hogy nem szeretne ahhoz a sárgarépához leülni ebédre, a mit ennek az asszonynak a keze fog főzni.

Egyszer csak nagy trombitafuvással jön szembe reá egy postaszekér, mit tizenkét dragonyos kisér, annak a jeléül, hogy valami előkelő rangbeli személy utazik a hintóban. Van oka a fullajtárosnak olyan nagyon trombitálni, mert Korponayné lovai már megint legelészni álltak az útfélre s e közben a szekeret épen keresztbe állították az uton. A postaszekérnek meg kell állnia, a postás pogányul fujja a trombitát, hogy előidézze az erdőből a hanyag lóhajtót, a hintó belsejéből két asszonyság feje dugódik előre, mind a ketten zsémbelnek, erősen szidják az utjokat elálló parasztot.

Julianna jól ismeri mind a kettőt. Az egyik Löffelholtz tábornokné, a másik a kis Blumevitzné, a Fabriczius leány: Julianna kedvencz kicsikéje.

Egyszerre pajkos kedve támadt. Odafut a szekeréhez, s tele veszi a két markát szercsikával s odaállva a hintóhágcsóhoz, palócz paraszt kiejtéssel odakiált nekik:

– No hát má nasságos asszonykák, nem vesz keetek egy kis szép aumát?

Azok elszörnyedve csapják össze a kezeiket s felsikongatnak.

– Julianna te! Korponayné!

Ő meg kaczag, csak úgy reng bele a két válla.

– Micsoda komédia ez? kérdé Löffelholtzné, az első ámulásból magához térve.

– Semmi komédia. Igen rendes dolog. Almát árulok.

– Te almát árulsz?

– Hát valami életmód után csak kell látnom, ha már nagyságos asszony nem lehetek.

– De te tréfálsz?

– Hogy tréfálnék? Azt tudjátok, hogy az uram birtokait elkobozták; az apámhoz nem mehetek, mert az agyonüt; valahány úri ismerősöm, módos atyámfia, az mind eltagadja előlem magát. Sehol be nem fogadnak, hát csak így az országúton kell éldegélnem.

– Hát Andrássy? kérdé Löffelholtzné. Hiszen mikor itt voltál nálam nem régiben, s visszakérted a képeskönyvét, a mi neki oly jó hasznára volt, mert bizony mondom, hogy nagyon segített neki a kegyleveléhez, hát akkor mondtad, hogy odaviszed hozzá. Azóta özvegy is lett. Hát nem fogadott jól?

Most kezdett még csak igazán kaczagni Julianna.

– Hahaha! Andrássy! Az én Lovelaceom! Az remetévé lett, könyvet ír: triplex philosophia a czíme; s minden reggel egy szegfüvet visz a megholt feleségének, s ott imádkozik naponkint három óra hosszat.

De erre már általános volt a kaczaj.

Hahaha! Andrássy István imádkozik! Zsolozsmát énekel. A hátát korbácsolja! Bőjtöt tart! Keresztet hány magára a szép asszony közeledtére! Hahaha! Ezt el kell mesélni.

Az asszonyok kiszálltak a hintóból, összeölelték, csókolták a véletlenül feltalált barátnét; beleharapdáltak egy pár almájába, s aztán késztették, hogy üljön be közéjük a hintójukba, majd az almás-szekeret elhajtja a postaszolga, a ki kerékkötni van itt.

– De biz almáimat nem bizom ebfogakra, mondá Julianna. Mert én az után élek.

– Ugyan ne bolondozz, unszolá Krisztina, a nyakába csimpeszkedve, nekem bizony nem árulsz almát faluról-falura, mint a hienczek, odajösz hozzám Lőcsére, s ott maradsz, soha nem eresztelek el.

– Hiszen te magad is földönfutó lettél, elvették a bécsiek az apád birtokát a kegyleveled daczára.

Löffelholtzné közbeszólt:

– De már visszaadták. Csak te jer most velünk. Százféle mondanivalónk lesz, a mi rád nézve is igen örvendetes. Épen tegnap érkezett meg a nyiltparancs, hogy Blumevitzné a Fabriczius-féle birtokokba visszahelyeztessék, annak az örömére megyünk most Lőcsére. Alauda, meg Belleville lovagok várnak ránk nagy ünnepélylyel. Az úton majd elmondjuk a többit.

– De így csak nem mehetek Lőcsére, ebben a parasztruhában, másféle öltözet pedig nincsen velem.

– Az sem baj. Adok én az én ruháimból egyet. Tudod, hogy rád illenek az én öltözeteim, majd itt Poprádon megállunk a Husz apó vendéglőjében, ott átöltözködhetel.

– Poprádon? Husz apónál? Hahaha! Kaczagott Julianna, s aztán szilaj jó kedvvel ugrott fel a hintóba. Ez fölséges lesz!

Volt oka így kaczagni; eléggé csiklándozhatta a szivét az a tréfás gondolat, hogy a nemes kurucz vezérek hogy fognak az ablakon kiugrálni, mikor őt visszatérni látják azzal a tizenkét dragonyossal.

Nem kérette magát tovább, beült a barátnéi közé s folyt aztán a vidám terefere; egyszerre mind a hárman beszéltek és mesélték egymásnak, a mi velük és körülöttük történt, s azért mind a hárman megértették egymást. Az asszonyoknak megvan erre a különös adományuk.

Juliannára nézve csakugyan fölöttébb érdekes tudósítások voltak azok, a miket a barátnőitől megtudott.

III. Károly, az új király, Spanyolországból megérkezett s azzal egyszerre nagy fordulat állt be a bécsi kormányzatban. Illésházy befolyása helyett Pálffy Jánosé érvényesült. A király megerősítette a szathmári békeszerződést s annak minden következményeit érvényesíteni sietett. Összehivta az országgyülést Pozsonyba, követválasztás lett az egész országban, a királyi meghivók már szétküldettek. A zaklatások megszüntek, a letartóztatott főurakat és nemeseket szabadon bocsátották, sok elkobzott vagyont visszaadtak, sok megigértre új kilátást nyitottak. Így jutott Blumevitzné is hirtelenében az apja birtokába vissza. Az amnestia újra ki lett hirdetve, a visszatérőknek új időhaladék engedve. A király azt óhajtja, hogy a nemzet teljesen kibékíttessék, mert az ország rendeivel családjának örökösödési uralkodását akarja elfogadtatni.

Ezek mind nagyon «jó» hirek voltak Korponaynénak.

Már tudniillik nem annak a Korponaynénak, a ki lázadást és összeesküvést ojtogatni, beszemezgetni járt szerteszét az országban, mindenféle vadonczba, gyékényes paraszt-szekéren, hanem annak a másik Korponaynénak, a ki a kész érett arany almát leszedni jár, négy lovas hintóval.

Blumevitzné már megkapta a magáét, Löffelholtzné is erősen biztatva van, hogy zöld ágra jut; most csak Pozsonyba kell menniök, s a formaságokat elintézni a hivatalos dicasteriumoknál. Ime együtt mehetnének mind a hárman, Korponayné is nyélbe süthetné most a maga dolgát.

– Csak megvan a donatiós leveled, a lőcsei kapitulatióból? kérdé Löffelholtzné.

– Oh azt mindig magammal hordom, szólt Julianna, a keblére tapintva, s nyomban ijedten kiálta fel: «Szentséges Isten!»

– Mi az? Nincs nálad?

Julianna ki akart ugrani a hintóból, szerencséjére visszatartották.

– Nincs meg a donatiós leveled?

Az megvolt. Hanem erről a levélről más jutott az eszébe Juliannának, a miről e perczig csodamódon megfeledkezett. Az összeesküvők levelei. Valamennyi veszedelmes levél, a miket, az apja utasítása szerint csak akkor kellett lészen átszolgáltatni az urának, a mikor búcsút vesz tőle. Szép búcsúvétel volt! Azok a levelek mind egy szarvasbőrvánkosba vannak bevarrva, s ez a vánkos ott maradt az almás szekéren.

– Hova akarsz szaladni? kérdé Löffelholtzné. A fél lába már kinn volt Juliánnának a felhágón.

– Ott hagytam a szekeremen. Futok vissza érte.

– Minek futnál? Elnyargaltatunk érte egy dragonyost, az elhozza. Miben volt?

– Nem! Nem bizhatom idegen kézre. Magamnak kell érte mennem.

(Hiszen ha azok a levelek a császáriak kezébe kerülnek, a legelső, a kinek a feje gurulásnak indul, magáé a szép asszonyé!)

– Hát akkor inkább visszafordulunk a hintóval.

Szerencsére a véletlen kisegítette Juliannát e kétségbeejtő szorongattatásból. Azaz, hogy nem a véletlen, mert ilyen nincs, hanem a körülmények logikája.

Az almás-szekérre delegált postalegény ugyanis, miután az ostornyelét kipróbálta a rudason, meg a nyergesen, hogy azokat gyorsabb haladásra birja, de minden siker nélkül, vesztében a lógósra talált egy nagyot huzni, mire az telerugta a szemét, száját sárral, szügyébe vágva a fejét, elkezdett vágtatni a szekérrel, magával ragadva a másik két párát is. Így aztán nagyhamar nemcsak utolérte az almás-szekér a hintót, de még el is hagyta, úgy kellett a bőszült Pegazusnak útját állni fegyveres erővel.

Julianna sietett is azonnal a szekeréhez. Az alma mind az ördögé lett, hanem a szarvasbőrvánkos megkerült.

– Hála Istennek. Csakhogy ez megvan.

Azt azután nem is hagyta el többet magától, hanem ráült, vagy a hóna alá vette, mikor leszálltak.

Poprádra érve, a Husz apó vendéglője előtt nem következett be az a tréfás jelenet, hogy a kuruczok az ablakon át vegyenek búcsút, azok rég az erdőben jártak már akkor. Itt azután Julianna átöltözött Löffelholtzné egyik gála köntösébe; Lőcsére már mint úri asszonyság tartá bevonulását.

A Fabriczius-ház előtt egész deputatio várta az érkezőket. Alauda biró úr teljes hivatalos ornatusában fogadta Blumevitznét, bevezetve őt visszanyert palotájába, s saját kezeivel tépte le a szobák ajtajairól a sequestráló pecséteket.

Odajött doktor Cornides is, felajánlva a most érkezett hölgyeknek a konyháját, addig, a míg azok újból berendezkednek.

Még humorizált is a tudós férfiu, mondván:

– Első eset, hogy a doktor konyhájából egészséges emberek számára præscribálnak.

S a vendégség, a mit a doktor az egész úri társaságnak adott, becsületére vált az egész orvosi karnak; azt mondták rá, hogy az egészséges embereket még jobban meg tudja gyógyítani, mint a betegeket.

Ott volt Belleville lovag is (még mindig császári helyparancsnok Lőcse városában) s ezuttal szabadon udvarolhatott a szép szalmaözvegynek.

Mikor a sok jó étel és ital feloldotta a nyelveket, aztán nem is igen tartotta senki titokban az élményeit. El lettek fecsegve a várfeladás éjszakáján történt tarka dolgok. Most már nevetni való tréfák. A ház fiatal asszonya ott a Ketterhäuschenben! (Minő éj volt az!) A megszabadítás furfangos bohózata. Léni asszony, a ki az ópium pilulákat maga itta meg sörben a beteg helyett, s a félholt asszony, a kit a doktor hasztalan elecktrika-masinázott. Hát még azután a jó Belleville lovag, a ki a kapukulcs helyett a Ketterhäuschen kulcsait kapta meg s majd a nyakát veszté a fél várossal támadt küzdelemben.

Alauda uramnak a gombjai pattogtak le a mellényéről a nagy kaczagástól, mikor ezeket elbeszélték, kiki hozzáadva a maga részéről tapasztaltakat.

Egyszerre csak aztán a nagy féktelen jó kedvből aláesett a szép asszony a nagy komolyságba.

– Milyen jó kedvem van, tán vesztemet érzem? Még az én jó doktoromat is hogy kifigurázom, pedig hiszen csak azért jöttem most Lőcsére, hogy segítséget keressek nála a szegény kis fiacskám számára.

S egyszerre tele lettek a szemei könynyel.

Doktor Cornides minden állapotban kész volt a tudomány hatalmát éreztetni. Kikérdé Juliannát a kis fiú betegségének jelenségei felől. Complicált baj! De az orvosi tudomány meg tud küzdeni vele. (A régi orvosi tudományt értjük, a mostani nem ér semmit.) Egész ív papiros megtelt a recepttel, a mit a tudós férfiu e veszedelmes baj ellen összeirt. Olyan arcanumok, a mikről a mostani orvosoknak sejtelmük sincsen már, a föld öt részéből, tenger fenekéről, retorták mélyéből, czethalak gyomrából előkerült szerek.

– Ettől meg kell neki gyógyulnia, mondá a doktor az elbúsult anyának. Hanem egyre figyelmeztetem. Ezt a receptet az egész országban csak egy helyen tudják elkészíteni, mert sehol másutt porrátört baziliszkszivet nem kaphatni, azt csak igen nagy urak szerezhetik meg. Azért ez csak gróf Pálffy János ő kegyelmessége vöröskővári (Bibersburg) várában elkészíthető, az ottani hires officinában.

– No látod, mondá Löffelholtzné, most egygyel több okod lesz Pálffy Jánost meglátogatnod.

Julianna azt mondá erre aggóskodva, hogy nagyon sokba kerülhet egy ilyen hosszú út.

– Apropos! szólt közbe Alauda uram. Kegyelmednek, nagyságos asszonyom, még valamit át kell adnom, mit a városnál felejtett. Az ám! Nem is találja ki, hogy mit? Hát mikor Korponay János kapitány úr (még akkor csak az volt) meg lett bizva azzal a bizonyos expeditióval, a lőpor és élelembeszállítás végett, a tanács egy kétszáz aranyat nyomó lánczot decretált a számára jutalmul. Korponay uram akkor ezt, bizonyos okoknál fogva, nem vehette által. Most meg már aligha vehetné át. A láncz pedig itt van. Azért én legczélszerűbbnek találom, ha azt a feleségének szolgáltatom által.

Soha jobbkor láncz nem érkezhetett! Mintha csak az égből esett volna le.

Julianna ismét jókedvű lett. Azt sugta Alaudának, hogy csak adja vissza azt a lánczot az ötvösnek, az aranyértékben s aztán fizesse ki belőle azt a tartozását, a mivel egy itteni pipereárusnak csipkefátyoláért adósa maradt, a többinek majd akad helye. Ime kétszáz arany már megtérült a visszautasított ezerből. Pedig ezt is Korponay János kereste!