Hogyan, miképen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában talpon volt? azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra mulva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.
– Nemes főbiró úr, mondá a tábornok. Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, a mi idehozott. Kérem, a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.
– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az itélő törvényszék birái. Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém ülni a főhelyre.
– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel, a mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a Ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak s benn a kalitban egy nőszemély kuczorog. Nemsokára egy városi hajduhadnagy jön be hozzám s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?
– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez s csak azután gyujtották meg az őrtüzeket; – jegyzé meg a biró.
– No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piaczra, kérdem a strázsákat, mi történt? azok azt mondják, az éjjel egy koborló leányt fogtak el az utczán s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták, s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya, biró uram.
– Ime tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez? a mit az imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delinquens az én családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a Ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra sem bizhatom, mint arra, a ki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.
– Jól van, jól, biró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és Foscarikat, a kik a saját gyermekeiket elitélik. De a lőcsei biró ne paródiázza se ezeket, se Péter czárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vizen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás, vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a lányát.
Fabriczius csendesen végig hallgatta a főurat (a ki csak úgy familiáris leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő senatori palástja ujjaiba.
– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más ujságot. Az éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.
Ez meglepte a tábornokot.
– Ezt valóban nem tudtam.
– A kit a császári tábornok, báró Löffelholz, túszul ide küldött, a míg a város és a fejedelmi hadsereg ultimatumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk Czelder Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.
– De hogyan szökhetett meg?
– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, a min keresztül szépen kijött a kapun s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, a hol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekutját csak olyan személy ismerheti, a ki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.
Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.
Andrássy tábornok vállat vont.
– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.
– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Még pedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán, a ki a lelke a szepesi, sárosi hajduságnak. Azt most a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.
– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem sérti.
– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez még mindig nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon átjönni.
– Tudom, a hirt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból s a köd oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldeményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.
– S ez a feladat Korponay Jánosra van bizva?
– Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.
– S megbizható ember Korponay János?
– Felelek róla.
– És a feleségéről is?
Andrássy István arcza egyszerre lángba borult.
– Mit tartozik én rám az asszony! szólt felindultan.
– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének? – nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rá bizva? A feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.
– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét, szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döcczenő hangon.
Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.
– Meg fogjuk azt tudni bizonyosan – negyvennyolcz óra alatt mondá, hideg, halk hangon. Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábizott feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg egy negyedikkel, a ki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett küldeménynyel együtt s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz aranyat érő mentelánczot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János, a lovasságával együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoieját s üres kézzel czafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s a ki az izenetett vitte, senki sem volt más, mint az a fehér személy, a kit az éjjel a piaczon elfogtak, épen az én házam, a Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. – Minderről bizonyosat fogunk tudni negyvennyolcz óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül, végrehajtva a rábizott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik s maga a városból kitiltatik. De hogy ha Korponay járása meghiusul, ha oda vész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!
Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá lenni; míg a kurucz tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.
– És mivelhogy én apa vagyok, folytatá Fabriczius, s ő nekem egyetlen leányom: nehogy azokból a rossz szellemekből, a mik az ember szivében lakoznak, előjöhessen egy, a mikor nincs zárva az ajtó, s még rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, a mit a város, a haza, és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet oszszak ott, a hol sujtani kell, azért kivánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, a kinek a szive talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, a ki a felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifju feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Aczélszíve volt. – No hát tartsa meg ezt az aczélszivet majd akkor is, hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja nekem is azt, a mit azoknak mondott: «az áruló számára Istennél sincs kegyelem!»
Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.
Andrássy a keblébe dugta azokat s maga elé dörmögé:
– No ez bolond egy história.