X. FEJEZET. AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A főpiaczon karéjban felállított kurucz lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, a mi a léptek hangját tompítja.

Csak a piacz közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál tünnek elő a Ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egy pár alabárdos.

A város népe még jócskán alszik. (Sylveszter-éj után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.

Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik ablak kinyilik, s valami fehérszemély kihajol rajta s a portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.

Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, a hogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kurucz legények közül meghallja?

Igaz. Azt a híres szvihrovrai nótát énekli, a mit majd az utókor Rákóczy-nótának fog nevezni.

Ismerik is egynéhány versét a kuruczok, még a tótok és németek is.

A fehérszemély elég hangosan dalolja:

Egy pár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.

A Ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.

Egyszer aztán egy ilyen vers következik:

– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! mondogatják a huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a zuzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, a ki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kisérő lovásznak adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János.

Fiatal, huszonhat éves férfi, közép termetű; a vállára vetve prémes kaczagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény, két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az arczából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza fehér a zuzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay boszusan tekint szét a kapu alatt, a mint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket, czímeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló! toportyánféreg! merre vagytok? – Nincs ott senki. «Hej! Pelárgus!» kiált egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kis fiu.

Tovább megy. Benyit a szolgálók ágyasházába, a mi az úrnő szobájából nyilik. Ott sem talál sem élő, sem alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelzi, hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első perczre elveszi a szemefényét a nagy világosság: a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, a ki két térde között egy furfangos szelenczét szorongat, a minek felül tekerője vagyon. A tudósok úgy hivják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja azt a sajátságos reszelő kereplést.

– Hát te öcsém, Pelárgus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?

S egyúttal gyanuteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha tulsó végén álló nőalakra, a ki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténynyel, látszik valami konyhaművészettel foglalkozni, a mi abban kulminál, hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik vele a tűzről pattant menyecske.

– Kávét őrlök, a hogy látja kegyelmed; felel a fiatal ember.

– Furcsa hivatal! jegyzi meg rá a kapitány. Hát a feleségem hol van?

Erre hangos kaczaj támad a munkában levő menyecske részéről.

– Oh, te golyhó! Hát nem látsz?

Akkor néz oda jobban Korponay, ez biz az ő felesége.

A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá, s a tűztől piros arczára egy csattanó csókot nyomjon.

Nagyot sikolt rá az asszony.

– Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap a bajuszod!

Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül össze a feleségével.

A míg Korponay a zuzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint maga körűl; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelárgus, a ki kávét őröl, az meg a szép Korponayné, a ki tésztát szaggat.

– De hát mit csináltok ti itten? kérdi álmélkodva.

– Én boszorkánypogácsát, Pelárgus pedig kemenczét fűt, kávét őröl, s azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasból.

– Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?

– Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn pedig mi magunk ketten, Pelárgussal.

– Hát hová lettek?

– Beálltak katonának.

– No de ne tréfálj.

– Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, a mi már tele van pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.

– No, de hát mit értsek én ebből?

– Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki, hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyérpusztitónak ki kell takarodni a városból, a ki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynénak csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, a kiket leginkább nem nélkülözhetek, a kocsis, a ki lovaimról, s a præfectus, a ki fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az éjjel a belső frajomat is elfogták az utczán, tehát magam gyürkőztem neki, s beálltam szakácsnénak. Oh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen állapotban.

– De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az ablakban, a ki a porozóruhát kiverte.

– Hát az a fehércseléd is én voltam.

– De hisz ez infámisság!

– Mit? Én tőlem infámisság?

– Nem tőled, hanem a magistratustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen helyzetbe hozni! Ezt nem türöm.

A nő engesztelően lépett hozzá, két kezét hátratartva (azok lisztesek, sőt tésztásak voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):

– Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga ebédjét az őrtűz mellett, künn a mezőn? Ha rákerül a sor, az egész ezred számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg.

S azzal csábítón mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített cseresznyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiuvá tegye a kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:

– Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott! Juj! Ne csókoljon meg!

S undorodva takarta el a kezével a száját.

Aztán toporzékolva fordult Pelárgushoz, azon töltve ki a haragját.

– Ugyan! Pelárgus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót, hiszen kirontja vele a masinának a fogait!

S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis konyhazsámolyra s a térdei közé fogva a gépet, szakértő kézzel fogott hozzá a munkához; aztán, nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.

– No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az összekötött kácsatollat, ott az ibrikben a tojássárgája, kenje meg vele a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vas födél, takarja be; alul-felül tegyen rá parázst. Egymásután! Kegyelmed meg, kapitány uram, rázza le a kaczagányáról a havat, s aztán üljön le ide mellém; szorítok egy kis helyet a lóczácskán, míg a pogácsa kisül. Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?

Korponay boszusan csapta le a kalapját a térdére.

– Hol jártam volna? Szénát, szalmát requirálni jártam. Az a lovas kapitánynak az élete. «Csiripeljétek körül az ellenséget!» ez az utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró kutyának külömb az állapotja, mint egy kurucz lovas kapitánynak. A míg a hajdutiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. – De tudom Istenem, hogy nem soká leszek én már kurucz lovas hadnagy.

A nő egyszerre abba hagyta a kávédarálást s gyorsan a férj vállára tevé kezét.

– Mit mondasz? Hát mi lesz kegyelmed?

– Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy, mint főstrázsamester.

A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? vagy «halott», vagy «főstrázsamester».

– Hát micsoda útra megy most kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?

– Azt nem szabad megmondanom.

– Még nekem sem?

– Senkinek sem.

– No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek sem mondom el. No, mondja meg! Adok magának egy szép csókot. Egy egész, kerek, igazi csókot.

Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsipte a férje két piros orczáját, a hogy a «csóka csípi a fiát» s közel vitte hozzá a tündérmosolygású ajkait.

– Nem lehet, angyalom.

Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a kávédarálót, hátat fordított neki s addig-addig tolta le maga mellől a kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.

– Menj! Haragszom.

– Úgy is megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony urának jól fog a kardja.

Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony s felugrott hevesen és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.

– Hát mégis csak kimondtad: verekedni indulsz! Te csatába mégy most!

– Hát bizony, édesem, engem nem igen küldenek diót kopácsolni; mindennap ott járok, a hol a vasat, meg az ólmot osztogatják. De hát eddig nem vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.

– De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! se a kezedet, se a kis ujjadat, semmi porczikádat.

S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának az átalkötő selyem nagy kendője alá.

A kapitány nevetett rajta.

– Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.

– Hát akkor mit beszéltél nekem főstrázsamesterségről?

– Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más is. A fejedelem donatiója a sztropkói uradalomra, a mit Ocskay Lászlótól elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, a ki azt megszerzi, meg is kell adni az árát.

– Micsoda árát?

– Ugyanazt az árát, a min Ocskay vette.

– S ő mennyin vette?

Korponay a kardmarkolatára ütött.

– Itt van az ára az oldalamon.

– Ő kardcsapásokkal fizetett meg érte?

– Hát én nekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot, mert a felesége szép asszony.

– Te féltékeny vagy?

– Nem vagyok az, az Isten látja lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen erről. Hanem a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.

– Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled, apád birtokára gazdasszonykodni?

– Ha nem volna az a kis fiu ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet. De hát arról – tudod, hogy miket álmodoztunk.

A nő arcza e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább szépítőszer. S ez igaz volt. Talán ez az «egy».

– Úgy-e? neki nagy emberré kell lenni? suttogá forró lihegéssel. Hatalmas úr lesz belőle valaha?

Kaczagott ennek a gondolatnak!

S aztán egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az aczélizmokat, a mikre gyermekének dicső jövendője van bizva, mintha tudakolná, megbirja-e, a mit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem kisértgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!

– Nem csókolod-e meg, mielőtt erre a nagy útra mennél?

– Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kis gyermeket megcsókolni nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te, helyettem is, meg érettem is. Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki czifra bábot, aranyos lovat.

– Mikor hiszed, hogy visszajösz?

– Ha Isten megtart s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár hamarább jövök, akár később, az baj lesz.

– Csak épen jöjj meg, semmi baj sem lesz.

– Isten hozzád, édesem, sietek a csapatjaimhoz; jó útat kell tennünk, míg a ködben tart. – Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a szobákban. Jöjj le, Pelárgus és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán, Pelárgus: rád bizom az asszonyomat, jól gondját viseld.

A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott, Pelárgus a lépcsőig kisérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak csak odakinn az utczán jutott eszébe, hogy «a bizony!» hát abból a hires boszorkánypogácsából, a mit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott. De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát kinek a számára készítették azt útravalónak, ha ő róla megfeledkeztek?

Bizony másnak! De azon ő hiába töri a fejét, hogy kinek.

Nemsokára eltünt a köd fátyolába a lovas hadsor árnyékképe, a piaczon csak az őrtűz lobogott, a Ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a hulló zuzmarás levegőben. A nap, mint egy nagy rézlibertás, függött fénytelenül a szürke égen.

Pelárgus visszatért a konyhába.

Ez a fiatal ember egy előkelő patricius család ivadéka volt a Szepességről. Még alig húsz éves. Rajongó kedély, tele költői hajlamokkal; csupa szív.

Már tizenhat éves korában követte a szabadságharcz táborát, s gyönge, nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. – Gyakran látták őt a vesztett csatákban felragadni az eldobott zászlót, s az újra összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott volna egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elől rohant a veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a hősök viselt dolgait, s énekelte, declamálta azokat az őrtűz mellett, ha egy helyen megunták, odább ment, újra kezdte.

A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed paradicsomában, mint Pelárgus a magyar szabadságharcz végdiadalában. Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz, hogy kisüt teljes fényében a nap.

Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a sors Pelárgust Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta s drabantjává tette, mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.

Hogy valami czímet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a kis gyermeke nevelőjének.

Aztán lett mindenes a háznál.

Sokat nevettek rajta – s ő azt is hálával fogadta.

A kik Rákóczy hivei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a labancz pártiakat ellenben szarvas ördögöknek.

Korponaynét úgy imádta, mint egy szentet.

Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az aranyhimzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenségverésben segíteni karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenségmegszállta falut felgyujtani, izenetet vinni ellenséges táboron keresztül, a miért ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket irni ideál képekhez: az neki egyforma munka, nem: gyönyörüség volt, csak azzal a különbséggel, hogy egyiknél az ő arcza még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig kigyulladt; ugyanazok a nagy világoskék szemek, a mik egy költemény elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könybe lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden arczvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélekzete ki nem fogyott.

Ha megdicsérték, elpirult, mint egy szüzleány, ha kigúnyolták, sírt.

Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az urasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét, nem bánta, csak a százszorszép urnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni a tűzhöz az ibrikben, a míg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült pogácsákat, tányérra kirakta, egy párnak odasült a feneke, mert nem jól volt a tepsi kikenve; ej de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s megüllepedett, leszürte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból pyramist rakott egy tányérkába s mindezt egy nagy réztálczára téve, bevitte az urnő belső szobájába.

Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az urnőnek most más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, a mivel az foglalkozott. A kis fiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget petyegett: «hát már, édes, én ezután leány leszek?»

– Maskarába mentek, kicsikém, a Pelárgussal.

Annak aztán nagyon örült a kis fiu, hogy ők maskarába mennek.

– A Pelárgus is maskara lesz? Milyen maskara lesz?

– Majd meglátod.

– De nem ijeszt meg?

– Aztán elmentek szánkázni.

– Óh, az jó lesz! Csörgős szánkán? Hová megyünk?

– A nagyapához. A hol az a sok tengeri nyul van.

– Az én nyulam is ott van! Az a fekete, veres szemü.

– No most szépen imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.

– Elébb innám én azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.

Pelárgus már el is készítette neki a kávéját s odaültette a kis leány-fiut az asztalhoz s eléje tette a csészét.

– Otthon a nagyapánál a régi csészémet is megkapom, ugy-e?

– Meg, kedveském, ugy-e az milyen szép csésze?

– Szép! szép! De nagy! nagy!

Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kis fiut. A szeme csupa köny lett utána.

A mig a gyermek reggelizett, a nő hátravonult Pelárgussal a szoba mélyébe.

– Látod, Pelárgus, hogy igazat mondtam?

– Azt gondolja kegyelmed?

– Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonynyal. Te látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a hivei a fejedelmet egymás után, a mint a sorsa balra fordul. Az én uram még erősen áll, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári generálishoz ment küldetésbe.

– Tudom. A védőrsereg szabad kivonulása s a város capitulatiója felől alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett megkezdve Andrássy generális által, mint hogy két napi fegyverszünet legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmi szert és puskaport, a mit Fabriczius biró a határon átszállított, az innen eléje vonuló lovasság belophatja a városba.

– S gondolod, hogy csak azért ment oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?

– Ha komolyan akarna Andrássy a capitulatióra gondolni, akkor nem küldte volna hozzá Czeldert, a legkeményebb kuruczvezért s nem szabott volna olyan békefeltételeket, a miknek az elfogadása képtelenség.

– S mik azok a feltételek?

– Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, a mi lelkemre kötött titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám néz, keresztül lát rajtam, ha rám üt, összetör. – Tehát a katonai capitulatión kivül, a mi a legteljesebb becsület föltételeihez van kötve, még a következők vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden főtisztnek, a ki az ittlevő kurucz seregből a császáriba átlépni akar, ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a főstrázsamester ezredesi, a generalis brigadérosi rangot kapjon. Azután a másik föltétel ez: a kinek Rákóczy Ferencz fejedelem valamely birtokra donatiót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.

– Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát ezt én mind előbb tudtam mint te. Nyugtasd meg a lelkedet: nem te árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek, a mit nekem megigértél.

– Hogy a kis fiucskát elvigyem innen a nagyatyjához.

– Lásd! én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a császáriak ezeket a föltételeket készek aláirni, s hogy Löffelholtz fel van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel fogadni. Lőcse város birtoka rendkivül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyuöntödéje, hadifelszerelése, pénzverő mühelye és a legrajongóbb hűségü német hivei. A mint a lőcseiek beadták a derekukat, a mi német van a kurucz táborban, az mind utánuk esik. A ki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet olyan nagy jutalmat, a mit meg ne kapjon. Az idebenn levő kuruczok fejei már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért harczolnak többé: hanem csak az előmenetelükért. Hanem én keresztet vonok a számításaikon keresztül.

A nő szeme olyan csodálatosan villámlott e szónál.

– Mit tesz kegyelmed?

– Olyan dolgot, a mihez nem kell ez a gyermek itt a közelemben.

– Én sem?

– Te meg épen nem.

Azzal hevesen megragadta a fiatal embernek a kezét s ezt sugá a fülébe:

– Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De vigyázzanak magukra, hogy Bethsabé helyett Judithra ne találjanak bennem.

Pelárgusnak az egész teste végig ludbőrzött. Ő értette e mondás fenyegető rejtélyét.

– Most nincs fecsegésre való idő, – mondá az urnő; neked sietned kell, hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. – A mi ezután történni fog, annak majd hirét hallod az atyámnál. Neki csak annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cziczelle az ő ős anyja volt.

Pelargus arcza egészen felmagasztosult e névre. «Rozgonyi Cziczelle!» Az a hősi asszony, a ki a férfiakat csatába vezeti, a ki a fejedelmét a vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leirva a dicső teremtés, mint a ki itt most előtte áll, magas, délczeg és karcsu; orczáin rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek hol kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, a miknek a fenekén tűz lángol; néha meg zöldek, a hogy mosolyog, csábít, vagy haragszik, a haja meg a sáfránynyal vetekedő sárga. – Ezt hibának is vette minden ember a versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? de hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?

Lehajolt megcsókolni a kezét.

«Rozgonyi Cziczelle!… Miért nem lehetek én Cserni Száva?»

(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi mondakörből.)

– Nem, fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán siess az utadra!

Pelargus többet tudott az elégnél. A költői lélek divinál.

Az alatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, a mig az urnője felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát kellett magára venni. Illett az az ő sima arczához. Korponayné maga kapcsolta össze a tulipiros százránczu viganót, hozzá a csattos virágos mellénykét, a dudoros ingujjakkal, a fejét bekötötte előbb csipkés főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolat kendővel, elől a homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a piros csizmát maga is fel tudta huzni.

Úgy, hogy mikor a kis benyilóból előkerült Korponayné Pelárgussal, a kis urfi elkiáltotta magát.

– Nini, a Zsuzsi itthon van már!

– Jól van, kis fiacskám! mondá az urnő, megcsókolgatva a fiucska orczáit; csak nevezd Zsuzsinak az egész uton Pelárgus bácsit.

– Hát ez a Pelárgus? Jaj de szép maskara!

A gyermek elkezdett kaczagni, vége hossza nem volt a nevetésnek. Még akkor is nevetett, a mikor az anyja elbucsuzott tőle. Eszébe sem jutott neki a sirás.

Korponayné németül beszélt Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.

– Vigyázz a gyémántomra az uton, Pelargus. Rajtad kivül nincs az a teremtése az Istennek, a kire rábiznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól betakargasd a bundába az uton. Felirtam a számodra, hol szállj meg utközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz. A gyermekkel is tótul beszélj s Marinkának nevezd. – Ne sokat bucsuzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.

Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy déczbundát, utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot s az elemozsiás tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.) A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, a mi az utra való, s mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyilt ajtó mellett, hogy utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a rájuk váró szánig eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó ház elé állni, ne lássa az egész piacz, hogy itt ülnek fel.

Mikor aztán eltüntek a szeme elől, az urnő nem ment fel a lakosztályába, hanem betért a földszinti pitvarba, a hol a cselédek laktak elébb. Ott most üres volt minden szoba.