Az Alkotmányos Harcz.

A tisztujítás előtti estén már felgyülekezett a nemesség a megye fővárosába; zeneszóval, lobogókkal járták végig a főutczákat, lelkesülten éltetve jelölteiket. Mikor két ellenséges csoport összetalálkozott szemközt, szépen elhaladtak egymás mellett minden tettlegesség nélkül: csupán odavetett élczekkel boszantották egymást.

– A ti alispántok csak iskolamester!

– A tiétek meg csak ministrans!

Aztán rákiáltották tömegesen:

– Nem kell nekünk rektor! Nem kell nekünk a-be-ab A-b-ab, vas kalap! nem vagyunk mink sexták.

A másik félről megint:

– Nem kell nekünk a ministrans diák! Jezsuita, Karmelita, Patientia: barát-táncz! Nem vagyunk mink pullusok!

Amaz a kálvinista, ez a pápista kis diákok gúnyneve volt.

A veres tollasok azt a gúnyt találták ki, hogy a nagy ábéczés fali táblákat elhozták a falusi iskolákból, azokat szegezték fel rudakra s azzal csufolták a fehér tollasokat, hogy ez az ő zászlójuk.

A fehér tollasok meg azt a tromfot vágták vissza, hogy nagy csengetyüket szereztek, a minőkkel mise alatt szoktak a ministransok csengetni, s a hol összetalálkoztak az ellenpárt tömegével, ezzel a gúnyos csengetéssel üdvözölték.

A vezéreknek gondjuk volt rá, hogy a két tábort a város két végén berendezett két külön tanyára elhelyezzék, a hol azután egész éjjel folyt a munka.

Mind a két táborban voltak báránybőrbe öltözött farkasok: az ellenpárt kémei, ügynökei, toborzói, kik nyiltan, leghangosabban magasztalák az ő tolluk jelöltjeit, alattomban pedig ismerőseiket áttérésre csábították. A Darkaváry pártnak pénze is volt: annak az emissariusai nyomatékos indokokkal is dolgoztak. A hol aztán rajtakaptak egy ilyen titkos toborzót, arról bizony letörülgették a keresztvizet itt is ott is s nem egy előkelő úr, ki az ellenfél tanyájára gyanus szándékkal lépett be, szerzé meg azt a tapasztalatot, hogy háború idején a magas czím meg nem véd az ütlegektől.

Spongyia Marczin is betölt ezuttal a fátum. Csakugyan rossz omen volt rá nézve az a pof. Ez csak kezdete volt az éjszaka kapott nyakleves osztaléknak, a melyet oly mennyiségben szolgáltattak ki a számára egy fehér tollas kortes-tanyán, a hová capacitálni elvetődött, hogy másnap reggel akkora feldagadt fejjel jelent meg a saját táborában, hogy senki sem akart ráismerni.

Másnap reggel aztán mind a két pártnak az volt a legnehezebb feladata, hogy a szavazatait mind összegyüjtse a megyeház udvarán, mert addig, a míg csak kiabálásból áll a feladat, jöhet mehet mindenki minden kapun ki és be; de a mint egyszer ez a szó ki lesz irva a fekete táblára: «Vox», akkor bezárnak minden kaput s csak egy kis ajtó marad az egyenként kijövetelre, bemenni többé nem lehet, azért a szavazó urakat ugyancsak elő kell keresni minden házból, a hogy elszéledeztek, némelyiknél nehezen is megy a fölébresztés s nehánynak a járása világos tanuságot tesz arról, hogy mai nap nagy földindulás van.

A megyeház udvarán egy nagy rögtönzött emelvény van fölállítva az elnökség részére, melynek a folyosóról van a belső termekkel összeköttetése. Ide csoportosulnak a hivatalosok, míg az udvarra néző ablakokból kiváncsi hölgysereg bámulja az alkotmányos látványt.

S az eleinte megható tekintet: a mint különböző feliratú, de mind piros, fehér, zöld zászlóikkal egyenként jőnek fel a csoportok, két átellenes kapun keresztül s az állvány két oldalán egymással szemközt elfoglalják a tért. Közöttük a rendtartó vezérek, díszruhában, kardosan. Egyéb fegyvert nem szabad behozni, csak a díszkardot. Fokos és ólmos bot odahaza marad. Az udvarról is el van távolítva minden hajigálásra szolgálható tárgy, még a legapróbb kavics is.

Később aztán, a mint új tömegek nyomulnak be a kapun, az érkezők hangosan kiáltják el a jelszót; utána zúdítják azt ittlevő pártfeleik; mire aztán az ellentábor még egyszer oly haragos riadással emeli fel jelöltje nevét, hogy amazokét túlkiáltsa. E közben a zászlókat lobogtatják, kalapjaikat rázzák a légben, a rokonszenvező hölgyek virágokat szórnak le rájuk az ablakokból, azokat kalapjaik mellé tűzik s még jobban éljeneznek.

Ez így megy délelőtti tíz óráig. A főispán még nem jött elő belső szobáiból. – Még a nagylapáti nemesség hátra van; az pedig százhúsz bizonyos szavazat Darkaváry részére. Egyik nyargoncz a másik után vágtat Nagylapát felé, hogy siettesse őket. Bizonyosan elmaradtak a Betekints csárdánál. Végre megérkeznek a nagylapátiak is. Maga Rácz Miksa, a hires verekedő hozza előttük a zászlót. Csakugyan kieresztették a vármegye tömlöczéből, a hol még egy esztendeje lett volna kiülni való, valami agyonütési tréfáért; kegyelmet kapott s most azt leszolgálja. Köpczös, vállas legény, szúró, kihivó tekintettel, mely elárulja benne a vadállatot. A nagylapáti sereg, mint legutól jött, a félkör közepét tölté ki: a fehér tollasok aggodalmasan huzódoznak el mellőle.

Most aztán megjelenik a főispán úr. Viselője ugyan egy ősnemesi névnek, de épen nem mintaképe egy ősnemesnek. Arcza kiborotválva, fején fehér bodrozott paróka; egy kisértet XV. Lajos udvarából; kiejtése, modora szintén franczia, hadart, elmosott, sűrű «hein?» közbeszurásokkal. Bécsben és Párisban lakik: vármegyéjét csak minden három évben egyszer látja, a mikor tisztujításra lejön. Olyankor aztán elolvassa az eléje tett papirról a titkárja által készített beszédet s kimondja a megyegyülés határozatait, miket a főjegyző ir le számára – latinul.

Hanem most ez a terhes hivatal még egy új feladattal lett megnehezítve. Az ország rendei Pozsonyban azt a törvényt hozták, hogy ezentul Magyarországon ne a latin, hanem a magyar nyelv legyen a hivatalos. Már most a főispán úrnak is magyar beszédet kell felolvasni és magyar határozatokat kimondani. Hiszen érti ő a nyelvet egy kicsit, de furcsául ejti ki nagyon. Aztán még egy másik baj is származott az újításból.

– Nézze ön, szól a főispán úr ő excellentiája, kinek melle úgy meg van rakva érdemkeresztekkel, mintha minden uralkodó rajta igyekezett volna heraldikai gyüjteményét bemutatni. Nézze ön, szól a hozzá közel ülő főjegyzőhöz, kinek félfüllel az ő beszédét, másik féllel a tanácskozás folyamát kell kisérni.

S a tanácskozás nagyon zajos. A főispánnak szemére lobbantják, hogy a tisztújítás határidejét nem tartotta meg: ez megsértése a megye jogainak, az alkotmánynak.

– Nézze ön, szól a főispán úr a főjegyzőhöz, a kezében levő veres plajbászszal betüket rajzolva az előtte fekvő papirra; a míg diákul ment az izé, hein? addig így irtam a nevemet: «Comes Emericus de Szivárvány», az y szárát így körülkanyarítottam s abba belefoglaltam a manu propriát. Hein? De már most, hogy minden izé magyarul megy, ezt a (comment s’appelle?) izét nem csinálhatom így, mert a magyarban a izé, c’est a dire, a titulus «főispán» nem a név előtt jön, hanem utána; a keresztnév jön a végin; így: Gróf Szivárvány Imre, hein? De ennek az «e» betünek a szárát nem ránthatom lefelé, azt már most felfelé kell rántanom, s így foglalni bele az egész izét. Hein?

A főjegyző ráhagyta, hogy biz az nagyon jó lesz így, és sietett hirtelen valami törvényczikket felolvasni a karok és rendeknek, a mivel a hevessé vált vitát rendes kerékvágásba terelje.

Odakinn az udvaron pedig már ordítani kezdett a választó sereg torkaszakadtából, szavazást követelve.

A főispán úr nem látta még jónak e közóhajtást tekintetbe venni.

Szükséges volt az időt valahogy eltarisznyázni délig. A veres tollas párt szónokai gondoskodtak hosszú vitákat előidéző intermezzókról. És mindennek az volt a czélja hogy dél felé a fehér tollas párt majd széledezni fog, az éhségnek, szomjuságnak sokan nem győznek ellenállani, míg a veres tollas párt egy szomszéd kert falához támaszkodva, a falon át harapni valóval könnyen elláttathatik, a megyeház egyetlen kutja is az ő táborának jutott, tehát szomjan sem vész el.

– De már most nézze ön, mondá a főjegyzőnek. Engemet ő felsége legközelebb belső titkos tanácsosának is kinevezett, már most ennek a czímnek is oda kell jönni az aláirásomba, az pedig ezen az izén kívül nem maradhat.

A főjegyző azt a tanácsot adta ő excellentiájának, hogy csináljon a neve után egy olyan kacskaringót, hogy ez a czím is beleférjen.

Odalenn pedig már tombolt a nép a szavazás után s kezdte a deszka-állványt bontogatni dühében.

A főispán úr a névaláirását gyakorolta a veres plajbászszal s azután a kék plajbászszal szépen kiárnyékolta a caligraphiált vonásokat.

Végre megkondult a déli harangszó.

Erre a főispán úr ájtatosan összetette a kezeit és imádkozott: keresztet vetett magára s aztán fölhatalmazá a főjegyzőt, hogy már most kijelentheti, hogy szavazásra megy a dolog, s a kapuk bezáratnak.

E kijelentés egyszerre lelohasztá a magasan járó hullámokat. A gyülésterem kiürült, az udvaron megszünt a zajos haragos lárma, felváltotta az általános éljenriadal, midőn a főjegyző megjelent a fekete tábla előtt s arra felirta e szót «Vox». Rájárt még a keze a latinra; de észrevette; letörülte e szót hirtelen a kucsmájával, s helyébe irta magyarul: «szavazás»; a mi aztán odalenn ismét kétezer embernyi kaczajt idézett elő. De hisz a kik nevetnek, jó emberek.

Most azután a főispán úr a gyülésteremből kivonult a szabad ég alatt álló emelvényre s az ad hoc tisztikarral együtt helyet foglalt a zöld asztal mellett.

Következett részéről a kijelölés. Az első alispáni helyre három nevet kellett kitüznie. A főispán első helyre Darkaváry nevét diktálta s utána Herendyét.

Ez ismét óriási vihart gerjesztett. Az egyik tömeg odalenn ordított a düh miatt, a másik ujjongott és hahotázott; a teremből protestatiók hangzottak elő: «ez illetlenség, ez megsértése az alkotmányos szokásnak, ez részrehajlás!»

A főispán úr azt mondá a főjegyzőnek:

– Én mégis azt tartom, hogy sokkal jobb lenne, ha én a nevem után két ilyen izét kanyarítanék, az egyikbe jönne a nevem és a főispán, a másikba az «és belső titkos tanácsos».

A főjegyző ráhagyta; sőt ha két nagy s közepett egy kicsiny kacskaringó jönne egymás alá, a kicsibe iratnék az «és», akkor az minden alkotmányos igénynek teljesen megfelelne.

A közönség végre is megunta a kiabálást hiába s beletörődött a kijelölési rendbe, s azzal megkezdődött a szavazatszedés.

Itt nyilt meg aztán csak a tér a korteskedésnek virtuositássá elfajulni. Az egyes szavazóknak egy hosszú tekervényes folyosón át kellett a szavazatszedő bizottság elé járulni. E folyosónak minden zugában, fülkéjében, még a kályhalyukakban is vörös tollas kortesek voltak elbujva, a kik a végig haladó fehér tollast hirtelen megragadták, capacitálni, rábeszélni, pénzzel megvásárolni igyekeztek. A tapasztaltabb nemesek közül pedig nehányan odaálltak a szavazatszedő bizottság mögé s vigyáztak az egyenként jövőkre, nehogy a hiveik szája más névre járjon el. Spongyia Marczi ott kapczáskodott, dubitátus nemeseket válogatva az ellenfél szavazói közül, míg pandurokkal ki nem vezettették. Hogy mily sikere volt e működésnek, azt bizonyítá a szavazatok sorozata. Délután hét órakor a vörös toll már határozott többségben van. Mindenki szavazott már. A fehér tollnak alig van még huszonöt szavazata a székvárosi notabilitásokból, míg a vörös tollnak egy egész községe van hátra: a nagylapáti nemesek, százhúszan egy tömegben.

Azok is hozzákezdenek a szavazáshoz. Rácz Miska kezdi meg nagy hetykén, utána jön egymásután husz nemes úr: mind Darkaváryra szavaznak. Most következik egy magas, délczeg, izmos férfi; mintegy harmincz éves lehet. Komoly, mélázó arcz, sűrű szemöldökkel, sárgás arczszinnel, keskeny összeszorított ajkakkal, miken gyér bajusz burjánzik. Magas homlokát kétfelé szeli a gond redője s félig takarja a lecsüngő üstök.

(«Ez az a Kádár Laczi!» súg oda a szavazatszedő bizottság jegyzője a bizottság elnökének.)

(Aha! Az a bizonyos legény, a kitől vőlegény korában elszöktette Darkaváry a menyasszonyát, a szép Susannet?)

(«Vajjon ez is rá fog-e szavazni Darkaváryra?»)

(«Hogyne? propter bonum pacis: a béke javáért.»)

(«No meg tíz jó forintért…»)

A komor, halavány legény pedig ezalatt a szavazatszedő bizottság asztalához ért, s ott arra a kérdésre, hogy kire szavaz? így felelt:

«Én, nemes Kádár László és az utánam következő nagylapáti nemesek, számszerint százan, ezennel átadjuk a tekintetes szavazatszedő bizottságnak azon ötszáz forintot, mely számunkra, szavazataink megvétele végett Darkaváry úr által küldetett és általunk elfogadtatott; mi pedig átadjuk azt a helybeli kórház javára és fogunk szavazni a mi meggyőződésünk szerint. Éljen Herendy alispán!»

És azzal letevé az ötszáz forintot a bizottság asztalára és tovább ment. Az utána jövő kilenczvenkilencz mind Herendyre adta szavazatát. És ezzel lett a nap sorsa eldöntve.

Herendy a nagylapáti szavazatok ily nem reménylett megoszlása által valami tizenhat szavazattöbbséggel győztes maradt. Darkaváry mint első alispán megbukott, s azzal vele együtt bukott az egész vörös tollas párt, annak minden jelöltje: azokból még csak egy bábaasszony sem kerül be az új tisztikarba. (Ez utóbbi is restauráltatik.)

Borzasztó lett az elkeseredés a vörös tollnál, melyet e nem várt áttérés okozott; annál nagyobb az öröm és elragadtatás a fehér tollas pártnál. A megyeház kis ajtaján kilépő nagylapátiakat elől csókolták, hátul püfölték; de senki annyira dühös nem volt rájuk, mint az a húsz nagylapáti, a ki Darkaváryra szavazott; mert azok most már a másik öt forinttól végképen elestek. A fehér tollasok, baráti hódolatuk kifejezéseül, rögtön siettek legszebb zászlójukat odaajándékozni a nagylapátiaknak.

– Azt szeretném látni! ordítá Rácz Miska, hogy kinek lesz disznószive közületek azt a zászlót kezébe venni?

– Hát majd nekem! szólt csendesen Kádár Laczi s öklébe szorítá a zászló nyelét.

Viszonzásul Rácz Miska egy csomó sarat vágott az arczához.

Kádár Laczi letörülte a sarat az arczáról hidegvérrel.

– Eldobod azt a zászlót mindjárt! ordíta rá a hires verekedő, s a mint az nem tette meg hirtelen, a mit kérdett tőle, úgy vágta ököllel arczul, hogy orrát-száját elborította a vér.

Kádár Laczi letörülte arczáról a vért is s azt mondta, hogy:

– Jól van, öcsém, majd máskor beszéljünk erről.

Ekkor Rácz Miska megkapta kezével a zászló nyelét, egyet csavarintott rajta, lerántotta azt a földre, rágázolt a lábával s a hogy a zászló nyele kettétörött, a sárban maradt lobogóra taposott.

Most aztán Kádár Laczi az eltört zászlónyéllel egy olyat ütött Rácz Miska fejére, hogy az rögtön ki volt fizetve minden eddig elkövetett bűneiért: meghalt az, ott abban a nyomban.

Erre egy kis friss általános verekedés kezdődött el, melynek lecsillapítására nem voltak képesek a megyei pandurok, melyből könnyen véres csata lehetett volna, ha hirtelen meg nem kondulnak a vészharangok. «Tűz van!» kiáltják a tömeg közt, s arra a verekedő tömegek szétválnak. Igazán tűz van. Spongyia Marcziék, mikor látták, hogy veszt a vörös toll, hogy félbeszakítsák a választást, felgyujtották a fehér tollasok tanyáját; az a deszkaépület aztán minden benne levő tarisznyával együtt leégett.

A nagy vészlárma közepett aztán senkinek sem jutott eszébe, hogy Rácz Miska gyilkosát üldözőbe vegye. Kádár Laczi menekülhetett a városból.

Az egész zürzavar, mely a megyeházon kívül támadt, egy hajszálnyira sem zavarta meg az alkotmányos tény lefolyását a házon belül. A többség kimondatott s a főispán aláirta a szavazat eredményét constatáló jegyzőkönyvben a nevét, ügyelve csakugyan a hármas kacskaringóra, hogy el ne téveszsze. Tökéletesen sikerült neki.

A tizenharmadik tisztújítás volt ez már, melyen ő excellentiája Bakonyberek megyében elnökölt, s egyik sem külömbözött a másiktól.