A Fehér Toll És Vörös Toll.

A fejezet czíméről mindenki kitalálja, hogy egy nagy alkotmányos hadjáratot fogunk végig nézni.

Bakonyberek megyében a fehér toll és vörös toll pártja készül.

Ne fuss el tőle kedves olvasó! Egy csepp politika sem lesz benne. Tudom, hogy megelégletted, s nem szaporítom szenvedéseidet még szépirodalmi uton is. Nem politikai pártok harczoltak itten. Nincs szó a kor nagy eszméiről, vallásszabadságról, népfelszabadításról, közteherviselésről s azoknak tolmácsairól; itt csak a következő nagy világeseményen fordul meg a jövendő sorsa: miszerint, hogy a három év előtti tisztujításon a vörös tollas párt csak oly feltétel alatt egyezett bele Herendy Gábor I-ső alispánná választatásába, hogy ha az ugyanakkor II-ik alispánná megválasztott Darkaváry Lőrincz a jövő választáskor I-ső alispánná emeltetik; Herendy Gábor helyet ád, s maga elmegy septemvirnek, ha viszik. Most azonban jön a három év vége, Herendy Gábor se nem megy, se nem vitetik septemvirnek; hanem meg akar maradni I-ső alispánnak, a mi a II-dik alispánra nézve oly óriási sérelem, hogy ha ez nem elég ok Bakonyberek vármegye fenekestől felfordítására, akkor minden eddigi európai háborút alaptalannak nevezhetünk.

A vörös toll jelöltje, trónkövetelője és hadvezére e szerint Darkaváry Lőrincz maga.

Ez is szép sport.

Legelső feladata a hadjáratnak a hadsereg cadre-einek összeállítása.

A Darkaváron tartott előértekezletben a vörös toll pártja elkészíti az új tisztviselői kar lajstromát; mely azon esetben, ha a vörös toll győz, a mostaninak helyébe fog lépni. Az alispántól elkezdve, le az utolsó esküdtig, mindenki kilöketik, a ki nem a vörös tollhoz tartozik. Régi érdem, szorgalom, gyakorlottság, tudomány nem véd meg senkit. Van fiatal erő elég s aztán «a kinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá». Kivételt képeznek az öregek közül csak azok, kik föltétlenül csatlakoznak a vörös tollas párthoz.

Mikor aztán az új tisztviselői kar meg van állapítva, következik a párt diadalra jutására szükséges költségvetés. Az érdeklettek közt egy aláirási ív kering. Minden résztvevő aláirja egy évi leendő fizetését. Együtt szép összeg az. Az oroszlánrész mégis a fővezéré marad. Ő az összes költségek felének viselésére ajánlkozik; ezért a jelenlevők részéről egy lelkesült éljent kap, melyhez a tisztelt olvasó legyen szives még egy «éljent» hozzá adni, mert bizonyos lehet felőle, hogy a másik felét is Darkaváry úr fogja megfizetni. Az előleges értekezlet végződik egy nagyszerű lakomán, melynek végeztével a nemes szövetség tagjai azzal a szóval válnak el egymástól, hogy «most azután dolgozzunk!»

És kezdődik a dolgozás.

Legelőször is a hivatalában senki sem dolgozik semmit. Minden ember megy faluzni, kapaczitálni, s dolgozza a közvéleményt.

A darkavári kastélyban e naptól fogva egyik szekér a másikat éri s annak az utazója mind nagyban dolgozik.

Jön a ferdenyakú jószágigazgató, kinek a nyakát tán a folytonos hizelkedéstől felejtette úgy az Isten, s jelenti egész alázatossággal, hogy a parancsolat, melyet a földesúr méltóztatott a tiszttartókhoz, kalmárokhoz, ispánokhoz menesztetni, hivatalból rögtön elbocsáttatás fenyegetése mellett, nagy akadályra talál azon körülményben, hogy az uradalmi tisztek épen most vannak azzal a kényes hivatással elfoglalva, hogy a feles földek termékét a nemes szavazó uraktól beszedjék. Ez nagy veszekedéssel jár, ilyenkor nem lehet korteskedni.

– No hát hagyják abba a felezést. Ne osztozzanak most az ispánok kukoriczán, ne üldözzék az erdőmesterek az erdőpusztítókat, a vadászok a vadorzókat, hanem fogjanak szavazatot. Igérjenek ingyen fát a nemes uraknak az erdőről, kenderföldet a feleségeiknek, feles kukoriczaföldet; a bordézsmálást csinján hajtsák végre: inkább a magukéból adjanak.

Ilyen utasítás mellett aztán lehet győzni a tisztujításon; de a tiszttartóknak s végül a jószágigazgatónak lehetetlen világos számadást előterjeszteni az idén, a min azok nagyon szomorkodni fognak.

Azután jön az uradalmi fiskális. Sebes beszédű, sebes járású, sebes mozgású kis sajtkukacz ember. Úgy beszél az alispánnal, mintha ő volna annak az ura, csak úgy parancsolgat neki. Ezt a pert meg kell szüntetni, mert alperes nagy befolyással bir Tyukmándon, a honnan harmincz szavazat kerül ki. A birkócziaknak a tagosításnál át kell engedni minden erdőt, a hogy kivánják, mert különben negyven szavazat bánja. Valami húsz hires verekedő falusi legénynek bűnvádi pert kell akasztani a nyakába rég feledésbe ment kocsmai kihágás miatt, (fehér tollasok) hadd üljenek benn a tisztujítás napja után egy napig. Ezek ellen tanukat kell esketni. Némely tanunak az emlékezetét is fel kell frissíteni. Az mind nem megy pénzontás nélkül.

Megérkezik a saruházi plébános is. A teremtő a gömbölyüség architecturáját alkalmazta rajta. Egyszerre két széken ül, mert egyen nem fér el; mégis olyan gyors, oly fürge; eleven mozdulatai kisérik eleven mondatait. Hatalmas szónok a kathedrában, tudja a népet fanatizálni s ennélfogva nagy segítség.

Igen jó tervei vannak főtisztelendő úrnak, a mik a győzelmet elősegítik. Az ellenfél protestans; ezt a körülményt fell kell használni. Szükéges, hogy Darkaváry úr mellett a nép fanatizálva legyen; annálfogva nagyon jó lesz, ha Darkaváry úr «demonstrál». A megye minden helyiségében illendő lesz a plébános uraknak új misemondó ruhákat küldeni, a nagyobb községeknek új harangokat, vagy áldozó kelyheket, a miről a hivek láthassák, hogy jelöltjük a hit igaz bajnoka. Sőt, hogy teljes sikere legyen a működésnek, szükséges lesz a darkavári uradalomnak a püspökséggel folytatott repositionalis processusát amicaliter complanálni, hogy az engedékenységért viszontszivességül a püspök pásztori körlevelet bocsásson a diœcesis plébánosaihoz, a veres toll győzelmére erélyesen közreműködés parancsával.

Minden áron!

A per megszüntetése ugyan nagy érvágás az uradalomnak, a fiskális protestál is ellene; de hát Ecclesia præcedit, már benne van az ember a hadkészületben, tovább kell menni. Csatlakozik a táborkarhoz Tóbi, az uradalom összes kocsmáinak bérlője; ő lesz a tábor élelmezési biztosa. Olyan csodatevő, a kinek a kezében egy darab krétából kettő, egy pint borból két pint bor válik. Megalkusznak vele látatlanban, egy nem sejtett számú vendégsereg nem tudni hányszor megjelenése alkalmával tetszés szerint kiszolgáltatandó bor, pecsenye meghatározhatatlan mennyisége iránt, beleszámítva az összetörendő palaczkok, tányérok mennyiségét.

Azután jőnek a körutat végzett alsóbb hivatalnok-jelöltek, szolgabiró, esküdt, fiskális.

Végre megérkezik a főember, nemes Harcsás uram, a kortesvezérek leghirhedettebbje. Haja boglyas, képe veres, orra félre van ütve valami nemesi előjog melletti küzdelem emlékeül, bajusza kacskaringósra kisodorva, mint egy óriási dugóhuzó, a szájába kurtaszárú pipa, melyet soha a fogak közül ki nem ereszt, a míg a szobába nem lép. Az előcsarnokban kiveri a bagót a pipájából a tenyerébe s megkinálja vele az ott ácsorgó czigány primást: (ez is dolgozik) «kell-e bagó, Csicsa?» Annak meg hogy ne kellene? «No ne busulj, a míg engem látsz!» Azzal benyit az úri társaság közé.

Nagy diadallal fogadják.

«Tessék helyet foglalni, Harcsás uram; mi tetszik, thea, vagy csokoládé?» «Majd csak a papramorgónál maradok.»

Darkaváry ur maga tölti meg neki a poharát s koczint vele egymás egészségére. Azután szivarral kinálja, az nem kell neki, marad a pipánál, hoznak neki debrőit; a reménybeli szolgabiró maga tartja oda a fidibust, mig Harcsás uram lelket szív a szortyogó pipába.

Akkor aztán ő is leereszkedik egy karszékbe, s rákezdi pálinkarekedt hangon, hogy «minden jól van már?»

S akkor aztán addig fujja részletes előterjesztéseit, míg kisül, hogy «semmi sincs jól».

Ez a sok kaputos úr mind nem ért a «dologhoz». Még elrontják a dolgot, a hova mennek.

Spongyia Marczi… (hohó! Elébb el kel mondanunk, hogy a vén kortest azon a néven, melyet részben apáitól örökölt, részben a szent keresztség utján kapott, ugyan senki sem ismerte, hanem háta mögött mindenki Spongyia Marczinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között, a mi a szivacs és a víz között szokott lenni) tehát Spongyia Marczi azon kezdte előadását, hogy a szolgálatkész pipagyujtó fiatal aspiranst ököllel oldalba apostrofálta s rajta kezdé a leczkét.

– Ihol van ni mingyárt ez az ifju úr! Azt gondolja, hogy úgy kell a nemes uraknak beszélni, a hogy az ujságba irnak. Még meg is dicséri az ellenfélt s azt beszéli, hogy mi csak princzipiumokért küzdünk. Bezzeg sajt! Majd kimaradnánk igy a hóból szépen! A ki ujságba akar irni, irja meg, hogy milyen derék úr a mi jelöltünk, mondja el, hogy győzedelmünk bizonyos; de a piaczon ne declamáljon. Ha az ember háboruba készül, legelőször is el kell venni az ellenségnek a kedvét. Erről már én gondoskodtam. A mult éjjel Herendynek az első viczispánnak a gyümölcsös kertjében mind az ezerkétszáz fiatal gyümölcsfáját tőbül kifürészelték.

– De hisz ez vandalismus; jegyzé meg rá az ifju neophita.

– Hát micsoda? Tanulja meg, hogy kivel van dolga! De még majd a «vörös kakas» is következik. Hát mikor Komárom vármegyében azt tettük, hogy összekerestünk négy szopornyikás lovat, azt összefogtuk; egy úri barátunk behajtatott vele a tarka tollas párt alispánjának udvarába s oda szállt éjszakára. Annak drága szép angol paripái voltak. Reggelre mind megkapta a lóbetegséget s harmadnapra mind agyonlőhették. Ez volt csak a helyes tréfa!

A reménybeli szolgabiró csak a fejét rázta hozzá.

A többiek hallgatták Spongyia Marczi tanácsát, mint az oraculumot.

– Nincs különben, szólt az, égni nem akaró dohányát kis ujjával megtömögetve; első dolog az ellenség meggyöngítése. A mely faluból sok szavazat vár reá, abban czédulkákat kell elhányatni, azzal a fenyegetéssel, hogy a tisztujítás napján gyujtogatás lesz; nem árt egy-egy górét fel is pörkölni, akkor aztán az egész nemes atyafiság otthon marad féltében. A gyávaháziak békeszerető emberek; azokat meg lehet rémíteni azzal, hogy verekedés lesz, s mind otthon marad a felesége mellett; elő kell venni a nemesek lajstromát s a «dubitatus nemeseket» az ellenpártból ki kell jelölni, a kik szavazatuktól elüttessenek. Végre el kell hiresztelni, hogy ha a fehér toll győz, minden nemes kétszer annyi adót fog fizetni, mint a paraszt. Ezt megértik. Azután következik a saját magunk megerősítése. Itt a legelső feladat pedig a nagylapáti nemességet megnyerni. A kinél azok állnak, azé a diadal. Azokkal senki sem mer kikötni, ha az élete kedves. Azoké a legelső hely. Kivált ha a főverekedő, a Rácz Miska kibocsáttatnék a vármegye tömlöczéből.

– Tehát meg kell nyerni őket! Ez volt az általános vélemény.

– Csakhogy nagyon rátartó ficzkók; szűré a szót a foga közül a vén kortes. Százhuszan vannak egy tömegben s egyik sem jön az egész csapat nélkül; s fejenként tíz forintot kérnek.

– Megadatik! volt rá a válasz.

(– Nem kapnak azok abból többet ötnél! gondolá magában Spongyia Marczi: ő levén a közbenjáró.)

– Aztán egy kis pauschale a vezér uraknak; mert a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mindig velük kell lenni az embernek a kocsmában, hol az ember egészen föláldozza magát.

Az áldozat méltányoltatik.

– Nagyobb diadal okáért össze kell szedni a szomszéd vármegyékben lakó nemességet, a kiknek valami jussa van Bakonyberek vármegyében, s a tisztujításra Tiszán-Dunán keresztül ide fuvaroztatni őket a szavazásra. Erre a gondolatra a fehér tollasok nem jönnek. Nincs is pénzük hozzá. A koldusoknak!

Ez is igen életrevaló ajánlat.

– És a mi a legszükségesebb: minden faluban ki kell tüzetni a zászlót érdemes jelöltünk nevével. Ez is kerül némi költségbe itt amott, nem a zászló, hanem a kitüzés. Az olyan községekben, a hol az ellenfél uralkodik, egy-egy rongyos tetejű ház gazdáját meg kell biztatni, hogy új födelet kap a háza, ha megengedi valamelyik mohos lyukba kitüzetni a mi zászlónkat, s bevert ablakának és fejének az árát aranynyal térítjük meg.

A zászlók luxusa el nem maradhat. Lesz háromszáz lobogó. Tán a waterlooi ütközetben sem volt több.

Végül jön a java.

– Aztán itt van az, a mi legtöbbet ér, szólt félszemével hunyorítva a kortes s előhuz bekecszsebéből egy zsiros, szurtos papirost. – Ez a nóta!

Miféle nóta?

Egy gúnydal, egy pasquill, egy ocsmány versemény az ellenpárt minden személyiségére; különösen az első alispánra Herendyre, melyben az gyalázatosan kigunyoltatik; elmondják róla, hogy ifju korában iskolamester volt, (nagy bűn ez!) a felesége sem kiméltetik, az egy vén banya, kit a férje csak pénzeért vett el; a kisasszonyuk is belekerül, az kendőzi az arczát fehérre, s minden vőlegénye által cserben hagyatik. És így tovább ebben a genreban.

– De már ez nem járja! kiált fel méltatlankodva a fiatal szolgabiró-jelölt. Abba már nem egyezem soha, hogy egymás becsületében gázoljunk s még az ártatlan nőket is sértegessük.

– Már ezen pedig a pap sem segít, szól nevetve Spongyia Marczi, mert ez már nótára is van téve s minden faluban énekelik a hiveink, s ez a nóta többet ér száz szónoklatnál, mert a ki meghallja, hogy az ellenjelölt iskolamester volt, elpudeálja magát s visszakullog.

– De már ilyen áron nem akarok tisztviselő lenni, dörmög a fiatal ember, s alig várja, hogy a kalapjához juthasson és elosonhasson a társaságból.

A többiek pedig örülnek rajta, hogy elment. Bolond ember: Tarna Eleknek hivják. Nem ide való! Spongyia Marczi, álljon fel az asztalra, s előbb szavalja el, azután pedig dalolja el élő szóval azt a remek pasquillt, mely olyan szépen oda talál mindenkinek, a hol legjobban viszket.

Azzal elhatároztatik, hogy ez a vers kinyomattassék, még pedig Lipcsében, minthogy idehaza a censura bizonyosan meg nem engedné. (De biz a sajtószabadság sem engedné meg.)

Még ezután következik Spongyia Marczi javaslatára a nagy feladat: a községek sorba látogatása az alispánjelölt részéről. Darkaváry úr népies victoriadolmányt s pitykés lábravalót ölt magára, kanászkalapot tesz föl, s úgy járja végig a falvakat, sorba látogatja az előkelő nemesek házait, megölelgeti a feleségeiket, ölébe veszi porontyaikat, sorba poharaz a házi gazdákkal, neveiken szólitja őket, te-tu pajtás lesz velük; órát, bicsakot, kulacsot ajándékoz emlékül; elmegy a templomukba, letérdel az oltár előtt, kezet csókol a papnak; tánczol a csárdában a kortes-kolompos leányával, egyik falutól a másikig muzsikáltatja magát, banderiumokkal vágtat végig a vármegyén, s diadalkapukat csináltat magának, mozsarakkal ágyúztat, s sorra csókolja a fehérbe öltözött üdvözlő szüzeket; tart szabadságtól szikrázó rebellis szónoklatokat, s mikor agyonfáradtan hazaér a nagy körútból kastélyába, leül levelet irni a főispánnak, melyben biztosítja ő excellentiáját, hogy ha őt most győzelemre fogja segíteni az által, hogy első helyen candidálja, s a voksolást délutánig elhuzza, akkor ő az egész vármegyéjét áttereli a conservativ pártra; fentartva magának azt a szerencsét, hogy tiszteletét tehesse a főispán úri házánál. És a főispánnak hat eladó leánya van; és Darkaváry nőtlen férfi és jó partie, az ellenfele pedig vén, feleséges ember.

És ennyi lárma, veszedelem, pusztítás, veszekedés, pazarlás, háboruság azért, hogy valaki másod-alispánból első alispánná legyen!

Az egyiknek fizetése ezer forint, a másiké nyolczszáz: rangjuk pedig teljesen egyenlő.

A mozgalom pedig nőttön növekedik. Férfi, asszony, gyermek részt vesz benne. Utczán, uton nem jár senki valamiféle toll nélkül a kalapján: a rokonszenvező falvakban «éljent» kiabálnak a szekér után, melynek kocsisa az ő jelöltjük tollát viseli; de megdobálják ám a másik faluban, a hol az ellenkező párt tollasai laknak. A darkavári pártbizottság ülései permanensek: egyik kortesvezér a másiknak adja a kilincset. Mind jó hireket hoz; s mind pénzt visz el. Az ellenfél pártfőnökeit megvesztegetni: ez a főfeladat. Nehánynál sikerül az áttérítés, más semlegességet igér. Itt amott egy pár bevert fej is tanuskodik az alkotmányos joggyakorlat iránti érdekeltségről. Az is rendén van. Kicsinyekben szokja meg az ember a közjóért vérét ontani. S hogy a buzgalom nem szoritkozik az alsóbb nemességre, arról tanuskodnak az ezen időközben végbement párbajok, megindított becsületsértési perek, felbomlott eljegyzések, jó barátok, atyafiak, szerető párok között. De még a bécsi katonai főparancsnokságnak is meg kell érezni a mozgalmat s tiz mértföldnyi messzeségből egy kompánia cserepárt rendelni le a megye székhelyére, Bakonyváraljára, a hol soha sem feküdt még katona: – ha csak hideglelésben nem.

S mind ezt azért, hogy Darkaváry Lőrincz úr másod-alispánból első-alispánná legyen.

A választás előtti nap a kortesvezérek legkeserübb napja. Minden faluból összedobolni a veres toll párthiveit. A templom előtt megáldja az útnak induló sereget a pap, a kocsma előtt pedig megáldják ők a papot. A kortesvezérek lóháton nyargalnak körül s a két hetes kiabálástól egészen hangtalanná rekedve, nógatják indulásra a hiveket: a ki magától nem tud felkapaszkodni, azt felteszik a szekérre barátságosan, s aztán elől a lovas banderium, utána egy szekér a czigány-bandával, mely a zötyögős úton végig huzza a tisztujítási nótát, azután egy szekér egy nagy hordóval; azután egy másik, melynek még az oldalain is ülnek; középett a zászlótartó a nagy lobogóval, melyen arany himzéssel olvasható: «Éljen Darkaváry Lőrincz I-ső alispán!» Mindannyi a mi nótánkat énekli:

«Nem kell nekünk az iskolamester!
Tanultunk már a-b-abot egyszer».

A hosszú szekérsorok mind Darkaváron jönnek össze: onnan lesz estére egy tömegben a bevonulás Bakonyváraljára; csak egy csapat, a nagylapáti, jön a tulsó oldalról: de a mely bizonyos, mert fejenként tíz forintot kapnak, ötöt előre, a másik ötöt, ha leszavaztak. (Ezt a másik ötöt ugyan soha sem kapják meg Spongyia Marczitól.)

A darkavári megállapodás egy ünnepélyes ténynyel van összekötve: a toll-osztással.

Ez igen nevezetes cselekmény.

Az ellenpártot a veres toll azzal csufolja, hogy csak komisz fehér tollat tudnak feldugni, a hogy a ludból kihúzták; míg amazok viszont azt felelik, hogy bizony azzal a kis berzsenynyel sem igen erőtette meg magát senki, a mitől a ludtoll veres lett. Két találkozó ellenkortes között ez az első hadi jelszó: «Hogy a ludtollad, bátya?» – «Kell krajczár berzsenyre, öcsém?»

Most tehát Darkaváry úr hozatott egyenesen Bécsből a legelső virágárustól tisztujítási tollakat, egyenként a veres toll, zöld rózsalevelek és aranyozott bimbók közé foglalva s a toll szárnyaira arany betükkel nyomtatva a név és a jelszó.

Ez aztán megteszi! Az ilyen tollra aztán büszke lehet a ki viselheti.

S még a toll hagyján! De a ki azt feltüzögeti a nemes szavazók süvegeire: «ő nagysága».

«Ő nagysága» szép, fiatal huszonkét éves hölgy, igazi magyar jellegű, hamvas, piros arcz, ragyogó nagy fekete szemekkel: élveteg, duzzadó ajkakkal, termete sugár, ideges, délczeg, fejtartása kevély, előkelő; öltözete tulságosan pompás, kezein finom jaquemar keztyük, a miket nagyon szükséges az elsőrendű nemes urak előtt le nem vetni; mert egyedül a kezek azok, a mik még mindig elárulnák, hogy valaha értettek a tehénfejéshez.

De csitt! Ne beszéljünk erről.

«Ő nagysága» maga a veranda alatt állva, saját kezeivel tüzdeli fel a díszes tollakat az egyenként szine elé járuló harczosok kalapjai mellé. S van ott nagy változatossága a fövegeknek: kalapok, miknek öblös karimájában pipa és zacskó szokott nyugalomra téve lenni; turi süvegek, a miken mind az befelé és lefelé áll, a mit a kalapos uj korában kifelé és felfelé formált; báránybőr kucsmák, teleragadva bogáncscsal; gombaalakú hat fontos fövegek, a miket a golyóbis sem jár: mindezeket sorban kell kezébe venni ő nagyságának, hogy a dísztollat valahova odaerősíthesse melléjük. Akad olyan mokány gyerek is, a ki nem akar előtte süvegelni s csak úgy bozontos fejével együtt tolja oda a kalapját ő nagysága elé; ő nagysága aztán tréfás haraggal bizony lekapja azt a fejéről, tévedésből egy csomó hajat is hozzá markolva. Mellette áll Darkaváry úr maga s míg ő nagysága a feltollazott részéről egy-egy kézcsókot kap, Darkaváry úr ugyanannyi «éljent».

Hanem ugyanez a mulatság, ezer kétszázszor ismételve, mégis csak unalmassá válik.

Ő nagysága nagyon fintorgatja már az arczát, pedig még csak a közepe felé járnak s valami idegen nyelven, a mit a kortesek nem értenek, észrevételeket ejteget el Darkaváry úrhoz, mikre az szinte idegen nyelven csillapító hangon felel.

Veszi észre e fintorgatást Spongyia Marczi s hogy jó kedvre hangolja ő nagyságát, ő maga furakodik a tömegen keresztül eléje. Kucsmáján, melyet nyalkán, a félszemére lenyomva visel, meglátszik, hogy azt egy párszor a sárban meghengergették, hogy több izben szénás szekeren háltak benne, hogy egy fokossal lyukat ütöttek rajta s azonkívül valaki tréfából tűzkővel belecsiholt, s a legutóbbi napokban faggyugyertyához gyertyatartónak használták, miután elég sokáig szolgált borivó edény gyanánt. A kortes bizalmas vigyorgással lép ő nagysága elé, a makrapipa akkor is a szájában, a mi nem akadályozza őt abban, hogy concentrált fokhagyma- és pálinka-aromával ne jelentse jó messziről, hogy «ő» jön.

«Züzann!»

Darkaváry az úrhölgy nevét azon a gyöngéd kérlelő hangon ejté ki, melyből egy művelt lelkű feleség mindent megért. Hogy most a férj kedveért tettetni kell, elfojtani unalmat, boszuságot és mutatni jó kedvet, nyájas arczot.

Susanne e helyett azt tette, hogy pitytyedt ajkkal egész hallhatólag azt dörmögé sebes mozdulattal kapva a tollas dobozba:

– Ejh, hát már soha se lesz ennek a sok tollnak vége?

Spongyia Marczi megorrolta azt a szót, s kucsmáját még jobban fejébe nyomva, azt találá mondani ő nagyságának:

– Hehe! Zsuzsi hugom. Ugye könnyebb munka volt tollat fosztani, mikor az Itzig zsidónál szolgáltál?

Más hölgy, a kinek jaquemar keztyű van a kezén, az ilyen szóra rögtön elájult volna; de Susanne nem volt ilyen hölgy, hanem olyan hölgy, a ki ezért a szóért a jaquemar keztyüs kezével olyan pofont teremtett a vén kortes képes felére, a mitől annak a szájából az örök pipa nekirepül a kőoszlopnak s megszünik örök pipa lenni, a kucsmája pedig beleesik a doboz tollba; választhat belőle maga tetszése szerint.

Nemes ember, ha hölgyén ilyen szégyent ejt valaki, saját úri házánál, ha mindjárt sógora, vagy komája is az a valaki, nem gondolkozik sokat, hanem kap egy botot s kiveri a megbántót a házából.

… Darkaváry Lőrincz ur azonban nem azt tette, hanem utána szaladt a kastély belső szobáiba menekülő hölgynek.

Susanne gyermekei szobájába menekült.

Volt két szép fia; az egyik négy éves, a másik kettő. Gyönyörű gyermekek, olyanok mint Rubens pirospofájú angyalkái.

A hölgy odaveté magát a gyermekek elé s azokat szenvedélyesen kebléhez ölelve, hangosan zokogott.

– Megőrültél? förmedt reá az «úr». Minden «munkánkat» elrontod egy pillanat alatt. Hogy tudsz felindulni egy ember szaván, a ki már két hét óta részeg!

– Igen! ötven esztendő óta; vágott vissza zokogva a hölgy.

– Annál inkább. Jőjj vissza mindjárt.

– Én? Nem! soha! Inkább a nyakamba kötöm ezt a két porontyot s a tóba ugrom velük.

– Térj eszedre! Heveskedésedet jóvá kell tenned. Koczkáztatnád vele pártunk győzedelmét, a megye jövendőjét, az én sorsomat.

– Mit bánom én a pártot, a vármegyét és magát! Én megyek a tóba.

– De ugy-e, mama, engem nem kötsz a nyakadba, csak a kis Difit? szólt közbe a nagyobbik kis úrfi, kinek e tragikus intermezzo alatt nagy gondja volt a Difi kuglofjából a mazsolaszőllős részt saját zsebébe dugni.

E naiv észrevétel a heves zokogásból egyszerre nevetésre készté a felindult hölgyet. Odaölelte magához a kis kérdezőt s összecsókolá annak kezecskéit, a szájába vette minden piczi ujját s zokogva, nevetve biztosítá:

– Nem téged! nem! A kis Difit sem. Ti drágaságaim!

És aztán összevissza csókolta őket; míg egyszer a legnagyobb csókolódás közül hirtelen felugrott térdéről s azt mondá Darkaváry úrnak:

– Jól van, visszamegyek! De csak azon feltétel alatt, ha az a vén madár-ijesztő ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Mondja meg neki. A nélkül elém ne jőjjön senki, mert kikaparom a szemét!

Darkaváry úr vállat vont s kiment.

Odakinn ez alatt a plébános, a jószágigazgató, a fiskális, meg az egész előkelőség viszont Harcsás uramat igyekezett megkérlelni. Az pedig dühös volt: «engem pofon ütni! ezt a nemesi pofát, a mit soha senki meg nem ütött!» (Pedig dehogy nem ütötték meg; nincs az az ütőeszköz, a mivel meg ne agyalták volna: egyszer épen sarkantyuval kalapálták össze.)

Ez meg azt kivánta, hogy az asszony kérjen tőle bocsánatot.

«Még a pipám is eltörte!»

Ez egy jó eszmét adott. Darkaváry úr kikereste pipaállványáról a legbecsesebb ezüst kupakos tajtékpipáját; arra azután rávehető volt az úrhölgy, hogy azt a pipát kárpótlásul átadja a vén kortesnek, ez meg arra, hogy azt elfogadja, s a békepipa átnyujtásnak az a diplomatiai szine is volt, mintha Susanne kezet nyujtott volna Spongyia Marczinak, ez pedig kezet csókolt volna a szép asszonynak.

Hanem e percztől fogva egészen el volt keseredve Spongyia Marczi. Hasztalan fityegett le a szájából a szép tajtékpipa; egyre sírt.

– Végem van már nekem. Nincs énnekem már semmi hatalmam többet, a kit egyszer pofonütöttek. Akár el is temettessem magamat mindjárt. Ha holnap vesztünk, én nem leszek az oka: mert én már meghaltam.

A plébános úr pedig azt mondá Darkavárynak diákul:

«Iste colaphus est malum omen.» A miben igaza is volt. A pofon soha sem valami jó előjel.