Egy Ebéd – Otthon.

Csodálatos hatalom az a politika!

Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak, vagy ha szólnak: egymást csak «előttem szólott úr»-nak czímezgetik, akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.

Legfényesebb példa volt erre a bakonyberek megyei követpár. Mindenki tudta, hogy Darkaváry Lőrincz Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek s visszatorolta a követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel «malleus»-nak Darkaváry s visszadöngette háromszorosan a csapásokat.

E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön jutalmát, hogy a lelkes országgyülési fiatalság a két kitünő szónokot, (mint egykor Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta s úgy jelentek meg arczképeik karöltve; a mi bizony meggondolandó dolog: az embernek örök időkre odakötve lenni egy másik emberhez, a kiről még nem tudhatja, hogy hogyan intézi a maga dolgai végét, s a kitől már most semmi válóper és sebészi műtét soha el nem választja többé.

Hanem ez a siami iker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen eltértek a nagy férfiak utai. Tarna Elek publicistának készült, egész nap Benthamot, Tocquevillet, Montesquieut tanulmányozta; – Darkaváry pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr; életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.

Hogy családi ügyeikről soha sem beszélgettek, az megint igen természetes. Az országgyülés harmadik évét járta már, midőn egy reggel Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz arczát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei? Nem kell-e nekik új utasítás?

Darkaváry egy összehajtott papirszeletkére ezt irta Tarna Eleknek:

«Ülés után jőjj el hozzám ebédre.»

Eleknek nagyot dobbant a szive!

Ő hozzá elmenni! Ilont meglátni ujra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya; fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor csak egy férfi létezik számára, a kit észrevesz, a kit szeret, a kit szemeivel kisér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, a ki most tanul szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan két kezébe s tanul szavakat gagyogni, a miket megérteni a legkedvesebb tanulmány. Ő hozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett, ennek a tiszteletére ád ma lakomát a veje, a mire őt is meghivja, mint követtársát, megyéje elnökével együtt.

Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz átöltözni, fehér keztyűt huzni s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a szállása? még soha sem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit megfoghatott, a ki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry úrnak a szállása? Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott országgyülési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál Gábornak egy drasticus philippikája megörökitette e panaszt valamelyik országgyülési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való, a mi Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végig ment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry fogata hintóstól együtt? Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.

Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, a ki épen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e? mert ő ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a levesnél vannak.

Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk cselédszobán, egy picziny gyermekszobán keresztül vezettetni a szakácsné által, egy nyikorgó padlatú salonba, a honnan azután egy ajtót mutattak meg neki, mely az ebédlőbe nyilik. A szakácsné azzal visszaszaladt a palacsintához, s Elek sem várt hajdura, komornyikra, a ki a felső kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakra vetkőzött, s ment koczogtatni a megjelölt ajtóhoz.

Mondták neki, hogy tessék.

Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is a mit ő látott.

Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kis fia az ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.

Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt; szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan lélekjelenléte.

Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kis fiát a dajka ölébe téve át és sietett Eleket elfogadni.

– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, a mint atyámat meglátja a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám, hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések éjfélig szoktak tartani.

Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még inkább tudta, hogy az osztály ülések éjfélig nem tartanak soha; aztán csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte, mintha azt a széket fűtenék.

Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az országgyülésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a hallatlan sérelmekre másfelől s e közben Eleknek folyvást az járt a fejében, mintha ő még sem egészen jó helyen volna itt mostan.

A mint körülnézett a szobában, annak minden butorzatát igen szegényesnek találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már. Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két «Dioscur»-nak karöltve lerajzolt arczképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.

Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó honfitárs, a ki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba s világosan kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; «kérem, már tizennégy foga van!»

És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! – Ki az a bácsi? «E.» – «Elek bácsi!» Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az ott? «Ö.» «Öreg apa.» Mit csinál az öreg apa? «Phú!» Hahá, pipázik, úgy fújja a füstöt. Hogy hivják a kis fiút? «Ba» Ahán, «Bandikának» hivják. Mi kell a kedvesnek? «Ku» Czukor kell neki. No mondjon a bácsinak egy szép pát. «Pá, pá!»

Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelől jó lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel s búcsúzott, arra azután a nő is, Herendy is kikisérték az ajtóig; még a lépcsőig is elkisérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni. Herendy meghűti a fejét, mert hajadon fővel van. Ilon megfeddé atyját, hogy mért nem teszi föl a házi sipkáját; annak azért vissza kellett menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg Elek kezét s e szókat sugá fülébe:

«Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hivta ebédre.»

Azzal egy közös agyiő után visszatért szobájába.

Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel s azt mondá őszinte elérzékenyüléssel: «úgy-e bár, Ilonka mégis csak boldog nő lett? tudom, hogy ön is örül annak!» Ezzel megölelte Eleket.

Elek aztán ment le a lépcsőn.

Most kezdte aztán csak igazán nem érteni a dolgot.

Mit jelent ez? ki tévedt itt? mit titkolnak itten?

Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér keztyüben, frakkosan nem akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry inasát. A hintó is megállt ő előtte s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt ki, vidáman kiáltva:

– Épen jókor jöttem érted. No ülj be hozzám, aztán menjünk együtt.

– Hová? kérdé Elek bámulva.

– Hát ebédelni. Már elfeledted? Ülj be frissen!

Elek beült a hintóba Darkaváry mellé s most már aztán igazán nem értette a dolgot.

– De hisz én épen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már meg is ebédeltek!

– Hol voltál te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési szállásomon?

– Hát hol másutt?

– Na akkor szép bakot lőttél! hisz nem mondtam én, hogy gyere a «feleségemhez» ebédelni; hanem azt, hogy gyere «hozzám».

Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy ez két különböző fogalom.

Nem sokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az úri fogat egyikébe Pozsony város legdíszesebb lakházainak gördült be, hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket s szőnyeggel bevont lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva, (a hogy a képen vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság volt már együtt, melynek tagjait nagy részben látásból ismeré már Elek; országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, nehány magasabb rangú katonatiszt, és egy pár simára borotvált arcz: bécsi bankárok; a kit még nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett s el is felejté a neveiket rögtön.

Díszes társaság volt: csupa férfiak.

«De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?» Azt is megtudta, nem sokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót s kilépett rajta a vendégek közé – a háziasszony.

Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltünő; ékszer annyi rajta, a mennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar keztyűk.

Már most tudta Elek, hogy hol van.

Ez a herczegasszony nem volt más, mint Susanne.

Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott s előkelő «pli» jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni, akár egy herczegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető támpont gyanánt s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt, osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; franczia menu volt: ittak Chateau Lafittet és Cliquot-t, s a mocca mellé tízéves szivarra gyujtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édes atyját meghivta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen belőle.

Vacsorára! Ah az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött fagylalttal, végződött puncscsal. A vacsorához már több hölgy is jelent meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susannenak barátnői. Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat kaczagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyujtják meg. Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – Elek ott hagyta őket. Átment a másik terembe, a hol kártyáztak.

Igen nagy pénzben kártyáztak.

Ez volt az a ragyogó barlang, a hol az országgyűlések alatt a követek egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kis-király eljátszotta maga alul a földet.

Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárczájából a fáró bankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt s a bankjegycsomagot mint egy üstökön ragadt vízbehalót markolja fel s oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi egy lapra. Az is elröpül.

A mióta Elek nézi, többet elvesztett húszezer forintnál.

És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett varrja kis gyermeke számára a zubbonyt, a mihez valamelyik leánykori bál-ruháját szabta fel kelmének.

Egyszer aztán felkél a fáró-asztal mellől Darkaváry s odalép Elekhez:

– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult a szerencse. Ugyan Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közűl; hadd regresszirozzam magamat egy kicsit.

– Lőrincz barátom! felelt neki Elek: én nem csábítom el sem a feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: Te három év alatt először hivtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért hivtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem fáj neki az, a mit nem tud. No majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek s akkor aztán az öreg bújában elpusztul. No hát bajtárs, a mit erre a lapra tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.

Elek nem sokára ott hagyta azt a házat.

Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az ipával. A jó öreg úr arcza ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét s szivélyesen megcsókolá az arczát.

– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg. Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az éjjel a váltó-törvényjavaslatkészítő bizottságnál reggeli négy óráig fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.

Lőrincz boszusan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor irta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer forintot vett fel, hogy kártya-adósságot fizessen vele.

S az öreg Herendy felmagasztalt arczczal beszélte minden ismerősének, hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.

Darkaváry legboszusabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az ő czélját.

Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárúshoz, a ki az ő iker arczképüket kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.

A műárús azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor mind.