Paraszt Boszu.

Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak létre hozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki idézésre.

Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kis-királynak, a ki öt milliót érő vagyonnal bir, s hozzá egy millió adóssággal, rendbeszedni magát. Elad egy milliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad neki még négy milliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.

De nem úgy van ám az.

Mikor a kis-király eladja a legszebb buzatermő birtokát a Tisza mellett, a melyen csak repczéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni, eladja egy millióért: akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka szomszédságában kell vennie egy másik birtokot két millióért, melynek nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsön pénzen szerezte, a mitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, a mi nagy előny. Az eladott birtokár egy millióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba fizetni; vannak hitelezők, a kik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.

Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű vállalatba.

Például itt van egy szőlőhegy épen a Darkaváry kastélylyal szemben, az egész Lőrincz úr birtoka, hires bor terem rajta. Eddig is volt a szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pinczével; de mennyivel jobban fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s e szerint valószínüleg nem jön többe, négyszázezernél. Milyen dicső látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből meglát minden ember, a ki csak az országúton halad, s minden ember, a ki csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa oda fenn? És arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép úri lakot Darkaváry úr építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.

Darkaváry oda építtette a feltünő úri lakot a saját kastélyával szembe, s abba hozta le Susannet. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett, mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.

És Ilon türelmes volt, mint egy martyr.

Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kis gyermekét vezetve kezén, szemközt találkozott a tekervényes úton Susanneal, kinek elég érczhomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer hallotta, a mint Susanne fia azt kérdezte anyjától: «mama! ki az az idegen asszony ott azzal a kis gyerekkel?» És hallá válaszul Susanne alig titkolt nevetését.

És Ilon még csak nem is sirt soha senki előtt. Rettegett attól a gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgy is tudja, s az ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.

Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánynyal jusson ez Herendynek tudomására.

Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély felszentelése jár együtt az ünnepélylyel. Ide most már Herendy is eljön. Nem szokása ugyan semmifajta dinom-dánomra eljárni, de ezuttal hivatalos ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba. Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az «asszony» számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére iratja azt az egész szőlőhegygyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, a kik Susanneról tudtak, hogy Lőrincz gavallér ember: szerelmét elvonta nejétől; de a veszteségért férji bőkezüséggel akarja kárpótolni: ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse vele bánatát.

Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a beiktatásra magát Herendyt, mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új kastélyt Susannenak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre az életre!

A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új kastély műkincseit, pompás butorait, varázsszóra előteremtett virágos kertjét s a szép asszony szemeit. S a kik aztán az új palota erkélyéről letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a hitves ott egyedül van most kis gyermekével, és tanul a gyermektől nevetni: hogy ki ne legyen sirva a szeme, mikor az atyja megjön.

Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susannenak van szánva, s az asztalnál az ő borát iszszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére iszszák meg.

A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: «az én borom.»

Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgő-palaczkok nem előgettek a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott; arcza égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott veszteni s kigunyolta azt, a kinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a tálczáján a bankjegy és arany.

Valamelyik vendég azt találta mondani: «hej jó fogást csinálhatna most itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!»

«Majd elbánnánk vele!» hetvenkedék Darkaváry; «itt a sok fegyver töltve!»

Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva, Darkaváry és vadászai számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl elterülő nagy erdőségbe szarvasra.

Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az asszonyi zsivajból.

A vidám szedő-nép a szüreti bachus-menethez készült. Leányokat, legényeket szőlőlevéllel, komló-füzérrel fölkoszorúznak, csepüből, bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bachans tánczot a többiek előtt, csattogójával ütögetve a közelértek hátát; egy banda czigány hegedül, trombitál mögöttük «eb fújja – kutya járja» nótát s aztán középett két markos legény emel vállravetett rudakon egy szőlőgerezdekből összerakott, őszi rózsával, alkekengivel megkoszoruzott harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.

A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bachus igen jól viselte magát, úgy tánczolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang emelő legény felment a verandára, a csepü-szakállas Bachussal együtt, hódolata jelvényét átadni az uraságnak.

Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az előszobába, a Bachust pedig oda inté magához s kegyelmesen tréfálni méltóztatott vele, odanyujtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, a hogy elvesződött vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.

– Hát te Bachus, hol hagytad az Ariadnédat? kérdé tőle Susanne. (Talán nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)

Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arczáról az álszakállt, hamis szemöldököt, fejéről lerántá a csepű-parókát s aztán hirtelen megragadva a szép hölgy kezét, azt mondá neki: «itt hagytam: érte jöttem!»

«Megvesztél ficzkó!» ordíta rá Darkaváry, ki az asztal tulsó végén ült s e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.

A paraszt legény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene belsejéből s a vendégek felé szegezve, azt mondá:

«Nem Bachus van itt, urak, hanem Villám Bandi!»

Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hirhedett rabló; a vendégek erre a nyilt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket. Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten s cseléd, vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit beterelték a rablók a pinczébe s rájuk zárták a lakatokat.

Csak Lőrincz küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról, azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva hozzákötözték egy karszékhez.

Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak, taposónak; a Bachus-tánczhoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg ünnepély szine alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron tánczoltak, daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják hinni mindenütt, hogy ugyancsak vigan vannak az új kastélyban.

Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így szólt Susannehoz:

– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak. Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Soha se kérdezd, hová viszlek? Nekem is van szép palotám. Oda jösz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre, hogy eddig hol jártál? Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja. Nézd a kezem milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is e miatt öltem meg, a kiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt mondod, hogy nem jösz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett könyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, a kit megölök. Jösz-e velem?

Susanne reszketett, hogy a fogai vaczogtak bele és nem mert sirni.

– Jól van. Eljösz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.

Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt s átadta Villám Bandinak.

Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét, felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s lerakta briliántos gyűrűit és karpereczeit s a függőket a füleiből, a hogy Villám Bandi parancsolá.

– Gazemberek! ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. Ott van előttetek a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kivánjatok tőlem akármit. Vegyétek el pénzes szobám kulcsát; irni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a kastélyban előttetek minden kincs-szekrényt; válogassatok, vigyetek a mennyit elbirtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.

– Csendesen, uram, szólt Villám Bandi: az Isten «nagy úr»; én csak «szegény legény» vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell ma. Fiuk, megigértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak a mit én mondok. Egy parasztleányt paraszt ruhában. Majd máskor eljövünk; de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.

– Átkozott haramia! ordítá a lekötött úr. Ezért az akasztófán fogsz száradni.

– Akkor is engem sirat meg Zsuzsi, nem téged. Jöszte Zsuzsi szivem.

– Züzzanne! kiálta Lőrincz, kötelékei közt vonagolva, ne menj el! Ne félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát! Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két gyermekedet. Te az enyim vagy!

Erre a szóra visszafordult Susanne s megdöbbenve állt meg.

A rablóból e szónál kitört a düh.

– Tied úgy-e? kiálta fogcsikorgatva. Megvetted? Pénzt adtál érte. Leánynak vetted, asszonynak hittad, és dicsekszel vele, én előttem. No hát edd meg azt, a mit érte adtál s fulladj meg tőle!

Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, a mi Susanne tálczáján feküdt, két rablóval felpeczkelteté az ordítozó főúr száját s teletömte azt a bankjegy-csomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.

Susanneval keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét s elhurczolta őt magával, a czinkos banda tánczolva, muzsikálva haladt a nyomukban, a ki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, a miken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.

Ez aztán paraszt boszú volt!