A Salto Mortale Egy Mammuthtól

De nem is volt kedve Timárnak ezuttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fujhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.

Timár odanézett a távolban látott hajóra s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:

– Ágyúnaszád… Huszonnégy evezős… «Szaloniki» a neve.

Azután le sem tette a távcsövet, mindaddig, míg a Perigrada sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.

Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajtsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.

A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók felfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontató erővel lehet a hajót előre mozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó épen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhuszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada sziget túlfelén meg egy épen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) A két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.

Csak hogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha.

Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekszik megérdemleni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.

Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamblakta oduival; ott nyulik ki előre hajolva a fenyegető Rasbojnik, a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.

Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.

Itt ezen a helyen sülyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a «Silistra», mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkival sziget egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.

És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül még is van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.

Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.

Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szviniczánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.

Hanem a kik tudják a módját, a hol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsut vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.

Ez a salto mortale egy úszó mammuthtal.

A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajtsárok tudják már, mit jelent ez? a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik üzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.

A tülök kilenczet üvölt.

A hajtsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Öt percznyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.

Most a kürt tizenkettőt bömböl. A mire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, a három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíjj, s az a vashenger, a melyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajós-szekercze.

S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekerczének egy csapásával ketté vágja a hajó orrán a kötelet.

A kifeszített kötél, mint valami óriás húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát s orrával az északi partnak fordulva, elkezd vízellenében rézsut keresztül vágni a folyamon.

A hajósok «átvádolás»-nak nevezik ezt a merész műveletet.

A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.

Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.

Attól a percztől fogva, a melyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.

Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.

– Segíts Jézus! Uram Jézus! – dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.

Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, félkezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva perczenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.

– Segíts, Jézus!

A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, a mik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a mult hét óta? Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, a mennyi annak rohamát egy perczre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húsz öles örvénybe az eltünt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cziczának.

Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.

Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka szineikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén eviczkélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros úszszárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!

Mély hallgatásnak való jelenet volt az, mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.

Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.

Itt a fő Dunaág megtorlik s mély medenczét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, a mint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.

Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amphitheatrum – madártávlatból.

Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.

– Vigyázz, hahóóó! – hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.

Timéa nem tudta, mi történt? miért bánnak vele ily durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta.

Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medenczéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.

A mint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll, egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy perczre Timéát elvakítja. A másik perczben a mint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.

Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.

– Elsülyedünk-e? kérdi tőle.

– Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.

Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.

Hanem azért a szive meg sem dobbant e szóra.

Csodálatos az!

Mikor a fehér cziczát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondá rá, hogy «szegény!»

Igen, mert a fehér czicza oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy daczolt mindenkivel! Aztán a fehér czicza egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér czicza nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.

A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltünt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. «Száz arany jutalma annak, a ki élve felhozza a vízből!»

– Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. Itt vagyok magamtól is.

Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.

S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.

– Le kell ereszteni a vasmacskát.

A három mázsás horgonyt elbocsáták a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.

– S most ki a ladikkal a partra! – parancsolá Timár három legénynek.

– Váltson ön száraz öltönyt! – tanácsolá neki Euthym.

– Nagy pazarlás volna! – mondá Timár. – Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.

Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.

Annak helyeslően villantak a szemei.

S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, a hol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolczvan igás barmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzá kötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, még pedig az ellenkező part mentében, mint a melyben megkezdé.

Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.

A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.

Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy «schreiber», a kinek évi fizetése jár, elég szűken, s a kire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánynyal, akár igazgyöngygyel: az ő díja csak egy marad.

Ilyenformát gondolt magában a «tisztító» is, mikor a román csatornába érve, ujra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, a mire egy darab ideig nem volt jó idő.

– Vallja meg kegyelmed, hogy soha sem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.

– A mi igaz, az igaz! – felelt rá Fabula János.

– De hát mi szükségünk volt nekünk megkisérlenünk, hogy vajjon szent Mihály napján bele fullad-e az ember a vízbe?

– Hm! monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. – Mi lénungja van kendnek egy napra?

– Húsz krajczár! – felelt a tisztító.

– Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajczárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajczárral több okom van a nyakamat koczkáztatni, mint kendnek. Hát mi baja már most?

A tisztító a fejét csóválta s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.

– Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, a mi ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a szent Borbála az elől menekül.

– Hm! A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.

– Noh! Nekem semmi közöm hozzá, szólt vállvonva a tisztító, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem a mit tudok, azt tudom.

– No hát tudja meg kend, a mit még nem tud! mondá Fabula János. Persze, hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze, hogy az elől vesztettünk most útat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehérképű leányt ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül előbb magyar földre léphessünk, a hol nem üldözheti őket többé a szultán. No már most tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyujtsa meg kend ujra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katholikus ember kend.

A tisztító felczihelődött s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:

– Én csak igazhitű katholikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, a mint a száraz földre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vizen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy a mint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, a mit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.

– Azt bölcsen teszi. – Már most hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, a míg nem hívom.

A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, a hol a szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, a hol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Dunaöblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.

A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz szinére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoztak-e, vagy hajóhoz.

A mint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszuságban, végig lehetett rajta tekinteni.

Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. A mik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.

Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig czirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.

Még feljebb haladva, utolérte a szent Borbála vontató hajtsárait. A hajónagy azokat is kérdezte.

Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosíták a törököt, hogy hol keresse a szent Borbála hajót.

«Elnyelte azt a perigradiai örvény, zsákostul, emberestül, ime a hajókötél is elszakadt.»

A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajtsárokat nagy lamentálva odább vonulni, hogy ki fizeti meg már most az ő dijaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább). Maga pedig visszafordult, s vízmentében ereszkedett aláfelé.

A mint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon tánczolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vas kampónál fogva: az a deszka pedig az elsülyedt malom lapátkerekéből való volt.

A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a kereszt dorongjára be volt égetve nagy betükkel a szent Borbála neve.

Világos volt az egész catastropha. A szent Borbála vontató kötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.

– Mash Allah! oda nem mehetünk utánuk.