A Szigorú Vizsgálat

Két veszedelmét már kikerülte a szent Borbála, a Vaskapú szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátra volt: az egyik a Bóra, a másik az orsovai vesztegzár.

A Vaskapú öblén felül a két part sziklameredélye száz ölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol 28 lábnyi eséssel. A bérczfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld szinekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.

Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felűl, a bérczi sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje, mint egy üvegboltozat tünik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.

S valóban egy minden ördögöket boszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, szél ellen, és rajta egy csoport ember, a ki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.

S a Bóra sem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.

Hanem a Bóra nem alszik!

Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott s hozzá kezdett a «zsiványpecsenye» készítéséhez, a minek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús, s aztán megint ugyanez a sorrend, szorosan felhuzatik s mind az együtt a szabadon lángoló tüzön forgattatik, míg megehetővé lesz.

Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.

A Bóra nem hagyja magát kigunyolni.

Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bérczfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átczikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, a mint a szűk sziklaverem csak egy accordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyujtva fel az egész bércztemplomot, s csattanása, mint a világomlás, harsog végig a viszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.

A hajónak pedig mégis előre kell menni.

Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.

Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nem csak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.

A hajóbiztos kiáll a hajó orrára s elővéve a tűzkövet és aczélt, elkezd vele csiholni.

Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s a hányszor szikrát vet az aczél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkő csiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távirászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.

Timéának tetszett ez a zivatar.

Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán s megszólítá a hajóbiztost:

– Sirboltban járunk-e?

– Nem, monda Timár, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, a mi a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.

– Miféle vénasszony?

– A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik szent Péter sírja? Az apostol nem tudott tőlük aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.

Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmythosnak. Hisz ő még azt sem tudta, hogy mi abban a tréfa.

– S honnan tudják, hogy az egy apostolnak a sirja? kérdezé a leány.

– Mert azon a helyen számos gyógyfű terem, a mit mindenféle betegség ellen szoktak gyüjteni s messze földre elhordják.

– Tehát apostolnak nevezik azt, a ki még a sírjában is jót tesz másokkal? kérdezé Timéa.

– «Timéa!» hangzott a kajütben Euthym parancsoló szava.

Erre a leány behúzta fejét az ablakból s becsukta a kerek redőnyt. Mire Timár ismét hátranézett, már csak a szent képet látta egyedül.

A hajó haladt, a zivatar daczára tovább.

S egyszer aztán kijutott a sötét sziklasírból.

S a mint a kettős sziklafal széttágult, a sötét boltozat is eltünt a magasból. A Bóra, a mily gyorsan hozta, oly gyorsan tova korbácsolta a barna fergeteget, s az utazók előtt egyszerre kitárult a gyönyörű Cserna-völgy. A két part hegyei szőlőkkel, gyümölcsligetekkel fedve a tetőig; az alkonynap melegítette zöld távolban fehér házak, karcsú tornyok, pirosra festett tetőkkel, s átlátszó kristályesőcseppeken keresztül tündökölt a szivárvány.

A Duna megszünt félelmes lenni; méltóságos terjedelmében foglalta el ismét a megillető medret s a nyugat felé elterülő saphirkék víztükörben meglátszott az utazók előtt a szigetre épült Orsova.

… Ez volt rájuk nézve a negyedik, ez volt a legnagyobb rém!…

A nap lement már, mikor a szent Borbála Orsova alá megérkezett.

– Holnap még nagyobb szél lesz, mint ma volt, dörmögé a kormányos, a vörös égre tekintve.

Odafönn olyan volt az alkonyati ég, mintha lávatömegek hömpölyögnének egymáson keresztül, minden szinezeteiben a tűznek és vérnek, s a hogy közepén az izzó felhőkárpit egy helyen szétbomlott, azon keresztül a derült ég nem kéknek, hanem smaragdzöldnek látszott. Alant aztán hegy, völgy, erdő és falu mind az ég tűzfényével volt kifestve: e kinzó ragyogványnyal, mely árnyékot nem vet; közepett a Duna, mint a lángoló Phlegeton, s annak a közepén egy sziget tornyokkal és nagy tömör épületekkel, mik mind úgy izzanak, mintha csupa egyetlen olvasztó kemenczét képeznének, a min keresztül kell menni, mint a purgatoriumon, minden emberi teremtésnek, a ki a dögvészes keletről a tiszta nyugat határvonalán átlép.

De a mi e széljósló tűzfényben legbántóbban hatott az idegekre, az egy kis sárga-feketére festett csónak volt, mely a hajó felé közeledett a Szkela felől.

A Szkela az a kettős rostély, a melyen keresztül beszélhetnek, alkudhatnak, szerződhetnek egymással a Duna két partjáról egymást felkereső szomszédországi lakosok.

A szent Borbála horgonyt vetett a sziget előtt, s várta a közeledő csónakot. Abban három fegyveres ember ült; kettő szuronyos puskával; azonkívül a két evezőlegény és a kormányos.

Euthym nyugtalanul járt alá s fel azon a kis téren, a mit a kajüt eleje képez. Timár odalépett hozzá s halkan jelenté:

– A vizsgáló őrség jön.

Euthym kivonta bőrtüszőjéből selyem erszényét s abból két göngyöleget adott át Timárnak.

Mindenik göngyölegben száz-száz arany volt.

A csónak nem sokára odaért a hajóhoz, s a három fegyveres férfi átlépett a párkányra.

Az egyik a vámfelügyelő, az inspiciens, a kinek feladata a hajóterhet átvizsgálni, nincs-e közte dugáru vagy tiltott fegyverszállítmány? a másik kettő pénzügyőr, a kik fegyveres segélyül vannak s egyuttal ellenőrzik az inspicienst, hogy rendben hajtotta-e végre a vizsgálatot? a tisztító a félhivatalos kém, a ki leskelődik a két pénzügyőrre, hogy jól ellenőrizték-e az inspicienst? Amazok hárman viszont együtt a hivatalos tribunál, a kik kivallatják a tisztítót, hogy nem találta-e az utasokat valami dögvészes keveredésben?

Nagyon rendszeresen van az elintézve: egy hivatalbeli ember ellenőrzi a másikat s valamennyien egymást.

E hivatalos eljárásért rendes illetmény az inspiciens számára száz váltó krajczár, a két pénzügyőrnek egyenkint huszonöt, a tisztítónak ötven – a mi elég mérsékelt díj.

Mikor az inspiciens a hajópárkányra lép, a tisztító szemközt jő rá. Az inspiciens a fülét vakarja, a tisztító az orrát vakarja. Többet nem értekeznek egymással.

Az inspiciens ekkor a hajóbiztos felé fordul, a két pénzügyőr felplántálja szuronyait a puska végére. Még most három lépésnyire a testtől! Nem tudhatni, hogy nem ragályos-e amaz ember?

Kezdődik a kikérdezés.

– Honnan? Galaczból. – Hajótulajdonos? Brazovics Athanáz. – Hajóteherbirtokos? Trikalisz Euthym. – Igazoló papirok?

Azoknak az átadása már aztán nagyobb elővigyázattal jár.

Szenes serpenyőt hoznak elő s arra fenyő magot és ürmöt hintenek; az előmutatott papirok azon a füstön elébb megforgattatnak, azután egy vascsiptetővel az inspiciens részéről átvétetnek, jó távolról elolvastatnak és ismét visszaadatnak.

A hajópapirokra nem mondatik egyelőre semmi.

A serpenyőt elviszik, annak helyébe előhozzák a vizeskorsót.

Egy nagy cserépkanta az, akkora szájjal, hogy mindenféle ököl beleférjen.

Ez a felveendő járadék eszközlője.

Mivelhogy semmiről sem ragad el olyan könnyen a keleti pestis, mint az érczpénzről, annálfogva azt a keletről érkező hajósnak elébb bele kell tenni a vizzel telt korsóba, s a nyugati tisztaság őre onnan veszi azt ki már megtisztultan, épen úgy, a hogy a Szkelánál szükséges minden adott pénzt a vízmedenczéből kihalászni.

Timár beledugja az öklét a korsó vízbe, marokra fogva, s kihúzza szétnyilva.

Azután az inspiciens dugja bele a kezét a korsóba, s kihúzza belőle marokra szorítva, s onnan zsebébe dugja.

Oh! nem kell azt neki a tüzes ég fényénél megnézni, hogy micsoda pénz? Érzi a fogásáról, érzi a súlyáról. A vak is megismeri az aranyat. Nem mozdul az arcza.

Következnek a pénzügyőrök. Azok is kihalászszák hivatalos komolysággal a víz fenekén levő illetményt.

Most elősompolyog a tisztító. Arcza szigorú és fenyegető. Egyetlen szavától függ, hogy a hajó tíz vagy húsz napra ott maradjon a vesztegzárban minden utasával együtt. Ennek sem mutat megváltozást az arcza a korsóba menetel s a korsóból kijövetel alatt.

Ezek mind hidegvérű emberek, kiket csak az eléjük irt kötelesség érdekel.

Az inspiciens fölöttébb szigorú hangon követeli, hogy a hajófödél bejárata előtte kinyittassék. E kivánatának elég tétetik. Bemennek hárman a hajó belsejébe; velük menni senkinek nem szabad a hajósnép közül. Mikor egyedül vannak, egymás szeme közé vigyorint a három szigorú férfi, a tisztító kinnmarad, az csak a kámzsája alatt mosolyog magának.

Egy zsákot a sok közül kioldanak, abban bizony buza van.

– «Elég konkolyos buza!» ez az észrevétele rá az inspiciensnek.

Valószínüleg a többiben is buza van s elhihető, hogy a többi is mind olyan konkolyos.

A vizsgálatnál protokollum vétetik fel, az egyik fegyveres úrnál van a tintatartó és iróeszköz, a másiknál a jegyzőkönyv. Minden pontosan följegyeztetik. Azonkívül az inspiciens még egy czédulára ír valamit, azt összehajtja, és ostyával, hivatalos pecséttel lezárja, de czímet nem ír rá.

Azután minden zeget-zugot jól megvizsgálva, a hol nem lehet semmi gyanus tárgyra találni, ismét napvilágra kerül a három vizsgáló.

Tulajdonképen holdvilágra, mert a nap már leáldozott s a rongyos felhőkön keresztül valami ferdeképű hold világít alá, úgy tünve fel, mintha ő szaladna legjobban a lomha felhők között, el-elbujva meg kivilágítva.

Az inspiciens maga elé idézi a hajóbiztost, s kemény, hivatalos hangon tudtára adja, hogy a hajón semmi tiltott áru nem találtatott; hasonló feszes hangon szólítja fel a tisztítót, hogy nyilatkozzék a hajó egészségi ügyeiről.

A tisztító hivatalos esküjének felemlítése mellett bizonyítja, hogy a hajónak minden népe és egyéb rajtavalója tiszta.

Ekkor kiadatik a bizonyítvány a felől, hogy a papirok rendben találtattak. Egyuttal a nyugták is kiállíttatnak a felvett illetmények felől: száz krajczár az inspiciensnek, kétszer huszonöt a pénzügyőröknek, ötven a tisztítónak. Egy krajczár sem hiányzott. E nyugták beküldetnek a hajóteher-tulajdonosnak, a ki ez idő alatt kabinetjéből elő nem jött. Épen vacsorál. Ő tőle viszont ellennyugták kivántatnak az átadott összegekről.

Nyugtából, ellennyugtából aztán megtudja a hajótulajdonos is, meg az illető szigorú férfiak is, hogy a hajóbiztos valóban annyi krajczárt adott át, a mennyi rá volt bizva; egy sem ragadt az ujjai közé.

Krajczárt hát – de aranyból!

Bizony fordult meg Timár agyában egyszer az a gondolat, hogy ha ő például abból az ötven aranyból, a mit annak a szurtos granicsárnak kell kihalászni a korsóból (sok is az annak!), csak negyvenet tenne a korsóba, hát azt soha sem tudná meg senki, hogy tizet magának tartott. Felét is bizvást megtarthatná az egész összegnek, ki ellenőrzi azt? A kiknek szánva van, még a felével is jól meg vannak – – – jutalmazva.

Hanem aztán egy másik gondolat ezt felelte rá odabenn:

– A mit te most mívelsz, az bizony vesztegetés. Nem a magadéból vesztegetsz. Trikalisz pénze fogy. Az ő érdeke parancsol. Te átadod a pénzt, s olyan ártatlan vagy benne, mint ez a vizes korsó. Hogy miért vesztegeti meg a vizsgálókat Trikalisz? te nem tudod. Dugáruval van-e rakva a hajó? vagy politikai menekült, vagy regényes kaland üldözött hőse az, a ki a siettetett szabadulásért marokkal szórja a pénzt? az nem a te gondod. Hanem ha egyetlenegy pénz ebből a kezedhez ragad, akkor részese vagy mindannak, a mi teher netán a más lelkét nyomja. Ne tarts meg belőle semmit.

Az inspiciens kiadta az engedélyt a hajónak a tovább mehetésre, minek jeléül egy fehér-vörös zászló egy fekete sassal húzatott fel a hajó árboczára.

Akkor aztán, hivatalosan el levén ismerve, hogy a keletről jött hajó egészen ragálymentes, minden vizbemártás nélkül kezet szorított az inspiciens a hajóbiztossal, s azt mondá neki:

– Ön komáromi lakos. Ismerni fogja ott a seregellátási osztálynál működő főnököt, Kacsuka urat. Igen! Adja át neki ezt a levelet, ha hazaér. Nincs rajta a czím; az nem szükséges. Ön nem felejti el a nevét. Olyan spanyoltáncz forma neve van. Csak vigye el azt hozzá, a mint hazaér. Nem fogja ön megbánni.

És aztán nagyon kegyesen megveregette a hajóbiztos vállát, mintha az lenne örök hálára lekötelezve iránta, s azzal mind a négyen kotródtak a hajóról, visszatérve a sárga-fekete sávos csónakon a szkélához.

A szent Borbála haladhatott tovább, s ha fenekétől a padlásig minden zsákja tömve volt is sóval, kávéval, török dohánynyal, s minden utazója a hajaszálától a körmehegyéig meglepve fekete haláltól és bélpokoltól, többé senki sem tartóztatta fel őket a Dunán.

Hanem hát nem volt azon a hajón sem dugáru, sem dögvész, hanem – valami más.

Timár eltette tárczájába a czímtelen levelet s gondolta magában: vajjon mi lehet benne irva? Abba pedig az volt irva:

«Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe. Ez egy arany ember!»