Ali Csorbadzsi

Másnap a Szent Borbála kedvező idővel haladt egész nap a Duna magyar ágán fölfelé. Estig nem történt semmi nevezetes.

Este jókor feküdni ment mindenki. Abban mind megegyeztek, hogy a mult éjjel keveset lehetett aludni.

De Timárnak még ez az éjszaka sem volt nyugalomra rendelve. A hajón csend volt, a mint horgonyán pihent, csak az oldalaihoz verődő habok egyhangú locscsanása tartá ébren az éjt; hanem e csenden keresztül is úgy tetszék neki, mintha szomszédjai valami nagy, üdvtelen munkával volnának elfoglalva. A mellékkabinból, melyet csak egy deszkafal választott el az övétől, mindenféle hangok tévedeztek át hozzá, mint hogyha pénz csörög, mint mikor dugót húznak ki egy üvegből, mint ha kalánnal forgatnak valamit egy pohárban, mint ha valaki a kezeit összecsapja, mint ha éjjel mosdani kezdenek; és aztán ismét ez a sóhaj a mult éjről: «oh Allah!»

Végre halk koczogtatást hallott a szobáját elválasztó közfalon.

Trikalisz Euthym hivta őt.

– Uram, jöjj át hozzám!

Timár hirtelen felöltözött s átsietett a szomszéd kabinba.

Abban két ágy volt, s a kettő között egy asztalka. Az egyik ágy függönynyel volt eltakarva, a másikon feküdt Euthym. Az asztalkán állt egy szekrény, és két üvegcse.

– Parancsol, uram? szólt Timár.

– Nem parancsolok: kérek.

– Valami baj van?

– Mindjárt nem lesz semmi. Én meghalok. – Magam akarom. Mérget vettem be. Ne csinálj zajt. Ülj le mellém, és hallgasd végig, a mit beszélek. Timéa nem ébredhet fel; mákonyt itattam vele, hogy mélyen aludjék. Mert ebben az órában nem szabad neki ébren lenni. Ne szólj közbe. Annak, a mit te mondasz nekem, én már egy óra mulva semmi hasznát nem veszem; neked pedig nagyon sokat kell elmondanom s időm rövid, ez a méreg gyorsan öl. Ne kapkodj semmihez. Itt van kezemben az ellenméreg, ha megbántam volna, visszatérhetnék. De nem akarok. És igazam van. Tehát ülj le és figyelj szavaimra.

Az én nevem nem Trikalisz Euthym, hanem Ali Csorbadzsi, egykor Kandia kormányzója, utóbb Khazniár Sztambulban. Te tudod, mi történik most Törökországban. A szultán ujít, s az ulémák, a dere-bégek és szandzsák-bégek lázongnak. Ilyenkor az emberélet olcsó. Az egyik fél ezerével öleti le azokat, a kik nem értenek vele egyet, a másik fél ezerével gyujtogatja fel a hatalmon levők házait, s nincs olyan magasan álló fő, ki uralkodója kezétől és rabszolgája kezétől bizton nyughatnék. A sztambuli kajmakám nem rég hatszáz előkelő török urat fojtatott meg Sztambulban, s őt magát tulajdon rabszolgája gyilkolta le a Sofia-mecsetben. Magát a szultánt a galatai hidon megtámadta Sheik Szatsi dervis, és halállal fenyegeté. Minden ujítás embervérbe kerül; a legelső angol gőzös megjelenését a Bosporuson kétszáz kaikdzsi (csónakász) levágott feje üdvözölte. Mikor Edrenét meglátogatta a szultán, huszonhat előkelő férfit fogtak el, huszat lefejeztek, hatot kínpadra vontak; azok rémmeséket vallottak az ország nagyjai ellen. Aztán megfojtották őket. Akkor üldözőbe vétettek azok, a kikre rávallottak: ulémák, főtisztek, basák, miniszterek; nem volt az üldözés nyilvános. A gyanus országnagyok eltüntek hirmondás nélkül. A szultán titkárja, Waffát effendi elküldetett Syriába s útközben a drúzok agyonverték; Pertew basát az edrenei kormányzó, Emin basa ebédre hivta magához, s mikor az ebéd végén hozták a fekete kávét, tudtára adá, hogy a szultán kivánatára neki a findzsában mérget kell meginni. Petrew csak azt kérte, hogy a saját magával hordott mérget keverhesse a kávéjába, mert az biztosabban öl; azzal megáldotta a szultánt, megmosakodott, imádkozott és meghalt. Mai nap minden török főur ott hordja pecsétnyomó gyűrűjében a mérget, hogy mikor rákerül a sor, készen legyen.

Én jókor megtudtam, hogy most rajtam a sor.

Nem voltam összeesküvő; de volt két nagy okom rá, hogy a halálra meg legyek érve. Az egyik a pénzem, a másik a leányom. A pénzem kellett a khaznénak, a leányom kellett a szerálynak.

Meghalni nem nehéz, arra kész vagyok; de leányomat nem adom a szerálynak, sem koldussá tenni nem engedem.

Elhatároztam magamat, hogy kijátszom ellenségeimet, s megszököm leányommal és vagyonommal.

A tenger felé nem szökhettem, mert ott az új kerekes hajókkal utólérnek. Készen tartottam útlevelemet Magyarországba, mint görög kereskedő, hosszú körszakállamat levágtam s álutakon eljutottam Galaczig. Ott lehetetlen volt szárazföldön tovább menekülnöm. Ezért fogadtam fel hajódat s pénzemen buzát vásárolva, ily alakban hoztam azt magammal, így legkevésbbé lophatták el tőlem. – Mikor hajótulajdonosod nevét megmondád, nagyon megörültem rajta. Brazovics Athanáz nekem rokonom; Timéa anyja görög leány volt, az ő családjából való. Sokszor tettem jó szolgálatokat ennek az embernek, s most azoknak viszonzását kérem. Allah nagy és bölcs! Sorsát senki ki nem kerülheti. Te sejtetted már, hogy én menekülő vagyok, bár nem voltál tisztában felőle, hogy gonosztevő-e, vagy politikai üldözött? hanem azért kötelességedhez képest, mint hajóvezető a rábizott utast, elősegítél gyors menekülésemben. Csodamódon átjutottunk a Vaskapu szikláin és örvényein; vakmerően elmenekültünk az üldöző ágyúnaszád elől; játszva kerültük ki az orsovai vesztegzárt és vizsgálatot, s mikor már a rémek óriásai hátunk mögött voltak, akkor egy utamba akadt szalmaszálon át beleesem a sírba.

Az az ember, ki tegnap este utánunk jött a rejtett szigetre, a török kormány kéme. Én ismerem őt s ő is rám ismert bizonynyal. Senki nem birta nyomomat kiszaglászni, egyedül ő. Most elém került, s már Pancsovánál készen várnak rám. – Ne szólj közbe. Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy ez már magyar föld, s egyik ország kormánya sem szolgáltatja ki a másiknak politikai menekültjét. Csak hogy engem nem úgy fognak üldözni, mint politikai menekültet; hanem mint tolvajt. Nincs igazuk. Csak a magamét hoztam el, s ha az államnak követelése van rajtam, otthagytam huszonhét házamat Galatában, abból megveheti; de azért mégis azt fogják utánam kiáltani, hogy tolvaj vagyok, a khazné pénzét raboltam el, s a szökevény tolvajokat Ausztria is ki szokta adni Törökországnak, ha a török kémek rájuk akadhatnak. Ez az ember engem megismert, s azzal végem van.

(A beszélőnek nehéz veriték gyöngyözött elsárguló homlokán. Arcza olyan volt, mint a viaszk.)

– Adj egy ital vizet, hogy tovább beszélhessek.

Még sok mondani valóm van.

Magamat meg nem menthetem többé, de az által, hogy meghalok, megmentem leányomat és az ő vagyonát. Allah akarta így, s ki futhat ki az ő árnyékából?

Azért fogadd meg én nekem a te hitedre és becsületszavadra, hogy végrehajtod mindazt, a mit rád bizok.

Legelőször is, mikor halva leszek, nem temettetsz el sehol a parton. Nem is kivánhatja muzulmán, hogy őt keresztyéni módon temessék el; hanem eltemettetsz hajós szokás szerint, ponyvába varrva, s nehéz köveket kötve lábamhoz és fejemhez, s a hol legmélyebb a Duna, oda lebocsátasz. Ezt cselekedd, fiam, velem.

És azután a hajót okosan vezéreld Komáromig, Timéának jól gondját viseld.

Itt e szekrénykében van készpénzem. Ezer arany az egész. A többi vagyonom zsákokban fekszik, buza alakban. Egy irást hagytam asztalomon, melyet te tégy el; mert abban bizonyítom és elismerem először azt, hogy sok dinnyeevéstől dysenteriát kaptam s abban halok meg, másodszor azt, hogy készpénzem csupán ezer arany; nehogy téged vádoljon valaki, vagy azzal, hogy halálomat okoztad, vagy hogy pénzemből eltettél.

Neked nem ajándékozok semmit. Te a magad jó szivéből cselekszel, s azért megjutalmaz téged a te Istened. Jobb adósnak nem hitelezhetnél.

S azután Timéát elviszed Brazovics Athanázhoz, és megkéred, hogy fogadja őt leányának. Egy leánya már van; hadd legyen ez annak testvére. Add át neki a pénzt, fordítsa a gyermek javára. És add át neki a hajóterhet és kérd meg, hogy legyen ő maga jelen, mikor a zsákokat kiürítik, mert én jó tiszta búzát hoztam, hogy ki ne cseréljék. Érted?

(A haldokló égő szemekkel tekinte Timár szemeibe és magában küzdött.)

– Mert…

(Megint elhallgatott.)

Mondtam valamit? Valamit akartam mondani, de agyam zavarodik. Milyen vörös ez az éjszaka! Milyen vörös ez a hold az égen. Igen. A «vörös félhold»…

(Itt egy mély nyöszörgés ragadta meg figyelmét, mely Timéa ágya felől jött s egyszerre másfelé ragadta gondolatait. Ijedten emelkedett fel ágyából, s valamit keresett vánkosa alatt reszkető kezekkel, és szemei üvegfényben ragyogva meredtek elő.)

– Ah! ezt majd elfeledém, Timéa! Hiszen Timéának álomitalt adtam; ha fel nem ébreszted jókor, örökre elalszik. Itt ez üvegcsében valami ellenszer. A mint én meghalok, vedd ezt, és homlokát, halántékait és a szívgödrét dörzsöld be vele erősen, míg fölébred! – Ah! szinte magammal vittem őt is. Pedig nem akarom. Neki élni kell. Ugy-e? fogadod hitedre, becsületedre, hogy fölébreszted őt, hogy életre hozod, hogy nem hagyod örökre elaludni?

A haldokló görcsösen szorítá melléhez Timár kezét; a halálküzdelem látszott már eltorzult vonásain.

– Miről is szóltam az elébb? – Mit akartam még mondani? – Mi volt az utolsó szavam? – Ugy? igen a «veres félhold!»

A nyitott ablakon át a fogyó hold féltányéra sütött be veresen a ködöktől, a mikből kiemelkedék.

Vajjon erről beszélt a haldokló deliriumában?

Vagy erről jutott valami eszébe?

Igen: a «veres félhold!» suttogá még egyszer, Timárt odavonva magához s aztán a halálgörcs örökre becsukta ajkait; röviden kínlódott és meghalt.