Az Élő Alabástrom

Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy eltemetett titokkal.

Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.

S az éjszaka árnyai így susogtak:

«Nézd! Ha te most nem teszed azt, a mi rád van bizva, ha e halottat a Dunába nem dobod; ha azt az alvót fel nem költöd, hanem engeded csendesen átaludni a más világra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd s Pancsova helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek egy harmada törvény szerint a tied lenne. Ugyis senkié az már, az apa meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted, alszik örökre. Egyszerre milyen gazdag lennél! A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig csak komisz ember!»

Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: «tehát csak hadd legyek én ilyen komisz ember», s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az magyarázná meg a holt ember végszavait arról a «vörös holdról».

Félrehuzta a függönyt Timéa fekhelye felől.

Mint egy élő alabástromszobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyilva, szemei lezárva, arczán a halál túlvilági komolysága.

Félkeze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ránczait tartá keblén összeszorítva.

Timár remegve nyult hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szeszszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És a közben folyvást figyelt arczára, és gondolá magában:

«Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, még sem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, a mit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyilni.»

Az alvó arcz pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ránczot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.

Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.

Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyulni, hogy azt kebléről elvonja.

A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.

Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.

Az éjszaka árnyai ezt susogták:

«Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?»

De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: «Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.» S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kisértettől, folyvást a lány arczát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.

Egyszer aztán felnyiltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszünt s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.

Akkor visszahuzta kezét.

Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.

Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől és szemöldeit összevonta.

Timár halkan szólítá őt nevén.

Arra hirtelen felszökött fektéből a leány s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.

A szőnyegtakaró ölébe lecsuszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.

– Timéa! szólítá őt Timár, s felhuzta mezetlen vállaira a lecsuszott csalánszövetet. A leány nem vette észre.

– Timéa, önnek az atyja meghalt! mondá neki Timár, s a leány arcza, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyja keblét. Nem érzett semmit.

Timár átfutott kabinjába s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős fekete kávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.

Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de a mint a leány a keserű meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját s elkezdtek a fogai hangosan vaczogni.

– «No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! fohászkodék Timár. Most már lássunk hozzá a hajós-temetéshez.»