Az Éj Hangjai

Az, a ki a part felől közelített, egy fiatal koru férfi volt; bő zubbony és pantallon, vörös gyapot nyakkendő, vörös török fez volt a viselete.

Arcza szép; ha nyugodtan állna a festő előtt, másolatára mindenki azt mondaná, hogy ez egy hős; de mikor elevenen jő eléje, mindenkinek a legelső gondolatja az, hogy ez egy kém! Szabályos vonások, nagy fekete szemek, sűrű göndör haj, szép ajkak; hanem azok a ránczok a szemek körül, az a bevágás az ajkszegleten, az a mindig izzadt homlok és tétova tekintetű szemek azt hirdetik, hogy ez nem más, mint egy rabszolga, ki csak saját érdekeit szolgálja.

Almira dühösen ugatott a közeledőre, ki lanyha hetykeséggel hányta előre kezeit-lábait, mint a ki tudja jól, hogy másnak a gondja őt megvédelmezni. Noémi csitította az ebet, a mire az nem akart hallgatni; akkor aztán megfogta az egyik kezével mind a két fülét, annál fogva húzta őt vissza; a kutya nyöszörgött, nyikorgott a kínpadra feszített fülei miatt; hanem azért csak még sem hagyhatta abba az ugatást. Utoljára Noémi rátette a lábát a fejére s úgy nyomta le az ebet a földre. Annak azután megadta magát, lefeküdt nagy morogva s engedte a leányka lábát a nagy fekete fején nyugodni, mintha az valami lerázhatatlan teher volna rajta.

A jövevény pedig fütyörészve jött közelébb.

Már messziről elkezdett beszélni.

– Ah! még most is megvan ez az átkozott nagy kutyátok? Hát még sem emésztettétek el? Utóbb is én magam pusztítom el. Ostoba szelindek!

Mikor pedig Noémihez közel ért az ifju ember, bizalmas mosolylyal nyujtá kezét a lány arcza felé, mintha egy csipcsókot akarna neki adni a két ujjával, a mitől Noémi annál gyorsabban elkapta az arczát.

– No, hát te kis menyasszonyom, még mindig olyan vad vagy? Ejh, de megnőttél, a mióta nem láttalak.

Noémi hátrahuzott fejjel nézett a megszólítóra. Olyan csunya arczot tudott csinálni egyszerre! Szemöldeit összeránczolá, ajkait durczásan kicsücsöríté; szemeivel daczosan, szúrón nézett fölfelé, még az arczszine is elváltozott. A rózsaszín egyszerre földfakóvá lett rajta. Valóban csunya tudott lenni, mikor maga akarta.

A jövevény pedig azt mondá neki:

– Ah! be megszépültél azóta!

A leány a kutyának válaszolt:

– Sunyj le, Almira!

A jövevény otthonias biztonsággal lépett aztán be a veranda alá, a hol első dolga volt kezet csókolni a ház asszonyának, azután szives leereszkedéssel üdvözölte Timárt, végre Euthym és Timéa előtt udvarias bókkal hajtotta meg magát, s azután folyt belőle a beszéd szakadatlanul.

– Jó estét, kedves napám asszony! Alásszolgája, biztos uram! Üdvözlöm önöket, uram és úrhölgyem. Én Krisztyán Tódor vagyok, lovag és kapitány, ennek a tisztelt asszonyságnak jövendőbeli veje. A apáink testi-lelki jó barátok voltak; még éltükben eljegyeztek bennünket egymással: Noémit és engemet. Én minden évben meg szoktam látogatni az én kedveseimet a nyári mulató helyükön, hogy meglássam, mekkorát nőtt már a menyasszonyom. Nagyon örülök rajta, hogy önöket is itt találhatom. Uraságodhoz, a kit úgy hiszem, hogy Timár úrnak hínak, már egyszer volt szerencsém. Úgy tetszik mintha e másik úr…

– Csak görögül ért! – vágott a szavába Timár s olyan mélyen dugta el zsebeibe a két kezét, mintha teljesen lehetetlenné akarná tenni a jövevényre nézve azt, hogy vele kezet szorítson az egyszeri találkozás öröme fejében. Biz ő vele nem volt olyan nehéz találkozni: egy utazó kereskedő biztossal.

Nem is foglalkozott aztán ő vele Krisztyán Tódor, hanem gyakorlatibb oldaláról fogta fel az életet.

– Ah! hisz itt mintha csak vártak volna! Pompás vacsora; negyedik teriték üresen. Malaczpörkölt! Ez az én gyönge oldalam. Köszönöm, köszönöm, kedves jó mamácska, tisztelt uraim és kisasszony. Én becsületére fogok válni a vacsorának. Igen köszönöm!

Őt ugyan senki az elszámláltak közül egy szóval sem kinálta, hogy üljön le és tartson velük; hanem ő mindent és mindenkinek megköszönt s azzal leült Timéa üresen hagyott helyére és hozzálátott a malaczpörkölthöz, Euthymot is kinálva azzal egy párszor, s nagyon csodálkozva rajta, hogy lehet keresztyén ember a világon, a ki azt nem szereti.

Timár fölkelt az asztaltól s a ház asszonyának azt mondá:

– Az utas úr és kisasszonya el vannak törődve. Inkább nyugalomra, mint ételre van szükségük. Nem lenne ön szives fekhelyüket elkészíteni?

– Mindjárt készen lesz! mondá a nő. Noémi! Segíts a kisasszonyt levetkőztetni.

Noémi fölkelt s követte anyját és a két vendéget a hátulsó kis szobába. Timár is otthagyta az asztalt, a hol az egyedül maradt új vendég nagy mohósággal takarított el mindent, a mi még az asztalon ennivaló volt, s a közben folyvást beszélt hátra Timárhoz, s hajigálta a vállán keresztül a leszopott csontokat Almirának.

– Átkozott útjok lehetett önöknek, uram, ebben a nagy szélben! Csodálom, hogy vergődhettek át a Demir-kapun? meg a Tachtalián? Nesze, Almira! Aztán ne haragudjál rám, te ostoba! Hát emlékezik ön még rá, uram, hogy egyszer Galaczon találkoztunk? No még ez is a tied, te fekete fenevad.

Egyszer aztán, a mint hátranézett, úgy találta, hogy se Timár nincs ott, se Almira. Ott hagyták mind a ketten. Timár felment a padlásra aludni s ezóta megágyazott magának az illatos szénában; Almira pedig elbujt valami odujában a nagy vándorbércznek.

Akkor aztán ő is megfordította a székét; kiitta, a mi a korsóban és a többi vendégek poharában maradt, az utolsó cseppig, s lehasítva egy forgácsot arról a székről, a melyen ült, elkezdé a fogát piszkálni, mint a ki legjobban megérdemlé a mai vacsorát.

Este volt már; a sokat hányatott és kifáradt utasoknak talán nem is kellett ringatás.

Timár végigheveredett a legédesebb fűszerillatu szénában a padláson s azt hitte, hogy ma nagyon jól fog aludni.

De csalódott. Sok fáradság, változatos küzdelem után legnehezebb az elalvás; az egymást felváltó képek egyszerre rohanták meg agyát, mint egy zürzavaros látvány, keverve üldöző alakokkal, fenyegető sziklákkal, vízesésekkel, váromladékokkal, idegen nőkkel, fekete kutyákkal, fehér macskákkal, a szél zúg, a tülök bömböl, az ostor pattog, az eb üvölt, arany esik, ember kaczag, suttog, kiabál össze-vissza.

Hasztalan hunyta be a szemeit, annál többet látott és hallott.

S egyszer csak elkezdtek ott az alatta levő szobában beszélni.

Felismerte a hangokat. A ház asszonya és az utóbbi jövevény beszéltek.

A padlás deszkázata vékony volt, minden szót úgy meg kellett hallania, mintha a fülébe susogták volna. Halk, lefojtott hangon beszéltek, csak néha-néha emelte fel a férfi a szavát.

– Hát Teréza mama, van-e sok pénzed? ezen kezdé a férfi.

– Tudod, hogy nincs. Tudod, hogy a mit eladok, cserébe adom, pénzt nem fogadok el.

– Azt ostobául teszed. Az nekem nem tetszik. Azt én nem is hiszem.

– Bizony mondom. A ki hozzám jön gyümölcsért, egyúttal más valami árút hoz, a minek meg én vehetem hasznát. Mit csinálnék én a pénzzel?

– Én tudnám, mit? Nekem adnád. Te nem gondolsz én rám soha. Pedig ha Noémit elveszem, hát akkor nem fizethetsz ki aszalt szilvával. Te rossz anya vagy. Nem gondolsz a leányod boldogságára. Te nem segítesz engem előre, hogy jó állást biztosíthassak magamnak. Most kaptam meg a kinevezést az első dragomani állomásra a követségnél; de útiköltségem nincs, hogy odáig utazhassak, mert a pénzemet kilopták a zsebemből, s most e miatt elvesztem a hivatalomat.

A nő nyugodt hangon felelt neki:

– Én nem hiszem, hogy tégedet valami hivatalba kineveztek volna, a mit elveszíthetsz; hanem hogy valami hivatalban vagy, a mit el nem veszíthetsz, azt elhiszem. Én elhiszem, hogy pénzed nincs; hanem hogy azt ellopta volna tőled valaki, azt nem hiszem.

– No hát ne higyj semmit. Én sem hiszem, hogy neked nincs pénzed. Kell lenni. Itt csempészek szoktak kikötni, s azok jól fizetnek.

– Csak hangosan beszélj! Igaz, hogy e szigeten csempészek is kötnek ki néha, hanem azok vagy nem jönnek a kunyhóm tájára, vagy ha jönnek, gyümölcsöt vesznek s adnak érte cserébe sót. Kell só?

– Ne bolondozzál velem. Hát az ilyen gazdag utazók, mint a milyenek most hálnak itten.

– Én nem tudom, hogy gazdagok-e?

– Kérj azoktól pénzt. Követelj! Ne csinálj nekem olyan szent képeket. Nekem pénzt teremts, akárhonnan! Nekem hagyj fel ezzel az ostoba ausztráliai cserevásárral. Szerezz aranyat, ha velem békében akarsz maradni. Különben ha egy szót szólok ott, a hol kell, akkor tudod, hogy semmivé vagy téve!

– Halkan szólj, te szerencsétlen!

– No ugy-e, kérsz már, hogy halkan beszéljek? No hát hallgattass el egészen. Légy jó hozzám, Teréza! Adj egy kis pénzt.

– Nincs a háznál. Ne kínozz! Egy fillérem sincs. Nem is akarom, hogy legyen. Átkozott előttem minden, a mi pénz. Itt van, keresd össze minden ládámat, s ha találsz benne valamit, vidd el.

A férfi, úgy tetszik, hogy megfogadta a felhatalmazást, mert egy kis idő mulva felkiáltott:

– Ahá! Hát ez micsoda? Egy arany karperecz.

– Az. Most ajándékozta amaz idegen kisasszony Noéminek. Ha kell, vidd el azt.

– Megér tíz aranyat! No ez is jobb a semminél. Ne félj Noémi! Mikor nőül veszlek, e helyett harmincz aranyat nyomó karpereczet veszek neked mind a két kezedre. Közepében lesz egy zafir. Nem, egy smaragd. Mit szeretsz jobban, a zafirt, vagy a smaragdot?

Erre aztán nevetett maga magának a fiatal ember. Senki sem felelt a kérdésére.

– Nos, hát már most kedves Teréza mama, vess ágyat a te kedves jövendőbeli vejecskédnek, a te drága kis Tódorkádnak, hadd álmodjék valami szépet az ő kedves Noémijáról.

– Én nem vethetek ágyat neked sehova. A mellékszobában, a padláson vendégeink vannak; itt velünk egy szobában nem alhatol. Én nem akarom. Noémi nem gyermek már. Eredj ki a tornácz alá, ott a hárságy, aludjál azon.

– Ejh, te kegyetlen, rossz szivű Teréza! Te a kemény hárságyra számüzöd a te kedves egyetlen jövendőbeli vejedet.

– Noémi, add oda neki fejed alól a vánkost. Nesze! itt a saját pokróczom, takaróm. Aludjál jól.

– Igen. De odakinn az az átkozott nagy dög, az a csúf szelindek megesz.

– Ne félj tőle, majd lánczra kötöm. Szegény pára! soha sincs lánczra kötve, csak mikor te a szigeten vagy.

Teréza asszony alig birta előcsalogatni odujából Almirát. Szegény állat tudta már előre, hogy ilyenkor az következik, hogy az ő nyakára ráteszik a lánczos örvöt; hanem hát hozzá volt szokva az engedelmeskedéshez s meghagyta magát asszonya által köttetni.

Az tette aztán még csak igazán elkeseredetté fogságának indító oka ellen.

A mint Teréza visszament szobájába, s Tódor egyedül maradt künn a tornáczon, elkezdett az eb bőszülten ugatni rá s alá s fel tánczolt azon a szűk téren, a mit láncza átért, neki-neki rugaszkodva egyszer, hogy ha el tudná szakítani vagy az örvet, vagy a lánczot, vagy azt a bodzafát kirántani gyökeréből, a mihez a láncz karikája volt kötve.

Tódor pedig annál jobban ingerkedett vele. Tetszett neki, hogy egy állatot boszanthat, mely őt el nem érheti, s mely a miatt dühtől tajtékzik.

Oda ment hozzá közel, egy lábnyomnyira ahhoz a ponthoz, a meddig a kutyát a láncza ereszté, ott négykézlábra állt előtte s elkezdett a kutyára torzképeket fintorgatni. Orrokat csinált neki, nyelvét öltögette rá, szeme közé köpködött, és utánozta a kutya ugatását.

– Hau, hau! Szeretnél, ugy-e, megkapni, ha lehetne? Hau, hau! No itt az orrom, harapd le. Ugy-e nem lehet? Hej, de szép kis kutya vagy. Te csúf dög. Hau, hau! Szakítsd el azt a lánczot, no! Gyere birkózni. Kapd el az ujjamat, nézd, itt van az orrod előtt. Tessék!

Almira egyszerre a legnagyobb düh közepett megállt. Abbahagyta az ugatást. Eszére tért. Gondolta magában: az okosabb enged. Magasra fölemelte a fejét, mintha le akarná nézni azt a négykézláb álló másik állatot; azzal megfordult s két hátulsó lábával, kutyák szokása szerint, kettőt nagyot rugott hátrafelé, annak a másik állatnak szemét-száját teleszórva homokkal, a mivel azt hozta abba a helyzetbe, hogy káromkodásra fakadjon, erre az «emberi ugatásra». Ő maga pedig visszament lánczostól együtt a bodzafa tövében levő odujába, s onnan elő nem jött többet és elhallgatott, csupán hideglelős nyöszörgését lehetett hallani még sokáig.

Timár is hallotta azt. Nem tudott aludni. A padlás ajtaját nyitva hagyta, hogy világosság legyen odabenn. Holdvilágos éjszaka volt, s az után, hogy a kutya elhallgatott, mély csendesség lett a vidéken. Csodálatos csend, melynek mélaságát az éjjel és a magány hangjai még andalítóbbá teszik.

Kocsizörej, malomkelepelés, emberszó nem hallik itt. Mocsarak, szigetek, zátonyok országa ez. Egy-egy mély búgás kiált bele néha az égbe: a bölömbika hangja az, a mocsárlakó madáré. Éjjeljáró szárnyasok röpte húz végig elhaló accordokat a légben, s az elpihenő szél csinál aeolhárfát a jegenyesudarakból, végig-végig fuvalva zengő ágaik között. A vizikutya sikolt egyet a nádasban, síró gyermek hangját utánozva, s a zúgó szarvasbogár koppan nagyokat a kunyhó fehér falán. Körül a rengeteg oly sötét; mélyében mintha tündérek tartanának fáklyatánczot, a sömlyéklakó lidércztűz ugrál a reves fák alatt csoportban, egymást kergetve; a virágos kertet pedig teljes ezüst fényével árasztja el a hold, s a magas mályvák rózsafüzéres jogarait ezüst szárnyu, pávaszemröptü éjpillangók csoportjai rajongják körül.

Milyen csodálatos otthon ez! Az álmatlan ember egészen elveszti benne a lelkét. Olyan fenséges, olyan isteni magány!

Csak emberhang ne vegyüljön az éj hangjai közé.

De az is vegyül.

Ott alant, a kunyhó két kis odujában szintén álmatlan emberek feküsznek, kiknek feje alól valami rossz szellem ellopta a nyugalmat, s az éj hangjai nehéz sohajtásaikkal szaporodnak.

Az egyik szobából Timár e fohászt hallja elsusogni az éjben: «Édes Jézusom!»… a másik szobából e sóhaj nyög fel: «Oh! Allah!»

Nem lehet aludni itt!

Mi van oda alant, a mitől nem lehet aludni?

A mint gondolatait egymás után fűzi Timár, egy eszmére ötlik, mely arra készteti, hogy elhagyja fekhelyét, s hirtelen felöltse maga alá terített kabátját, s leszálljon a padlásajtóhoz támasztott hágcsón a földre.

És ugyanaz a gondolatja támadt ugyanabban a perczben valakinek másnak is odalenn az egyik szobában.

S a mint Timár a ház szögletén megállva, lenyomott hangon e szót hallatá: «Almira?» ugyanakkor suttogá egy másik hang is Almira nevét a tornáczra nyiló ajtóból, mintha egyik hang a másiknak kisértő viszhangja volna.

S erre mind a ketten meglepetve léptek egymás elé.

A másik alak Teréza volt.

– Ön lejött fekhelyéről? kérdé a nő.

– Mit akar Almirával?

– Nem tudok aludni.

– Megvallom igazán, az a gondolatom támadt, hogy vajjon az az… ember nem mérgezte-e őt meg, hogy elhallgatott úgy egyszerre?

– Nézze ön, engem is ez a gondolat keltett fel. Almira!

A hivásra előjött odujából az eb, s a farkát csóválta.

– Nem. Semmi baja sincs; szólt Teréza. Az az ember nincs itt többé; ágya a tornácz alatt leheveretlen. Jer, Almira, hadd oldjalak fel.

A nagy állat odalapult urnője ölébe, s csendesen engedé lecsatoltatni bőrnyaklóját, s aztán nyakába ugrott és nyelvével végignyalta az orczáját; majd meg Timárhoz fordult s nagy toppancs lábát felemelve, kutyabecsülettudással, szépen pacscsot adott a markába. Ismerte barátait. Azután megrázta a bőrét, hanyatt heveredett, kétszer az egyik oldaláról a másikra átdobta magát, s aztán nyugodtan megágyazott magának a puha homokban. Nem ugatott többet.

Bizonyos lehet felőle mindenki, hogy nincs többé a szigeten az a gyülölt jövevény.

Teréza közel lépett Timárhoz.

– Ismeri ön azt az embert?

– Egyszer találkoztam vele Galaczon. A hajómra jött s ott úgy viselte magát, hogy nem tudtam tisztába jönni felőle, hogy kém-e, vagy csempész? Utoljára kilöktem a hajómból. Ebből áll az egész barátságunk.

– S honnan jött ön arra a gondolatra, hogy az az ember megmérgezhetné Almirát?

– Megmondom igazán. Minden szó, a mit ide alant a szobákban beszélnek, felhangzik a padlásra, a hol feküdtem; én kénytelen voltam mindent hallani, a mi szóváltás önök között oda alant végbement.

– Azt is hallotta ön, a mivel engem az az ember fenyegetett? Hogy ha ki nem elégítem, akkor ő csak egy szót szól felőlünk, s akkor mi veszve vagyunk?

– Hallottam.

– És most mit gondol ön felőlünk? Ugy-e bár, azt, hogy minket valami nagy, megnevezhetlen bűn terhe számüzött erre a világból kieső szigetre? Vagy hogy mi itt valami napvilágot kerülő keresetet folytatunk, melynek szüksége van a hallgatásra és nem ismertetésre? Vagy hogy mi itt valami hirhedett név bujdokló örökösei vagyunk, kik rejtőzünk a hatalmasok szemei elől? Mit gondol ön felőlünk?

– Én bizony semmit sem, asszonyom! Nem töröm rajta a fejemet. Nekem vendégszerető hajlékot nyitott ön egy éjszakára. Ezért köszönettel tartozom. A szél megállt; holnap odább megyek és soha többet nem gondolok arra, a mit ezen a szigeten láttam és hallottam.

– De én nem akarom azt, hogy ön úgy menjen el innen. Ön akarata ellen meghallott olyan dolgokat, a mik felől önnek felvilágosítatlan maradni nem szabad. Én, nem tudom okát adni, miért, de az első szembenézés óta valami kimondhatatlan becsülést éreztem ön iránt; engem kínozna az a gondolat, hogy ön mi tőlünk gyanuval, megvetéssel távozik. Ezzel a gyanuval ön sem tud aludni e hajlék alatt, én sem. Az éj csendes, épen arra való, hogy egy keserű élet titkai elmondassanak. Aztán gondolkozzék ön felőlünk. Én mindent elmondok önnek, a mi igaz; és csak azt, a mi igaz. És azután, ha meghallotta ön, hogy mi története van e puszta szigetnek s e sárkunyhónak itten, akkor nem fogja ön azt mondani, hogy holnap odább megyek s soha rájuk nem gondolok többet; hanem vissza fog jönni ide évről-évre, mikor hivatása erre vezérli, és meg fog pihenni egy éjszakán át e csendes födél alatt. Tehát üljön ön le mellém a tornácz lépcsőjére és hallgassa meg a mi kunyhónk történetét.