Almira És Narcziszsza

Timár a rejtett tanya felé irányozta lépteit. A virágos kerten keresztül már látszott valami út, mely a lakhoz vezet, csak hogy azt is úgy belepte a fű, hogy a rajta járó lépése nem okozott dobajt; egész nesztelenül juthatott el a kis verandáig.

Semmi emberi lényt nem látott se távol, se közel.

A veranda előtt azonban feküdt egy nagy fekete kutya. Abból a derék newfoundlandi fajból való, a mely olyan okos és tekintélyes állat, hogy az ember nem meri tegezni, hanem első találkozásra per «ön» kénytelen szólítani.

A fent czímzett négylábu úr még azonfelül egyike volt faja legszebb példányainak, óriási izmos állat; a ki a mint szétnyult a veranda előtt, termetével az egyik oszloptól a másikig teljesen elfogta a tért. A fekete őr méltóztatott úgy tenni, mint a ki alszik, s sem a közeledő idegenről nem látszott tudomást venni, sem arról a másik állatról, mely vakmerőségében minden inpertinentiát elkövetett, hogy a nagy állat méltóságos türelmét próbára tegye. Az pedig egy fehér czicza volt, mely elég arczátlan volt a végig nyult hatalmasságon keresztül kasul bukfenczezni, talpacskáival annak az orrát boszantani, sőt utoljára hanyatt feküdt eléje s a roppant állat széles uszhártyás első lábát négy macskatalpa közé fogva, azzal, mint valami bábuval macskamódjára játszott. A nagy fekete urnak mikor nagyon csiklandott már a talpa, visszarántotta az egyiket s odanyujtotta neki a másik lábát, játszszék azzal.

És Timárnak nem az jutott eszébe, hogy héj, ha ez a nagy fekete valaki megfogja a nyakamat, ugyan pórul járok vele, hanem az, hogy héj, ha Timéa meglátja majd azt a kis fehér cziczát, hogy meg fog majd annak örülni!

Azonban a kutyától nem lehetett bemenni a hajlékba; egészen az utban feküdt. Timár köhögéssel akarta észrevétetni, hogy itt valaki jár. Arra a nagy állat fölemelte csendesen a fejét, végignézett a jövevényen azokkal a nagy dióbarna okos szemeivel, a mik úgy néznek épen, mint az emberi szem, tudnak sirni és nevetni, haragudni és hizelegni; s aztán megint letette a fejét a földre, mintha azt mondaná: csak «egy» ember! azért fel se kelünk.

Timár pedig úgy okoskodott, hogy a hol a kémény füstöl, ott a konyhában tüzel valaki. Ő tehát onnan kivülről elkezdett sűrű jónapokat kivánni annak a nem látott valakinek odabenn, háromféle nyelven, magyarul, szerbül és románul.

Mire aztán egy női hang kiszólt onnan belülről magyarul:

– Jó napot! hát jőjjön be! Ki az?

– Mennék, de a kutya itt fekszik az útban.

– Lépjen át rajta.

– Nem fog meg?

– Nem bántja az a jó embereket.

Timár bátorságot vett magának, keresztül lépni az útban fekvő roppant állaton; az meg sem mozdult, csak a farkát emelintette meg egyszer, mintha üdvözlőleg csóválná.

A mint a veranda alá belépett, két ajtót látott maga előtt Timár, az egyik a kőből rakott, a másik a kőből vájt oduba vezetett. Ez az utóbbi volt a konyha. Ott látott a tűzhely előtt állni egy nőt, a ki egy rostát tartott kezében, s azt a tűz fölött forgatta. Timár tudta már, hogy az nem valami boszorkánymesterség bűvészi műtétele, hanem kukoriczapattogtatás. Ezt bizony a jövevény kedveért nem lehetett félbenhagyni.

Ez a pattogtatott kukoricza igen népszerű eledel itt Magyarországon, s úgy hiszem nálunk senkinek sem kell azt hosszasan magyarázni, hogy milyen? a new-yorki világipartárlaton azonban nehány év előtt aranyérmet adtak annak a yankee-nek, a ki Amerikában a pattogtatott kukoriczakészítést fölfedezte. Ezek az amerikaiak mindent is kitalálnak! Áldott jó eledel. Az ember igen jóízüt ehetik belőle, a nélkül, hogy valaha jóllaknék vele; mert mire eleget evett belőle, már akkorra megint megéhezett.

A nő, a ki a tűzhelynél a nagy szakácsművészettel foglalkozott, szikár termetű, barna, erős, ideges alak volt, kemény kifejezésű, összeszorított ajkakkal, de szelid, biztató szemekkel. Napbarnította arcza a harminczas évek elejét vallotta életkorául. Viselete nem volt olyan, mint az e vidékbeli pórasszonyoké; ment volt az minden tarkaságtól; hanem azért urias sem volt.

– No, jöjjön közelebb, uram, s üljön le! szólt a nő sajátszerű rideg hangon, mely a mellett egészen nyugodt volt; s aztán kiöntötte a hófehérre pattogtatott kukoriczát egy fonott kosárkába s megkinálta vele. Kóstolja meg. Azután egy kancsót vett fel a földről s odanyujtá azt is. «Meggybor.» Most készült az is frissiben.

Timár leült a székre, melylyel megkinálták, az is sajátságos, mindenféle vesszőkből mesterségesen kanyargatott ülőhely volt, a minőt másutt nem látni. Arra a hatalmas ajtónálló is felállt fektéből és odament a jövevényhez és leült vele szemközt.

A nő egy marokkal adott a fekete állatnak is a sült csemegéből, mit az egész műértéssel ropogtatott meg; a mit a fehér czicza is követni akart; hanem a legelső pattogtatott málé úgy bele ragadt a fogába, hogy nem kellett neki több belőle, csak az első lábát rázogatta tőle, mintha azzal hágott volna bele; fel is ugrott aztán a tűzhelyre s nagy érdekeltséggel pislogott bele egy mázatlan fazékba, mely a tűz mellett pöfögött; abban nyilván valami ínyeszerintibb étel főhetett.

– Pompás egy állat! mondá Timár a nagy kutyára. Csodálom, hogy olyan szelid, még csak rám sem mordult.

– Nem bántja az a jó embert soha, uram; ilyen szelid az, mikor bárminő idegen jön ide, a ki jó ember; megismeri s nem ugatja meg; de próbáljon csak egy tolvaj jönni! azt már a sziget tulsó végén megérzi, s jaj annak, ha a foga közé kerül. Borzasztó állat! A mult télen egy ordas farkas jött át a jégen; a kecskéinkre éhezett. Ott van kiterítve a bőre a szobában. Azt neki egy percz volt megfojtani. Hanem a jó ember a hátára ülhet, még sem bántja.

Timárnak nagy vigasztalására szolgált ily hitelesen bebizonyítva látni, hogy ő jó ember. Talán ha azokból a minapi aranyokból egy pár a zsebében maradt volna, az a nagy kutya egészen máskép fogadta volna.

– Nos hát, uram, honnan jött ön, és mit kiván tőlem?

– Hát legelőször is bocsánatot kérek öntől, asszonyom, hogy így tüskön-bokron keresztül idetörtem az ön kertjébe. A hajómat kiverte a nagy szél a tulsó partról, ide kellett menekülnöm vele az osztrovai sziget mellé.

– Igaz! a zúgásról hallom, hogy nagy szélnek kell lenni.

Ezt a helyet oly sűrűen fogta körül az ősrengeteg, hogy a szelet csak a hangjáról lehetett megtudni, ha fú.

– Most aztán itt kell vesztegelnünk, míg a szél odább ereszt. Az élelmi szereink pedig elfogytak s annálfogva kénytelen vagyok a legelső tanyát felkeresni, a hol a kéményt füstölni látom, s szépen megkérni a ház gazdáját, hogy nem adhatna-e valami élelmi szert a hajós népünknek, illő fizetésért?

– Igen is, adhatok, uram; s a fizetést is elveszem, mert abból élek. Van kecskegödölyénk, málélisztünk, sajtunk és gyümölcsünk. A mit kiván ön, azt választhat. Azért termesztjük. Innen rendesen el szokták hordani a terményeinket a szomszéd vidékből jövő kufárok hajóval. Mi kertészek vagyunk.

(Még ugyan az egy nőnél több embert nem látott Timár; de minthogy az többesben beszél, tehát többnek is kell itt lenni.)

– Először is nagyon köszönök mindent, és mindabból fogok kérni. A hajótól majd elküldöm a kormányost egy pár legénynyel, hogy szállítsa el a holmit; ön pedig mondja meg, asszonyom, hogy mit fizessek? Hét emberemnek van szüksége három napi eledelre.

– Ne nyuljon ön a tárczához, uram; nálam nem fizetnek pénzzel. Mit csinálnék én itt ezen a szigeten a pénzzel? Legfölebb zsiványok törnének rám, s megölnének érte; így pedig minden ember tudja, hogy ezen a szigeten egy félkrajczár sincsen soha, azért nyugton alszunk itten. Nálunk cserevásár foly. Én adok gyümölcsöt, mézet, viaszkot, gyógyfüveket, s nekem hoznak érte búzát, sót, gúnyának való kelmét, edényt, vaseszközöket.

– Mint az ausztráliai szigeteken.

– Épen úgy.

– Jól van, asszonyom, tehát a mi hajónkon van buza is, só is, bizza ön rám, majd én kiszámítom, mi ára van annak, a mit ön ád s mennyi ára van annak, a mit mi hozunk vissza? Nem fogom önt megcsalni.

– Elhiszem, uram!

– De most még egy kérésem van. A hajómon van egy utazó uraság is, fiatal leányával. A lányka nincs szokva viharos hajón lételhez, s beteg lett bele. Nem adhatna ön utazóimnak szállást, míg a vihar megszünik?

A nő e kivánatra sem jött zavarba.

– Azt is adhatok, uram! Nézzen ide, két szűk kis szobánk van; egyben magunk huzódunk meg, a másikban, ha jó ember kér szállást, megtalálja azt, a mit keres: nyugalmat, bár nem sok kényelmet. Ön maga, ha szintén itt akar maradni, miután önre nézve idegen nő foglalja el mind az egyik, mind a másik szobát, a padlásra szorul majd fel; hanem ott jó friss széna van, s a hajósok nem kényes emberek.

Timár nem birta kitalálni, miféle nő lehet az, a ki szavait megválogatva, ily tisztes modorban adja elő nézeteit. Ez a félig barlang-kunyhó, az a körül vadon sziget nem adott hozzá semmi tájékozó eszmét.

– Én igen köszönöm önnek, asszonyom, szives készségét, s azonnal sietek vissza a hajóra, utasaimat ide hozni.

– Igen jó lesz. Hanem hát most ne arra térjen ön vissza a csónakjához, a merről jött, ott a süppedékes semlyéken, meg a tüskés bozótokon keresztül bajos volna önnek ide vezetni egy úri kisasszonyt. Van itt egy járható ösvény végig a part mentében; biz az be van nőve fűvel, mert kevés ember tapossa, s az a föld mindjárt begyepesedik, hanem majd elvezettetem odáig, a hol ön a csónakjára rátalál, majd visszatérett aztán közelebb köthet ön ki, ha nagyobb ladikkal jön. Majd mindjárt elvezettetem önt. Almira!

Timár szétnézett, hogy melyik zugából a háznak, vagy melyik bokrából a kertnek jön elő az az Almira, a ki őket a járt útra vezesse? A nagy fekete newfoundlandi pedig felállt s elkezdte a farkát csóválni, olyanokat ütve vele a nyitott ajtón, mintha öreg dobot verne.

– No, Almira, vezesd el ezt az urat a partra! – mondá neki a nő; mire a megszólított valamit mormogott Timárnak kutyanyelven, s aztán megfogva a köpenye szegletét a fogaival, egyet rántott rajta, hogy no jöjjön hát.

– Ah! tehát ő az az Almira, a ki engemet el fog vezetni! Nagyon le vagyok érte kötelezve, Almira kisasszony! – szólt Timár nevetve, s vette a kalapját és puskáját; Istennek ajánlá a ház asszonyát, s ment a kutya után.

Almira folyvást a köpenye szegleténél fogva vezette a vendég urat, egész finom barátsággal, keresztül a gyümölcsösön, a hol vigyázni kellett az embernek, hogy a sok lehullott szilvát agyon ne gázolja.

A fehér czicza sem maradt el, annak is tudnia kellett, hogy Almira hova viszi az idegent? hol előtte, hol utána szaladgált a puha fűben.

A gyümölcsös széléhez érve, valahonnan valami magasból egy csengő hang kiálta le:

«Narcziszsza!»

A hang leányé volt, benne valami szemrehányás, sok szeretet és igen sok félénkség. Rokonszenvteljes hang.

Timár széttekintett; először azt nézte, hogy ki szólt itten? azután meg azt, hogy kinek szóltak?

Azt, hogy kit szólítottak, mindjárt megtudhatta, mert a hivásra egyszerre félreugrott a fehér czicza s farkát gömbölyüvé borzolva, szaladt fel egyenesen egy terebélyes körtefára, melynek sűrű lombjain keresztül valami fehér női ruhát látott Timár kivillanni; de tovább vizsgálódnia nem lehetett, hogy ki lehet az, a ki Narcziszszát magához hivta; mert Almira valami mély torokhangokat hallatott, a mik négylábú nyelven annyit jelenthetnek, hogy «mi szükség önnek oda kémlelődni?» s követni volt kénytelen a vezetőjét, ha azt nem akarta, hogy a köpenyének egy darabja a foga közt maradjon.

Almira igen szép utifüves ösvényen vezette őt aztán a part mentében végig, míg arra a helyre rátalált, a hol csónakját elhagyta.

Abban a perczben, nagy süvöltéssel húz végig a levegőn két mocsári szalonka a sziget felé.

Timárnál egy percz műve volt meggondolni, hogy az minő finom estebédet adna Timéának, aztán lekapva a válláról a puskáját, a két szalonkát két lövéssel leszedni a levegőből.

Hanem a másik perczben ő maga sem állt többé a lábán.

Almira abban a pillanatban, a melyben a fegyverét kilőtte, megragadta a gallérjánál fogva, s mintha a villám csapta volna le, úgy vágta le a földre. Fel akart kelni; de tapasztalá, hogy túlnyomó ellenféllel van dolga, a kivel nem lehet tréfálni. Nem bántotta őt Almira, csak fogta szépen a gallérját, s nem engedte felkelni.

Timár váltig iparkodott őt kiengesztelni, nevezte Almira kisasszonynak, jó barátnőjének, magyarázta neki, hogy hisz ez vadászat! az ördög látott olyan kutyát, a melyik a vadászt apportirozza; jobb lenne ha a szalonkát keresné elő a bokorból; de az nem hajtott semmi szóra.

Veszedelmes helyzetének azzal szakadt vége, hogy a szigetlakó nő futva jött oda a lövés hangjára s messziről kiáltozva Almira nevét; mire aztán elereszté gallérját a furcsa jó barát.

– Jaj, uram! – sopánkodék a nő, árkon-bokron keresztül törve magát a veszedelem szinhelyére. – Elfeledtem önnek megmondani, hogy ne lövöldözzön ám, mert akkor Almira lefogja. A lövésért borzasztón haragszik. Ej, de ostoba voltam, hogy ezt önnel nem tudattam.

– Nem tesz semmit, asszonyom! – szólt Timár nevetve. Ebből ugyan hatalmas erdőkerülő vált volna, mondhatom. De hát lássa ön, egy pár szalonkát lőttem, azt hiszem, jó lesz az estebédre a vendégeknek.

– Majd megkeresem őket; ön csak menjen már a ladikjába; és ha visszajön, a puskáját hagyja otthon; mert higyje el nekem, hogy már ezentul, a mint Almira meglátja önnek a kezében a fegyvert, rögtön el fogja azt öntől venni. Nem lehet vele tréfálni.

– Dejsz azt tapasztaltam. Hatalmas egy derék kutya! Mire meggondoltam, hogy védelmezzem magamat, már a földön voltam, jó hogy a nyakamat le nem harapta.

– Oh, harapni embert soha sem szokott! hanem ha valaki védni akarja ellene magát, annak a karját úgy átfogja a fogaival, mintha vasbilincsbe volna téve, s aztán úgy tartja, míg érte nem jövünk. No uram a viszontlátásig!

Nem telt bele egy óra, hogy a nagyobbik csónak kikötött a sziget partján új vendégeivel.

Timár a hajótól a partig folyvást Almiráról és Narcziszszáról beszélt Timéának, hogy feledtesse a gyermekkel testi szenvedését s a hullámoktóli félelmét. Egyszerre vége volt mindkettőnek, a mint a partra szálltak.

Timár előre ment útmutatónak, Timéa Euthym karjába kapaszkodva követte; a két hajóslegény és a kormányos vitte utánuk a cserevásár megfelelő egyenértékét zsákokban saraglyára téve.

Már messziről hallatszott Almira csaholása. Az az üdvözlő hang volt az, a mivel az eb jó ismerős közeledtét szokta jelenteni. Olyankor eléje szalad a közeledőnek.

Almira fele úton érte a kiszállókat, először körülcsaholta az egész társaságot, azután egyenkint váltott szót a kormányossal, a hajós legényekkel meg Timárral. Majd Timéához sompolygott s szerét tette, hogy kezet csókoljon neki; hanem a mint Euthymhez ért, elcsendesült, elkezdte azt a lábaszárairól felfelé végigszaglálni, és aztán el nem maradt a sarkából, egyre szimatolt és közbe nagyokat rázott a fején, két fülét úgy verve össze, hogy csak úgy csattogott. Ennél a pontnál bizonyos észrevételei voltak.

A szigeti lak asszonya tornáczába kiállva várta az érkezőket, s a mint kibukkantak a fák közül, erőteljes hangon e nevet kiáltá:

«Noémi!»

E hivásra valaki közelített a kert belsejéből. Két sor sűrű magas málnabokor közül, mely mint zöld fal fölül szinte egymásba borult, jött ki egy fiatal leány. Gyermekarcz, gyermek-idomok, a kifejlődés korszakában, fehér ing és szoknya rajta, a felső szoknyájának szélét felfogva tartja s abban valami gyümölcsöt hoz, a mit épen a fáról szedett.

A zöld pagonyból előjövő alak olyan, mint egy idylli tünemény. Arczának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszinét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. S annak a gömbölyüen boltozott tiszta homloknak kifejezése a jóság maga, összhangzó a finoman hajlott selyem szemöldökkel s a kifejezésteljes kék szemek ártatlan tekintetével, vékony ajkain figyelmezés és szemérmesség. Dús hajfonadékai az aranyozott diószín ritka pompájában természetes göndörséget árulnak el, s az egyik hátravetett fonadék a legparányibb kis fület engedi láttatni. Az egész arcz kifejezése az öntudatlan szelidség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy a hogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer.

Egyik válláról le van csuszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével oda törlészkedve a leány arczához.

A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársony szőnyegen; az őszi pázsit ki van himezve most kék veronikával és piros geraniummal.

Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledő alakot bevárják.

A gyermek azzal gondolta vendégeit legszivesebben üdvözölhetni, ha megkinálja őket az ölében hozott gyümölcscsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.

Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közül s Timéának nyujtá azt.

A miért aztán mind a két leány egyszerre boszusan vállat vont. Timéa azért, mert e perczben a fehér cziczát irigyelte annak a másik leánynak a vállán; Noémi pedig azért, mert ő nem Timéát kinálta a gyümölcscsel.

– Ejh, te ügyetlen leány! – kiálta reá a kunyhó asszonya; – hát nem tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? úgy kell kinálnod a ruhád aljából! Te balga te!

Erre aztán a leány lángrózsává pirult s odafutott az anyjához, ki suttogva csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a homlokát s ismét fenhangon mondá neki:

– Már most eredj; vedd át a hajósoktól, a mit hoztak, rakasd le a kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat mézzel, a kosaraikat érett gyümölcscsel; s válaszsz ki a számukra kettőt a kecskegödölyékből.

– Én nem választok, – suttogá a leány, – válaszszanak ők.

– Bohó leány! – monda nyájas nehezteléssel a nő. Ez bizony valamennyi kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedne vágatni. No hát csak válaszszanak ők. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után látok.

Noémi magával hivta a hajósokat s felnyitogatá előttük a kamrát és gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odu volt a sziklában, külön ajtóval elzárva. Az a szikla, mely a sziget ormát képezte, egyike volt azon «jövevény» köveknek, miket a geologok «erraticus» (téveteg) szirteknek, az olaszok «trovanti»-knak (lelenczek), a skandinávok Ázárnak neveznek, messze fekvő hegylánczból letört rokontalan szikla; egy darab mészkő a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel konyhának, a legmélyebbet pinczének, a legmagasbat galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az Istentől ide küldött sziklába, mint a vad madár, s fészket rakott benne magának.

A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint ő náluk vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz.

Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és czinkanállal.

Hát az ötödiknek?

Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak közepére jön Noémi számára egy cseréptányér, piczi kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy-egy fatányér Almirának és Narcziszszának. Azok nem kapnak kést, villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az asztalnál körül adta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthető falatokat Narcziszsza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának, utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányulni nem szabad, míg ő meg nem fujja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcziszsza. A gyerekeknek szót kell fogadni.

A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az ő vadász zsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával; de Timárnak előre megsugá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malaczpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyult hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy kiváncsisággal: semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltól s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.

Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem ott volt kettőjök között Narcziszsza; az értett magyarul is, görögül is.

A kis fehér czicza megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja, hogy «horaion gation!» s fehér kezével végigsimítja a hátát s arra Noémi öléből áttörleszkedik Timéa ölébe, a fejét fölemeli Timéa arczához s odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját a fehér arczhoz, szép piros száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis phosphorfényű szemeivel felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a nyakát s megint átvándorol Noémihoz és onnét ismét vissza. Noémi örül annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az ő kedvenczét.

Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni, hogy az idegen leány már nagyon is szereti az ő kedvenczét; egészen megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserűsége még nagyobb legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcziszsza milyen könnyen hűtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését, hogy hizeleg neki vissza, s mikor Noémi híja nevénél: Narcziszsza, még csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép czicza).

Noémi megneheztelt Narcziszszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza őt magához. Ezért meg Narcziszsza épen hozzákapott a körmével s végigkarczolta a kezét.

Timéa kézcsuklóját egy kigyóalakú, kékre zománczolt arany karperecz fonta körül. Mikor Narcziszsza megkarczolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karpereczet s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.

Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karpereczért meg akarja tőle venni a Narcziszszát. Az pedig nem eladó.

– Nem kell a karperecz! Nem adom érte a Narcziszszát. Tartsa meg a karpereczét. A Narcziszsza az enyém marad. Jer ide, Narcziszsza!

S hogy Narcziszsza még sem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt Narcziszsza keresztül ugrott a padon s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le aztán nagy nehezteléssel.

Timéa és Noémi e perczben egymás szemébe tekintettek s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. Mint mikor az ember egy perczre a szemét behunyja s e rövid percz alatt éveket álmodik keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik, hogy álma hosszú volt.

A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé, hogy ők valaha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán soha sem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ők okozták azt egymásnak.

Timéa felszökött Noémi mellől s a lehuzott karpereczet a házinőnek adta át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.

Timár tolmácsolá az ajándékot.

A kisasszony adja azt emlékül a kis leánynak. Aranyból van.

A mint azt kimondta, hogy aranyból van, ijedten ejté azt ki kezéből a nő! mintha igazi kigyó volna s zavarodottan tekinte Noémire, azt sem birta neki mondani, hogy «köszönd meg szépen».

Ekkor egyszerre Almira vonta magára a figyelmet.

Hirtelen felugrott fektéből s elébb egy hosszat üvöltve, magasra felnyujtott fejjel elkezdett mély dörgő hangon ugatni; volt hangjában valami az oroszlán ordításából, heves, taszítva adott hangok voltak azok, a támadás kihivó szavai, s e közben nem futott előre, hanem ott maradt a veranda előtt, első lábait előre feszítve s a hátulsókkal a földet tépve.

A nő elsápadt. A gyalogut felől a fák közt egy alak közelített.

– Így csak egy embert szokott megugatni az eb! dörmögé a nő. – Ott jön. Ő az!