A Rém
A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.
Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.
– Jó estét, uram!
A hang, a véletlen szó felriasztja a tompa merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.
A terem lépcsőre nyiló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.
Nem ismeri az előtte álló alakot…
… És mégis tudja, hogy ki az?
Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…
A tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér arany szegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami szinpadi látvány kedveért lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egy pár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér czérnával volt összevarrva. A tengerészczipők sem voltak jobb állapotban. Elől az orraiknál szétvált a varrás s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik épen valami pokróczczal volt bekötve.
A rongyos hüvelyhez épen hozzávaló volt a gazdája is.
Naptól rezesült arcz, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztül kötve a félhomlokon, mely a fél szemet eltakarja.
Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: «Jó estét uram!»
– Ki az? kiálta rá Timár.
– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.
– Krisztyán! suttogá Timár.
– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.
– Mit akarsz?
– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek, lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.
Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein!
– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.
– Mit akar ön itt? szólt hozzá Timár.
– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.
Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.
A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.
– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?
Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté neki.
Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.
– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe. Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.
Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.
– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák vagyunk? Legyünk per tu!
Timár szótlanul ült le asztala mellé.
– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.
Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.
Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gunyjával folytatá:
– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva! Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz, becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist. Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.
A ficzkó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.
– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad, nem barbarismus ez?
Timár reszketett.
– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra sütötték az akasztófa bélyegét.
A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.
– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne félj!
Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.
– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is itt van a helye.
Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.
– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz.
Timár szemei oda voltak bűvölve a sebrongálta lábhoz.
– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé. Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én uraságodat láttam volna már valaha.»
«Láthattál biz engem, vakulj meg!» felelt rá az öreg.
Ekkor megszólítom törökül:
«Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?»
«Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?»
Ekkor szólok hozzá magyarul:
«Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy «Krisztyán?»
Az öreg rámbámult isszonyuan, s azt mondá: «Igen!»
«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te egyetlen magzatod!»
– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort, meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog mulattatni.
Timár teljesítette a kivánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.
A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:
– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van, az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van, keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott. Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött tovább. Akkor aztán ő kérdezte:
«De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?»
– Elbeszéltem neki a dolgot.
«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen Timár hajóján szökött Magyarországba.»
Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé, mint a majom szőre.
«Hogy hítták azt a basát?» mordult rám az öreg.
«Ali Csorbadzsinak.»
«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe.
Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.
«Te is ismerted őt talán?»
– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»
– Elmondtam neki a dolgot.
«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind okmányokkal bizonyította be Timár.»
«S az a Timár akkor szegény ember volt?» kérdezé az öregem.
«Akár magam.»
«Mostan pedig milliói vannak?»
«Azokból voltam én szerencsés tíz millió reist elkölthetni.»
«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a kincseit.»
– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint a milyen te vagy most, kedves czimborám.
«No nézd, én erre a gondolatra soha se jöttem volna!»
«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, ő visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához, fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»
– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem kell rajta.
«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)
A martalócz zsivány udvariassággal hörpenté ki a poharát, felállva.
Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.
– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg, monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok: egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»
«Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?» mondám az öregnek.
«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18 tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»
«Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.»
«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe, két sor brilliánt közé keretezve…»
… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…
– Apám folytatá az elbeszélést.
«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»
«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»
«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133 között. Ennek még numerusa sincs.»
– Az öreg dühös volt, csaknem sirt!
«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben megölte és kifosztotta!»
– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember», Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.
Timár nem mondott neki ellent.
– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; – de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.
Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.
– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt? Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont? Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, a ki nem tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?
Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.
A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit, nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis oly elháríthatatlan!
Ő álszint játszott. S most minden bűnbe belekeveredett e miatt.
A szökevény tovább beszélt.
– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla, s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.
A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.
– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről», mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a «terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.
«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.»
«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból alakított kerettel, a mi megért százezeret.»
«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»
Timár ökleit szorítá össze tehetetlen dühében.
– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat, úgy beszélni egymással, a hogy illik!
Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.
– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!
Timár elfordította arczát a világosságtól.
– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.
A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.
Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral mondá:
– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.
A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.
– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.
Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:
– Te ott voltál a szigeten!
Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.
– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. Te tánczolsz, én meg fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten. Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.» Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.
Timár szemei szikrákat szórtak.
– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria helyre lett ütve.
Timár arcza nem birta megtagadni valami derengését az örömnek.
– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.
– Átkozott! kiálta fel Timár.
– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.
– Gyilkos! hörgé Timár.
– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett s engedte magát a gyermektől csókoltatni.
Timár szemeit elfutotta a köny.
– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?
Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.
És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.
Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.
A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról beszél Timárhoz visszafordított arczczal.
– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit csináljak én te veled?
Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.
S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.
– Nos, barátom, czimborám?
Timár megszólalt:
– Mit kiván ön?
– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy «fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől, indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán – osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.
– Kell pénz? kérdé Timár.
– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, a mi neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egyidőre eltünnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.
– Tehát mi kell önnek?
– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?
Timár nem is gondolkozott a feleleten.
– Igen.
A kalandor nevetett.
– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és buvóhely, még pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem olcsó kivánság ez?
– Végezze ön, mit akar?
– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnénk már?
E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni vele a lövésre.
– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.
Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.
– Mit akar ön azzal?
– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.
Timárt most már boszantotta ez az izetlen kivánság.
– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.
– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!
A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gunyosan könyörgött.
– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.
– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca, Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur, Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy szegény földönfutó instantiáját?
Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából. Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:
– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába, Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával, s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.
– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e: «hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak, ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal azt mondom: «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá, kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére, míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»
Timár a kínzott ember kiváncsiságával figyelt a fegyencz szavaira.
– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt, hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még több tövist a körmeid alá?
Timár melle nyugtalanul zihált.
– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen, elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni! Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra más, mint szökni az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én; lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek, vagy itt maradjak?
– Maradj! nyögé a kínzott ember.
– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.
Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.
– De hiszen a senki szigete nem az enyim, hanem Noémié!
– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.
– Mit akarsz? kérdé vadul rátekintve Timár.
– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod áldásodat, éljenek egymással boldogul.
– Mit? Te Noémit is akarod?
– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött, kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed.
Oh! ez az ember egyenesen a szivére csepegtette Timárnak a forró faggyút!
– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.
– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a magamét.
Timár a kezeit tördelte kínjában.
– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a négy levéllel?
Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:
– Oh! a kis Dódi!…
A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá.
– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…
… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát; feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.
Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a ki a kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen aludt.
